Népszabadság, 1968. július (26. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-06 / 157. szám
1968. július 6. szombat NÉPSZABADSÁG SZLOVÁKIAI MAGYAR KÖLTŐK VERSEI * Izsvald Árpád: ENGEDJÉTEK BE A VÁNDORT Ne zárjátok be az ajtót a vándor előtt. Mikor elindult, köpenyébe varrták a csintalan boldogságot, lyukas zsebét hamuba sült álmokkal tömte tele az édesanyja. Hajában őrzi a hajnali derék frisseségét, szemében a források derűs tisztaságát. Nyissatok ajtót a vándor előtt. Kőlevesét kedve fűszerezi pirosra. Bizarr meséin gyerekek napszeme tágul, az öregek is szemérmesen mosolyognak. A sose végződő utak lelke szól belőle. 1932-ben született Nemesorosziban, a pozsonyi pedagógiai főiskolán egzett magyar szakot. Versei önálló kötetekben és csehszlovákiai lakokban jelentek meg. tárczi István: SZÁRNY NÉLKÜLI MADÁR öcsém rajzolt, a papíron roskadt házak és egybenőtt utak, óriás, egy vonal háztetők, mintha kótyagos mesteremberek dobáltak volna elképzelést, erőt, és épült, egyre nőtt a monstrum váróé, rajzolt a gyerek, absztrakt vonalakkal határolt terek születtek szépen, sorban, és nézte hosszan, majd kék holdat festett hirtelen, és volt még virág, a folyó és ikon, egy furcsa szép lány állt az új hídon, fésülgette hosszú, lila haját, arcát a fiú nem rajzolta ki, én festettem kék szájat neki, magamnak meg piros és zöld szakállt. Álltunk a hídon, rekedt hangú kakas kukorékolt, és mintha fejünk fölött vágtatna a folyó, zápor ömlött, kente a színeket, szétmosta a nehéz boltíveket, kék holdat, s vetkőztette a lányt. És szólt a lány: ’ Komám, előbb dohányt. És szólt anyám: Egy fillér se maradt. És szólt nagyapa: Meghalt Kennedy, öcsém meg rajzolt még egy madarat, de nem volt szárnya neki. A legfiatalabb szlovákiai magyar költőnemzedék tagja. Első kötete likőr előtt címmel most jelent meg Pozsonyban. Bartók-szeminárium és nemzetközi zenei verseny Két nemzetközi zenei eseményről, a II. budapesti Bartók-szemináriumról, valamint a X. nemzetközi zenei versenyről tájékoztatták a sajtó képviselőit pénteken a MUOSZ székházában. Dr. Ujfalussy József főiskolai tanár elmondotta többek között, hogy az idei Bartók-szemináriumot július 20 és augusztus 4 között tartják a Zeneművészeti Főiskolán. A szeminárium vezetésében két olyan mester is részt vesz, akik személyes kapcsolatban állottak Bartókkal, illetve a Bartók-tradíciókkal: a Belgiumban élő Gertler Endre és az USA-ból érkező Sándor György. Az utóbbi mutatta be elsőnek a III. zongoraversenyt, amely ezúttal az ő betanításában szerepel majd a szeminárium zongoratanfolyamának programján. A szemináriumra húsz országból 56 előadóművész, illetve pedagógus jelentkezett. Ezután Kun Imre, Banda Ede és Tátrai Vilmos beszélt a X. nemzetközi zenei verseny előkészületeiről. Elmondották, hogy a találkozó három versenyágára 25 országból 129-en jelentkeztek. A X. nemzetközi zenei verseny díszelnöke Szigeti József és Pablo Casals. Mindhárom versenyág zsűrijében 919 nagy tekintélyű művész foglal helyet. Szigeti József részt vesz a vonósnégyesek zsűrijének munkájában, s a tervek szerint az ünnepi megnyitó napján, szeptember 17-én érkezik a magyar fővárosba. (MTI) Várnában az Operaház fiatal táncművészei A Magyar Állami Operaház hat fiatal táncművésze pénteken elutazott Bulgáriába. A három balettpár — Pártay Lilla—Barbay Ferenc, Kardos Edit—Némethy Sándor, Csarnóy Katalin—Markó Iván — részt vesz július 8-án a IV. várnai nemzetközi balettversenyen. Közülük öten tavaly fejezték be tanulmányaikat az Állami Balett Intézetben, s egy évadot töltöttek az Osperaházban. Pasolini és társai visszalépéssel tiltakoztak