Népszabadság, 1967. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-18 / 273. szám

8 V­alószínűleg még hosszú ideig nem lehet anélkül beszélni Madách Imre Mózes című drá­májáról, hogy ne jusson eszünk­be a veszprémi Petőfi Színház tavalyi nagy jelentőségű bemuta­tója. A veszprémiek kezdemé­nyezéséről a Népszabadság an­nak idején részletes bírálatot kö­zölt. Annál is inkább emlékeztet­nünk kell erre olvasóinkat, mert a Nemzeti Színház mostani elő­adása nemcsak azt a szöveget használja, amelyet Keresztury Dezső a veszprémiek megbízásá­ból frissített föl a modern szín­pad igényeinek megfelelően, ha­nem Marton Endre rendezése is Tarién György elképzeléseit fej­lesztette tovább, a budapesti színház összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetőségei között. Marton is Mózes erősen kiemelt figurájára építette az előadást, amelynek sikerében a szerep ala­kítójának — Sinkovits Imrének —, döntő része van. Sinkovits szí­nészi teljesítménye olyan hatal­mas és magával ragadó erejű, hogy mellette eltörpülnek azok az erők is, amelyekkel a színpadon meg kell küzdenie. Áron kétségei, a család vonzása, sőt még a nép ingatagságából fakadó problémák is szinte szétmállanak. Sinkovits Mózesének félelmetes akaratereje előtt. Marton és Sinkovits alig­hanem megtalálták a dráma ér­telmezésének legkorszerűbb lehe­tőségét, amikor erőltetett törté­nelmi párhuzamok helyett egy népvezér akarat-drámáját vitték színre. Már a fáraó előtti első je­lenetben sincs kétségünk, hogy Mózes rendkívüli képességei rop­pant kemény akarattal párosul­nak, — úgyhogy szinte belénk mar a gondolat: mily szörnyű lenne népének, ha a fáraó oldalára állna! Mózes azonban a másik oldalon találja meg életcélját, és a létező legnagyobb feladatot tűzi maga elé: el akarja vezetni né­pét a függetlenségig és meg akarja teremteni boldogulásának feltételeit. Mindaz, ami akaratá­val szembeszegül, csak még ke­ményebbé edzi, úgyhogy végül azt is elhisszük neki, hogy még a természetfölötti erőket is moz­gósítani tudja céljai szolgálatára. Az előadás utolsó — nagyszerű — jelenetében ugyan Sinkovits Mózese megtört öregemberként indul a halálba, de mindenki ér­zi, hogy a hős szelleme, akarat­ereje győztesen került ki a nagy küzdelemből. Ezzel a belső folyamattal szemben Marton a nép ér­zelmeinek és viselkedésének meg­jelenítésével akart és tudott el­lenpontot teremteni. A színpadon — a fáraó trónszékén, az arany­borjún és a frigyszekrényen kí­vül — egyetlen tárgy sincs. A szereplők gondosan kidolgozott mozgásával megteremtett látvá­nyosság hangulati hátterét csakis Varga Mátyás színpadzáró remek körfüggönye és Scheiffer Judit jelmezeinek pompás színei te­remtik meg. E látványosság nagy erejű hatásából csak időnként bukkan föl egy-egy határozottabb szempontot megtestesítő egyéni­ség, s ezáltal kap különlegesen erős fényt a dráma bölcseleti tartalmából kiemelt főgondolat: a nagy egyéniség és a tömeg konfliktusa. A látványos jelene­tek segítségével sikerül érzékel­tetni Mózes drámájának azt a bonyolult ellentmondását, hogy a hős a nép érdekében és erőtarta­lékainak fölhasználásával — gyakran azonban pillanatnyi han­gulatváltozásai ellenére valósítja meg akaratát. N­em tudjuk eldönteni, mennyi szándékos visszafogottság van Máthé Erzsi játékában. Jókb ebéd figurájának erőtlen megformálá­sa azonban — sajátos módon — egy fontos, új gondolatot dom­borít ki: Madách drámájának ugyanis az a legdrámaibb jele­nete, amelyben Mózest anyja rá­döbbenti zsidó származására. Mi­vel pedig ennek megjelenítése az előadásban nem elég megren­­dítően drámai, Mózes e legfon­tosabb döntésében átkerül a súlypont az anyához fűződő ér­zelemről, s a származást deter­mináló szerepéről arra a felhá­borodásra, amit az egyiptomi tiszttartó garázdálkodása keltett a