Népszabadság, 1967. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-13 / 216. szám

1967. szeptember 13. szerda NÉPSZABADSÁG GONDOLATOK A VÖGPERNYŐK ELŐTT A BIZALOM TÖRÉKENYSÉGE. Akár a féltékenység mérge. Belemarja magát a szerelem nemes anyagába, és alattomosan roncsolja e finom és bonyolult építményt ott, az alapjánál, ahol az elemek a bizalom szilárd alapjába ágyazódnak. Hűtlen volt-e vagy sem? A múltkor megfordult egy csinos nő után, szinte levetkőztette a szemével, kétszer jött haza későn gyanús kifogással, névtelen telefonáló is figyelmeztetett. Nem kérdeztem meg őt. A gyanú és a szégyen felkavar, de csak egyetlen ellenmérgeim van: a bizonyosság. Utánanyomozok. Megcsalt. Nem szólok neki, hogy tudom. Nagy ütést kapott a bizalmam, de még ellenáll. Kisiklás volt, helyrehozható. Szeretem őt. De most ez az újabb eset... talán alaptalan a kételyem, de ki tudja most már...? Lopott-e vagy sem? Kártyázik e barátaival magas alapon, vesztett, eladta az órámat. Tudom, mert kiderítettem. De nem szóltam róla neki. Nagy ütést kapott a bizalmam, de még nem tört öszsze. S most ellopták a néném takarékkönyvét ... A két gondolatsor közül az utóbbit pörgeti magában végig Orsi (Pap Éva) Illés Endre A szerelem törékenysége című tv-játékában, de a párhuzam felállításával éppen azt szerettük volna bizonyítani, hogy a lopási motívum itt csak egy esetleges megjelenési forma, az író választhatta volna a vélt vagy valóságos hűtlenségnek bármely más példáját szembeállítva a jogtalan vagy jogos kétellyel, a bizalom megrendülésével és regenerálódás lehetőségével. Mert játékának könnyedsége mögött, a „variációk egy témára” pontosan megkomponált futamain át Illés ezt a fontos kérdést ábrázolja, érzékelteti. Noha szemtől szembe látszólag másról szól: az írót megszemélyesítő narrátor (Tomanek Nándor) szavával a felelőtlen (vagy gonosz) külső erők szilárd kapcsolatokat feldúló, érzelmeket romboló tevékenységéről. Hiába, mégsem válik ez a „külső erő” (Psota Irén) a példázatok mozgatójává. Minden út Lacihoz (Sztankay István) és Orsihoz vezet, a két pólushoz, rajtuk múlik a hűség és a bizalom vagy ezek ellentéte, s ezzel nemcsak a magánügy perifériáját kerültük ki, de a magánéletből is átjutottunk a társadalmi életbe. A végső kicsengés: egy botlás, egy hiba nem teheti tönkre az életet. „Húsz—huszonöt év talán elég lesz arra, hogy bebizonyítsuk önmagunkat” — mondja Laci a záródialógusban. Az időtartamról lehet vitatkozni, de a megrendült bizalom helyreállításának más módját, a hiba, a botlás vagy a bűn jóvátételének (vagy csak a gyanú eloszlatásának) egyéb útját mi sem ismerjük. Sem az egyének egymás közti, sem az egyén és a közösség viszonylatában. Úgy véljük, hogy ezt a háttérben megbúvó jó gondolatot mind a rendező (Hajdufy Miklós, aki technikai vonatkozásban egyébként vétett egy-két hibát),mind a főszereplőkettős felismerte, mert az erre utaló jelenetrészek, párbeszédek hangsúlyosabbak a többinél és megoldásuk is színvonalas; jóval többet kaptunk tőlük, mint helyzetek egyszerű eljátszását. A színészegyüttes többi tagjának — az író által választott forma következtében — kevesebb játéklehetőségük volt, ám Ladomerszky Margittól így is ízes epizódalakítást láthattunk. AZ ELSŐ Műsora lendülettel teli, virtuóz számmal kezdődött, egy férfi és egy női vokálegyüttes temperamentumos, komplikált ritmusú zenei