Népszabadság, 1967. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-14 / 243. szám

8 NÉPSZABADSÁG 1967. október 14. szombat „Nagyobb igaza sohse volt népnek A Nemzeti Galéria kiállítása a Várpalotában Nem általános művészettörté­neti válogatást kívánt kiál­lítani a Nemzeti Galéria a buda­vári palotában, hanem mint a poe­­tikus címadás is jelzi, a magyar művészet történelmi sodrású, a tár­sadalommal közvetlenebb kap­csolatban élő XIX. és XX. szá­zadi alkotásait akarták össze­gyűjteni a Budapesti Történeti Múzeum leendő termeibe. A belépő látogató ugyan bő Munkácsy-emlékkiállításon érez­heti magát a gyűjtemény legele­jén (hat tájkép, öt figurális kom­pozíció, hat portré és hat grafikai mű képviseli a mestert a gyűjte­ményben, amelybe egyetlen ha­talmas forradalmár alkotónktól sem fért el öt-hat kompozíciónál több), ha azonban továbbhalad, előbb-utóbb rábukkanhat az ere­deti koncepció bizonyítékaira is. A téma és a gondolat: bemutat­ni, hogyan kapcsolódott a nép, a nemzet, a társadalom harcaihoz képzőművészetünk, helyes, hálás és jelentős. Az új magyar művé­szet megszületése, a múlt század közepe óta szinte minden kor­szakban éltek azok az irányzatok — olykor több alkotói csoport is —, amelyek ezt a reformkorral kezdődő elkötelezettséget folytat­ták. Már nemzeti festészetünk ki­alakulása is a társadalmi hala­dás, a polgárosulás-nemzetté vá­lás jegyében valósult meg, s­ ha az irodalomhoz hasonló értéke­ket nem is mutatott fel Alconicre Tivadar, Kiss Bálint és társaik munkássága, társadalmi indula­tuk, politikai lelkesedésük az irodaloméval rokon. (Ezért is örülünk más kiállításokról kiszo­rult, alig-alig látható műveik it­teni bemutatásának.) A szabadságharc ezt követő is­mert és népszerű képzőművészeti megnyilvánulásaira Borsos Jó­zsef, Barabás Miklós és társaik festészete és grafikája helyett saj­nos csak Zala György akrobati­kus emlékműve igyekszik emlé­keztetni, s hiányzik az elnyoma­tás korának nagy, a nemzeti lelki­ismeretet ébren tartó történelmi piktúrája is — soha ilyen lelki közösségben nemzet és festészet nem élt talán —, Madarász Vik­tor és Székely Bertalan munkás­sága. A nemzeti romantika igazi színvonalát most inkább Izsó Miklós mozgalmas remekei mu­tatják, aminthogy a magyar klasz­­szicizmus igazi jelzése is a szó,­­boranyagban, Ferenczy István portréinál található. A nemzeti romantika mesterei művészileg is, társadalmilag is utat nyitottak, szállást csinál­tak a kiteljesedő kritikai realiz­mus későbbi művészetének. Mun­­kácsyt, a nagy hatású kor nagy hatású mesterét — mint említet­tük — bőséges anyag képviseli a tárlaton; itt van az együttérzés­­sel és festőiséggel teli Rőzsehor­­dó s a Köpü­lő asszony, itt a nép­szerű Siralomház egyik változata, meg az Éjjeli csavargók, továbbá néhány tanulmányfej a művész drámaiságával, humanista együtt­érzésével és festői erejével meg­formálva. S végül itt a Sztrájk, amely először hoz konkrét munkásmozgalmi témát — bár némi bőbeszédűséggel — az idős mester életművébe. Érdekes megfigyelni, hogy mi­re a századvégen a munkás és munkásmozgalmi téma bevonul a magyar művészetbe, ez a művé­szet már meglehetősen akadémi­kussá, indulatilag tétovává