Népszabadság, 1968. július (26. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-06 / 157. szám

1968. július 6. szombat NÉPSZABADSÁG SZLOVÁKIAI MAGYAR KÖLTŐK VERSEI * Izsvald Árpád: ENGEDJÉTEK BE A VÁNDORT Ne zárjátok be az ajtót a vándor előtt. Mikor elindult, köpenyébe varrták a csintalan boldogságot, lyukas zsebét hamuba sült­ álmokkal tömte tele az édesanyja. Hajában őrzi a hajnali derék frisseségét, szemében a források derűs tisztaságát. Nyissatok ajtót a vándor előtt. Kőlevesét kedve fűszerezi pirosra. Bizarr meséin gyerekek napszeme tágul, az öregek is szemérmesen mosolyognak. A sose végződő utak lelke szól belőle. 1932-ben született Nemesorosziban, a pozsonyi pedagógiai főiskolán egzett magyar szakot. Versei önálló kötetekben és csehszlovákiai la­kokban jelentek meg. tárczi István: SZÁRNY NÉLKÜLI MADÁR öcsém rajzolt, a papíron roskadt házak és egybenőtt utak, óriás, egy­ vonal háztetők, mintha kótyagos mesteremberek dobáltak volna elképzelést, erőt, és épült, egyre nőtt a monstrum váróé, rajzolt a gyerek, absztrakt vonalakkal határolt terek születtek szépen, sorban, és nézte hosszan, majd kék holdat festett hirtelen, és volt még virág, a folyó és ikon, egy furcsa szép lány állt az új hídon, fésülgette hosszú, lila haját, arcát a fiú nem rajzolta ki, én festettem kék szájat neki, magamnak meg piros és zöld szakállt. Álltunk a hídon, rekedt hangú kakas kukorékolt, és mintha fejünk fölött vágtatna a folyó, zápor ömlött, kente a színeket, szétmosta a nehéz boltíveket, kék holdat, s vetkőztette a lányt. És szólt a lány: ’ Komám, előbb dohányt. És szólt anyám: Egy fillér se maradt. És szólt nagyapa: Meghalt Kennedy, öcsém meg rajzolt még egy madarat, de nem volt szárnya neki. A legfiatalabb szlovákiai magyar költőnemzedék tagja. Első kötete likőr előtt címmel most jelent meg Pozsonyban. Bartók-szeminárium és nemzetközi zenei verseny Két nemzetközi zenei esemény­ről, a II. budapesti Bartók-sze­­mináriumról, valamint a X. nem­zetközi zenei versenyről tájékoz­tatták a sajtó képviselőit pénte­ken a MUOSZ székházában. Dr. Ujfalussy József főiskolai tanár elmondotta többek között, hogy az idei Bartók-szemináriumot jú­lius 20 és augusztus 4 között tartják a Zeneművészeti Főisko­lán. A szeminárium vezetésében két olyan mester is részt vesz, akik személyes kapcsolatban ál­lottak Bartókkal, illetve a Bar­tók-tradíciókkal: a Belgiumban élő Gertler Endre és az USA-ból érkező Sándor György. Az utób­bi mutatta be elsőnek a III. zon­goraversenyt, amely ezúttal az ő betanításában szerepel majd a szeminárium zongoratanfolyamá­nak programján. A szeminárium­ra húsz országból 56 előadómű­vész, illetve pedagógus jelentke­zett. Ezután Kun Imre, Banda Ede és Tátrai Vilmos beszélt a X. nemzetközi zenei verseny előké­születeiről. Elmondották, hogy a találkozó három versenyágára 25 országból 129-en jelentkeztek. A X. nemzetközi zenei verseny díszelnöke Szigeti József és Pablo Casals. Mindhárom versenyág zsűrijében 919 nagy tekintélyű művész foglal helyet. Szigeti Jó­zsef részt vesz a vonósnégyesek zsűrijének munkájában, s a ter­vek szerint az ünnepi megnyitó napján, szeptember 17-én érke­zik a magyar fővárosba. (MTI) Várnában az Operaház fiatal táncművészei A Magyar Állami Operaház hat fiatal táncművésze pénteken el­utazott Bulgáriába. A három ba­lettpár — Pártay Lilla—Barbay Ferenc, Kardos Edit—Némethy Sándor, Csarnóy Katalin—Markó Iván — részt vesz július 8-án a IV. várnai nemzetközi balettver­senyen. Közülük öten tavaly fe­jezték be tanulmányaikat az Ál­lami Balett Intézetben, s egy évadot töltöttek az Osperaházban. Pasolini és társai visszalépéssel tiltakoztak Meglehetősen