főhősben. Marton rendezésében ezt a hangsúlyeltolást még az is aláhúzza, hogy a jelenet végén Mózes az egyiptomiak sorában távozik. Mindez összhangban van Marton egész koncepciójával, fo­kozza a nép szerepének fontossá­gát, viszont egyúttal még jobban elhalványítja Madách­­főhősének lágyabb, emberibb vonásait. S­inkovits alakításához legin­kább Kohut Magda tudott fölnőni a megingott lelkiegyen­­súlyú prófétanő, Mirjam szerepé­ben. Hőséből Kohut Magda nem jósnőt és nem elmebeteget for­mál, hanem a nép érzékeny han­gulatváltozásainak kifejezésére vállalkozik. Miután Húr szerel­mesének tragédiája helyett el­játssza a megerőszakoltság lelki következményeit, kitűnően érzé­kelteti, hogy ő látja a legtisztáb­ban Mózes céljait, s a tömeghan­­gulat nyomására mégis az ő do­bolása vezeti a bálványimádás­hoz menekülő, reményét vesztett tömeg beteges extázisát. Érett, kidolgozott alakítás Sinkó László Józsuája, aki Sinkovits mellett is el tudja hitetni, hogy nála jó ke­zekbe kerül a zsidó nép sorsa. Szerepének belső logikája csak egyszer, megingási jelenetében tö­rik meg, mivel Tordai Teri (Am­­ra) üres sexbombája nem tudja érzékeltetni azt a különleges vonzerőt, ami a jövendő vezér hittagadási szándékát indokolni tudná. Jól illeszkedik az együt­tesbe Agárdi Gábor, Szirtes Ádám és Csernus Mariann játé­ka. Viszont feltétlenül elmélyí­tené a drámát, ha Avar István (Áron) színesebb eszközökkel ér­zékeltetné azt a visszahúzó elté­rítő erőt, amit a mindent túl­zottan megfontoló testvér Mózes­re gyakorolt. A második rész helyenkénti túlságosan lassú ritmusa ellenére a Nemzeti Színház ezzel a látvá­nyos és gondolatgazdag előadás­sal alighanem hosszú időre helyet biztosított színpadján Madách Imre értékes drámájának. Taxner-Tóth Ernő M­ÓZES Madách-bemutató a Nemzeti Színházban Darvas József Zrínyi-drámájáról Darvas Józsefet úgy ismeri az olvasóközönség, mint aki írásai­ban forrón aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Most tör­ténelmi drámát írt. — Eltávolodás ez eddigi programjától? — kér­dezzük az írótól. — Nem. Zrínyit két szempont­ból is aktuális drámának tartom. Amikor a szigetvári ostrom 400. évfordulójára — a Baranya me­gyei Tanács kérésére — elkezd­tem írni a drámát, sok történel­mi dokumentumot olvastam. Eközben megragadott valami, amiről úgy éreztem, hogy nem­csak történelmi, hanem emellett nagyon is mai mondanivaló, s ez Zrínyi emberi magatartása, helyt­állása és hűsége. Választhatta volna a könnyebb megoldást, hogy nem marad Szigetváron, nem vállalja a megsemmisülés veszélyét, azonban ő mégis kato­náival maradt kételyei, sérelmei ellenére épp azért, mert életét egy ügyre tette fel, a török elleni harcra, úgy döntött, hogy oszto­zik katonái sorsában. Nem tudott és nem is akart más sorsot vál­lalni, mint végigjárni azt az utat, amelyen elindult. — Egész írói munkásságomban újra meg újra visszatérő kérdés­ként foglalkoztatott a hűség prob­lémája. Erre próbáltam választ adni a Szakadék, Kormos ég, Ré­szeg eső című drámáimban és természetesen a Zrínyiben is. Ám nemcsak ilyen szempontból ér­zem mainak. Szándékosság nél­kül, de beleszól egy mai vitába, amely a történelmi múlthoz való viszonyunkról zajlik. Vélemé­nyem szerint szükségünk van a jelen és a jövő szempontjából szi­gorú és reális nemzeti önismeret­re és leszámolásra mindenfajta illúzióval. Illúziók nélkül, de hit­tel és eszményekkel kell élnünk, ez az egyetlen helyes út. Vitadrá­ma ez, és úgy is szoktam megfo­galmazni: hitvitázó dráma. Egy magát korszerűnek tartó áram­lattal szemben, amely csak az emberi elidegenedés és k­iégettség aspektusából tud szólni én egy egészen másfajta emberi maga­tartást próbálok megfogalmazni. — Mi a tapasztalata az író és a színház együttműködéséről? — A próbákon a rendezővel, Kazimir Károllyal jó és