Népszabadság, 1967. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-12 / 215. szám

6 N­E­P­S­Z­A­B­A­D­­S­A­G 1967. szeptember 12. kedd Vér egy ismeretlennek T­ranszfúzió. Gyermekkoromban hallottam először a szót, idegen­nek és súlyosnak éreztem. Apám három és fél órás gyomorműtét után mészfehéren feküdt a kór­házi ágyon, még nem tért magá­hoz a narkózisból. Akkor mondta valaki, hogy transzfúzió, hogy apám négyszer kapott vért, sok litert, ez mentette meg az életét. Már lábadozott, amikor megtud­ta, és kérte az orvosokat, mond­ják meg, hogy kitől való a vér, szeretné neki megköszönni az éle­tet. Azt felelték neki, hogy több emberről van szó és ne ezzel tö­rődjön, hanem a gyógyulásával... A donor A véradóról azóta érzöm ma­gamban a gyerekésszel elképzelt képet: magas, testes, piros arcú ember, tekintete jóságos és szün­telenül mosolyog. Ezzel szemben az első véradó, akivel az Országos Vértranszfúziós Szolgálat Közpon­ti Kutatóintézetében találkoztam, alacsony és borostás férfi, arca inkább sápadt, mint piros és még csak véletlenül sem mosolyodik el. A férfi teát ivott egy helyiség­ben, amelynek ajtaja felett ez állt: „Donor.’­ Magyarul adó, ér­telemszerűen véradó. Aztán fel­­ballagott az emeletre. Kérte a lázmérőt, s leült a többi vára­kozó közé, kezében a kartonja. — Először ad vért? F­elnéz, ingatja a fejét. — Nyolcadik éve, minden har­madik hónapban. Sűrűbben nem engedik. — Milyen érzés vért adni? — Semmilyen. Fájni nem fáj. A lázmérőt átadja a nővérnek,­ndul belgyógyászati vizsgálatra. Nemsokára a műtőben fekszik, benyújtja jobb karját az üveg­­négyzet ablakán, fertőtlenítés, át­látszó műanyag cső, s máris fo­lyik a sötétpiros vér a steril pa­lackba. A donor tenyerében kis gumiballon, ritmikusan nyomo­ gatja, hogy gyorsabban jöjjön a Vér. — Készen vagyunk — mondja a szőke asszisztensnő. Gézcsík, keskeny ragtapasz az apró sebre, a férfi felkel. — Kezét csókolom — bólint a műtősnőknek. Indul uzsonnázni és felvenni a pénzt, 400 gramm vé­rért kétszáz forintot. A vérbankban A­z intézet központjában ezúttal csak „profi” véradókkal találkoz­tam, de nem ők vannak többség­ben. A sok százezer donor há­romnegyed része önkéntesen, díj­talanul ad vért. Az ország 60 kü­lönböző véradó állomásán, vala­mint a modernül felszerelt mozgó műtőkben folyik a vérgyűjtés. Furcsán hangzik, de így van:­­ a­mióta ingyen is elfogadnak vért, azóta háromszor annyi a jelent­kező, mert azok is adnak, akik nincsenek rászorulva a pénzre. S ők vannak túlsúlyban. A helybeli műtőből, a vidéki állomásokról és az országot járó autókból a vértárolókba kerülnek a palackok. Egyes országokban erre a vérbank kifejezést használ­ják. Különleges bank et, bank­jegyeknél és aranyrudaknál érté­kesebb kincset tárolnak itt. Egy liter konzervvér előállítása hoz­závetőlegesen ezer forintba kerül, mégsem ez adja az értékét, ha­nem az, hogy a modern orvos­­tudomány, a korszerű terápia nem nélkülözheti a vért és a kü­lönböző vérkészítményeket. A folyosón itt páncélszekrények helyett hűtőszekrények állnak. Bennük egyforma palackok, egy részükben