feleselésével, amelyet rövid közbeénekléseivel irányított. Azután szólói következtek, ezek közé ékelődtek be — talán, hogy Gilbert Bécaud pihenőhöz jusson, talán azért, hogy dalai ne „üssék” egymást — a szereplő társak számai. Mi ennek a sanzonénekesnek a „titka”? Próbálom megfejteni. Őt azonban nehéz figyelni és hallgatni. Mindegyik dala megkapó vallomás, szenvedélyes, szaggatott, nehezen feltörő. A szavakat, hangokat mintha úgy tépné ki magából, máskor meg tömören, provokálóan a hallgatója szemébe vágja. Az „úrlatok” stílus már rég nem stílus nála, önnön kifejezésévé alakította át, amikor valóban szükségét érzi a kiáltásnak. Szuggesztivitása mégis elsősorban drámaiságából árad: mozdulatainak, modulációinak képteremtő erejéből. És hogy ez az indulat mennyire tudatos és egyszersmind mennyire híján van minden mesterkétségnek, ahhoz elég a szemét figyelni. Szövegeit többnyire Delamon és Amadé, két kiváló dalköltő írja, a zenét majdnem mindig ő komponálja; a kettő között még sincs soha minőségi különbség, s kár, hogy ezt a hibátlan szintézist csak a franciául értők érzékelhetik igazán. (Még nagyobb kár, hogy a Bécaud-est kiemelkedő darabját, a németül énekelt, drámai dialógusban megírt protest song tartalmát a nyelvet nem értők csak sejthették. Kényes és hálátlan dolog a folyamatosság megtörése, de úgy véljük, hogy legalább itt, ez előtt a dal előtt, meg kellett volna szakítani a filmet, és közölni (akár csak nyers fordításban) a song tartalmát. Gazdagabbá vált volna a hatás. Hegedűs Tibor Újabb értékes régészeti leletek Beregsurányban Befejeződtek az idei ásatások Beregsurány határában, a Micpatak partján két évvel ezelőtt feltárt „edényégető központ"-ban. Az idén újabb 15 kemencét tártak fel igen jó állapotban. Az ásatások révén egyebek között agyag pecsétnyomó, II. századi római pénzérme, állati csontok, csontfésűtöredékek, faszéndarabok, orsógombok, borostyángyöngyök, kés és más használati eszközök kerültek napvilágra. A kemencékben égetett kerámiák pecsételt mintái a beregi kultúrára jellemzőek. Előállítói valószínűleg a gepidák lehettek a IV. században. A mostaniakkal együtt már 43 edényégető kemencét tártak fel. Számukat tekintve a beregsurányi lelet páratlan a világon. Tudományos szempontból nagy jelentőségűek, mert lehetőséget nyújtanak az 1600 évvel ezelőtt itt élt népek termelési kultúrájának megismerésére. Külföldi művészek budapesti, magyarok külföldi kiállításai Ma az Ernst Múzeum termeiben mongol képzőművészeti kiállítás nyílik, amelyre 19 művésznek mintegy 60 alkotását küldték el a távoli országból. A tárlaton a XVII—XIX. századból való festményekkel együtt mutatják be Mongólia mai képzőművészetének értékes alkotásait. Szeptember 26-án nyitják meg a Műcsarnokban az Intergrafik 67 című kiállítást, amelyet a magyar—NDK kulturális csereprogram alapján hoznak Budapestre. Mintegy 40 ország alkotóinak grafikai munkáit tárják a közönség elé. Ugyancsak a Műcsarnokban rendezik meg a Rajz és akvarell Franciaországban Matisse-tól napjainkig című tárlatot; ennek anyagában a párizsi Musée d’Art Moderne híres gyűjteményének mintegy száz alkotást felölelő válogatását ismerheti meg a közönség. Bemutatják a budapestieknek a többi között Chagall, Giacometti, Matisse, Picasso, Vasarely több munkáját. Hét magyar művész alkotásai szerepelnek ezekben a hetekben az Isztambulban megrendezett