Népszabadság, 1967. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-24 / 251. szám

1967. október 24. kedd í -gy színházban, ahol még nincs megoldva a légkondicionálás, nagyon jó előadásokat kell a nézőknek adni, ha azt akarják, hogy nyugodtan üljenek a helyükön, és máskor is eljöjjenek. A Pesti Színház — a Víg újonnan megnyílt kamaraterme —, úgy tetszik, intim színházi hatásokra törekszik, s különlegességekkel kíván szolgálni a közönségnek. Egy egészséges és sokszínű színházi életben az ilyen jellegű színháznak is van helye és jelentősége. Első alkalommal Sylvie Luneau és Roger Coggio monológdrámáját vitték színre, amely Gogol novellájának színre alkalmazása. A két francia adaptátornak segített Czimer József, hajlékony színpadi prózát adva Darvas Ivánnak, a főszereplőnek és Horvai István, az előadás rendezője, felhasználva a siker érdekében az eredeti francia kísérőzenét — Georges Delarue drámai muzsikáját — és Drégely László ügyes és mutatós drámai terét, valamint Kemenesi Fanni erőteljesen karakterizáló jelmezeit. Túl azon a tényen, hogy Nyugaton divattá vált Kelet-Európa, s hogy Párizsban, Londonban, New Yorkban minden évben megtartják a maguk orosz premierjét (jegyezzük meg, hogy Turgenyev is nyugat-európai közvetítéssel került tavaly a Madách színpadára), mindezen túl: Gogol kisregénye valóban időszerű mű, egy Pirandello óta divatos színpadi gondolatot tár elénk. A hétköznapok szorításából az őrültségbe menekülő kisember drámáját, örömmel fedezi fel az ember a száz éve halott oroszban a harminc éve halott olaszt, csodálattal fedezve fel a gondolati és formai rímelést, mint ahogy Gogol Az orr című novellája is szinte megismétlődik a ma nagyon modernnek ható Kafkánál. (Gogol pétervári kistisztviselője egy reggel arra ébred, hogy elvesztette orrát és az külön életet kezd. Kafka novellájában Gregor Samsa egy reggel arra ébred, hogy ő egy hatalmas bogár és ezen senki nem ütközik meg.) Gogol novellája és hű tehetséggel a színpadi adaptáció is a lelki elnyomorodást rajzolja meg, pontosan és mélyen. (Belülről mi is Popriscsinek vagyunk — mondja a mű —, akik reménykedve és irigyen nézünk egy fényes és vonzó világra, a sikeresek világára; horizontunk legtávolabbi peremén az irodaigazgató helyezkedik el — mint legfényesebb bolygó naprendszerünkben — és csak ha a fájdalom eszünket veszi, akkor tágul ki világunk egy képzelgett Spanyolországig.) Darvas Iván pontosan halad végig az elnyomorodott kisember belső elborulásának útvonalán. Józan Popriscsinjében több az őrült vonás, mint a méltóságteljességet mímelő és szolid őrültjében. Az őrült Popriscsin lelkileg kisimul. Megnyugszik. Szinte boldog a maga teremtette képzeletvilágban : még a veréseket is be tudja illeszteni képzelgése rendszerébe, és így kevésbé fájónak fogja fel, mert érthetővé rendszerezi a maga számára. Az előadás finom és kidolgozott. Kifogásunk — ellentmondásos módon — legfeljebb az, hogy túl jól sikerült produkció. Erénye egyszersmind hibája is. Túl nagy a bravúr, amit a színpadon látunk. S ez a bravúr nem Popriscsin bravúrja, hanem Darvas Iváné. Nem Popriscsin címzetes cári fogalmazót látom, hanem Darvas Iván mesterszmeszi, uruval egyszerre nyomorúságos tintakukac és spanyol király, hivatásos őrült és műkedvelő költő, halálra sebzett és boldog, tigrisugrással veti át magát intézeti vaságyán, tenyeréből piros festék folyik, ha megsebzi magát: ez elborzasztja a nézőt (vagy arra kényszeríti, hogy végiggondolja, miként is csinálták ezt); pszichológiai teszteket rajzol a meztelen fogdás falra, és ezek a rajzok Darvas Iván rajzai — a néző boldogan hördül fel, még ezt is tudja! —; nem csupán hatalmas fizikai és pszichikai teljesítmény az egyedül végigcsinált előadás, de mutatványsorozat is. Az éneklő, az artista és a gyorsrajzoló Darvast is látom a színpadon. Már-már csalódott vagyok, mert bűvészmutatványt nem mutat be — ha csak nem tekintem annak, amikor egy nagy utazóládából bújik elő —, sok a mutatvány. De Darvas tehetségét jobban nem dicséri semmi, mint hogy az attrakciók mellett