Népszabadság, 1968. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-13 / 266. szám
1968. november 13. szerda NÉPSZABADSÁG A szakszerűség sem árt !érdekes hangú publikációt szentel az új szigetvári Zrínyiszobornak a Hétfői Hírek legutóbbi száma. A hivatalos zsűriben elfogadott, állami irányító szervek által jóváhagyott, szabályszerű közületi megbízásra készített lovasfigura (mellesleg: egyik legjelentősebbnek ismert művészünk alkotása), a szigetváriak egy részének, a Zrínyi Múzeum látogatóinak nem tetszik — erről számol be a lap. Bizonyára reális helyzetről számol be, s jól teszi, ha szóvá teszi, oda kell figyelni, ha egy köztéri alkotás ellenérzést kelt a közönség egy részében. A kérdés csak az, hogy a hivatásos szakember, zsűrik, művészek, illetve spontán kritikusok viharossá váló vitájában melyik fél véleménye áll közelebb az objektivitáshoz. E kérdésben azonban nem nyilatkozik a lap írása. Legalábbis látszólag. Mert a cikk írója két hasábon keresztül pedánsan tartózkodik a szakvéleménytől, végig érezteti, hogy nem a hozzáértő szemével láttatja az esetet, s azt is megemlíti, hogy „a műbírálók, esztéták még nem nyilvánítottak véleményt a szoborról". Ezek után természetes lenne, ha a H. H. bevárná a hozzáértő véleményt. De nem várja be, csak úgy tesz. Mert az objektív cikk címe ez a jóindulatú és szellemes kérdés: Zrínyi Miklós? Don Quijote?”, egyik elfogulatlan alcíme — igaz, idézőjelben, de jól kiemelve — ,, távolítsák el", s a szakmailag tájékozatlan, épp ezért szerény újságíró annyit megkockáztat, hogy „a ló törzse és nyaka aránytalan, Zrínyi pedig szikár, keskeny vállú, nem hadvezérre, hanem Don Quijotéra emlékeztet...”, míg a talapzatra vésett sorokról az jut eszébe, hogy „a szobor és az idézet azonban — úgy látjuk — ellentmond egymásnak”. Ha újságíró kollégánk nem érvelne ilyen meggyőzően, megkérdeznénk, miért nem idézi a zsűri, az állami szervek, a művész esetleges véleményét, hiszen bőven citálja a felháborodók felháborodott tiltakozását. Ha a publikáció nem tartózkodna ilyen határozottan a véleménynyilvánítástól, az iránt érdeklődnénk, valóban az-e egy modern szobor kritériuma, hogy hasonlítson barokk kori ábrázolásokhoz, s az is eszünkbe jutna, ugyan miért nem küldött a szigetvári szoborért aggódó H. H. szakkritikust szobornézőbe, ahogy szakkritikust szokott küldeni színházi bemutatókra, hangversenyekre, operai premierekre. Mert ha köztéri alkotás ellenérzést kelt a közönség egy részében, ismételjük, oda kell figyelni. De nem mindegy, hogy ki figyel oda. Ilyen kényes szituációban célravezetőbb a hozzáértő, objektív és nyílt állásfoglalás, a szakszerű értékelő cikk. R. Gy. Varga Magda kiállítása a Fényes Adolf Teremben Bár Varga Magda először jelentkezett önálló kiállítással, a Fényes Adolf Teremben bemutatott munkákat mégis több mint húsz év művészi terméséből kellett összeválogatni. A belépőt egy aprólékos tanulmányrajz fogadja: gipszszem: a festőnövendékek a szem formáinak rajzolását gyakorolják vele. Ennek az igénytelen iskolai munkának a kiállításon megvan a maga szimbolikus jelentősége. Varga Magda szigorú pillantással nézi a világot, és változtatni szeretne hibáin. Ars poeticája szerint mondani akar valamit képeivel, mert ..Daumier-nek, Goyának van igaza". Az esztendők során sok alkotó módszert