viharos körülmé­nyek között Alberto Bevilacqua regényíró nyerte el a legjelentő­sebb olasz irodalmi díjat, a Stre­­ga-díjat. A döntőbe került öt író közül négy, köztük Pier Paolo Pasolini filmrendező visszalépett a további versenytől, tiltakozásul a díj odaítélésének burzsoá szel­leme miatt. Bevilacqua díjnyer­tes regénye, A macskaszem, egy fotóriporterről szól, aki Vietnam­ból hazatérve felesége és gyer­mekei körében egy idegen férfit talál. Mit várhatunk a vitáktól? A MÓDSZEREKRŐL ÉS A CÉLOKRÓL A párt művészetpolitikája ma szélesebb „játékteret” biz­tosít az alkotó és reprodukáló művészeteknek, mint bármikor. Ez egymagában is azt jelenti, hogy megnövekedtek — és egy­re nőnek — a kritikai feladatok. Néhány év alatt szembekerül­tünk az új, korábban ismeretlen jelenségek tömegével. Vitáznunk kell a tőlünk ide­gen, a marxizmustól távol álló irányzatokkal, de hogy ezeket a vitákat eredményesen lefolytat­hassuk, egymással kell vitáz­nunk, magunkkal kell tisztába jönnünk. Ezt a két feladatot nem lehet időrendileg sem szétválasz­tani. Ha a marxista kritikusok és esztéták egymás közti vitáinak folyamatát gyorsítani és mélyíteni tudjuk, akkor ennek a hatása közvetlenül is jelentkezik majd a más ideológiákkal folytatott harc­ban, a marxista front megerősö­désében. Persze, meddő egysé­get nem akarunk. Mai esz­ményünk az egység, mint a viták során dialektikusan gazdagodó folyamat, amely érzékenyen rea­gál minden új jelenségre, min­den új gondolatra, amely min­den új értéket integrál, és így egyre gazdagabbá és egyben egy­re szilárdabbá válik. Ebben az irányban haladnak-e a mi vitáink? Inkább azzal jel­lemezhetjük a helyzetet, hogy szélesedik és részben mélyül a vi­tába bevont kérdések köre. Je­len van, szót kap, megnyilvánul kritikai-szellemi életünkben szin­te minden elképzelhető, a rend­szer alapjait nem sértő álláspont és irányzat. Kibontakozóban van a különféle variánsok konfrontá­ciója, birkózása is, de vitáink nagy többsége torzó, félkész szellemi képződmény, harcaink nincsenek végigküzdve. K­inek és minek ad igazat a vi­táknak ez a félbemaradása, ez a ki nem érlelése? Óhatatlanul annak az álláspontnak, amely sze­rint bátorítani kell a szembesí­téseket, polarizálódásig kell vin­ni a vitákat, amely szerint ká­ros a szintézisek és lezárások túlzott siettetése, mert így nem tisztázódnak a problémák. A vita dialektikus folyamat, amelyben a tézistől a szintézisig csak úgy juthatunk el, ha van antitézis is, ha olyan légkört te­remtünk, ahol az erők szabadon megmérkőzhetnek, ha bátorítjuk az ellenvéleményt. Kap-e a kri­tika ilyen buzdítást? Alkalman­ként feltétlenül. Ám elmond­hatjuk-e, hogy ezek a kezdemé­nyezések teljes eredménnyel jár­tak, hogy lendületet adtak az egész folyamatnak? A konkrét vitatémák következetesebb, mé­lyebb, átfogóbb tevékenységet követeltek volna. Csakhogy: vajon az a módja a konfrontációk sürgetésének, ame­lyet ma innen is, onnan is hallani, az általános buzdítgatás az állás­pontok kiélezésére — vajon ez a biztosíték, vagy a döntő előfelté­tel, hogy a vitákat végig is vi­gyük? A mai gyakorlatnak van­nak konkrét történelmi előzmé­nyei, s ha arról van szó, hogy mi­lyen módszereket választunk kri­tikai életünk felpezsdítése érdeké­ben, ezekről nem feledkezhetünk el. Akik ma a kiélezést írják zász­lajukra, nem is olyan régen még a türelmetlenség ellen hadakoz­tak, nemcsak az adminisztratív, de az ideológiai türelmetlenség ellen is. S erre megvolt az okuk, hisz mindnyájan átéltük a viták kiélezésének olyan gyakorlatát, amely tragikus fiaskóhoz veze­tett. A most elért viszonylagos közeledést és egységet nem le­het egyszerűen félresöpörni, mondván, hogy ez