Népszabadság, 1967. november (25. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-01 / 258. szám
1967. november 1. szerda GONDOLATOK AÉPERNYŐ ELŐTT A VILÁGIRODALMI magazin — talán csak erre az egy alkalomra — jelleget változtatott. Dramatizált novellák füzére helyett, Szántó Erika és Sípos Tamás nívós pódiumműsort szerkesztett főleg költeményekből, beszélyekből és hosszabb lélegzetű prózai,művek részleteiből. A nyitó költemény — Brecht: Így alakul az ember — és a záró — Rozsgyesztvenszkij: Levél a XXX. századhoz (mindkettő Mensáros László bensőséges, szuggesztív tolmácsolásában) — jobban kifejezte műsoruk gondolati és tartalmi lényegét, mint bármely narrátori szöveg, ünnepélyes elővagy utószó. Száz percbe sűrítve harminc év pergett le előttünk az ember társadalmi küzdelméből, mint művészetbe transzponált történelem, lobogás, elszántság, rádöbbenés, tragédia és helytállás. És közben a tiszta, leszűrt gondolatok nyugalma is. A messze hangzó írói szó és hevület magába olvasztotta az erőtlenebb hangokat és fenntartotta a feszültséget akkor is, amikor az „áramszolgáltatás” ki-kihagyott, akár rendezési, akár operatőri, akár színészi gyengeségek miatt. Csak egyetlen példát idézünk az effajta jótékony „átfedésből”. Solohov megrendítő erejű Nagycsaládú embere (noha Barsi Béla túljátszotta) elfogadtatta velünk Halper didaktikus Sztrájktörőjét, mert kiegészült vele, mert a tragikus választás azonossága két különböző társadalmi közegben, dialektikus gondolati egységet hozott létre, a kétfelől felismert igazság szintézisét. Mensároson kívül Gábor Miklós és Mádi Szabó Gábor oldott meg bravúrosan igen nehéz előadói feladatot. Az előbbi Nagy Lajos Anyáját tolmácsolta (talán a kelleténél egy kicsit gyorsabb tempóban, túlbecsülve az átlagnéző appercipiáló képességét, de hibátlan értelmezésben s az íróhoz híven szikáran, kerülve az ellágyulást, de mégis érzelemgazdagon), az utóbbi Aragon versével remekelt, azironikus-dühös felhangok színezésében. Berek Katalin ezúttal nem árnyalt eléggé, Csernus Mariann pedig ünnepélyesebb volt a kelleténél. Sallangmentes játékával tűnt ki Pásztor János és Velenczei István (A Kreml toronyórája egyik jelenetében), valamint Kállai Ferenc és Sinkó László. A rendezésről és az operatőri munkáról ezúttal nem sok jót mondhatunk. Hiányzik a magabiztosság és az invenció s az a körülmény, hogy itt-ott a súgó hangját is halljuk s az egyik Éluard-versnél a kamera lencséjét övező anyag rakoncátlan szála szinte átszeli a képernyőt (és Csernus Mariann alakját) — bizony technikai gondatlanságról vall. SZÍNÉSZFILMEK. Kettőt is láttunk a héten. Az egyik — A harmadik koncert — abból a fajtából való, amelyből csak a színész marad meg az ember emlékezetében, minden más (amin fejcsóválva bosszankodtunk, a mondvacsinált, hatásvadászó történet) elpárolog belőle azon nyomban. Delphine Seyriget Alain Resnais fedezte fel a filmnek (Tavaly Marienbadban, Muriel). Ez az érzékeny, nőiességében Bajor Gizire emlékeztető színésznő azóta már a francia színház nagy egyéniségei közé tartozik, Pirandellót játszik és Csehovot (micsoda Csehov-hősnő lehet!). Csütörtök este művészetével elérte, hogy egy halva született művecskében élni tudott. A másikfajta film a valódi világ ábrázolását bízza a színészre, jelesül az ifjabb angol generáció Courtenay és Finney mellett talán legizmosabb tehetségére, a jelenleg hazánkban forgató Alan Bates-re. A jó szerep itt nem mentség, nem pótlék, hanem bázisa Clive Donner elegánsan előadott gonosz és harapós, szatirikus karriertörténetének, mely a tv idei legrangosabb bemutatói közé sorolható. Bates most is elemében volt, a gátlástalan Brewster bőrében. A „Mindenből a legjobbat” bizonyára még élvezetesebb lett volna, ha szinkronja sikeresebb. Sztankay István fölösen erőltette az „angolos” hanghordozást, Kautzky József hangja pedig nem illett Denholm Elliott csak enyhén affektált blazirt cinizmusához. EGYIK KÍNOS PILLANAT követte a másikat a Hat ország elnevezésű vetélkedőműsorban. Kellemetlen