Népszabadság, 1968. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-04 / 103. szám
1968. május 4. szombat NÉPSZABADSÁG PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG SZÁZ ESZTENDEJE lesz a napokban annak, hogy egy vegyes bizottság megtartotta alakulóülését „Pest, Buda és Óbuda testvérvárosok szépítése tárgyában”. Az esemény, majd az azt követően életre hívott Fővárosi Közmunkák Tanácsának tevékenysége méltatásra érdemes, haladó urbanisztikai hagyományokkal gazdagította a magyar főváros történetét. A kiegyezés utáni évben a főváros lakossága a háromszázezret, az ország népességének két százalékát sem éri el. Összesen 18 olyan lakóházat számlálnak Pest- Budán, amely három emeletesnél magasabb, s amíg Bécsben a házaknak csupán negyedrésze, Berlinben 8 százaléka földszintes, a magyar fővárosban 80 százaléka. A közintézmények hálózatáról, állapotáról a korabeli krónikás lehangoló véleményt közöl: „Legszomorúbb a közművelődési és tanintézetek állapota... elemi iskolánk kevés, és rozzant házakban elhelyezve ... középiskoláink nem állnak a kor színvonalán, alig kerülnek ki a németesedés átkos köréből... egyetemeinknek nincsenek épületei... nincs kellő számú tanerő, sem hírnevük, sem vonzerejük ... szakiskoláink, művészetünk és ipartanodáink nagy általában nem léteznek ... három színházunkból kettőben német az előadás, a Nemzeti Színház alig tud fennállani...” A FŐÚTVONALAK HIÁNYA alapjaiban gátolja a város fejlődését. Kiépítetlenek a Duna partfalai, örökös az árvízveszély. Az ivóvízellátás és a csatornázás elégtelenségét a kolerajárvány tanúsítja. Ezernél alig több gázlámpa ad némi világosságot Pest- Budának éjszakánként, s hogy a város a legkevésbé sem üti meg az akkori európai nagyvárosok szintjét, arra ismét a korabeli idézetek utalnak: „A Terézváros a keskeny, szűk, bűzös utcák tömkelegét képezi, mely minden járványnak fészke... a szomszédos Városliget, amely csak egy úton hozzáférhető, vízvezeték és világítás nélkül, kellő gondozás hiányában a szúnyogoknak csendes tanyája...” . Az ország méltó központjának szerepkörét fejlett, modern fővárosnak, az egyesített Pest-Budának kell ellátnia, ezt a törekvést fejezik ki a forrongó városrendezési gondolatok, amelyek formá-ba öntését a történelmi körülmények , a függetlenedés eszméi, az iparosodás, a bekapcsolódás a nemzetközi pénzpiacba, a központosított adminisztrációs kívánalmak — siettetik. 1888. május 18-án, az említett vegyes bizottság nyitóülésén Andrássy Gyula miniszterelnök megállapítja, hogy Pest és Buda „a városépítési és közegészségügyi szempontból le van maradva”. Expozéjában kifejtett javaslataiban a részvevők minduntalan felismerik azokat a gondolatokat, amelyeket már három évvel korábban Táncsics Mihály fogalmazott meg a börtönben, Fővárosunk című röpiratában... 1870 a Fővárosi Közmunkák Tanácsának, a magyar főváros első városrendezési szervének születési éve. Programjában szerepel a város feltérképezése, nemzetközi rendezési tervpályázat kiírása, kisajátítási törvény előkészítése, az utcák, terek kiterjedésének meghatározása, ipari, lakás- és pihenőövezetek felosztása, a tervszerű közművesítés, egyszóval a városrendezésnek napjainkban már természetes „kellékei”, de akkor még mind megannyi forradalminak tűnő módszerek. E program nyomán alapjaiban változik meg Budapest képe. Állandó harcban a főváros konzervatív köreivel, felülemelkedve a helyi érdekeken, a Közmunkatanács olyan városrendezési akciókat indít meg, amelyek maradandó alkotásokat eredményeztek. A háromnegyed évszázadig fennálló