úgynevezett teljes vér vagy vörösvérsejt-massza, amely három hétig, másik részükben mo­sott vörös vérsejt, amely csak egy napig használható fel. Mert azt is megtudom, hogy a vörös vérsejte­ket mossák, megszabadítják a vérplazmától konyhasóoldat segít­ségével. Fehér köpenyes, szájvédős asszisztensnők centrifugával vá­lasztják szét a vér folyékony ré­szét, a plazmát az alakos elemek­től. A plazma már nem vérszerű, hanem jellegétől megfosztott vi­lágossárga folyadék, a vörösvér­sejt-massza ellenben sötétvörös a palackokban. M­utatják a hűtőkamrát, amely­ben egyebek mellett az életve­szély-tartalékot tárolják, több száz palack teljes vért (minden szük­séges vércsoportból), vérsejtmasz­­szát, plazmát és egyéb vérkészít­ményeket. Itt éjjel-nappali ügye­let van az esetleges balesetek miatt, valamint a kórházak sür­gős igényeinek kielégítésére. Külön részleg a liofilizálóosztály, ahol a folyékony plazmát mínusz 40 fokos hőmérsékleten vákuum­ban porítják, ilyen szárított álla­potban akár nyolc—tíz év múlva is felhasználhatják. A­z intézet nyolcvanágyas klini­ka sebészeti és hematológiai osztályán vérképzőszervi, illető­leg vérsejtrendszeri megbetege­désben szenvedőket ápolnak. A kórtermekben a különböző ere­d­etű vérszegénységben és vérzé­kenységben megbetegedetteknél gyakori a gyógyszerérzékenység okozta csontvelőártalom és van­nak leukémiás, köznyelven fehér­vérű betegek is. — Milyen eredménnyel kezelik a leukémiát? — kérdem a kísérő orvostól. — Egyelőre ott tartunk — feleli —, hogy korszerű kezeléssel na­gyon sokáig még munkaképes állapotban is lehet tartani a leu­kémiásokat. Bizony nem ritka, hogy egyetlen beteg kezelése 300 —400 palack vért igényel.­­ Még ellátogatunk az intézet­­ legmodernebb részlegébe, ahol a bejáratnál sugárveszélyre figyel­meztet a tábla. A sejtanyagcsere­osztály, amely egyúttal izotóp­osztály is, három éve alakult diagnosztikai és terápiás rész­leggel, de folyik tudományos ku­tatómunka is, főként biokémiai módszerekkel. Humánum és meggyőzés A­z igazgató főorvosasszony an­golul tárgyal a Genfben székelő Egészségügyi Világszervezet, a WHO egyik vezetőjével. Az Or­szágos Vértranszfúziós Szolgálat Központi Kutatóintézetének m­unkája nagy elismerésnek ör­vend nemzetközi szakkörökben, ennek egyik jele az, hogy az Egészségügyi Világszervezet a no­vemberben kezdődő első vér­­transzfúziós továbbképző tanfo­lyamát Budapesten rendezi meg. A féléves tanfolyamon a fejlődő országok vezető hematológiai szakemberei vesznek részt. A főorvosasszony a véradásban elért kiemelkedő eredmények fő okai között az értelemre ható, meggyőző propagandát és ennek következményeként az emberek segítőkészségét, életfelfogásuk hu­­manizálódását említi meg. — A véradómozgalom nap­jainkban átfogja az egész orszá­got — mondja. — Jóleső érzés tudni, hogy a humánum nevében százezrek jelentkeznek önkéntes véradónak azért, hogy számukra ismeretlen embereken segítsenek. A­mikor kilépek a kapun, azon gondolkozom, hogy az intézetben dolgozó sok száz ember — orvo­sok, kutatók, asszisztensnők, labo­ránsok — mindennapos munkája