kötelesség leírni: az adás kis híján olyan botrányba fulladt, mint az évekkel ezelőtti, emlékezetes „Badacsonyi szüret”. Kellően elő nem készített, forgatókönyvében át nem gondolt, magyarán: összecsapott vetélkedő volt ez, méltatlan a céljához. Vértessy Sándor emberfeletti türelme és nyugalma kellett a teljes csőd elkerüléséhez. Úgy látszik, akadnak, akiket elkapat a vetélkedők sikere és azt hiszik, hogy itt minden magától megy, csak kérdéseket kell összetákolni, versenyzőket toborozni, zsűrit meghívni. Felelőtlenségük következménye volt a teljes zűrzavar, a jobb sorsra érdemes versenyzők — és a zsűri — tanácstalansága. Áldozata: valamennyi részvevő és valamennyi néző. Hegedűs Tibor Czene Béla kiállítása az Ernst Múzeumban Rendkívül igényes programot fogalmaz meg Czene Béla katalógusának bevezetőjében: a mai valóságot, korunk emberének életét kívánja ábrázolni, népszerű, közérthető művészetet akar teremteni, célja „mindenki számára átélhetővé tenni a művészi megismerés örömét”. Tematikája első pillantásra ebbe az irányba mutat, az élettények, szituációk igen széles körét átfogja. Festményein megjelenik a városi és falusi utca képe, a színház, a strandok, az eszpresszók világa, műterembelső, aktok, sportolók és mezőgazdasági munkások ábrázolása. A mindennapok tarka látványa mögött azonban nem mindig találjuk meg a mélyebb gondolatokat, az eleven, valóban mai problémákat, a konfliktusok, a jellemek vagy sorsok művészi ábrázolását. Bár a színes látvány elrendezése érdekében a művész felhasznál egy sor korszerű vívmányt: a síkok, színfoltok ritmikus, konstruktív felépítése, az alakok beállítása, a képmező kivágása, a tetszetős felületkezelés azonban inkább az eredmények rutinos alkalmazásának tűnik fel, mintsem önállóan kitűzött, tartalmait kifejező formának. A korszerű formai megoldások és technikai eszközök elsajátítása révén létrehozott egy egységes, kiegyensúlyozott stílust, amely lehetővé teszi a művésznek, hogy ezen a színvonalon tetszés szerinti, korszerűnek érzett témát könynyedén, problémamentesen lefessen. Ha a művész azonban valami lényegeset akar mondani a „mai valóságról, a mai emberről”, akkor túl kell lépnie a hétköznapok csupán színes, mozgalmas látványának tetszetős visszaadásán. I. A. Tízkötetes népművészet-sorozat Népművészetünk egészét átfogó sorozat már évtizedek óta nem jelent meg. A Corvina Könyvkiadó 1968 elejétől korszerű, tízkötetesre tervezett népművészeti könyvsorozatot indít, amely magyar, német, angol és francia nyelven lát majd napvilágot. Egyegy kötetben mintegy száz oldal szöveg, harminckét fekete-fehér és tizenhat színes, egész oldalas illusztráció lesz. A sorozatot Domanovszky György művészettörténész Magyar népi kerámia című tanulmánykötete nyitja meg. IN E P S Z A C A D S A G Ü KÖNYVEKRŐL E. KAZAKEVICS: A KÉK FÜZET Kazakevicsnek, a korán elhunyt kiváló szovjet írónak, két nagy téma vonul végig életművén. Részt vett a második világháborúban s háborús élményei ihlették könyveinek tekintélyes részét. Másik nagy témája Lenin volt, alkotói tevékenységének utolsó periódusában nagyszabású Lenin-regény írására készülődött. Kazakevicset mindenekelőtt korának pozitív embereszményei érdekelték, a cselekvő humanizmus problémája izgatta. Rendkívül vonzódott a tiszta, önfeláldozó, bátor és szerény emberekhez, ők voltak mindig az igazi hősei s ez nála nem csupán értelmi belátás kérdése volt, hanem leküzdhetetlenül erős szubjektív szenvedély; ebben az embertípusban látta megtestesülni a számára legfontosabb életelvet: a magasrendű kötelességtudást. Lenin alakjával a koronát kívánta feltenni megragadó hőseinek a sorára. A Lenin-regény teljes egészében nem készült el, csak töredékek maradtak fenn s köztük egy kitűnően megszerkesztett, remekmívű kis elbeszélés, A kék füzet. A történelem nagy alakjai, különösen, ha időben még közel vannak hozzánk, nem éppen a leghálásabb témák az írói ábrázolás számára. A történésznek módjában áll a történelem eseményeire koncentrálni s így