V. nemzetközi kerámiakiállításon. Egyúttal Csekovszky Árpád, Gábor István, Garányi József, Majoros Hédi, Majoros János, Staindl Katalin és Végváry Gyula munkáit mutatják be. Egyidejűleg a kiállítással konferenciát is rendez a keramikusok nemzetközi szövetsége; Magyarországot Kovács Margit képviseli. A belgiumi Hasiseit városában magyar kiállítást láthat a belga közönség — szeptember 14-től grafikákból, plakátokból, könyvekből és népművészeti válogatásból. Moszkva után Tbiliszibe vitték annak a Mai magyar képzőművészet című kiállításnak az anyagát, amelyet az ottani magyar hetek alkalmából láthat a grúz közönség. Százötven festményt, grafikát és kisplasztikát ölel fel az anyag; mellette magyar zenepedagógiai bemutatót is rendeznek. Párizsban e hónap végén rendezik meg a fiatal művészek nemzetközi biennáléját; itt Magyarország képviseletében grafikusművészek, szobrászok, zeneszerzők, filmrendezők, színházi díszlet- és kosztümtervezők, valamint fotóművészek munkáit mutatják be. Indiai szereplés után — szeptemberben — Irakban, később Kuvaitban is megrendezik 42 magyar festőművész alkotásainak kiállításét. Dráma Athénban A SZUNIONI POSZEIDÓN SZENTÉLY alkonyaikor csillantja meg a márvány szépségét. Európa legdélibb sarka ez: a nap tüze forró Afrikát lehel. Byron rótta be az oszlopokba a nevét — a hiúság incselkedett vele akkor is, amikor mást a látvány elnémít, szinte térdre kényszerít. Szunion alatt a tengerben kopár sziget. Növényzet nem nő rajta, víz nem buzog fel forrásaiból. Makronizosz: Koncentrációs tábor, börtön, a mindenkori görög kormányok szégyenfoltja. A Szunionhoz vezető betonozott utat is azok építették, akik Makronizosz drótkerítéseit. A turisták zavart kérdéseire szégyenlős a válasz. Európa legdélibb sarka Szumion. Vagy Makronitosz? * Amikor azonban legutoljára Görögországban jártam, édes volt a bor az Akropolisz lejtőjén. Mintha ezredévek óta semmi se változott volna. Kövek és cserépedények vallottak áradon a múltról. Egy cipészhez tértem be a Stadion utca sarkán, a piac felé. Úgy készítette a sarukat, mint időszámításunk előtt századokkal az agora körüli suszterek. Ez a cipész különben drámaíró volt. Két művét is játszotta az athéni Nemzeti Színház. Miért maradt hát sarukészítő? Kissé romantikusan hangzott a válasz: — A költészet is mesterség. A sarukészítés is az. — Az én további kérdésem ironikus volt. — Ugye, a nép között. — De az én sarukészítőmnek nem volt humora. — Igen. Athén mai kultúrájának emberei az ősi görög hagyományt komolyan veszik. Ahol Schliemann valaha ásatott, a gyerekeket ma is úgy hívják, Elektra, Oresztész. S ha ez a hagyományőrzés a halhatatlan német dilettáns ötlete volt is , a fővárosban találomra bekopogtattunk egy házba, hogy itt lakik-e Szókratész? Mindjárt hazajön, hangzott a válasz nagy riadalmunkra. NEM KELLETT A MÚLTBA MENNI hősi példáért. A német megszállás elleni mozgalmak héroszokat szültek. Glezosz jelképes cselekedete, mellyel az Akropolisz tetejére tűzte ki a nemzeti lobogót akkor érthető igazán, ha e hazafias pátosznak szimbolikus tartalmait is jól értjük — a geszttus azon a nyelven beszélt, melyet a nép jól értett a hagyományból. Ha ma a görög kormány az attikai dráma klasszikusait betiltja, okkal teszi. Szophoklész és Euripidész tragikus művészete külön aktualitást kap honi környezetében: Heródes athéni, vagy Aszklépiosz