Népszabadság, 1968. december (26. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

Az írószövetség kezdeményezésére irodalmi szociográfiai könyvsorozat ké­szül Magyarország felfedezése címmel, amelynek első köteteit hazánk felsza­badulásának 25. évfordulójára szeretnék megjelentetni. A Szabolcs megyéről szóló kötet írásához Végh Antal kezdett hozzá, a Valóság idei 4. számában Állóvíz címmel meg is jelent egyik cikke. Penészlekről, egy dél-nyírségi falu elmaradott állapotairól van benne szó. A kép, amit festett e faluról, olyannyi­ra megdöbbentő volt, hogy széles körű sajtóvita bontakozott ki körülötte. A polémia természetesen nem maradt meg a cikk vitatásánál, kiterebélyesedett, mégpedig elsősorban az írók és politikusok valóságlátását boncolgatva. Ezt Darvas József a Kortárs 9. számában így fogalmazta meg: „Szerintem a fő probléma az, hogy eddig még nem elemeztük bátran és nyíltan azt a termé­szetes különbséget, ami a politikus vagy a funkcionárius és az író szemlélet­­módját jellemzi, s ebből eredően azt a másfajta — de nem külön! — felelős­séget a közös felelősségen belül, amely másképpen kötelező a politikusra és másképpen az íróra.’* A Népszabadság szerkesztősége tulajdonképpen ezt a problémafelvetést érezte megvitatásra érettnek és érdemesnek. A­ kerekasztal-beszélgetésen részt vett: Darvas József író, a Magyar Írók Szövetségének elnöke. Erdei Ferenc, a Hazafias Népfront főtitkára. Orosz Ferenc, az MSZMP Szabolcs megyei Bizott­ságának első titkára. Győri Imre, az MSZMP Csongrád megyei Bizottságának első titkára. Pándi Pál, a Népszabadság szerkesztő bizottságának tagja, Sípos Gyula költő, Urbán Ernő és Végh Antal író. A vitát Gosztonyi János, a Nép­­szabadság főszerkesztője vezette. GOSZTONYI JÁNOS: írók és pártmunkások jöttünk össze véle­ménycserére arról a témáról, amelyet egy Szabolcs megyei szo­ciográfiai írás vitájában Darvas elvtárs fejtett ki a Kortársban. A közvetlen témánk természetesen az, hogyan kell ma, 25 évvel a felszabadulás után, felfedezni Ma­gyarországot? És ezzel összefüg­gésben: mi az igazság, mit lehet és mit kell megírni? Beszélni kel­lene a vélemények ütközésé­ről, a keletkezett konfliktusok fel­oldásának eszközeiről, módjairól s arról, hogyan lehetne a párt­munkások és az írók együttműkö­dését hatékonyabbá tenni. DARVAS JÓZSEF: Az írószö­vetség vállalkozását, a Magyar­­ország felfedezése sorozat elké­szítését fontosnak érzem. Van vi­ta arról, hogy a cím nem túl pro­­vokatív-e. Szerintem nem. Min­den valamire való írás felfede­zés, s van ebben az országban mit felfedezni. Én hallatlanul fontos­nak tartom, éppen a mai idők­ben, a társadalom önismeretét, s ennek egyik eszközének tekintem a sorozatot. Ami pedig az írók és a funk­cionáriusok kapcsolatát illeti: na­gyon fontosnak tartom, amit Ká­dár elvtárs legutóbbi írószövetsé­gi látogatásakor mondott. Azt fej­tegette, hogy az irodalom és a politika között ma jó, egészséges a viszony, s ez nem valamiféle elvtelen kompromisszum árán jött létre, nem dugtuk fegyvereinket a bokorba, senki nem adta fel az el­veit. Ebben szerintem az­­rejlik, hogy a politika és az irodalom természetes különbségeit ma oko­san és józanul kezeljük. Az a fajta irodalom, amit én magaménak vallok, a politikát úgy érti, mint a történelem for­málását. A történelem alakításá­ban pedig feltétlenül közös a fe­lelősségünk a politikusokéval. Egyszersmind természetesnek tar­tom, hogy a politikus — miköz­ben a