bemutatni ezeknek az eseményeknek központi hősét: a kiemelkedő közéleti embert. Az írónak azonban bizonyos értelemben fordítva kell eljárnia, a személyiségre, a magánemberre is figyelnie kell, ha irodalmi alakot kíván megformálni. Kazakevics "összepárosította e kétféle módszert. Mindaz, amit leír, történelmileg megbízhatóan megalapozott, Lenin műveinek s a róla szóló irodalomnak pontos ismeretéről tanúskodik. Ahol már nem nyújtottak segítséget az adatok és a viszszaemlékezések, fantáziával és jó beleérző képességgel pótolta a hiányt. Kazakevics a Nagy Októbert megelőző periódusban, Jazkvi tartózkodása idején ábrázolja Lenint, amikor ez az energikus, magát igazán jól csak a forradalmi tömegek között érző ember viszonylagos passzivitásra volt kényszerítve, amikor gyakorlati politikai tevékenysége háttérbe szorult s elméleti munkássága került előtérbe. Ebben a meglehetősen izolált környezetben, csupán néhány emberi figurát mozgatva, Kazakevics sokoldalú képet rajzol a forradalom vezetőjéről. Lenint ekkor üldözték s körülötte a felelőtlen rágalmak petárdái pattogtak. Kazakevics megmutatja: Lenin szenvedett a rágalmaktól és az üldözéstől — nehéz az embereket szeretve, szembe állni velük — s rettenetes erőfeszítésébe került, hogy legyűrje fájdalmát és elkeseredettségét. De legyűrte, mert megértette, személyes érzelmei nem lehetnek fontosak , mert a saját életét, az Uljanovot nem sokra becsülte — de őrizte és fegyelmezte magában a közéleti személyiséget, akinek életére viszont másoknak van szüksége. Lenin jellemének a kulcsa a magasrendű, a történelem szintjén megvalósuló önfeláldozás volt. Vele új típusú népvezér lépett a történelem színpadára, aki teljes lényével azonosulni tudott az elnyomott tömegek érdekeivel. Ebben az azonosulásban feloldódott Uljanov, az egyszerű, közvetlen és szerény ember, aki jól ismerte a humort s akiben jelen volt a gyengédséggel telített érdeklődés az élet minden megnyilvánulása iránt — de történelmi öröklétre kelt Lenin, a hajthatatlan és tettre kész forradalmár. A kék füzet mellett találjuk Kazakevics első nagy sikerű kisregényét, a Csillagot, talán legszebb, legmegrendítőbb háborús írását. Ebben a balladai szépségű, egyszersmind nagyon fordulatos és olvasmányos lírai történetben egy felderítőosztag katonáinak hősi pusztulását írja meg. Csillag a hívójelük s ez szimbolikus értelmű, hiszen ez a maroknyi embercsoport az ellenséges erők tengerében valóban fénylő kis csillag — a Föld, az övéik megnyugtató közössége fényévnyi távolságokra kerül tőlük. Az önt feláldozó hazafiság, a haza védelmének tettre kész szolgálata jellemzi ezeket a katonákat, s közülük elsősorban a fiatal Travkin hadnagyot, ezt a gyengéd és bátor embert, akiben — ha egérszén más nagyságrendben is — ugyanaz az erkölcsi erő él, mint Leninben. Travkin hadnagy alakját a reménytelen szerelem kedvességével és bájával fonja körül Kátya, a híradóslány. E szerelem fényében Travkin emberséges hősiessége miatt szinte a magasztosságig emelkedik, anélkül, hogy a figura bármit is veszítene művészi hiteléből és sokrétűségéből. A Csillag elnevezés más vonatkozásban is szimbolikus értelmű, a szerelem, a gyengédség védtelenségét és tragédiáját jelképezi, az emberi jóságét, amelynek törvényszerűen el kellett pusztulnia a háború kegyetlensége és erőszakossága közepette. A két kisregény az Európa Könyvkiadó Zsebkönyvek sorozatában jelent meg új kiadásban, Nikodémusz Elli hiteles és hangulatos fordításában. Juhász Márius Beszélgetések a színházak művészeti kérdéseiről Előadássorozat a Fészek Klubban A Fészek Művészklubban rendezi meg a TIT a színházaink életéről szóló előadássorozatot. Az öt érdekes előadás keretében riportszerű beszélgetések hangzanak el a József Attila Színház, a Nemzeti, a Madách, a Thália és a Fővárosi Operettszínház igazgatóival. A hallgatók közelebbről megismerkedhetnek a színházak művészeti problémáival, művészeivel, műsorpolitikájával és a jövő tervekkel. Az előadásokat havonta egy-egy vasárnap délelőtt 11 órai kezdettel rendezik meg, az első alkalommal november 12-én, amikor a József Attila Színház vezetőjével, Fodor Imre igazgatóval és dr. Székely Györggyel, a Színháztudományi Intézet igazgatójával ismerkedhetnek meg a vendégek. Az előadássorozatra a TIT jegyirodájában (VI., Lenin körút 96) válthatnak bérletet az érdeklődők. 