epidauroszi színházaiban tömegek gyűlhetnek össze, s értik a lázadás szavát. Húszezres nézősereg hallgatta az Aiászt, amikor ott jártam s Szophoklész szavára egybeforrt ez a közönség. A szavaknak s hangoknak súlya van, kivált ha tiltják őket. A görög közbiztonsági miniszter, Totomisz, a katonai puccs után ezeket a klasszikusokat tartotta először veszedelmesnek. Cenzúráztatta a múltat, s a színházak betiltásával fenyegetőzött. Az élőktől nem félt annyira. Rendőrsége ugyan válogatás és elfogatóparancs nélkül hurcolta el a baloldali értelmiség javát, de egyúttal arra is számított, hogy a világhírűek, jelesek külföldre szöknek. Theodorakisz szökését szívesen vette volna Totomisz. De ez a negyvenkét esztendős, tüdőbajos fiatalember, a Zorba, a görög filmzenéjének dalköltője, maradt. Ezt a zenészt és forradalmárt Makronitosz nevezte. Már ifjúkorában ellenállt a német megszállóknak. A polgárháború után koncentrációs táborba hurcolták, megkínozták. A kínzásokra nem vallott. Most hát eltekintenek a kínzástól. Börtönéből újságírók elé vezettette Totomisz. Húsbavágó kérdésekkel nem zaklathatták ugyan, de elmondhatta, hogy dolgozik, komponál. Egy fokkal jobb, mint Makronitosz volt, zenét szerezhet a halálos ítélet árnyékában. Ennek a drámának két szereplője van s hatalmas népi kórusa. Totomisz júliusban még így nyilatkozott: „Nem fogom letartóztatni Theodorakiszt. Nincs értéke a számomra. Még a barátai se becsülik. Csak népszerűséget szereznék vele neki. Garantálom az ellenkezőjét.” THEODORAKISZ AZONBAN a letartóztatás nélkül is világhírű, népszerű. Még nem volt a Zorba zenéje, amikor a moszkvai Világifjúsági Találkozón elnyerte az aranydíjat zeneszámaiért. Pedig akkor még csak hét esztendeje komponált újra. 1950-ben szabadult Makrondroszról. Tizenhárom évig élt viszonylagos nyugalomban. De amikor Szalonikiben egy rendőrségi motoros, alighanem szándékosan meggyilkolta Lambrakiszt, az ifjúsági vezért , Theodorakisz állt a mozgalom élére. A barátai mégiscsak becsülik, hiszen jelentős szervezetet hozott létre. Az ellenségei is becsülik, hiszen Totomisz mégiscsak letartóztatta. Sajtófogadást rendez neki a börtönből. A dráma a szellem erejéről és veszélyességéről szól. A reakciós diktatúrák belső gyengeségéről. A zenész állja a szavát — a belügyminiszter, a közbiztonság őre hazugságra kényszerül. Ezt a hazugságot sosem bocsátja meg a zenésznek a belügyminiszter. A zenész pedig Oidipusszal vallhatja: „Dóké, az Igazság legyen harcos velünk halálig a minden istenek!”. A hivatása ugyan nem forradalmár — zenész minden porcikájával. De ma egy nemzet jelképe, lett. S minden szellemi elnyomás cáfolatának eleven példaképe. S ahogy Byron neve Szumion oszlopain Makronitoszt fenyegeti, úgy a tiltakozók ezreié Totomiszt. A nagy drámákban az igazság sose vesztes. Ungvári Tamás KÖNYVEKRŐL CHAPLIN: ÉLETEMEgy életrajz értékét és érdekességét csak őszintesége adhatja meg. Chaplin — úgy látszik — nem elég boldogtalan ahhoz, hogy őszinte legyen. Egy parvenü emlékiratainak tekinthetjük az 1964-ben Londonban megjelentetett vaskos kötetet. Java részét vacsora vendégeinek névsora teszi ki, vagy azoknak a közéleti személyiségeknek a felsorolása, akiknél ő vacsorázott. Chaplin ráérős élvezettel részletezi a meghívott vendégek névsorát és néhol még azt is sejteti, mekkora skalpvadászi fontosságot tulajdonított a