Népszabadság, 1967. október (25. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-14 / 243. szám
8 NÉPSZABADSÁG 1967. október 14. szombat „Nagyobb igaza sohse volt népnek A Nemzeti Galéria kiállítása a Várpalotában Nem általános művészettörténeti válogatást kívánt kiállítani a Nemzeti Galéria a budavári palotában, hanem mint a poetikus címadás is jelzi, a magyar művészet történelmi sodrású, a társadalommal közvetlenebb kapcsolatban élő XIX. és XX. századi alkotásait akarták összegyűjteni a Budapesti Történeti Múzeum leendő termeibe. A belépő látogató ugyan bő Munkácsy-emlékkiállításon érezheti magát a gyűjtemény legelején (hat tájkép, öt figurális kompozíció, hat portré és hat grafikai mű képviseli a mestert a gyűjteményben, amelybe egyetlen hatalmas forradalmár alkotónktól sem fért el öt-hat kompozíciónál több), ha azonban továbbhalad, előbb-utóbb rábukkanhat az eredeti koncepció bizonyítékaira is. A téma és a gondolat: bemutatni, hogyan kapcsolódott a nép, a nemzet, a társadalom harcaihoz képzőművészetünk, helyes, hálás és jelentős. Az új magyar művészet megszületése, a múlt század közepe óta szinte minden korszakban éltek azok az irányzatok — olykor több alkotói csoport is —, amelyek ezt a reformkorral kezdődő elkötelezettséget folytatták. Már nemzeti festészetünk kialakulása is a társadalmi haladás, a polgárosulás-nemzetté válás jegyében valósult meg, s ha az irodalomhoz hasonló értékeket nem is mutatott fel Alconicre Tivadar, Kiss Bálint és társaik munkássága, társadalmi indulatuk, politikai lelkesedésük az irodaloméval rokon. (Ezért is örülünk más kiállításokról kiszorult, alig-alig látható műveik itteni bemutatásának.) A szabadságharc ezt követő ismert és népszerű képzőművészeti megnyilvánulásaira Borsos József, Barabás Miklós és társaik festészete és grafikája helyett sajnos csak Zala György akrobatikus emlékműve igyekszik emlékeztetni, s hiányzik az elnyomatás korának nagy, a nemzeti lelkiismeretet ébren tartó történelmi piktúrája is — soha ilyen lelki közösségben nemzet és festészet nem élt talán —, Madarász Viktor és Székely Bertalan munkássága. A nemzeti romantika igazi színvonalát most inkább Izsó Miklós mozgalmas remekei mutatják, aminthogy a magyar klaszszicizmus igazi jelzése is a szó,boranyagban, Ferenczy István portréinál található. A nemzeti romantika mesterei művészileg is, társadalmilag is utat nyitottak, szállást csináltak a kiteljesedő kritikai realizmus későbbi művészetének. Munkácsyt, a nagy hatású kor nagy hatású mesterét — mint említettük — bőséges anyag képviseli a tárlaton; itt van az együttérzéssel és festőiséggel teli Rőzsehordó s a Köpülő asszony, itt a népszerű Siralomház egyik változata, meg az Éjjeli csavargók, továbbá néhány tanulmányfej a művész drámaiságával, humanista együttérzésével és festői erejével megformálva. S végül itt a Sztrájk, amely először hoz konkrét munkásmozgalmi témát — bár némi bőbeszédűséggel — az idős mester életművébe. Érdekes megfigyelni, hogy mire a századvégen a munkás és munkásmozgalmi téma bevonul a magyar művészetbe, ez a művészet már meglehetősen akadémikussá, indulatilag tétovává válik. A törés szembetűnő: míg a reformkor és az abszolutizmus művészei teljes meggyőződéssel, tökéletes lelki azonosulással ábrázolják témáikat, a későbbi festészet teljesen kívülről, meglehetős szenvtelenséggel és művészileg is szárazon festi meg nemcsak az új munkástémát, a hagyományos népi-paraszti jeleneteket is: téma és tartalom különválik. Jó néhány fejlődési fokot kellett még elhagynia a magyar képzőművészetnek — és a magyar társadalomnak is — addig, míg az első, szellemükben, szándékukban is forradalmár művek megszülettek. Fényes Adolf együttérzéssel mét szegény ember képei (két kompozíció emlékeztet rájuk) még inkább csak az átmenetet jelentették. Az új század igazán új, társadalmi lendületű művészetét a polgári és szocialista forradalmat előkészítő