alkotó együttműködés alakult ki és ez segített megteremteni a dráma mai formáját. Úgy érzem, hogy a színház, a rendező és a színészek értő segítsége nélkül nem lehet darabot írni. Az írónak hinnie kell a színházban, de a színház­nak is az íróban, akivel együtt dolgozik. D. Zs. Műteremmúzeum a Gellérthegyen Századunk első harmadának neves szobrásza, Pásztor János — legismertebb idűve a Parla­menttel szemben álló Rákóczi­­szobor — hosszú időn át a Gel­lérthegy déli lejtőjén, a Szüret utca 8. számú házban élt és al­kotott. A művész özvegy az ingatlant — százhúsz alkotással együtt — a Nemzeti Galériára hagyomá­nyozta. MÉPSZABAD­SÁG 1967. november 18. szombat MÓDOS PÉTER: (Hős fám® é@pS4k)&'&(s ODALÉP HOZZÁM a napok­ban egy ember és azt mondja: — Magát szoktam látni bunyómecs­­cseken. Hallotta? Kis Kását be­állítják a csehek ellen ... Nincs még húsz éves és válogatott... # NÉHÁNY évvel ezelőtt nem állt valami jól a szakosztá­lyunk. A négy legjobb verseny­zőnket átigazolta egy nagy egye­sület, ment velük az edző is — úgy látszott, hogy nekünk, akik maradtunk, csak annyi dolgunk lesz, szép csendesen bezárjuk a boltot. A vezetést Jóska vette át, a se­gédedző, aki maga is csak nemrég hagyta abba a versenyzést. Min­denki nagyon jó gyereknek tar­totta, de nemigen gondolták, hogy mint edző tud majd csinálni bár­mit is. Ekkoriban állított be hozzánk egy alacsony, rosszul öltözött, ra­vasz arcú fiú — sőt inkább kis­fiút mondanék — és nem vette észre senki. Az edzés végén Jóska, ahogy el­ment mellette, megkérdezte tőle — vagy már tizennégy éves? A kis fickó a megtiszteltetésről nem is tudott szólni, csak a fejét rázta. — Akkor szülői engedély kell — szögezte le Jóska. — Engedé­lyezem, hogy fiam... stb­--­eb­ben és ebben az egyesületben ... Értettük egymást? A fiú bólintott. S egy hónap múlva ott állt me­gint az ajtó mellett és bámult be­felé. Jóskának valami rémlett. — Engedély? — Apám megadta az enge­délyt ... — A fiú arcán a kék-zöld foltok eltűntek, ahogy vörösödött. — Hol van? Nem jött válasz. — Nem írásban adta? — kér­dezte Jóska. — Nem. — Néhányan köréje gyűltek már ek­kor. — Hány engedélyt adott apád? — érdeklődött va­laki. A srácok vigyorogtak, a fiú vö­­rösödött csak, nem válaszolt, s nem mozdult egy tapodtat sem. — Itt, balra van az öltöző. Eredj, vetkőzz le! — döntött Jóska.* KABAT NÉHÁNY HÉT MÚL­VA — a név Jóska valamilyen megjegyzése után ragadt rá — az egész szakosztály ismerte már. Más egy évig is verheti a zsákot, míg valaki a régiek közül meg­kérdi bizalmasan — na, apám, most hogy leszünk, beveszed, vagy beadjam...? Kását vala­hogy azonnal megszerettük. — Csak bokszolnia ne kéne — sóhajtozott Jóska. —, ennél a csavargónál nagyobb antitalentu­­mot nem hordott hátán a föld. — S ennek igazolásaként gyakran hallhattuk: — Hogy áll a lábad már megint?! Mi vagy te, Chap­lin? Ne a szemed csukd be, ha­nem a szádat! — Kása iskolázik — állapíthat­tuk meg ilyenkor teljes bizonyos­sággal. — Véletlenül se tud szabályo­san ütni. Ilyet még nem is lát­tam — magyarázta elképedve Jóska a szertárban. — Véletlenül se... Gyere be! — Ez már Ká­sának szólt, aki egy törülközővel a dereka körül az öltözőbe igye­kezett vissza. — Mosdottál? Kása felelet helyett megrázta magát, s mi vizesek lettünk. Jóska szigorú, védőnőre emlé­keztető alapossággal körüljárta Kását. — Na, kezdesz megtanul­ni mosdani... Jóska nehezen tudta leplezni elégedettségét, már a fésülködés­­ről tárgyaltak, Kása könnyed szemtelenséggel válaszolgatott, s nekem feltűnt a kettejük közti hasonlóság. Ugyanaz az egyálta­lán nem sportolókra jellemző, ki­csit púpos tartás, alacsony, so­vány test, befelé hajló vállak, vé­kony, de — tudtam — nagyon szívós, laza izmok. Mindkettőjük arcában volt valami zavaróan mulatságos, eltérő a köznapitól, csak