szerv megalakulásának első éveiben élte fénykorát, s mint Pestnek, Budának, Óbudának egységes fejlesztését tervező szerv, jelentős műszaki felkészültséggel lát hozzá a feladatokhoz. Vezetői között ott van Reitter Ferenc. A KÖZMUNKATANÁCS 1870 —74 között látott hozzá olyan vállalkozásokhoz, mint a Sugár út — a mai Népköztársaság útja —, a Nagykörút és a Kiskörút szabályozása és beépítése vagy a Margit-híd építése. Mutatóban érdemes kiragadni az első munkát, a Sugár út rendezését, amely ha a korszaknak nem is a legjelentősebb, de a tervszerű városépítési tevékenységnek legegységesebb, legnagyobb szabású műve. A vegyes bizottság ülésén még úgy fogalmazták meg a tervet, hogy „szükség van a város egyetlen mulatóhelyének, a Városligetnek összekapcsolására a belterülettel”. A Sugár út kiépítésével a képviselőház is foglalkozott és — hatvan ellenszavazat kíséretében — elfogadják a törvényjavaslatot, amelynek értelmében sorsolási kölcsönből fedezik az építési, kisajátítási költségeket. A Közmunkatanács egy bankcsoporttal szerződik a munka lebonyolítására; a tőkéscsoport kötelezi magát, hogy megvásárolja a telkeket a kisajátítási összegeknek megfelelő áron, megépíti az utat, majd hét év alatt beépíti a házhelyeket. 1873-ban gazdasági válság bontakozik ki, a tőkéscsoport felmondja a szerződést, s a Közmunkatanács maga veszi kezébe a munka folytatását. A SUGÁRÚT építése 14 éven át tart. A tervvázlatok készítői között Ybl Miklóstól Lechner Ödönig a legnevesebb építészeket vonják be. A tervek alaposságára jellemző, hogy a szükséges lámpaoszlopok formájának megállapítására a Közmunkatanács külföldi nagyvárosokból szerzi meg a minták rajzait; az út mentén levő régi pincék, csatornák, létesítmények elbontását mai mércével mérve is hihetetlenül pontos, gondos felmérés előzi meg. Az építkezési kedv fokozására törvényt alkotnak, amely kimondja, hogy a Sugár úton, mint szabályozási főútvonalon, az új házak építtetői 15 évig teljes adómentességet élveznek. Reitter közreműködését dicséri, hogy az új út méreteit, áttekinthetőségét, beépítési módját, az egyes épületek egységes hatását tekintve — a korabeli építészet világviszonylatban is kiemelkedő alkotásává vált. Hasonló módon változtatta, formálta újjá a főváros arculatát a rendezési akció többi pontja is, esztétikailag, kulturáltságában, korszerűségében egyaránt emelve a budapesti városképet. A századfordulóra — és még évtizedekig — a Közmunkatanács dinamizmusa alábbhagyott, mind gyakrabban felülkerekedtek benne a konzervatív, egyéni tőkés érdekeket hajhászó erők. Csupán 1936-ban nyílik meg rövid időre ismét egy eredményes korszak lehetősége a Közmunkatanács előtt, amikor összehangolt városrendezésre irányuló hatáskörét a budapesti peremterületekre is kiterjeszti. A fasizálódás és a háború miatt a kidolgozott program megvalósítása kudarcot vall. A felszabadulás után az újjáépítés segítségére siető fiatal, haladó építészek tömörülnek a Közmunkatanács köré, amelyet azonban 1949- ben egy elhamarkodott intézkedés felszámol. Újabb néhány év elteltével Budapestnek, a szocialista fővárosnak rendezése mér új szervezeti alapokról és koncepciókkal folytatódik, a modern kor követelményeinek megfelelően, magasabb szinten váltja valóra a magyar főváros egykori — és első — rendezőinek álmait. Nem véletlen, hogy napjaink városrendezőiben ismét felvetődik a gondolat: szükség van egy olyan műszaki felkészültséggel, anyagi alapokkal, hatáskörrel rendelkező fórumra, amely — mint hajdan, amikor a három testvérváros egységes fejlesztését tűzte maga elé