Nyolcak egykori nagyszerű alkotásai mutatnák — ha látnánk belőlük a kiállításon. Sajnos elvétve sem találkoztunk a számunkra esztétikailag, politikailag oly fontos festészettel, s ez kikezdi az egész válogatás hitelességét, értelmét. Mintha a Holnap és az első Nyugat-nemzedék hiányoznék irodalomtörténetünkből, mintha a korai remekek Bartókja és Kodálya kimaradt volna zenehistóriánkból; mintha nem lett volna közvetlen elődje és közvetett úttörője a Tanácsköztársaság és a kommunista emigráció, Derkovits, Mészáros és a felszabadulás előtti meg utáni szocialista művészetnek. Sajátos feledékenység ez: az Ady-idézettel induló kiállítás rendezői éppen a költő festő-szövetségeseit hagyják ki a válogatásból... A Nyolcak küldetését átvevő alkotók, a Tanácsköztársaság művészeti harcait vezető aktivisták bemutatásánál már valamelyest jobban működött a rendezői emlékezet. Korántsem teljes ugyan a kép, de például Bortnyik Sándor eddig raktárakban heverő, művészi fegyelemmel és politikai lendülettel teli, 1919-ben festett május elsejei festménye, robbanó Lenin- és széttöredezetten tragikus Liebknecht-lapja a meglepetés erejével hat: ötven esztendeje van nívós, modern hagyománya szocialista művészetünknek, csak fel kell egyszer mérnünk végre a kiállításon is. A gyűjtemény legnagyobb meglepetése talán mégis Uitz Béla 1923-ban keletkezett General Ludd rézkarcsorozatának bemutatása. Nem is tudjuk, a gépromboló ősök végre kiállított kommunista apoteózisán mit csodáljunk inkább: a verhetetlen emberi-politikai optimizmust-e, amellyel a művész letört forradalmak után fenyegető lapjait megalkotta, vagy azt a művészi tehetséget, amely megszerkesztettséget és expresszív féktelenséget, távol-keleti grafikák finomságait és michelangelói monumentalitást hevít egységes és új kommunista művészetté. Az eskü című csupa ritmus lap stílusával is emlékeztet a művészettörténeti tényre, hogy a General Ludd közvetlen szellemi elődje volt Derkovits Gyula Dózsa-sorozatának. A méltó utód híres fametszetei ott sorakoznak a paraván másik oldalán mai grafikánk másik példájaként. (Ez a kiállítás legszebben rendezett része.) Forradalmár klasszikusunkat egyébként — végre ezt is elmondhatjuk — szép gyűjtemény reprezentálja a korai, mozgalmas Utcától a lágyan monumentális Hajókovácsig, miként jelen van a szocialista szobrászat Derkovitsának, Mészáros Lászlónak a művészete is, élén a Tékozló fiúval, egy új rend, egy új osztály zaklatott-mozdíthatatlan fáraószobrával. A szocialista művészek csoportja előtt — haladjunk az időben — ugyancsak kevés mű tiszteleg. Szívesen láttunk volna több Goldman György- és Dési Huber-kompozíciót, s szívesen ismertünk volna meg végre (e kiállítás koncepciójába beleillet volna) néhány röplapot, agitációs plasztikát is. Arányosan látjuk viszont a kor plebejus-paraszti művészetének alkotóit — Nagy Istvánt, Tornyait, Rudnayt és Koszta Józsefet —, majd a látogatót újabb különös meglepetés éri: a kiállítás végén kiderül, hogy a fasizmus éveinek leghaladóbb, legtragikusabb és legerősebb polgári művészete, Amos Imre, Vajda Lajos és társaik életműve sajátos módon ugyancsak kimaradt. Két kis Ámos-tusrajz nagyon halkan jelzi a kort és művészetét, azaz — minthogy a szocialista művészcsoport említett alkotásai is hiányoznak — a magyar művészet társadalmi igazságait hirdető kiállításon nyoma sincs alkotóink akkori igen jelentős antifasiszta tevékenységének. Elégedetlenségünk most már egészen a kijárat két oldalán függő nagyszerű Ferenczy Noémigobelinekig tart: ne kívánja az olvasó, hogy mi teremtsünk rendet a végső, mai művészetünket esetlegesen bemutató válogatásban. Tudnunk kellene ugyanis, a galéria új vásárlásaira vagy „csak” a rendezésre jellemző-e az a kapkodás, amelyből legfeljebb rendszer és logika nélkül tudjuk felhívni a figyelmet néhány remekműre. Somogyi József és Kerényi Jenő körünk igazságaival teli szobraira, Kiss Nagy András