Meglehetősen viharos körülmények között Alberto Bevilacqua regényíró nyerte el a legjelentősebb olasz irodalmi díjat, a Strega-díjat. A döntőbe került öt író közül négy, köztük Pier Paolo Pasolini filmrendező visszalépett a további versenytől, tiltakozásul a díj odaítélésének burzsoá szelleme miatt. Bevilacqua díjnyertes regénye, A macskaszem, egy fotóriporterről szól, aki Vietnamból hazatérve felesége és gyermekei körében egy idegen férfit talál. Mit várhatunk a vitáktól? A MÓDSZEREKRŐL ÉS A CÉLOKRÓL A párt művészetpolitikája ma szélesebb „játékteret” biztosít az alkotó és reprodukáló művészeteknek, mint bármikor. Ez egymagában is azt jelenti, hogy megnövekedtek — és egyre nőnek — a kritikai feladatok. Néhány év alatt szembekerültünk az új, korábban ismeretlen jelenségek tömegével. Vitáznunk kell a tőlünk idegen, a marxizmustól távol álló irányzatokkal, de hogy ezeket a vitákat eredményesen lefolytathassuk, egymással kell vitáznunk, magunkkal kell tisztába jönnünk. Ezt a két feladatot nem lehet időrendileg sem szétválasztani. Ha a marxista kritikusok és esztéták egymás közti vitáinak folyamatát gyorsítani és mélyíteni tudjuk, akkor ennek a hatása közvetlenül is jelentkezik majd a más ideológiákkal folytatott harcban, a marxista front megerősödésében. Persze, meddő egységet nem akarunk. Mai eszményünk az egység, mint a viták során dialektikusan gazdagodó folyamat, amely érzékenyen reagál minden új jelenségre, minden új gondolatra, amely minden új értéket integrál, és így egyre gazdagabbá és egyben egyre szilárdabbá válik. Ebben az irányban haladnak-e a mi vitáink? Inkább azzal jellemezhetjük a helyzetet, hogy szélesedik és részben mélyül a vitába bevont kérdések köre. Jelen van, szót kap, megnyilvánul kritikai-szellemi életünkben szinte minden elképzelhető, a rendszer alapjait nem sértő álláspont és irányzat. Kibontakozóban van a különféle variánsok konfrontációja, birkózása is, de vitáink nagy többsége torzó, félkész szellemi képződmény, harcaink nincsenek végigküzdve. Kinek és minek ad igazat a vitáknak ez a félbemaradása, ez a ki nem érlelése? Óhatatlanul annak az álláspontnak, amely szerint bátorítani kell a szembesítéseket, polarizálódásig kell vinni a vitákat, amely szerint káros a szintézisek és lezárások túlzott siettetése, mert így nem tisztázódnak a problémák. A vita dialektikus folyamat, amelyben a tézistől a szintézisig csak úgy juthatunk el, ha van antitézis is, ha olyan légkört teremtünk, ahol az erők szabadon megmérkőzhetnek, ha bátorítjuk az ellenvéleményt. Kap-e a kritika ilyen buzdítást? Alkalmanként feltétlenül. Ám elmondhatjuk-e, hogy ezek a kezdeményezések teljes eredménnyel jártak, hogy lendületet adtak az egész folyamatnak? A konkrét vitatémák következetesebb, mélyebb, átfogóbb tevékenységet követeltek volna. Csakhogy: vajon az a módja a konfrontációk sürgetésének, amelyet ma innen is, onnan is hallani, az általános buzdítgatás az álláspontok kiélezésére — vajon ez a biztosíték, vagy a döntő előfeltétel, hogy a vitákat végig is vigyük? A mai gyakorlatnak vannak konkrét történelmi előzményei, s ha arról van szó, hogy milyen módszereket választunk kritikai életünk felpezsdítése érdekében, ezekről nem feledkezhetünk el. Akik ma a kiélezést írják zászlajukra, nem is olyan régen még a türelmetlenség ellen hadakoztak, nemcsak az adminisztratív, de az ideológiai türelmetlenség ellen is. S erre megvolt az okuk, hisz mindnyájan átéltük a viták kiélezésének olyan gyakorlatát, amely tragikus fiaskóhoz vezetett. A most elért viszonylagos közeledést és egységet nem lehet egyszerűen félresöpörni, mondván, hogy