még arra is alkalma nyílik, hogy színházat csináljon, őszinte és meghitt módon vezessen be Popriscsin lelkébe, a szenzációs bravúrok között még meg is rendítsen. Mert egy őszintén elmondott emberi szó nagyobb mutatvány a színpadon, mint a legvirtuózabban megoldott artistamutatvány. A színház második bemutatóján is mutatványnak vagyunk tanúi: a költészet mutatványának. Romain Weingarten A nyár című darabját játsszák, Mészöly Dezső élvezetes fordításában. Szívesen sorolnánk a darabot mi is az abszurdok közé, de a formai elemeknél sokkal fontosabbnak tartjuk ez esetben a tartalmiakat. A nyár ugyanis egyszerű kommerszdarab, csak nagyon bonyolultan mondja, és egy mostanára kicsiszolódott színpadi nyelvjárás rejtjelrendszerét használja fel arra, hogy azt a költői, de kissé átjátszott mondanivalót, amit hordoz, újra elbeszélje, és ez az újraelmesélés ne tűnjék úgy, mintha Cocteau Vásott kölykök című regényét mondaná fel újra. (Még egy sereg másik szerzőt is felsorolhatnánk az ősök közül.) A nyár a gyermeki évek vad édességeiről szól, arról a Szenvedélyes és zavaros paradicsomi állapotról, amikor a tárgyak és a természet szavait még halljuk, és azt a folyamatot járja be a darab cselekménye, amikor a tapasztalattal és megismeréssel befelhőződik ez a boldog világ és kihűl a gyerekek körül az élet, hogy a hétköznapok kevesebb illúziót hordozó, kevésbé költői felnőttjei legyenek belőlük. Weingarten darabját az emeli ki az átlag színdarabkészítmények közül, hogy ennek a boldog sóhajú (de nem felhőtlen) gyermeki világnak szívmelengető dallamát képes megpendíteni, színpadán a derűnek és a költészetnek ad helyet az oly divatos morbiditás és nyirkos undor helyett. (Szívből fájlaljuk, hogy ennek a poetikus nyári történetnek egyik kis zugát belengi a vérfertőzés modernista manírja.) Weingarten költőnek mutatkozik, amikor a felnőtti szemmel láthatatlant és hallhatatlant láthatóvá és hallhatóvá teszi, amikor a macskák és madarak játékait és gondolatait szólaltatja meg. De, sajnos, költőisége költőieskedéssé sekélyesedik, amikor a két fiatal szerepvonalában költészetet kíván nyújtani. Közhelyek és szóvirágok, színes és üres szavak szövik át itt a darabot, és alig várjuk, hogy groteszk humorának igazi költészete kapjon újra helyet a színpadon. Várkonyi Zoltán nagy gonddal és érzéssel tette színpadra a művet. Neki köszönhető, hogy derűs és finom előadást látunk. Csupán két hibát lehet felróni neki a Fábri Zoltán színpadkeretében pergő játék megoldásánál. Az egyik, hogy Tordy Géza igaz és átélt, szép alakítását a rendezői elképzelés vitte a játék első részében tévútra. A fiú nem gügye még ha mondják is róla vagy neki a színpadon, egyszerűen egy álmodozó kisfiú, aki hallja az állatok szavát, és szívesebben időz közöttük, mint az elárvult házban, ahonnan hiányzik a halott anya szeretete és a boldogság. A másik hiba, hogy Venczel Vera tiszta szép kislányalakításának második részében Várkonyi nem tudta megértetni a színésznővel, hogy a törékenynek bizonyultfelnőtti kapcsolatok felett érzett fájdalma sodorja a kislányt abba a menekülésbe, hogy ezután ő veszi át a Fiú szerepét: ő hallja — kárpótlásul — az elrejtőző természet szavát. Az előadás igazi szenzációja Tomanek Nándor macskaalakítása. Nem miákol és nem cicáskodik mozgásában, vagyis mindazt a színpadi sablont mellőzi, amit egy ilyen meseszerep színrevitelekor alkalmazni szokás. Egyszerűen macskává válik. Mellette Tahi Tóth László alakítja a másik macskát, ő is tehetségesen és meghitt eszközökkel bújik bele a macska bőrébe. M. G. P A Pesti Színház két bemutatója: Egy őrült naplója — A nyár Egy óra az iskolarádióban Pedagógiai vitakérdések közé tartozik az áttekintő művelődéstörténet-oktatás is. Habár a történelem- és irodalom-, a" képzőművészet- és zeneoktatás rengeteg ténnyel és összefüggéssel ismerteti meg a középiskolás diákot, olyan tantárgy, amely a gazdasági, a politikai-históriai és a kulturális adottságok kölcsönhatására épülne, és a diákok szétszórt ismeretanyagának ilyen összefüggő rendszerezését