kipróbált, míg megtalálta önálló hangját. Az Árvácska (1946) realisztikus olajkép, az 1959-ben készült Atom non (Bellum) színdús látomás a fellobbanó bombáról, az 1963-ban alkotott csendéletek (Papírvirágok, Halálvirág) hoszszan elnyúló kék árnyaikkal misztikus és magányos tárgyakat ábrázolnak. Három évvel később néha színes foltok kompozíciójával igyekszik kifejezni magát (Gobelin), máskor — például az Üvöltő önarcképen — az indián művészet harsány színei és görcsbe rándult formái beszélnek a magányról, a fájdalomról és a kétségbeesésről. Mert magány, fájdalom és kétségbeesés az alaphangja ezeknek a képeknek, mintha Sarkadi Imre „bolond és szörnyeteg” hőse festette volna őket. A Vox Humana nagy kompozícióján fejjel lefelé fölfeszített férfi mellett üvöltő, Picasso portréit idéző nő áll. A férfi hordozza magán a világ terheit és a nő üvölt a magánytól — a festőnő világában ez az ember sorsa. A Vox humana kompozíciója rajz formájában is helyet kap Sánta Ferenc „Ötödik pecsét”-jének illusztrációjaként A Mondom az embereknek sorozat minden grafikája illusztráció József Attila, Weöres Sándor, Nagy László verseihez, s egyben vallomás költészetükről. (A bőrülőkére odavetve még több rajzot talál a látogató: egy erotikus, könnyed Ars amatoriát, amelyet tárgya miatt ezen a szokatlan módon lehetett csak bemutatni: elvileg csupán 18 éven felüliek lapozhatják végig.) A legutóbbi esztendők arcképei mintha megoldást hoznának. Nyugalom ömlik el az ezüst hátterű két halotti maszkon és a Madonna-szerű Pax vobiscum is valóban csupa béke. A kiállításnak talán legszebb darabja a Női képmás, ahol szerencsésen társul az arany háttér, a fotomontázs, az applikált szőrme, hímzés és bizsu az arc és a nyak finom fehérségével. Ez az izgalmas, szép portré a maga módján — úgy érezzük — vitába száll a Vox Humana és a Mondom az embereknek reménytelenségével is. Sz. A. Magyar filmek a chicagói fesztiválon A chicagói nemzetközi filmfesztiválon kedden bemutatták a Sikátor című magyar filmet. A Chicago Tribüne előzetes méltatásában azt írja, hogy a Sikátor „mértéktartó, szomorkás és szépen megoldott szerelmi történet”, amely különös figyelmet érdemel őszinte egyszerűségéért, a hihetően megvalósított helyzetekért és párbeszédekért. A lap kritikusa, Clifford Terry kiemeli Koncz Gábor és Törőcsik Mari „finom és meggyőző” alakítását. A fesztiválon bemutatják főlén a Bohóc a falon című magyar filmet is. KULTURÁLIS HÍREK A HAZÁNKBAN vendégszereplő ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház tiszteletére a Színházművészeti Szövetség vezetősége kedden a Filmklubban koktélpartit adott. ÁLLANDÓ SZABADTÉRI KIÁLLÍTÁST rendeztek be a kiskunhalasi Thorma János Múzeum közparkká nyilvánított udvarában. A kiskun parasztok egykori életét tükröző tárgyakat a kiskunsági város határában gyűjtötte össze a múzeum. * TURGENYEV ÖSSZES MŰVEIT 30 gyűjteményes kötetben jelentette meg a Szovjet Tudományos Akadémia könyvkiadója, a nagy orosz klasszikus író születésének 150. évfordulójára. A GYERMEKFILMEK III. Nemzetközi Fesztiválja, amelyen 22 ország 68 filmjét mutatták be, befejeződött Teheránban. * JASPER BELLA, a nyugat-berlini Operaház tagja, kedden Budapestre érkezett. Szombaton Zerbinetta szerepét énekli az Operaházban, Richard Strauss Ariadne Naxos szigetén című dalművének