célul — immár Budapestnek, környékének, a Pest megyei községeknek egyaránt képviselné érdekeit s dolgozná ki a közös tervezési, település-, lakás-, közlekedés- és kereskedelemfejlesztési, közműépítési programját, telek- és pénzügyi politikáját. Fekete Gábor A Hatvani utca az 1880-as években A Kossuth Lajos utca ma Marxizmus és humanizmus A moszkvai Marxizmus—Leninizmus Intézet által Marx Károly születésének 150. évfordulója alkalmából Moszkvában rendezett tudományos ülésszakon elhangzott felszólalás. Az emberi gondolkodás hosszú történetének tárházában aligha van fogalom, melynek nagyobb, egyértelműbb megbecsülés jutott volna ki, mint éppen a humanizmus fogalmának. Leszámítva a hittudományi reakció és a hanyatló irracionalizmus néhány kivételes képviselőjét, nem akadt a filozófia történetében olyan szerző, aki nyíltan vallotta volna, hogy ő antihumanista, hiszen ez egyet jelentett volna azzal, hogy vállalja az emberiség ellenségének szerepét. A vita tehát nem nyíltan humanisták és antihumanisták között folyt, hanem abban a formában, hogy kinek a humanizmusa a voltaképpeni, a helyes, az igazi humanizmus. Ebben az értelemben vitatkoznak ma is a humanizmus marxista képviselői polgári vagy klerikális ellenfeleikkel. Amint ez más magas történeti névértékű eszmékkel is így van (pl. a demokrácia, a szabadság, az egyenlőség stb. eszméjével), a szocialista társadalmi gyakorlat és ideológiai elmélet úgy folytatja a múlt haladó hagyományait, hogy azoknak egy magasabb formáját valósítja meg. A kérdés tehát, hogy mi a humanizmus marxista felfogásának az a jellegzetessége, mely fölébe emeli a humanizmus összes eddigi és jelenlegi nem-marxista értelmezésének. Mindenekelőtt el kell végezni a IVJ fogalmaknak bizonyos kritikai elemzését. Feltétlenül el kell választanunk egymástól a humanizmus történeti és etikai értelmezését. A humanizmus első jelentésében történeti jelenség, mely adott időpontban és adott országokban történt meg, a társadalom fejlődésének adott szakaszában. Mint ilyen, a feudális uralkodó osztály benső ellenzékének ideológiája. Jellegzetes „reformer-ideológia”: a társadalomban meglevő bajokat nem egy új rend bevezetésével, hanem a meglevőknek „megreformálásával”, elsősorban erkölcsi megújhodásával véli elérhetőnek. Sok rokonvonása, tartalmi érintkezése ellenére is merőben más a humanizmus etikai fogalma. A humanista erkölcs, a humanizmus mint etikai koncepció, nem egyszer adott, történeti jelenség, hanem az emberközpontú erkölcsi eszméknek egy olyan elméleti, absztrakt rendszere, melyet különböző korok, különböző társadalmi rendszerek felől közeledve tűzhetnek ki maguk elé az emberek, azoknak egyes csoportjai vagy egész társadalmi osztályok is. Legmagasabb fejlettségi fokát az osztálytársadalomban a humanista etika a polgári forradalom ideológusainál éri el, ahol már nem is csupán etikai rendszer, hanem részben ezen is túlnövő világnézet, egységes világmagyarázat válik belőle. Gondolok itt elsősorban a francia materialistákra, ahol az emberköz- pontúság a következetes istentagadásig jut el, valamint Feuerbachra, akinél az emberközpontúság másik változata, az emberszeretet válik a világnézet vezérlő eszméjévé. I éppen mert a polgári néző- új pontból akkor elérhető legfejlettebb polgári humanizmusfelfogást képviselik, lehetett mindkét irány Marx Károly világnézetének is közvetlen, nagy hatású ösztönzője. Ahhoz, hogy Marx Károly humanizmusát és a marxista humanizmust helyes megvilágításban láthassuk, feltétlenül tisztáznunk kell a humanizmus korábbi válfajaival