adná, eleddig nem volt, és a tantervi reformban is csak távlatosan, és csak mint kísérleti stúdium szerepel. A megtanulandó alapismeretek köre és mennyisége mindinkább bővül — mondják a pedagógia elméleti irányítói, akik a problémát jól ismerik —, és a tananyag ez idő szerint tovább már nem bővíthető. Ez kétségkívül igaz: az iskola mennyiségben nem adhat már sokkal többet. Miért ne adhatna azonban bármely, iskolán kívüli népművelő intézmény, a lehetőségek sajnos ott sem eléggé kihasználtak, örvendetes kivétel e téren a rádió. Az iskolarádióban, melynek feladata éppen az iskolai tananyag kibővítése és illusztrálása, bevezettek legutóbb egy önálló sorozatot, a Magyar századokat, amely nem kapcsolódik szervesen egyik tantárgyhoz vagy tankönyvhöz sem, de amelynek célja éppen egy effajta művelődéstörténeti áttekintés és összegezés. Sok magyarázat helyett íme egy példa: Egy ország újjáépítése címmel a tatárjárás társadalmi-politikai következményeiről hallgattunk legutóbb egy „órát”, azokról a körülményekről, amelyek között Béla királynak az ország életét újjá kellett szerveznie. (Kimerült kincstár, nagybirtok-adományozás, hogy a főurak önerőből képesek legyenek a várépítésre, a hathatós védelem egyetlen módjára. Ezek a nagybirtokos urak fognak később a király nyakára nőni.) A várakkal kapcsolatban az építészeti stílusokról — a románt felváltó gótikáról — hallottunk, a kor művészetének más ágai közt az irodalomról, az első fennmaradt magyar versről, a franciából magyarított Mária-siralomról, aztán a francia eredetinek a zenéjét is hallottuk, de a kor világi muzsikálásának illusztrálására egy XIII. századi angol népdalt is. A kép kikerekedett: mindent megtudtunk a korról, ami egy órába belesűríthető. Az előadást, aminthogy a sorozat többi darabjait is (a zeneanyagot összeállító Péterffy Ida hasznos segédletével) Hegedűs Géza írta. Kevés pedagógus-szerzőt tudnék megjelölni, aki ezt a tökéletes sűrítést utána tudná csinálni. Ez éppen az átfogó művelődéstörténet-oktatás egyik további akadálya is: nincs hozzá elegendő előadó. A Magyar századok sorozatát ugyanezért nemcsak a középiskolás diákoknak, de még a tanároknak is bizalommal merem ajánlani. Meg mindenkinek, akit a művelődéstörténet érdekel, és aki ráér csütörtökönként reggel 9-kor. „Egy korty tenger" Ha közvélemény-kutatást rendeznének arról, hogy kit hallgatnak szívesen a vasárnap déli rádiópublicisztika írói közül, azt hiszem, Fekete Gyulára sok szavazat esnék. Mindig közérdekű témát választ, olyat, amely valóban sokakat foglalkoztat az adott időszakban. Ez azt is jelenti, hogy nem kerüli meg a kényes kérdéseket, közvetlenül és nyíltan beszél, kertelés nélkül és őszintén. Nem deklarációkat olvas fel — még ha közvetlenül politikai témákat választ is —, de baráti szóval kommentál: az embernek az a benyomása, hogy a hallgató szemszögéből is beszél, és ez jó. Legutóbb a női egyenjogúságról volt szó. A probléma sokoldalúságát akarta szemléltetni. Nem tett egyebet, minden kommentár nélkül idézett egy tucatnyi egymástól különböző véleményt. „Íme a probléma bonyolultsága a gyakorlatban. Nem könnyű megoldani, de ezt mi is tudjuk, és töprengünk rajta” — valami ef-félét sugallt néhány perces kommentárja. Becsületes és helyes módszer, rokonszenves hangvétel. L. A. NÉPSZABADSÁG Irodalmi matiné a Kossuth Klubban Zsúfolásig megtelt vasárnap a Múzeum utcai Kossuth Klub: a hazánkban tartózkodó szovjet költőküldöttség találkozott itt az irodalomkedvelő, versbarát budapestiekkel. A szovjet líra ünnepi matinéjára hívták meg a TIT budapesti szervezetébe a Mihail Lukonyin vezette delegációt, amelynek tagjai verseik interpretálásával maguk is szereplői voltak a XX. század oroszszovjet költészetét reprezentáló gazdag műsornak. Dr. Kardos László professzor, a TIT alelnöke, üdvözölte a vendégeket, a szovjet költők nevében Mihail Lukonyin beszélt. Szavalóként közreműködött a matinén Gordon Zsuzsa, Bánffy György és Vedres Tamás. Hétfőn a szovjet költők Szegeden a Tisza Szállóban találkoznak a közönséggel nagyszabású ünnepi irodalmi