hozzájuk méltó érmeire, Vili Tibor és Makrisz Agamemtion plasztikáira s Szőnyi István festői és tiszta humánum emberi melegségével teli Fuvarosára, amely már a felszabadulás után készült. (És amelynek igéző hatását a mellé előitetett Szőnyiepigonok sem ronthatják le igazán.) Egyszóval sok művészi élményt is talál a látogató külön-külön a kiállításon. Paál László tájképeinek gazdag sorozatát, amely ugyan nem illik az együttes kompozíciójába, de változatlanul művészetünk leggyönyörűbb örökségéhez tartozik, Szintyei Merse és Rippl-Rónai klaszszikus kompozícióit és Ferenczy Károly, meg Hollósy Simon alkotásait. Csupán egyet nem látunk a galéria kiállításán: azt a koncepciót, amely értelmileg megkülönböztette volna a tartalmi válogatást az általános gyűjteménytől, amely valóban bemutatta volna grafikánk, festészetünk és szobrászatunk nagyszerű társadalmi elkötelezettségét. Ez utóbbi ugyanis tény. Nagyobb társadalmi igaza alig-alig volt képzőművészetnek, mint a nemzetével, népével legtöbbször együtt élő magyarnak. De jóval nagyobb igaza volt már sajnos sok kiállításnak, amelyet elvi tisztázottsággal rendeztek. Rózsa Gyula JC Október 17: Szovjet irodalmi est a Zeneakadémián Viharmadár címmel nyitják meg október 17-én este fél 8-kor a szovjet költészet hetét a Zene-akadémián. Az ünnepi műsort a Magyar Írók Szövetsége és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság közösen rendezi az ötvenedik évfordulóra hazánkba érkező szovjet költővendégek tiszteletére. Dobozy Imre, az Írószövetség főtitkárának megnyitója után E. Fehér Pál mutatja be a szovjet költőket: Róbert Rozsgyesztvenszkijt, Rima Kazakovát, Mihail Lukonyint, Mark Szergejevet és Bulat Okudzsavát. Ezután a szovjet irodalom nagyjainak, a többi között Gorkijnak, Babéinak, Solohovnak, Jevtusenkónak és az esten részt vevő vendégeknek a műveiből adnak elő részleteket. A verseket, regényrészleteket Bánki Zsuzsa, Berek Katalin, Kohut Magda, Bessenyei Ferenc és mások tolmácsolják. A győri filharmonikusok a Haydn-hagyományokért (Tudósítónktól.) Az idei győri hangversenyévad első koncertjét Sándor János, a győri Filharmonikus Zenekar új vezető karnagya vezényelte. A több mint százéves együttes az idei szezonban még négy alkalommal lép fel Győrött, és vendégszerepel néhány nagyobb városban is. A zenekar terveiben fiatal magyar komponisták műveinek bemutatásán kívül gondolnak a zenei szempontból még mindig kihasználatlan fertő éi Esterházykastélynak a megye zeneéletében való fokozottabb igénybevételére. Első lépésként a jövő nyáron a fertődi zenei napok keretében hat hangversenyt tartanak az ideális környezetben. Miután Haydn hosszabb időn át élt és dolgozott Fertődön, mint az Esterházyak udvari muzsikusa, a jó hagyomány ápolásaként több olyan művet is bemutatnak majd a mester alkotásaiból, amelyeknek partitúráit a Széchényi Könyvtár őrzi. A későbbiekben Haydn-operák és oratóriumok előadását is tervezik Fertődön. KULTURÁLIS HÍREK AZ ITALIANISTÁK NEMZETKÖZI KONGRESSZUSA pénteken az olasz romantika és a nyugat-európai irodalmak kapcsolatát vitatta meg a Tudományos Akadémián tartott ülésein. A KORSZERŰ HAZAFISÁG témájáról tartanak tudományos művészeti tanácskozást október 24-én és 25-én Egerben, az írószövetség és a Honvédelmi Minisztérium rendezésében. A programot pénteken sajtótájékoztatón ismertették az írók klubjában.Né A SÁRKÁNY — Jevgenyin Svarc nagy sikerű színműve — bábszínpadi változata október 22-én kerül színre az Állami Bábszínházban, a szovjet-orosz drámák hetének egyik eseményeként. DOLGOZÓ EMBEREK KÖZÖTT címmel 1963 januárjában megrendezik mai képzőművészetünk nagyszabású seregszemléjét az Ernst Múzeum termeiben. MIKISZ THEODORAKISZ Cimca-dalának kottáját a közeli napokban megjelenteti a Magyar Zenemű Kiadó. A SZOVJETUNIÓ MÚZEUMAINAK KINCSEIBŐL nagyszabású kiállítás nyílik meg október 20-án a párizsi Grand Palais termeiben.