7 •ILLÉS BÉLA: LÖVÉSZÁROKBAN Illés Béla — bárhogy tiltakozik is ellene — irigylésre méltó ember. Nagyon bőkezű volt hozzá az élet, nem a fogalom anyagi, de írói értelmében. Megmutatott neki majd mindent, amit századunkban érdemes volt látni: szépet és csúnyát, békét és háborút (kettőt is a legnagyobbak fajtájából), építést és rombolást, lelkesedést és letörést, árulást és hűséget. Világnézetet adott hozzá, hogy fel is ismerje ezáltal, mi a jó és mi a rossz. Tollat adott a kezébe és ritka képességet is az íráshoz. Kevés? El is vitte majd mindenkihez, akihez érdemes volt elmenni: Leninhez, Kun Bélához, Alpárihoz, Gorkijhoz, Wilhelm Pieckhez, Barbusse-höz, Tagoréhoz és ki tudná a sok ragyogó nevet felsorolni, aki beszélt vele. És ismerte az ezernyi névtelent, aki sose mutatkozik be senkinek, csak az életét dobja a serpenyőbe, ha a történelem mérlegén kell billenteni egyet. A Lövészárokban című publicisztikai gyűjtemény (Jászberényi József szedett csokorba néhány tucatnyit tömérdek kis írása közül) erről a száguldó, viharos és szép életútról vall. Érdemes esztétikai oldalról is beszélni cikkeiről. Szabálytalan írások, amelyek csak kis részben állnák ki a klasszikus publicisztika mércéit. Legtöbbször szétbonthatatlanul összekeveredik bennük a közös eszme az egyéni gondolattal, a népi élmény a személyessel, a nevelő szó az ellágyuló emlékezéssel. Illés Bélánál azonban ez nemhogy zavarja az olvasót, de hiányolná, ha nem így volna. Az Illés-publicisztikának éppen ez ad sajátos egyéni zamatot: hogyan fogadja magába a pártpolitikai, az osztálypolitikai célokat és alakítja át őket saját élményévé, érzéseivé. . Így ír a magyar forradalomról, az emigrációról, Lenin temetéséről, a moszkvai metró építéséről, a Nagy Honvédő Háború nagy és kis eseményeiről, a felszabadulásról (ami az akkor szovjet tisztelés szemével nézve felszabadítás volt), a magyar ünnepekről és hétköznapokról. Mindenről van közösségi élménye, s van személyes megjegyzése, emléke is, ami közel hozza mindenkihez a földreformot, a békeszerződést éppúgy, mint a moszkvai magyar kiállítást, a koreai háborút és a jugoszláv nemzeti ünnepet. Többnyire akkor írta a cikkeit, amikor a bennük foglalt események lejátszódtak. De a publicista Illés egy másik sajátossága: ha a körülmények nem engedték meg, hogy azonnal reagáljon egyegy (talán ma már sokaknak jelentéktelennek tetsző) epizódra, emlékezetébe véste, hogy adandó alkalommal, jobb időkben papírra vesse a vele kapcsolatos emlékeit is. Szép számmal találunk ilyen írásokat is a kötetben. A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásáról 38, a voronyezsi csatáról kilenc, az ország teljes felszabadulásának pillanatáról húsz, Fáber Endre vegyipari munkás szilárdságáról 47 évvel később írta meg, amit annak idején szeretett volna, csak terve éppen halasztást szenvedett egy kissé. A régmúlt effajta felidézése különösen fel szokta ajtani. Ilyenkor nekilendül és oly gyorsan diktál, hogy a bajnok gépírónő sem bírja az iramát, néha meg leinti, hogy ne írja, intim részletek bukkantak éppen fel emlékezetének raktárából. Ezeket nem lehet megírni, de magába fojtani se, ezért mondja el szóban. Kár, hogy nem jegyezte fel őket valamiféle magnetofon. S kár azokért az írásokért is, amelyeket Illés Béla az előszóban elkallódottakként említ, holott egyszer bizonyosan előkerülnek majd. És kár lenne azért az óriási élmény- és anekdotakincsért, amelyet még adósságként magában őriz, az alkalomra várva, hogy közreadja valamennyit. A Lövészárokban kötetbe szedett cikkeit olvasva, reménykedhetünk, hogy be is váltja, amit eltervezett. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) *■ Máté György