rendezvényen. KULTURÁLIS HÍREK A XX. SZÁZAD MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETÉT bemutató kiállítássorozat keretében vasárnap Székesfehérvárott, a Csók Képtárban megnyitották a Gresham és köre tárlatot. A PIRANDELLO születésének 100. évfordulója alkalmából az Irodalmi Színpad szerdán mutatja be a kitűnő olasz színpadi szerző Magyarországon eddig még elő nem adott három egyfelvonásosat. * A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE titkárságának képviseletében Szófiába utazott Molnár Géza, Simon István és Kiss Tiborné a magyar—bolgár kulturális csereegyezmény keretében. * OTT A VIO GARAVENTA, a neves olasz tenorista Budapestre érkezett, s a hét folyamán két alkalommal lép fel a magyar fővárosban az OperaházErkel Színháza, előadásain Margherita Rinaldi partnereként. * HÚSZ HANGVERSENYT foglal magában a Filharmónia idei szegedi hangversenyprogramja. Megkezdődött Pécsett a III. játékfilmszemle (Tudósítónktól.) Hétfő este a pécsi Petőfi Filmszínházban a Jancsó Miklós rendezte Csillagosok, katonák című magyar—szovjet koprodukciós film bemutatásával megkezdődött a III. magyar filmszemle. Az előadást ünnepség előzte meg, melynek keretében Bogár József, a Szakszervezetek Baranya megyei Tanácsának vezető titkára, majd dr. Ranódi László rendező üdvözölte a megjelenteket. A nagy sikerű bemutató után a közönség melegen ünnepelte a film megjelent alkotóit, majd a vendéglátók az Olimpia Étteremben adtak fogadást a részvevők tiszteletére. A szemle csaknem valamennyi kiválasztott filmje nemzetközi fesztiváldíjas. A Tízezer nap, az Apa, az Utószezon, a Hideg napok, a Szevasz, Vera és a Hogy szaladnak a fák bemutatása melllett különleges várakozás előzi meg Jancsó Csillagosok, katonák című filmjének hazai premierjét, valamint Hintsch György Kártyavár, Wiedermann Károly Idézés, Bacsó Péter Nyár a hegyen, valamint Palásthy György Az özvegy és a százados című filmjének bemutatóját. 7 (Tudósítónktól.) A világhírű lipcsei Gewandhaus-zenekar vasárnap esti hangversenyével megkezdődött a szovjet zene ünnepi hete. A vendégegyüttes vezető karnagya Vaclav Neumann vezényletével a Zeneakadémián rendezett hangversenyen Mendelssohn Hebridák-nyitányát, Csajkovszkij Vonósszerenád című művét és Sosztakovics IX. szimfóniáját szólaltatták meg, majd ráadásként Dvorzsák Szláv táncok sorozatának egyik darabját játszották el. A nagy múltú együttes — amely a mostani évadjában ünnepli fennállásának 225. évfordulóját — 1743-ban tartotta első hangversenyét, mindössze tizenhat muzsikus részvételével. A zenekar teljes létszáma most száznyolcvan muzsikus. Különös nevét onnan kapta, hogy annak idején a lipcsei posztós céh székházában, a Gewandhausban kapott helyiséget, s tartotta hangversenyeit. A zenekar értékes hagyományairól és mai sokrétű munkájáról hétfőn az együttes vezetői a Zeneművészek Házának klubtermében tájékoztatták a magyar sajtó képviselőit. Az újságírók kérdéseire Karl Zumpe, a zenekar igazgatója, Gerhard Bessé, a zenekar hangversenymestere és Vaclav Neumann, az együttes vezető karnagya (ő 1964 óta áll a zenekar élén, művészi működésének addigi színhelye Prága volt) válaszolt. A lipcsei vendégegyüttes hétfő este — a budapesti zenei hetek keretében — az Erkel Színházban tartotta második budapesti hangversenyét, ugyancsak Vaclav Neumann kitűnő vezényletével. Ezúttal Mikisz Teodorakisz Óda vonószenekarra című műve, Beethoven VIII. szimfóniája és Brahms II. szimfóniája szerepelt a műsoron. A lipcsei Gewandhaus-Orchester nagy sikerű hangversenye a szovjet zene ünnepi hetén Sajtótájékoztató a Zeneművészek Házában Madártani Múzeum nyílik Hildán (Tudósítónktól.) A Szabadság-hegyen, a XII. kerületi Költő úton — Jókai egykori nyaralója helyén — befejezéshez közeledik a Madártani Intézet és az Országos Természetvédelmi Hivatal új székházának építkezése. Az épületben kap helyet majd hazánk legnagyobb múzeumjellegű, állandó madártani kiállítása, ahol kétszáz négyzetméternyi területen bemutatják a Magyarországon fellelhető háromszáz madárfaj példányait.