tespedést szül, ez elvtelenség, ez ideológushoz nem méltó kompromisszumok rendszere. Különösen, amikor a polgári világgal és annak ideoló­giájával kerülünk szembe, akkor derül ki, hogy mindnyájunk szá­mára milyen fontos is ez az egy­ség. A buzdítás az abszolút kon­frontációra, óhatatlanul ennek az egységnek a rovására menne, már csak ezért sem érhet célt. De van­nak más okok is. Így bizonyos korlátok között felvethető a tudományos viták és a mi vitáink jellegének azonossá­ga. Egy objektív igazságot kere­sünk, végső soron egy tudomá­nyos igazságot. De vajon a tudo­mányban módszer-e, az igazság felderítésének módszere-e a vak­tában való kiélezés, az „önma­gáért való” sarkítás, mint általá­nos és önmagában üdvözítő elv? A tudományos vitaeljárás nem ez. A tudós dolga kritikailag megvizs­gálni, amit partnere mond, és először is rögzíteni és elismerni mindazt, amiben vele egyetért. Az eredményeket, amelyeket a megelőző fejlődés ránk hagyott, nem lehet, enélkül megőrizni. Ez különösképpen áll a marxizmus­ra, amely nem valamiféle divatos agyszülemény, múlt és történelmi szerep, feladat nélkül, hanem olyan világnézet, amely száz éve harcban áll az egész világ átala­kításáért, és amely védve már tisztázott igazságait haladhat csak előre. F­inomítani kell tehát az ösz­tönzés módszereit. Az erők mozgósításának és állandó moz­gásban tartásának hatékonyabb formuláira és formáira van szük­ség. Gondolja-e valaki, hogy olyan provokatív szellemre van szükség, amely mindazt feltá­masztja, ami már félig vagy egé­szen elhalt? A tisztázást úgy ért­jük, hogy felszítjuk a már ham­vadó parazsat? Mert a lángokat majd könnyebb lesz eloltani, hisz jobban lehet őket látni? Ez visz­­szavezetne a szektás-dogmatikus idők vitamódszeréhez. Olyan időben élünk, amelyben az em­berek gondolatvilágában keve­rednek a marxista és a nem mar­xista elemek. Nem azért, mert az egyik a másik kamuflázsa, hanem mert egy átmeneti álla­potban vagyunk. A legjobb mar­xisták sem oldottak meg min­dent magukban. Szellemi életünk önmaga torzképévé válna, ha az embereket arra vennénk rá — mert ez lényegében azt jelente­né —, hogy tagadják le azt, ami a legjellemzőbb mai állapotukra, tagadják le, hogy vannak ellent­mondásaik, s ha arra bírnánk rá őket, hogy — a külső konfrontá­ció kedvéért — kvázi vedlődjenek vissza régi mivoltukba, hisz ak­kor világosabb a polarizáció... Viszont, ha csak az egységet hangsúlyozzuk, akkor is baj lesz, és idővel nem is kisebb ba­j, mintha folyvást csak feszítenénk a vitákat. Ha mást se teszünk, mint hogy az egységet féltjük, ak­kor bizonyos, hogy maholnap egy újabb dogmatizmusnál kö­tünk ki. Ma természetesen senki sem mondja azt, hogy ne legyen vi­ta, a félelmek és az aggályok másképp fogalmazódnak meg. Különösképpen a vitafolyamatok szigorú és pontos mederben tar­tását kérik számon, olykor szin­te úgy, hogy csak az a vita lehet konstruktív, amelyet előre meg­terveztünk. De miféle vita az, amelyet előre meg lehet tervez­ni? Egy igazi vita nem valami tandrámai dialógus, amelyet egy szerző ír és úgy komponál, hogy oda vezesse a nézőt, ahová el akarja vezetni. A tervezhető elem minden vitában alárendelt. Amit egy szerkesztőség vagy egy in­tézmény megszervezhet, az az, hogy csatasorba szólítja azokat, akiket a legalkalmasabbnak vél arra, hogy a vitatott álláspontot megcáfolják vagy kiegészítsék, vagy megerősítsék. A vitát pedig csak akkor zárhatjuk le, amikor láthatóan kimerültek a hozzászó­lók, amit az érvek ismétlődése többnyire elég megbízhatóan je­lez. Ilyenkor viszont meg kell kí­sérelni a vitának valamiféle ösz­­szefoglalóját adni, tanulságait ösz­­szegezni. A „mederben tartásnak” ezek a