válik. A törés szembetűnő: míg a re­formkor és az abszolutizmus mű­vészei teljes meggyőződéssel, tö­kéletes lelki azonosulással ábrá­zolják témáikat, a későbbi festé­szet teljesen kívülről, meglehetős szenvtelenséggel és művészileg is szárazon festi meg nemcsak az új munkástémát, a hagyományos népi-paraszti jeleneteket is: té­ma és tartalom különválik. Jó néhány fejlődési fokot kel­lett még elhagynia a magyar kép­zőművészetnek — és a magyar társadalomnak is — addig, míg az első, szellemükben, szándékuk­ban is forradalmár művek meg­születtek. Fényes Adolf együttér­­zéssel m­ét szegény ember képei (két kompozíció emlékeztet rá­juk) még inkább csak az átme­netet jelentették. Az új század igazán új, társadalmi lendületű művészetét a polgári és szocia­lista forradalmat előkészítő Nyolcak egykori nagyszerű alko­tásai mutatnák — ha látnánk be­lőlük a kiállításon. Sajnos el­vétve sem találkoztunk a számunk­ra esztétikailag, politikailag oly fontos festészettel, s ez kikezdi az egész válogatás hitelességét, ér­telmét. Mintha a Holnap és az első Nyugat-nemzedék hiányoz­nék irodalomtörténetünkből, mintha a korai remekek Bartók­ja és Kodálya kimaradt volna zenehistóriánkból; mintha nem lett volna közvetlen elődje és közvetett úttörője a Tanácsköz­társaság és a kommunista emig­ráció, Derkovits, Mészáros és a felszabadulás előtti meg utáni szocialista művészetnek. Sajátos feledékenység ez: az Ady-idézet­­tel induló kiállítás rendezői ép­pen a költő festő-szövetségeseit hagyják ki a válogatásból... A Nyolcak küldetését átvevő alkotók, a Tanácsköztársa­ság művészeti harcait vezető ak­tivisták bemutatásánál már va­lamelyest jobban működött a rendezői emlékezet. Korántsem teljes ugyan a kép, de például Bortnyik Sándor eddig raktárak­ban heverő, művészi fegyelem­mel és politikai lendülettel teli, 1919-ben festett május elsejei festménye, robbanó Lenin- és széttöredezetten tragikus Lieb­­knecht-lapja a meglepetés erejé­vel hat: ötven esztendeje van nívós, modern hagyománya szo­cialista művészetünknek, csak fel kell egyszer mérnünk végre a kiállításon is. A gyűjtemény legnagyobb meglepetése talán mégis Uitz Bé­la 1923-ban keletkezett General Ludd rézkarcsorozatának bemu­tatása. Nem is tudjuk, a géprom­boló ősök végre kiállított kom­munista apoteózisán mit csodál­junk inkább: a verhetetlen em­beri-politikai optimizmust-e, amellyel a művész letört forra­dalmak után fenyegető lapjait megalkotta, vagy azt a művészi tehetséget, amely megszerkesz­tettséget és expresszív féktelen­séget, távol-keleti grafikák fi­nomságait és michelangelói mo­numentalitást hevít egységes és új kommunista művészetté. Az eskü című csupa ritmus lap stílusával is emlékeztet a művészettörténeti tényre,­ hogy a General Ludd közvetlen szellemi elődje volt Derkovits Gyula Dó­zsa-sorozatának. A méltó utód híres fametszetei ott sorakoznak a paraván másik oldalán mai grafikánk másik példájaként. (Ez a kiállítás legszebben rende­zett része.) Forradalmár klasszi­kusunkat egyébként — végre ezt is elmondhatjuk — szép gyűjte­mény reprezentálja a korai, moz­galmas Utcától a lágyan monu­mentális Hajókovácsig, miként jelen van a szocialista szobrászat