neves nagyságokkal való megismerkedésnek. Édeskés karriertörténetet kapunk az újságregények modorában. Még a panasz is dicsekvésnek hat: sanyarú gyermekkorát azért ecseteli olyan hosszadalmasan (és egyáltalán nem érzékletesen), hogy élesebben rajzolódjék ki, milyen sokra vitte az életben. Pénzére tulajdonképpen büszkébb, mint műveire. Simone de Beauvoir amerikai útinaplója jut eszünkbe, a francia írónő döbbent meg először Chaplin tudálékos és parvenü szószátyárságáról. A könyv terjengős. Bölcselkedései laposak. Magányának és gyötrelmeinek rajza nem meggyőző. Chaplin minduntalan egy nemzetközi politikus pózába merevedik, aki felkészült a fényképészek fogadására. Mégis vitathatatlan, hogy egy zsenivel van dolgunk. Nem egy zseniális művel, hanem egy művel, amit egy zseni írt. Chaplin az elsők között is első volt, aki a filmet művészetté tette, filmjei remekművek, és nem volt túlzás, amikor már a század elején Moliére-hez hasonlították. Chaplin a XX. század Moliére-je, aki nélkül szegényebb volna az irodalom is, mert — sok más mű mellett — például Hasek Svejkjében is kimutatható egy finom és távoli hatás a csetlő-botló mozifigura erőteljes kisugárzása révén. Bármekkora csalódás is ez az emlékirat, még a legunalmasabb részeit is izgalommal olvassuk. Ez ellentmondásnak tetszik és az is. A könyv paradoxona az, hogy Chaplin zseniális remekművei rossz műveit is elfogadtatják velünk, miként ezúttal is, amikor önmagáról beszél és egy elfogadhatatlan önportrét igyekszik elfogadtatni velünk. És a sok rossz között gazdag oldalakat is találunk a kötetben. Nagyszerű W. R. Hearst-portréja, ennek a gyermekien sértődékeny közvélemény-diktátornak a jellemrajza; néhány elmés kiszólást, ízes anekdotát olvashatunk. Megrendítsen következetes baloldaliságáról (amely a legnehezebb és a legelőnytelenebb helyzetekben nyilatkozott meg nála a legcselekvőbben), viszont meglepetéssel állapíthatjuk meg, hogy szinte csakis érzelmi alapokon nyugszik . Chaplin jóformán semmit nem ért a politikából, sem az eseményekből, sem a társadalomtudományokból, csupán a nagy művész intuíciójával érzi meg, mi a helyes állásfoglalás... Vagy talán nem is ő, a filmes nagyvállalkozó, hanem az önmaga teremtette figura — énjének másik, jobbik része — áll mindig és rendíthetetlenül a Szovjetunió és a haladás mellett, az a buggyos nadrágú kefebajszú kisember érzi meg tévedhetetlenül: a harcban hol a helye. Az utolsó száz oldal hűséges krónikája az Egyesült Államokkal való összekülönbözésének. Szép, nemes és mértéktartó lapok. Ahol Georges Sadoul befejezte Chaplinéletrajzát, onnan kezdve Chaplin vállalkozik rá, hogy folytassa: szinte személytelenül tudósít, nem érzeleg. Az Európa kiadásában megjelent életrajzot Abody Béla fordította. És csupán a képek ellen emelhetünk kifogást. Ha már az eredeti kiadás bő és érdekes képanyaga helyett ezt a szegényebb mellékletet tették a könyvbe, jobb minőségű nyomdai munkára kellett volna törekedni, és a képek aláírását is szakértővel ellenőriztetni. M. G. P. 7 KULTURÁLIS HÍREK A SZÓFIAI NEMZETI OPERA fővárosunkban vendégszereplő együttesének műszaki dolgozókból álló csoportja kedden Budapestre érkezett. ^ SZALÓKY SÁNDOR FESTŐMŰVÉSZ kiállítását péntek délután nyitják meg a pécsi Képcsarnokban. ^ DEMJÁN ÉVA SZAVALÓESTJÉT szeptember 24-én este tartja az Építők Petőfi Sándor utcai Eszpresszó Színpadán.