előadásán. GONDOLATOK A CKÉPERNYON ELŐIT MONDD A NEVED! Nem tudja megmondani. Kimosták az agyából anyanyelvével, emlékeivel együtt. Csak néhány alig használható foszlány maradt, amelynek alapján elindulhattak azok — egy újságírónő s egy pszichiáter —, akik segítettek a tokodaltárói bányásznak, hogy visszautazhasson a múltjába, a családjához, egykori önmagához. Ha mindez játékfilm témája, lehet, hogy forgatókönyvírója hatásosabbra, fordulatosabbra szövi a cselekményt, ám ez a rekonstruált, fő vonalaiban sallangtalanul igaz történet a fikciónál erősebben döbbent rá a náci szörnyűségekre. Világjelenség, hogy azok a generációk, amelyek nem (vagy még tudatlan fővel) élték át a hitlerizmust, a második világháborút — s mind többen lesznek —, kezdenek apró kérdőjeleket tenni az antifasiszta művek mellé: jó, jó, hát ha annyian mondják, elhiszszük, de vajon nem festik-e túl feketére az ördögöt? Nem licitálnak-e rá a művészek, a publicisták a borzalmakra? Ezeket a rétegeket a dokumentum bizonyító ereje inkább meggyőzi, kivált, ha az mindennapjainkból váratlanul lép elő. Molnár Sándor, azaz Vlagyimir Povarov esete (a tv-filmben más nevek szerepelnek) ilyen kételyeket félresöprő dokumentum. Egyik felderítője, Szemes Piroska és az eseményjáték rendezője, Zsurzs Éva, igen helyesen a puritán tényközlés erejére épített elsősorban. Kár, hogy nem teljesen. Még egyszerűbbek, még tömörebbek lehettek volna, ha főszereplőjük álomképeivel gazdaságosabban bánnak; e műben semmiféle „esztétizálásnak” — fény-árny játéknak, lassított felvételnek, keresett beállításnak — nem volt helye! Ám közös munkájuk erényei sokkal értékesebben nyomnak a latban. Biztos ízléssel hagyták ki a könnyzacskókra ható, olcsó fogásokat, s ez mondható el a színészekről is, élükön a kifejezőeszközeiben szüntelenül finomodó Avar Istvánnal, a belső energiáktól feszülő Berek Katival és egy figyelemre méltó epizódszereplőve, Kádár Flórával. A CSODÁLATOS MANDARIN. Az előadás eddigi szakmai visszhangja az Operaház pantomimprodukcióját alkalmazza mércéül. De hát itt tv-filmről van szó, úgy gondolom, másról kell vitatkozni. Arról, hogy ebben a műfajban szükségszerű-e a táncos kifejezés abszolutizálása, szegényíti-e, meghamisítja-e Bartókot, ha művét nemcsak a zene és a tánc egységében, hanem zene-tánc-színészi játékkép drámai szintézisében tolmácsolják. Szinetár Miklós és Sík Igor képsorai, véleményem szerint, szinkronban maradnak vele, tehát kifejezik a zenét, s érvényesítik Eck Imre koreográfusi elképzeléseit is. A film előtt elhangzó rövid bevezetés világossá tette az alapvető szándékot: közelebb hozni a művet a tömegekhez. E fontos kulturális törekvés feljogosítja Szinetárékat, hogy előre elmondják eszmei felfogásukat a „Mandarinról”. Ehhez mérhette a néző az ábrázolás nyújtotta élmény intenzitását. S ez esetben helytelen lenne felróni a befogadás megkönnyítését. S ha elfogadjuk is, hogy a képernyőn a Mandarin alakja veszített misztikus varázsából, a helyébe lépő feldolgozás emberközelségét, világos mondandóját nem érezzük sem didaktikusnak, sem költészetellenesnek. S ha jogosnak tartjuk az eszközök többszólamúságát, Páger Antal és Bálint András szerepeltetését is elfogadhatjuk, mert beleillett a sajátos koncepcióba. A Lány figurájában Bretus Mária más volt, mint