mennyire mentes a legcsekélyebb pátosztól is. Itt szigorú rend, pon­tos munkaszervezési elvek, éssze­rű kötöttségek, a legapróbb téve­dést is kizáró ellenőrzési rendsze­rek uralkodnak, tudományos ala­possággal végzett kísérletek foly­nak. Nem is lehetne másképpen, mert a legdrágább eleven anyag­gal, a vérrel dolgoznak. Árkus József ŐSZRE IS MINDENT A CORVINBÓL női kordbársony kosztüm 4 részes (kabát, szoknya, pantalló, sapka) 973,— Ft bakfis kordbársony kabát több színben 15 évesnek 620,— Ft leányka kordbársony kabát több színben 6—12 évesnek 330—490,— Ft KINYÍLOTT A TÜNDÉRRÓZSA A­z Eötvös Loránd Tudományegyetem botanikus kertjében kinyí­lott a kép előterében látható, ausztráliai lila tündérrózsa (Nymphaea Gigantea). A hatalmas levelű, argentínai Victoria Cruziana egy-két nap múlva szintén kibontja szirmait. (Kéri Dániel felvétele.) Jubileumi program a 250 éves Kiskőrösön Szobrot állítanak Petőfi Sándornak, Bem Józsefnek és Ligeti Károlynál j­övőre ünnepli újjáalakulásá­nak 250. évfordulóját Kiskőrös, Petőfi szülőfaluja. A jubileum programját most készítették el véglegesen. Az érdekes esemény­­sorozat 1967. december 31-én éj­jel kezdődik a Petőfi-háznál fák­lyás ünnepséggel, és 1973-ban ér véget, a nagy költőről való meg­emlékezésekkel, születésének 150. évfordulója alkalmából. Jövőre május 19-től 26-ig kiskőrösi na­pokat rendeznek; ezeken politi­kai, irodalmi, történelmi és nép­­művészeti eseményekre kerül sor. 969. június 2-án a község másik jeles szülöttére, a forradalmár internacionalista költőre, Ligeti Károlyra emlékeznek halálának 50. évfordulóján. Felavatják Li­geti szobrát, s az ünnepségre kül­döttséget hívnak meg a Szovjet­unió Omszk városából, ahol a költő egy ideig városparancsnok volt, s ahol az intervenciósok el­leni harcban, a fiatal szovjetál­lam védelmében életét áldozta. A jubileumi ünnepségek során fel­állítják Petőfi Sándor és Bem József szobrát is. E­zekben az években fokozott erővel fejlesztik a községet, amelyet lakói szeretnének városi rangra emelni. A tanyától messze van a középiskola A tanyákon sok helyütt villany van már, meg traktor, televí­zió­s tengernyi nagyon is min­dennapi, egyáltalán nem roman­tikus gond. És a megoldásra váró kérdések között egy különösen fontos: a tehetséges tanyai gye­rekek továbbtanulása, érvénye­sülése. Egy levél M­ég június elején kaptam egy elkeseredett hangú levelet a bel­­sődomaszéki tanyai iskola neve­lőjétől, Vörös Gézától. Egyik ta­nítványának, Pintér Gizellának középiskolai továbbtanulásához kért segítséget. Megírta, hogy évek óta nem volt ilyen tehetsé­ges tanítványa, s most mégsem vették fel a szegedi Mérei utcai közgazdasági szakközépiskolába. Amikor megtudta, hogy elutasí­tó határozatot kapott a kislány, azonnal beutazott Szegedre, be­szélt az iskola igazgatóhelyettesé­vel, de úgy érezte, kevés a kilá­tás arra, hogy felvegyék a gye­reket. Ezért írt, ezért kérte a Népszabadságot, segítsen meg­menteni e tehetséges kislányt az elkallódástól. A levél rendkívül meggyőző volt, érződött belőle, hogy Vörös Géza panasza indokolt. Ezért