* RÓNA VIKTOR ÉS OROSZ ADÉL nagy sikerrel mutatkozott be a bukaresti Operaház Hatytyúk tava előadásán.Ma a Giselle-ben is fellépnek. GERELYES ENDRE: NEM BÉKÜLÜNK! A történet dokumentumjellegéhez kétség nem fér, mivel az a barátom mesélte, akivel megesett. Katonaruhában feszített mellettem, valamiféle jelvényei és kitüntetése is voltak, atlétikus, egyenletes katonaléptekkel „sétált”, alaposan megnézegette a lányokat, a lányok meg őt, egyszóval helyre szakaszvezető lett. Hazai, falunkbeli ügyekről folyt a szó, távolról idebéklett a Bükk. A fák készültek az őszre. — Mikor szerelsz le? — Addig — legyintett — állva is kibírom már. De tudod, furcsa egy dolog ám ez. Minél jobban közeledik az a nap, amit annyira várok, annál inkább érzem, nem is volt olyan rettenetes. Pedig én nem voltam,ám örömkatona, soha. Hajaj! Sőt! Amikor Zalezsákék elbúcsúztak, nem szégyellem én ezt, sírtam. Te nem sírtál volna? — Nem tudom. Lehet, hogy sírtam volna. — Egészen biztos, öregem. Mesélhettek nekem, amit akartak! Hazafias kötelesség, minden haverom átesett ezen, egy se halt bele, nem is férfi addig az ember, és így tovább. Hiszen az öregúrral is emiatt vesztünk öszsze. — Zalezsák bácsival? — Bizony — nevetgélt — furcsa egy bogár az öreg. — Nem is hallottam, te Gyuszi! — Persze, hogy nem. A tata olyan magának való, a többiek meg szégyellték, hogy éppen a mi bandánkban történhetett ilyesmi. — Te — hűlt el bennem a vér —, csak nem ütötted meg? — Ugyan, te szamár — nevetgélt —, azért ilyesmit még részegen se csinál az ember. De hát... megsértettem, no. Ez a helyzet. Meg én. Alaposan. Pedig tudod, amikor az apámat elvitték a frontra, ő vigyázott ránk. Később meg mellette tanultam, amit tudok. Csak hát, ha az ember olyan bevonulás előtti idegállapotban van, meg még iszik is rá... — elgondolkodva baktatott mellettem — rosszul jött ki a lépés. * Az eset pontos előzményei akövetkezők. Ezerkilencszázhatvannégy forró júliusában rövid, de vad belvillongás tört ki a Zalezsák-brigád tagjai között. Teljes huszonnégy órán át tartott a feszültség, oly óriási, hogy még kettőnk beszélgetése idején sem oldódott egészen fel. Amikor a sziréna méltatlankodó ordítással jelezte a munkaidő végét, a brigád tagjai abbahagyták a munkát, elpakoltak, lezuhanyoztak, s libasorban indultak a kapu felé. Domonkos Gyuszi hátramaradt. Körüljártatta szemét a már annyira ismert, máskor oly sokat szapult, szűkös műhelyen, s csaknem könnyes lett a szeme. Amikor ő már nem lesz itt, a többiek ugyanígy fejezik majd be minden délután a munkát, ugyanígy ballagnak egy pohár sörre a kantinba. — Gyere! Felrezzent és utánuk futott. Már az udvar másik végében jártak, Zalezsák József felborzolt bajusszal haladt az élen. Olyan volt, mint egy öreg gúnár. A sör hideg volt és ízlett, s amikor Gyuszi rájött, hogy itt ugyanúgy iszogatnak majd, ha ő már bevonul, mint most, szilvapálinkát is rendelt a sörhöz. — Nono! — Az öreg elégedetlenül pislogott. — Baj lesz! — Baj lesz! Ne papoljon, Zalezsák bácsi! Már itt a baj! Csendes kis mosollyal nézett rá az öreg, Gyuszi szeme előtt pedig lassan úszkálni kezdett a világ. S amikor meglátta a két lányt, távolabb, a presszórészben — nevetgéltek, tovább ivott, mert ezek a lányok is ittmaradnak. — Te Gyuszi! — Zalezsák éppen úgy beszélt, mint máskor, a fiú azonban megvadulva hallgatta.— Meg kell ennek lenni! Mit töröd magad? Elmész, visszajössz! Apádnak sokkal nehezebb volt elmenni Ukrajnába ... — Apámnak nehezebb volt.. . persze, hogy nehezebb volt! Magának is nehezebb volt, mert abban az időben ... mindenkinek nehezebb volt itt... — tétován hadonászott a kezével. —De csak volt!— Előredőlt, rámeredt az öregre. — Mit okoskodik itt, mi? Maga okos Mikulás! — Te — Kopka felszisszent — észnél vagy te? — Haggyad! — S amikor ismét Gyuszi elé tettek egy „kombinált” konyakot, az öreg Zalezsák nyugodtan megfogta, elhúzta előle és kiöntötte a nyitott ajtón. Többen bánatosan tekintettek a