Derkovitsának, Mészáros László­nak a művészete is, élén a Tékoz­ló fiúval, egy új rend, egy új osztály zaklatott-mozdíthatatlan fáraószobrával. A szocialista művészek cso­portja előtt — haladjunk az időben — ugyancsak kevés mű tiszteleg. Szívesen láttunk volna több Goldman György- és Dési Huber-kompozíciót, s szívesen is­mertünk volna meg végre (e kiállítás koncepciójába beleillet volna) néhány röplapot, agitációs plasztikát is. Arányosan látjuk viszont a kor plebejus-paraszti művészetének alkotóit — Nagy Istvánt, Tornyait, Rudnayt és Koszta Józsefet —, majd a láto­gatót­ újabb különös meglepetés éri: a kiállítás végén kiderül, hogy a fasizmus éveinek leghala­dóbb, legtragikusabb és legerő­sebb polgári művészete, Amos Imre, Vajda Lajos és társaik élet­műve sajátos módon ugyancsak kimaradt. Két kis Ámos-tusrajz nagyon halkan jelzi a kort és művészetét, azaz — minthogy a szocialista művészcsoport említett alkotásai is hiányoznak — a magyar művészet társadalmi igazságait hirdető kiállításon nyoma sincs alkotóink akkori igen jelentős antifasiszta tevé­kenységének. Elégedetlenségünk most már egészen a kijárat két oldalán füg­gő nagyszerű Ferenczy Noémi­­gobelinekig tart: ne kívánja az olvasó, hogy mi teremtsünk ren­det a végső, mai művészetünket esetlegesen bemutató válogatás­ban. Tudnunk kellene ugyanis, a galéria új vásárlásaira vagy „csak” a rendezésre jellemző-e az a kapkodás, amelyből legfeljebb rendszer és logika nélkül tudjuk felhívni a figyelmet néhány re­mekműre. Somogyi József és Kerényi Jenő körünk igazságai­val teli szobraira, Kiss Nagy András hozzájuk méltó érmeire, Vili Tibor és Mak­risz Agamem­­tion plasztikáira s Szőnyi István festői és tiszta humánum embe­ri melegségével teli Fuvarosára, amely már a felszabadulás után készült. (És amelynek igéző ha­tását a mellé előitetett Szőnyi­­epigonok sem ronthatják le iga­zán.) E­gyszóval sok művészi élményt­­ is talál a látogató külön-kü­­lön a kiállításon. Paál László tájképeinek gazdag sorozatát, amely ugyan nem illik az együt­tes kompozíciójába, de változat­lanul művészetünk leggyönyö­rűbb örökségéhez tartozik, Szi­ntyei Merse és Rippl-Rónai klasz­­szikus kompozícióit és Ferenczy Károly, meg Hollósy Simon alkotásait. Csupán egyet nem látunk a galéria kiállításán: azt a koncepciót, amely értelmi­leg megkülönböztette volna a tartalmi válogatást az általános gyűjteménytől, amely valóban bemutatta volna grafikánk, fes­tészetünk és szobrászatunk nagy­szerű társadalmi elkötelezettsé­gét. Ez utóbbi ugyanis tény. Na­gyobb társadalmi igaza alig-alig volt képzőművészetnek, mint a nemzetével, népével legtöbbször együtt élő magyarnak. De jóval nagyobb igaza volt már sajnos sok kiállításnak, amelyet elvi tisztázottsággal rendeztek. Rózsa Gyula JC Október 17: Szovjet irodalmi est a Zeneakadémián Viharmadár címmel nyitják meg október 17-én este fél 8-kor a szovjet költészet hetét a Zene-­­akadémián. Az ünnepi műsort a Magyar Írók Szövetsége és a Ma­gyar—Szovjet Baráti Társaság kö­zösen rendezi az ötvenedik évfor­dulóra hazánkba érkező szovjet költővendégek tiszteletére. Dobo­­zy Imre, az Írószövetség főtitká­rának megnyitója után E. Fehér Pál mutatja be a