ez tespedést szül, ez elvtelenség, ez ideológushoz nem méltó kompromisszumok rendszere. Különösen, amikor a polgári világgal és annak ideológiájával kerülünk szembe, akkor derül ki, hogy mindnyájunk számára milyen fontos is ez az egység. A buzdítás az abszolút konfrontációra, óhatatlanul ennek az egységnek a rovására menne, már csak ezért sem érhet célt. De vannak más okok is. Így bizonyos korlátok között felvethető a tudományos viták és a mi vitáink jellegének azonossága. Egy objektív igazságot keresünk, végső soron egy tudományos igazságot. De vajon a tudományban módszer-e, az igazság felderítésének módszere-e a vaktában való kiélezés, az „önmagáért való” sarkítás, mint általános és önmagában üdvözítő elv? A tudományos vitaeljárás nem ez. A tudós dolga kritikailag megvizsgálni, amit partnere mond, és először is rögzíteni és elismerni mindazt, amiben vele egyetért. Az eredményeket, amelyeket a megelőző fejlődés ránk hagyott, nem lehet, enélkül megőrizni. Ez különösképpen áll a marxizmusra, amely nem valamiféle divatos agyszülemény, múlt és történelmi szerep, feladat nélkül, hanem olyan világnézet, amely száz éve harcban áll az egész világ átalakításáért, és amely védve már tisztázott igazságait haladhat csak előre. Finomítani kell tehát az ösztönzés módszereit. Az erők mozgósításának és állandó mozgásban tartásának hatékonyabb formuláira és formáira van szükség. Gondolja-e valaki, hogy olyan provokatív szellemre van szükség, amely mindazt feltámasztja, ami már félig vagy egészen elhalt? A tisztázást úgy értjük, hogy felszítjuk a már hamvadó parazsat? Mert a lángokat majd könnyebb lesz eloltani, hisz jobban lehet őket látni? Ez viszszavezetne a szektás-dogmatikus idők vitamódszeréhez. Olyan időben élünk, amelyben az emberek gondolatvilágában keverednek a marxista és a nem marxista elemek. Nem azért, mert az egyik a másik kamuflázsa, hanem mert egy átmeneti állapotban vagyunk. A legjobb marxisták sem oldottak meg mindent magukban. Szellemi életünk önmaga torzképévé válna, ha az embereket arra vennénk rá — mert ez lényegében azt jelentené —, hogy tagadják le azt, ami a legjellemzőbb mai állapotukra, tagadják le, hogy vannak ellentmondásaik, s ha arra bírnánk rá őket, hogy — a külső konfrontáció kedvéért — kvázi vedlődjenek vissza régi mivoltukba, hisz akkor világosabb a polarizáció... Viszont, ha csak az egységet hangsúlyozzuk, akkor is baj lesz, és idővel nem is kisebb baj, mintha folyvást csak feszítenénk a vitákat. Ha mást se teszünk, mint hogy az egységet féltjük, akkor bizonyos, hogy maholnap egy újabb dogmatizmusnál kötünk ki. Ma természetesen senki sem mondja azt, hogy ne legyen vita, a félelmek és az aggályok másképp fogalmazódnak meg. Különösképpen a vitafolyamatok szigorú és pontos mederben tartását kérik számon, olykor szinte úgy, hogy csak az a vita lehet konstruktív, amelyet előre megterveztünk. De miféle vita az, amelyet előre meg lehet tervezni? Egy igazi vita nem valami tandrámai dialógus, amelyet egy szerző ír és úgy komponál, hogy oda vezesse a nézőt, ahová el akarja vezetni. A tervezhető elem minden vitában alárendelt. Amit egy szerkesztőség vagy egy intézmény megszervezhet, az az, hogy csatasorba szólítja azokat, akiket a legalkalmasabbnak vél arra, hogy a vitatott álláspontot megcáfolják vagy kiegészítsék, vagy megerősítsék. A vitát pedig csak akkor zárhatjuk le, amikor láthatóan kimerültek a hozzászólók, amit az érvek ismétlődése többnyire elég megbízhatóan jelez. Ilyenkor viszont meg kell kísérelni a vitának valamiféle öszszefoglalóját adni, tanulságait öszszegezni. A „mederben