elődei. Kiszolgáltatott, megfélemlített prostituáltjának a Mandarin nyújt reménysugarat az emberi felemelkedés lehetőségéhez. Kétségtelen viszont, hogy kötelességszerűen mímelt, tehát szorongatóan szomorú „érzékisége” megfosztja a címszereplőt az erotikus szenvedély fontos motívumától, s így már eleve romantikus megmentőként tűnik fel (a benyomást csak fokozza Eck Imre lágy szerepformálása). De ez az ellentmondás mégsem befolyásolja döntően a Bartók művészetét igényesen népszerűsítő kísérlet hatását. NYARALÓK ÉS SZÓFECSÉRLŐK. A Komolytalan kánikulai krónika és a Sok a szöveg ... egy szabadtéri és egy „rádiós” esztrádműsort szállított a vidámságra szomjúhozóknak. Egyik sem okozott bosszúságot. A „Nyár volt...” vidám nyelvöltögetéseit egyetértő derűvel figyeltük, könnyed stílusa még az elcsépelt témákat is felfrissítette, de nem is ezek voltak többségben... A Sok a szöveg kezdeti erőltetettsége pedig rögvest eltűnt, amint felhagyott a bőbeszédűség bőbeszédű ostorozásával. Major Tamás remekelt Örkény István lakonikus könyvdedikációinak előadásával, a másik műsorban pedig egy kaján mozdonyfűtő figurájában. Hozzá hasonlóan Kállai Ferenc is kitűnt mindkét műsorban. Rajtuk kívül említsük meg — mint kellemes meglepetést — Koós János komikus talentumát, s a két rendező (Deák István és Marton Frigyes) avatott munkáját, valamint Hofi Gézát, akinek parodizálókészsége egészen egyéni. Hegedűs Tibor Z ANDA GÉZA ZEnEKARI ESTJEIVEL fejeződtek be a jubiláris budapesti zenei hetek. Annyi kedvezőtlen előjel, mint az idén, talán még soha nem kísérte a hangversenyprogram alakulását, s mégis: több külföldi művész és együttes lemondása, s az ebből származó kényszerű műsorváltozások ellenére alighanem ez a fesztivál volt az eddigiek közül a legérdekesebb. A zeneünnep fő vonzerejét ezúttal ugyanis nem néhány világsztár fellépése képviselte, hanem korunk magyar zeneszerzése. A műsorban Bartók és Kodály 30 alkotása mellé kortárs zeneszerzők ugyanennyi műve társult. Volt olyan hete a fesztiválnak, amely kilenc magyar kompozíció bemutatójával az új zene szemléjének is beillett volna. S ha valódi nemzetközi nagyságokkal találkozni nagy élményt nyújt is, talán még többet ér az ismerkedés azzal a magyar zeneszerzéssel, amely sikerrel keresi a harmóniát tulajdon hagyománya és az európai fejlődés között. Anda Géza fesztiválzáró hangversenye az Állami Hangversenyzenekar élén az attrakció vonzerejével hatott a zsúfolt Erkel Színház közönségére. Vitathatatlan , rendkívüli hatása van annak, ha a muzsikus többféle előadóművészeti tevékenység szimultán gyakorlására vállalkozik. Vendégünk ugyanis két zongoraversenyt játszott és vezényelt, s e két feladat közé még egy Mozart-szimfónia dirigálását is beillesztette. Kár, hogy Mozart D-dúr és Beethoven C-dúr versenyében Anda Géza sem a karmestert, sem a szólistát nem tudta teljes értékűen képviselni. Voltak persze gyönyörűen elzongorázott részletek, kivált a Beethovenműben akadtak szép számmal olyan nemesen tolmácsolt mozzanatok, amelyek sejtették, milyen pompás produkció lehetősége rejlett volna ebben az előadásban, ha karmester vezényel, megteremtve a zenei nyugalom jótékony környezetét a szólista számára. önálló dirigensi produkcióként Anda Mozart úgynevezett „kis” g-moll szimfóniáját vezényelte. A mű szinte barokkos