szovjet költő­ket: Róbert Rozsgyesztvenszkijt, Rima Kazakovát, Mihail Luko­­nyint, Mark Szergejevet és Bulat Okudzsavát. Ezután a szovjet irodalom nagyjainak, a többi között Gor­kijnak, Babéinak, Solohovnak, Jevtusenkónak és az esten részt vevő vendégeknek a műveiből ad­nak elő részleteket. A verseket, regényrészleteket Bánki Zsuzsa, Berek Katalin, Kohut Magda, Bessenyei Ferenc és mások tolmá­csolják. A győri filharmonikusok a Haydn-hagyományokért (Tudósítónktól.) Az idei győri hangversenyévad első koncertjét Sándor János, a győri Filharmonikus Zenekar új vezető karnagya vezényelte. A több mint százéves együttes az idei szezonban még négy alka­lommal lép fel Győrött, és ven­dégszerepel néhány nagyobb vá­rosban is. A zenekar terveiben fiatal ma­­­gyar komponisták műveinek be­mutatásán kívül gondolnak a ze­nei szempontból még mindig ki­használatlan fertő éi Esterházy­kastélynak a megye zeneéletében való fokozottabb igénybevételére. Első lépésként a jövő nyáron a fertődi zenei napok keretében hat hangversenyt tartanak az ideális környezetben. Miután Haydn hosszabb időn át élt és dolgozott Fertődön, mint az Esterházyak udvari muzsikusa, a jó hagyo­mány ápolásaként több olyan mű­vet is bemutatnak majd a mester alkotásaiból, amelyeknek partitú­ráit a Széchényi Könyvtár őrzi. A későbbiekben Haydn-operák és oratóriumok előadását is tervezik Fertődön. KULTURÁLIS HÍREK AZ ITALIANISTÁK NEMZET­KÖZI KONGRESSZUSA pénte­ken az olasz romantika és a nyu­gat-európai irodalmak kapcsola­tát vitatta meg a Tudományos Akadémián tartott ülésein. A KORSZERŰ HAZAFISÁG témájáról tartanak tudományos művészeti tanácskozást október 24-én és 25-én Egerben, az író­­szövetség és a Honvédelmi Mi­nisztérium rendezésében. A prog­ramot pénteken sajtótájékoztatón ismertették az írók klubjában.­­Né A SÁRKÁNY — Jevgenyin Svarc nagy sikerű színműve — bábszínpadi változata október 22-én kerül színre az Állami Bábszínházban, a szovjet-orosz drámák hetének egyik eseménye­ként. DOLGOZÓ EMBEREK KÖ­ZÖTT címmel 1963 januárjában megrendezik mai képzőművésze­tünk nagyszabású seregszemléjét az Ernst Múzeum termeiben. MIKISZ THEODORAKISZ Cimca-dalának kottáját a közeli napokban megjelenteti a Magyar Zenemű Kiadó. A SZOVJETUNIÓ MÚZEU­MAINAK KINCSEIBŐL nagy­szabású kiállítás nyílik meg ok­tóber 20-án a párizsi Grand Pa­­lais termeiben.* RÓNA VIKTOR ÉS OROSZ ADÉL nagy sikerrel mutatkozott be a bukaresti Operaház Haty­­tyúk tava előadásán.­­Ma a Gi­­selle-ben is fellépnek. GERELYES ENDRE: NEM BÉKÜLÜNK! A történet dokumentumjelle­géhez kétség nem fér, mivel az a barátom mesélte, akivel megesett. Katonaruhában feszí­tett mellettem, valamiféle jelvé­nyei és kitüntetése is voltak, at­­létik­us, egyenletes katonaléptek­kel „sétált”, alaposan megnéze­gette a lányokat, a lányok meg őt, egyszóval helyre szakaszve­zető lett. Hazai, falunkbeli ügyek­ről folyt a szó, távolról idebéklett a Bükk. A fák készültek az őszre. — Mikor szerelsz le? — Addig — legyintett — állva is kibírom már. De tudod, furcsa egy dolog ám ez. Minél jobban közeledik az a nap, amit annyi­ra várok, annál inkább érzem, nem is volt olyan rettenetes. Pe­dig én nem voltam,ám