stratégiai célt sohasem té­veszti szem elől — kénytelen a napi gyakorlat hallatlanul sok bo­nyolult taktikai kérdésével is bir­kózni. Az írók ezt sokszor türel­metlenül nézik, nem értik meg, pedig ez velejár a politikával, enélkül nincs politika. Viszont a politikust az a veszély fenyegeti, hogy a napi taktikai kérdésekbe bonyolódva prakticistává válhat. Miközben , az írók részéről na­gyon jelentősnek érzem, hogy a politikusoknak a napi gya­korlattal való birkózását leg­alább igyekezzenek megérteni, azt is tudom, hogy az író ál­talában hajlamos a végső mo­rális kérdések felvetésére. Ez viszont — ha nincs kontrollja — anarchiához vezethet. Ezért gon­dolom, ezért írtam, hogy a kétfaj­ta szemlélet nagyon termékenyen lehet egymásnak a kontrollja, és nem baj — éppen a kontroll szempontjából — ha konfliktusok keletkeznek. De ez csak akkor jó, ha természetesnek vesszük, és sem az író, sem a politikus nem csinál belőle presztízskérdést, ha­nem elvi módon ütközteti néző­pontját a másikéval. ERDEI FERENC: Nemcsak el­fogadom, hogy az alapkérdés a két szemléletmód különbsége és ütköztetése, hanem még hozzá is tennék valamit. Van itt egy har­madik szereplő is, a tudomány. A szociológia vagy a közgazdaság­­tan kevésbé elfogult, mint a­­ politikus, aki az eredmények-­­ben a saját tevékenysége, törek­vése sikerét is akarja látni, s ide­ges lesz, ha nem kedvező jelensé­geket tár fel az író. Szerintem Penészlek egy kicsit komplikáltabb eset. Az történt ugyanis, hogy miközben átalaku­lóban van a magyar falu, Végh Antal egy olyan községről ír, amely ugyanolyan maradt, mint volt. Ez önmagában valóban felháborító. De én azt tartom, hogy minél jobb politikus valaki,. 1 annál jobban elbírja az ilyen | „szemérmetlenséget” ,és annál­­ többet tud belőle profitálni. Mert | a politika mindig olyant tud meg | az ilyen írásokból, amit különben­­ | nem tudhat. Egyébként is: sem | az ország vezetői, sem a megyei | vagy a járási vezetők nem írhat- ,­ják úgy a maguk számlájára Pe­ r |­nészteket, mint kudarcot. Ponto-­­­­­sabban: ne azt a felelősséget ve­­s­gyék magukra, hogy mindent egy- I j csapásra megváltoztatnak, hanem­­ azt, hogy a társadalom alakítását i­s a tőlük telhető legjobb erővel és j | legszorosabb politikai felelősség­­­ gét a szocializmus szabályai sze-­­ rint végzik. Persze, lehetséges olyan írói­­ vagy szociológusi feltárás is, amelyre ellenállással kell felelni.­­ Ilyenkor helyénvalónak tartom a­­ politikusok zord fellépését, a tár­­­­­adalom — vagy akár bizonyos kö­reinek is — a bojkottját. De hoz­záteszem, hogy én az Állóvizet, a túldramatizálás és a szabolcsi vi­szonyok nem kellő figyelembevé­tele ellenére sem érzem ilyennek. GOSZTONYI JÁNOS: Lénye­gileg a kérdés elvi megfogalmazá­sán túl, sem Darvas elvtárs, sem Erdei elvtárs nem foglalt állást, hogy hol kell lennie a határnak az író hibákat feltáró tevékenysé­gében és a politikus negatívumo­kat visszautasító magatartásában. A politikust fenyegeti a prakticiz­­mus, az írót az anarchia — mond­ta Darvas elvtárs. Nem tagadom, a politikusoknál a bürokratizáló­­dás, a prakticizmus, az elszürkü­­lés veszélyét, különösen, ha figye­lembe vesszük: a pártfunkcioná­riusok is emberek, éppúgy mint az írók, tehetségesek vagy kevés­bé tehetségesek. Nekünk, pártmunkásoknak arra kell vigyáznunk, hogy különbsé­get tudjunk tenni a rendszerelle­nes támadások és a kritikai észre­vételek között. És még a jogos kritika sem jelenti