pátoszát, sűrű drámaiságát a két gyors pillértételben valami furcsa nyugtalansággal, kapkodó idegességgel helyettesítette, és sajnálatosan kívül rekedt az előadás a lassú tétel Varázsfuvolát idéző lírai súgón is. Anda Géza estje így is igen nagy tetszést aratott, a művész ráadásként meg is ismételte a Beethoven-versenymű fináléját. A tolmácsolás másodszori „olvasatban” sokkal meggyőzőbb és pontosabb volt, mintegy bebizonyítva: a kettős tevékenységéből jelentős produkció csak akkor jön létre, ha elegendő próbával sikerül elérni, hogy a szólistának valójában ne kelljen dirigálnia, legalábbis a zongorázással egy időben ne. KADOSA PÁL VII. SZIMFÓNIÁJÁT ERDÉLYI MIKLÓS MUTATTA BE az Állami Hangversenyzenekar élén. A kéttételes mű a lassú-friss hagyományos egymás mellé állításának a jegyében született. A nyitó lassú tétel — az ifjú Bartókra emlékeztető intonációival — Kadosa legihletettebb, legköltőibb muzsikái közé tartozik, s a takarékos zenekari szövet felett lebegő hegedűszóló kifejezése is beszédesen gazdag. A gyors, motorikus második tétel robogó ritmusai már a fiatalkori Kadosa-művekben is otthonosak voltak, s nyilvánvalóan a zeneszerző legegyénibb alkotói profiljához tartozó kifejezési eszközök. A mű két tétele azonban valahogy kevéssé illik össze, hiába utal az első tétel középső szakaszában a második részre a zeneszerző, laza köztük a benső szellemi kapcsolat. A kitűnő előadásban elhangzott újdonság jelentős sikert aratott, a hegedűszólót Dőry Zoltán játszotta. Az est legértékesebb momentuma Haydn F-dúr szimfóniájának az előadása volt. Erdélyi értelmezésében ez a harmóniáiban, és dallamosságában egyaránt meglehetősen „szabálytalan” alkotás szinte végső tökéletességgel szólalt meg. A zenei felfogás tisztasága a zenekar tagjait is rendkívül kiegyensúlyozott teljesítményre ösztönözte. Erdélyi tolmácsolásában a zenei karakterek természetes egyszerűséggel váltakoznak, pontosan tudva a helyét és jelentését egy lassú románcdallamnak, érezve és megvalósítva a rokokóban fogant, de e stíluskörön messze túltekintő haydni menüett tartalmát; s ami talán a legjobban tetszett: a kitűnő dirigens feltárta a két szélső gyors tétel vígoperában gyökerező dallamosságának minden pezsdítő szépségét. Liszt Mazeppa című szimfonikus költeményét Erdélyi három nagyobb tartalmi egység köré építette fel: az első szakasz drámai, vibrálóan feszült képe, a pusztulás tragédiája és a győzelem fensége kivételes intenzitással bontakozott ki. A mű első szakaszában többször is felhangzó rézfúvós dallam ezúttal kissé nyugtalannak tetszett, bár kétségtelen, hogy ennek a sebesebb tempónak köszönhető a mű első részének lobogó, lázas lüktetése, felajzott drámaisága. A hangversenyen közreműködő Mező László a versenyműben oly szegény gordonkairodalomból Schumann művének a magánszólamát játszotta, öröm volt hallgatni, miként gazdagodott és teljesedett ki e rendkívül igényes darab előadásában Mező költői világa. Breuer János Kis matematikusok délutánja Az általános iskolai tanulók felső osztályosai számára az 198—B1-es tanévben Kis matematikusok délutánja címmel szombatokon összejöveteleket rendez a TIT a Kossuth Klubban. Az első rendezvényre november 16-án délután 3 órai kezdettel kerül sor, amikor Gádor Endréné Egyesítőség-egyenlőtlenség-egyenlet címmel tart előadást.