való viszonyukat, hasonlóságukat, de ugyanakkor radikális különbségüket is. Jelen összefüggésben elég, ha csak azt a tudományos fölényt emeljük ki, mely a marxi humanizmust a polgári humanizmus két legfejlettebb válfajától gyökeresen megkülönbözteti. , Mi e különbség lényege? Az, hogy a francia materialisták és Feuerbach túlnőnek ugyan az addigi polgári etikai humanizmuson, mivel az emberközpontú erkölcsből emberközpontú világnézetet akarnak és tudnak kiépíteni, de vállalkozásuk mégsem jár teljes sikerrel, mert ezen a világnézeten letörölhetetlenül rajta marad az erkölcsnemesítő jelleg negatívuma: az emberiség sorsa — szerintük — akkor fog jóra fordulni, ha erkölcsös, jó uralkodók veszik kezükbe az államok irányítását, illetőleg (Feuerbach szerint), ha az emberbaráti szeretet általánossá válik az emberek között. Jól tudjuk, hogy ez a moralizáló álláspont (képviselői minden személyes jóhiszeműsége ellenére is) nem több, mint tehetetlen, érzelgős fejcsóválás azoknak a szörnyűségeknek láttán, amiket az osztálytársadalmak története jelentett évszázadokon át az emberiség számára. Marx valóban forradalmi kezdeményezése ezen az elméleti területen abban áll (ami persze szorosan összefügg egész életművének forradalmi gyakorlatával), hogy ő nem a történelemet vizsgálja erkölcsi alapon, hanem — éppen megfordítva — az erkölcsöt vizsgálja történeti perspektívában. Így és csakis így jöhet rá arra, hogy a legérzelmesebb etikai álláspont sem érhető el a humanista világnézet rangja, mindaddig, míg megmarad (akár öntudatlanul is) a polgári etika álláspontján, vagyis amíg csak az emberiség egy részének (mégpedig kisebbik részének) humanizmusa marad. Írtem véletlen tehát, hogy Marx VII ebben az összefüggésben nemcsak Holbachra vagy Feuerbachra, hanem még a közgazdász Jeremy Benthamra is hivatkozik a „Szent Család”ban: ha a körülmények formálják az embereket — márpedig ez így van —, akkor a körülményeket kell emberibbé tennünk, hogy az embereket emberibbé tehessük. A humanizmusnak minden egyéb formája csak szentimentális marad, s ezzel menthetetlenül elárulja polgári jellegét. Azok, akik ma a marxizmustól azon az ürügyön akarják elvitatni tanításainak mélyen humanista jellegét, mert hirdeti a forradalmi erőszak létjogosultságát és szükségességét — ezek a csalárd kritikusok éppen azt vonják kétségbe, amiben a marxista humanizmus forradalmi módon meghaladja a humanizmus minden korábbi „formális”, szentimentális fajtáját. Mert nem az a jobb humanista, aki több könnyet ejt az emberiségért, hanem aki többet cselekszik annak szüntelen fejlődéséért — talán így lehetne összefoglalni Marx Károly humanizmusának korszakot alkotó lényegét abban a vonatkozásban, hogy milyen forradalmi módon haladja meg a humanizmus minden korábbi és minden polgári válfaját. E negatív elhatárolás után kezdődik korunk marxista—leninista filozófusainak pozitív, alkotó feladata: részleteiben is kidolgozni a marxista humanizmus kategóriarendszerét, a marxizmus—leninizmus emberfelfogását. Mátrai László Asztalos-emlékünnepség a kiskunsági városokban Az Asztalos-féle alföldi parasztmozgalom 100. évfordulója alkalmából emlékünnepségeket rendeztek a kiskunsági városokban. Nemrégiben Kiskunfélegyházán avattak márványtáblát a hajdani „pusztakeresők” emlékére, majd április végén a mozgalom jelentőségét méltató ünnepséget tartottak a járási székhelyen. Megemlékeztek a parasztmozgalomról Kecskeméten is, ahol Asztalos János ügyvédeskedett. Emléktábláját a Kecskeméti Városi Tanács épületének homlokzatán pénteken avatták fel.