tartásnak” ezek a módszerei. Más módszerek nincsenek. Vagyis a viták irányításában a legdöntőbb tényező nem valamiféle tabuk felállítása, hanem a marxista szerzők bevonása, aktivizálása. Alapelvnek azt kell tekinteni, hogy ami megjelenik és amit vitathatónak tartunk, arról vitatkozzunk. Eddig a pontig teljesen egyet kell érteni a konfrontációt sürgetők pártjával, és abban is, hogy el kell kerülni a formális szintéziseket, az elsietett vitalezárásokat. Furős hajlamunk van, hogy a vitákat látványos rendezvényekkel zárjuk le, ahol — azt hívén, hogy mindent megtárgyalunk — megszületik a mindent megoldó nagy szintézis. Valamiféle „marxista perfekcionizmus” hitethetné csak el, hogy ez lehetséges. (Ha a végső pontig kész válaszokra fogunk várni, egyre több kérdés fog fejünkre nőni.) Ennek a gyakorlatnak a mélyén még az a tradíció él, amely régebben párthatározatokkal vélte eldönthetőnek egy-egy ideológiai szaktárgy vagy tudományág problémáit. Persze az ilyen rendezvény is lehet fóruma a tisztázó vitáknak, csak a túlzott várakozásokat szeretném megkérdőjelezni, amelyekkel egy-egy ilyen vitaösszegezés elé nézünk. Ma már oly sok a vitatéma (és holnap még több l£sz), hogy nincs az a munkaközösségi vagy intézeti ülésszak, amely átfoghatná a területet. A nagy összegezések mellett sok kis öszszegezés kell, mert a nagy öszszegezések is csak akkor lesznek eredményesek, ha sok kis összegezésre épülnek. Más szóval: a polarizálás követelményét, s az egység erősítésének követelményét, az antitézis ösztönzését és a szintézis ösztönzését kapcsoljuk egybe, és szálljunk szembe azzal a pszichológiával, amely a konfrontációnak és az eredmények összegezésének ezt a konstruktív vitaformáját unalmasnak, kincstárinak, nem-építőnek, nem a szellemi ember rangjához méltónak tekinti. Az elsietett szintézisek óhatatlanul az ideológiai folyamat rovására mennének. Nos, de mit tegyen pl. a kulturális politika, amelynek adott helyzetben döntenie kell? S miféle marxista kritika az, amely az ilyen dilemmáktól előkelően távol tartja magát? A marxista kritikának és kulturális politikának az összefonódása egyik lényegi vonása a mi munkánknak. Igaz, ez a — hogy is nevezzem — „szintézis-kényszer” nem jelenti azt, hogy így csupa végső tanulság születik, sőt, meglehet, hogy nagyon is időleges tanulságok is lesznek, amelyeket az általuk buzdított gyakorlat majd módosít vagy meg is cáfol. Úgy kellene szervezni és vezetni vitáinkat, hogy azokban mind a konfrontációk, mind a szintézisek folyamatokká váljanak, ahol — hogy ideális modellt vázoljak — minden konfrontáció új szintézisre ösztönöz és minden szintézis erőt ad új konfrontációkra. Kell, igenis kell a konfrontáció, a készség a kiélezésre, kell újra és újra, enélkül nem jutunk előre, enélkül minden elposványosodik. De miért kell ezt szembeállítani azzal, hogy azt is kimondjuk, amivel egyetértünk, azt is védjük, ami már a miénk, ami már nem vitatható, amiben már egységre jutottunk? Inkább arra ösztönöznénk egymást, hogy legyen szellemi erőnk és türelmünk a tanulságokat össze is foglalni, és legyen annyi kollektív felelősségérzetünk, hogy valamit tanuljunk is a saját vitáinkból. A magyar marxista kritika feladatait csakis közösen oldhatjuk meg, egymástól is tanulva, egymásra támaszkodva, egymást bírálva. A párt koncepciója a kultúra területén új helyzetbe hozta a kritikát, a marxista-leninista ideológia önálló csapatává tette. Ezért is szükséges arról beszélni, hogyan is működjék ez a kritika mint kollektív egész, hogyan tisztázza a maga közös álláspontjait. Bizonyos, hogy ezt a feladatot meg kell oldani. Rényi Péter 9