módszerei. Más módsze­rek nincsenek. Vagyis a viták irányításában a legdöntőbb té­nyező nem valamiféle tabuk fel­állítása, hanem a marxista szer­zők bevonása, aktivizálása. Alap­elvnek azt kell tekinteni, hogy ami megjelenik és amit vitatha­tónak tartunk, arról vitatkoz­zunk. Eddig a pontig teljesen egyet kell érteni a konfrontációt sürgetők pártjával, és abban is, hogy el kell kerülni a formális szintéziseket, az elsietett vitale­zárásokat. F­urős hajlamunk van, hogy a­­ vitákat látványos rendez­vényekkel zárjuk le, ahol — azt hívén, hogy mindent megtárgya­lunk — megszületik a mindent megoldó nagy szintézis. Valami­féle „marxista perfekcionizmus” hitethetné csak el, hogy ez lehet­séges. (Ha a végső pontig kész válaszokra fogunk várni, egyre több kérdés fog fejünkre nőni.) Ennek a gyakorlatnak a mélyén még az a tradíció él, amely ré­gebben párthatározatokkal vélte eldönthetőnek egy-egy ideológiai szaktárgy vagy tudományág prob­lémáit. Persze az ilyen rendezvény is lehet fóruma a tisztázó vitáknak, csak a túlzott várakozásokat sze­retném megkérdőjelezni, amelyek­kel egy-egy ilyen vitaösszegezés elé nézünk. Ma már oly sok a vi­tatéma (és holnap még több l£sz), hogy nincs az a munkaközösségi vagy intézeti ülésszak, amely át­foghatná a területet. A nagy összegezések mellett sok kis ösz­­szegezés kell, mert a nagy ösz­­szegezések is csak akkor lesz­nek eredményesek, ha sok kis összegezésre épülnek. Más szóval: a polarizálás követelményét, s az egység erősítésének követelmé­nyét, az antitézis ösztönzését és a szintézis ösztönzését kapcsol­juk egybe, és szálljunk szembe azzal a pszichológiával, amely a konfrontációnak és az eredmé­nyek összegezésének ezt a konst­ruktív vitaformáját unalmasnak, kincstárinak, nem-építőnek, nem a szellemi ember rangjához mél­tónak tekinti. Az elsietett szintézisek óhatat­lanul az ideológiai folyamat ro­vására mennének. Nos, de mit tegyen pl. a kulturális politika, amelynek adott helyzetben dön­tenie kell? S miféle marxista kritika az, amely az ilyen dilem­máktól előkelően távol tartja ma­gát? A marxista kritikának és kulturális politikának az összefo­nódása egyik lényegi vonása a mi munkánknak. Igaz, ez a — hogy is nevezzem — „szintézis-kényszer” nem jelenti azt, hogy így csupa végső tanulság születik, sőt, meglehet, hogy nagyon is időle­ges tanulságok is lesznek, ame­lyeket az általuk buzdított gya­korlat majd módosít vagy meg is cáfol. Úgy kellene szervezni és ve­zetni vitáinkat, hogy azokban mind a konfrontációk, mind a szintézisek folyamatokká válja­nak, ahol — hogy ideális mo­dellt vázoljak — minden kon­frontáció új szintézisre ösztönöz és minden szintézis erőt ad új konfrontációkra. K­ell, igenis kell a konfrontá­ció, a készség a kiélezésre, kell újra és újra, enélkül nem jutunk előre, enélkül minden el­posványosodik. De miért kell ezt szembeállítani azzal, hogy azt is kimondjuk, amivel egyetértünk, azt is védjük, ami már a miénk, ami már nem vitatható, amiben már egységre jutottunk? Inkább arra ösztönöznénk egymást, hogy legyen szellemi­ erőnk és türel­münk a tanulságokat össze is fog­lalni, és legyen annyi kollektív fe­lelősségérzetünk, hogy valamit ta­nuljunk is a saját vitáinkból. A magyar marxista kritika felada­tait csakis közösen oldhatjuk meg, egymástól is tanulva, egymásra támaszkodva, egymást bírálva. A párt koncepciója a kultúra területén új helyzetbe hozta a kritikát, a marxista-leninista ideológia önálló csapatává tette. Ezért is szükséges arról beszél­ni, hogyan is működjék ez a kri­tika mint kollektív egész, hogyan tisztázza a maga közös álláspont­jait. Bizonyos, hogy ezt a felada­tot meg kell oldani. Rényi Péter 9

Next