írá­sát átküldtem a Művelődésügyi Minisztériumba, kértem, intéz­zék el Pintér Gizella felvételét, hiszen itt nem protekcióról, ha­nem közös ügyünkről, a tehetsé­ges, de hátrányos helyzetben levő fiatalok segítéséiről van szó. V­örös Géza levele felett azonban nem tudtam napirendre térni. Alig vártam a vakáció végét, hogy vé­gigjárhassak néhány tanyai isko­lát, s megnézhessem, mi lett a sorsuk az idén végzett tehetséges­­fiataloknak. Aztán az is izgatott, hogy sok olyan pedagógussal ta­lálkozom-e, mint Vörös Géza, aki nem sajnálja a fáradságot, be­utazik a városba, tollat fog, le­velet ír, ágál tehetséges tanítvá­nyai érdekében. A kecskeméti tanyavilágot vá­lasztottam vizsgálódásom színhe­lyéül. Velem tartott a Művelő­désügyi Minisztérium megyei instruktora és a Bács­­megyei Ta­nács művelődésügyi osztályának vezetője. Jegyzőkönyvszerű tö­mörséggel soroljuk fel tapaszta­latainkat. Az iskolákban Jakabszállás-Felső. Két tante­remmel rendelkező tanyai isko­la. Az egyik osztályba az alsó ta­gozat jár, a másikba a felső. Ezt részben osztott iskolának ne­vezik, s itt orosz nyelvet nem tanítanak. A tanítónő előve­szi a tavalyi osztályozónaplót, s „elszámol” a gyerekekkel.­­ B­arta Éva 4,4-es tanulmányi át­laggal kereskedelmi tanuló lett, Deák Mária 3,6-del otthon ma­radt. Gál József sem tanul to­vább. Igaz, csupán 3,5-es az ered­ménye, de számtanból mindig ötös volt. Olyan egyenlet nem akadt, amit meg nem oldott vol­na... A­ztán sorolja tovább a neve­ket, összesen heten végeztek, kö­zépiskolába egy sem került. Meg­kérdeztük: tavaly sem? — Akkor sem — mondja a ta­nítónő, majd hozzáteszi: — Ó, kérem, ez tanyai iskola. Jakabszállás, központi iskola.­tt külön jár minden osztály, szaktanárok tanítanak, van orosz nyelv is, hiszen ez tanyaközpont. Az idén 22 tanuló végzett, s kö­zülük öt került középiskolába. A naplóban megakadt a sze­münk Zsikla Éva nevén. 4,8-es eredményt ért el, s nem tanul tovább. Miért? Azért, mert a köz­­gazdaságiba nem vették fel, gim-­­náziumban meg nem akar tanul­ni. De ezt már az anyja indokol­ja meg. — Itt van a másik lányom, az Éva nővére, ő is ilyen jó tanuló volt, s gimnáziumba került. Az első két osztályban még csak ment neki a tanulás, de a harma­dikban már látta, hogy a gimná­ziumnak semmi értelme sincs, el­ment a kedve, most itthon van ... Jakabszállás, Félegyházi úti osztatlan tanyai iskola, öt fiatal végzett, középiskolába egy sem ment, de nem is mehettek volna, mert nem voltak jó tanulók. Kiskunfélegyháza, Izsáki kül­ső iskola. A felső tagozat osztott, tizenöten végeztek, egy került középiskolába, de nem oda, aho­va pályázott. Kiskunfélegyháza, Aranyhegyi iskola. Az első és a harmadik, a második és a negyedik, az ötö­dik és a hatodik, valamint a he­tedik és a nyolcadik osztály jár együtt. A felső tagozatban szakos oktatás folyik. Tizenegy gyerek közül kettő került középiskolába: Csenki Zsuzsa közgazdasági szak­­középiskolába, Szikora Jolán pedig gimnáziumba. Kecskemét-Városföldi iskola. Tíz gyerek végzett, középisko­lába egy sem ment. Pedig van köztük egy 4,8-es átlagú lány.

Next