örömka­tona, soha. Hajaj! Sőt! Amikor Zalezsákék elbúcsúztak, nem szé­gyellem én ezt, sírtam. Te nem sírtál volna? — Nem tudom. Lehet, hogy sírtam volna. — Egészen biztos, öregem. Me­sélhettek nekem, amit­ akartak! Hazafias kötelesség, minden ha­verom átesett ezen, egy se halt bele, nem is férfi addig az em­ber, és így tovább. Hiszen az öregúrral is emiatt vesztünk ösz­­sze. — Zalezsák bácsival? — Bizony — nevetgélt — fur­csa egy bogár az öreg. — Nem is hallottam, te Gyu­­szi! — Persze, hogy nem. A tata olyan magának való, a többiek meg szégyellték, hogy éppen a mi bandánkban történhetett ilyesmi. — Te — hűlt el bennem a vér —, csak nem ütötted meg? — Ugyan, te szamár — nevet­gélt —, azért ilyesmit még része­gen se csinál az ember. De hát... megsértettem, no. Ez a helyzet. Meg én. Alaposan. Pedig tudod, amikor az apámat elvitték a frontra, ő vigyázott ránk. Később meg mellette tanultam, amit tu­dok. Csak hát, ha az ember olyan bevonulás előtti idegállapotban van, meg még iszik is rá... — elgondolkodva baktatott mellet­tem — rosszul jött ki a lépés. * A­z eset pontos előzményei a­­következők. Ezerkilencszáz­­hatvannégy forró júliusában rö­vid, de vad belvillongás tört ki a Zalezsák-brigád tagjai között. Teljes huszonnégy órán át tartott a feszültség, oly óriási, hogy még kettőnk beszélgetése idején sem oldódott egészen fel. Amikor a sziréna méltatlanko­dó ordítással jelezte a munka­idő végét, a brigád tagjai abba­hagyták a munkát, elpakoltak, lezuhanyoztak, s libasorban in­dultak a kapu felé. Domonkos Gyuszi hátramaradt. Körüljártat­­ta szemét a már annyira ismert, máskor oly sokat szapult, szűkös műhelyen, s csaknem könnyes lett a szeme. Amikor ő már nem lesz itt, a többiek ugyanígy feje­zik majd be minden délután a munkát, ugyanígy ballagnak egy pohár sörre a kantinba. — Gyere! Felrezzent és utánuk futott. Már az­ udvar másik végében jártak, Zalezsák József felbor­zolt bajusszal haladt az­ élen. Olyan volt, mint egy öreg gúnár. A sör hideg volt és ízlett, s amikor Gyuszi rájött, hogy itt ugyanúgy iszogatnak majd, ha ő már bevonul, mint most, szilva­pálinkát is rendelt a sörhöz. — Nono! — Az öreg elégedet­lenül pislogott. — Baj lesz! — Baj lesz! Ne papoljon, Zale­zsák bácsi! Már itt a baj! Csendes kis mosollyal nézett rá az öreg, Gyuszi szeme előtt pedig lassan úszkálni kez­dett a világ. S amikor meglátta a két lányt, távolabb, a presszó­­részben — nevetgéltek, tovább ivott, mert ezek a lányok is itt­maradnak. — Te Gyuszi! — Zalezsák ép­pen úgy beszélt, mint máskor, a fiú azonban megvadulva hallgat­ta.— Meg kell ennek lenni! Mit töröd magad? Elmész, vissza­jössz! Apádnak sokkal nehezebb volt elmenni Ukrajnába ... — Apámnak nehezebb volt.. . persze, hogy nehezebb volt! Ma­gának is nehezebb volt, mert ab­ban az időben ... mindenkinek nehezebb volt itt... — tétován hadonászott a­ kezével. —De csak volt!­­— Előredőlt, rámeredt az öregre. — Mit okoskodik itt, mi? Maga okos Mikulás! — Te — Kopka felszisszent — észnél vagy te? — Haggyad! — S amikor ismét Gyuszi elé tettek egy „kombi­nált” konyakot, az öreg Zalezsák nyugodtan megfogta, elhúzta elő­le és kiöntötte a nyitott ajtón. Többen bánatosan tekintettek a

Next