Jóska túl volt már a har­mincon, Kása pedig még jóval in­­­nen a húszon. MÚLT AZ IDŐ, Kása úgy hoz­zánk tartozott már, hogy nélküle nehéz lett volna elképzelni a szakosztályt. Szpáringolt, iskolá­zott, de versenyezni nem küldtük,­­nehogy összeverjék, hisz olyan vékony maradt, ahogyan jött. Hogy hasznosítsa magát, tanítgat­­ta a kezdőket, ezek között jó pár idősebb is akadt nála, s ezért ki­csit feszélyezetten mutatta az üté­seket. Aztán egyszercsak zavarba jött mindenki. Legjobban Kása lepő­dött meg , megnyert egy ifjúsági versenyt. Az érmet zavartan for­gatta, s a továbbiakban röstellt ta­­­nácsokat adni a kezdőknek. Mintha valami csúnya dolog történt volna, igyekeztünk elfe­lejteni a történteket , nem illett a Kásáról kialakított képünkbe. Egyik edzés után együtt indul­tam Kásával hazafelé. Jóska meg- LEGALÁBB EGY OLVASÓ... örömmel lapozgatjuk József Attila Összes Művei kritikai ki­adásának most megjelent IV. kötetét. Az érdekes gyűjtemény a költő szépprózai munkáit, verses és prózai fordításait tar­talmazza valamint a sorozat előző köteteiben nem szereplő, azok megjelenése óta előkerült verseket, töredékeket. Örömün­ket azonban hideg zuhanyként éri az impresszum felvilágo­sítása: a kötet 2300 példányban jelent meg! Csak 2300 példány­ban. Hibának tartjuk, ha bár­milyen József Attila-kötet ilyen alacsony példányszámban lát napvilágot. Kétszeresen hibás a szóban forgó kötet példány­­számának a meghatározása, hi­szen a kritikai kiadás első és második kötete 4700 példány­ban jelent meg, a harmadik kö­tet (első kiadásban!) 5000 pél­dányban. Eszerint tehát azok, akik megvásárolták a sorozat előző köteteit, nem feltétlenül juthatnak a negyedik kötet birtokába. Más kiadványok példány­­szám­ával sem lehetünk elége­dettek. Illyés Gyula Poha­raim címmel kiadott összegyűj­tött versei például 7200 pél­dányban kerülnek forgalomba. Ez a gazdag kötet a Nehéz föld­től a Dőlt vitorláig öleli fel Illyés költői munkásságát, te­hát élő irodalmunk egyik alap­vetően jelentős gyűjteménye ez, nemcsak tanárok és irodal­mi szakemberek, hanem a ma­gyar lírát kedvelő érdeklődők, versolvasók számára is. A könyvterjesztőknek, a kiadvá­nyok példányszámát megállapí­­tóknak az eddiginél jobban kellene figyelembe venni, hogy hazánkban több mint 3000 helység van, s e helységek kö­zött csak egyetlenegy Buda­pest, Pécs, Debrecen__S ha minden helységben akad egy olvasó, aki meg akarja vennii József Attila új kötetét, a ke­reskedelem már nem tudja ki­elégíteni az igényt... S ha minden helységben akad három ember, aki szeretné megvásá­rolni Illyés Gyula összegyűj­tött verseit, akkor a kínálat már nem tud lépést tartani a kereslettel. Persze nem két vagy három könyv példányszámának a problémájára akarjuk felhívni a figyelmet ezzel a glosszával. Hanem egy elvi kérdésre, s an­nak gyakorlati konzekvenciái­ra. Könyvkiadóink és­­terjesz­tőink fő feladata az eszmei­­leg-művészileg értékes művek mind nagyobb példányszámban való megjelentetése. A kultu­rális propaganda fő felada­ta ezeknek a műveknek minél hatékonyabb támogatása. Tehát a kiadási példányszámok meg­állapításánál szigorúan f­igyelem­be kell venni, hogy Magyar­­országon több mint három­ezer helység van... S minden helységben van legalább egy ol­vasó ...­ ­. KULTURÁLIS HÍREK A KOSSUTH KLUBBAN kedd délután négykor a TIT megbe­szélést tart Lukács György Az esztétikum sajátossága című új könyvéről. A bevezetőt Hermann István kandidátus tartja. A VIZUÁLIS TÖMEGNEVE­LÉS kérdéseiről november 23-án és 24-én kétnapos ankétot ren­deznek a Fészek Klubban. AZ ÁLOMTÓL A FELFEDE­ZÉSIG címmel megjelent az Akadémiai Kiadónál Selye Já­nos új könyve.­ EMLÉKKIÁLLÍTÁS nyílik meg Apáti Abkarovics Béla fes­tőművész munkáiból vasárnap fél 12-kor a szentendrei Feren­­czy Károly Múzeumban.

Next