szükségkép­pen a sokszor nehéz körülmények közt dolgozó, áldozatos munkát végző pártmunkások bírálatát. A jelenlegi esetben is valami hason­lóról van szó. Végh elvtárs meg­írta cikkét, s a szabolcsi elvtár­sak egész Penészlekért önmaguk­ra veszik a felelősséget, s nem bontják külön azt, ami rájuk tar­tozik és ami nem. Ami pedig az írókat fenyegető veszélyt, az anarchiát illeti: né­mely feltárásokkal szemben el­lenállást kell tanúsítani. Mi le­gyen itt a mérce? Szerintem min­den írói feltárást, minden írói kri­tikát el kell fogadni, ha tartalmi­lag a többes szám első személyé­ben íródik. Ismétlem, tartalmilag, mégpedig a felelősség dolgában is. Én ezt tekintem olyan határnak, amilyent keresünk. DARVAS JÓZSEF: Szép meg­fogalmazás ez, és igaz is. GYŐRI IMRE: A legnagyobb magyar falu bevezetőjében arról ír Darvas elvtárs, hogy történeti szemlélettel kell a dolgokat nézni, lehet érzéketlen az emberek sorsa iránt. Bennünket is megráz, ha egy lakásigénylő bejön az irodánkba és az asztalra teszi a gyerekét, mert abban a dohos lakásban nem tudja tovább nevelni, fél, hogy tü­dőbajt kap. A legutóbbi tíz évben Szegeden hétezer új lakást építet­tünk, de tudjuk, hogy a hétezer­egyedik gondján ez nem változtat. A társadalmi meghatározóra he­lyezzük a fő hangsúlyt, s tudjuk, hogy ennek eredményeit az idő távlatában mindenki lelkesítőnek fogja tartani. De ha ezt a folyamatot nem ve­­­szik figyelembe, akkor ez a soro­zat nem­­éri el a célját. Darvas elvtársra szeretnék hivatkozni, aki a legnagyobb magyar faluról szóló tanulmánya befejeztekor azt mondta, hogy amit megrajzolt, egy pont csupán, amelyből sok­felé lehet vonalakat húzni. Az or­szág jelenlegi állapota is egy pont, s ebből is sokfelé lehet vonalakat húzni. Ezért a kontroll dolgá­ban azt mondom, hogy a politika is lehet kontrollja az irodalom­nak. URBÁN ERNŐ: Ha figyelmet akart ébreszteni Végh Antal Pe­nészlek iránt, akkor ezt el is érte. De mi az oka a megdöbbenésnek a tények kétségbe vonásán túl? Az ilyen írások olvastán az illetéke­seknek olyan érzése támad, hogy kétségbe vonják egész munkáju­kat. Az ilyen fokú érzékenység hátulütői pedig sokkal rosszab­bak, mint gondolnák, mert nem lelkiismeret-vizsgálat következik belőle, hanem sok esetben vissza­­lövés, annak keresése, hogyan le­het megkérdőjelezni az írást. OROSZ FERENC: Kétféle igaz­ság nincs Szabolcs megyéről sem. Akár író fogalmazza meg jelenét és jövőjét, akár politikus, az igaz­ságnak azonosnak kell lennie. A szemléletünkben van nyilván va­lami különbség. Helyes, ha okosan egyeztetjük az álláspontokat. Mi erre hajlandók vagyunk, mert ha a szabolcsi emberek olvassák a róluk szóló kötetet, szeretnénk, ha magukra ismernének, megkedvel­nék a kötetet, és az abban feltárt történelmi eredmények meglevő nehézségeink és hibáink mellett is lelkesítenék őket további sikerek elérésére. Mi ezt várjuk a Ma­gyarország felfedezése sorozat­tól. Ezt a feladatot véleményünk szerint semmiképpen sem lehet „ellenzéki” oldalról megközelí­teni. Azt óhajtjuk, hogy velünk együtt drukkoljon az író, velünk együtt érezze a sikert és a siker­telenséget is. Munkálkodjunk együtt, hogy jól fedezzük fel Szá­az irodalom, a tudomány és a po­litika határesete és találkozási pontja. A szociográfia nemcsak speciális szépírói, hanem speciá­lis tudományos és politikai fele­lősséget is megkövetel. Minél mé­lyebben, gondolatilag minél egzak­tabb módon ragadja meg az író a szocializmus lényegét, annál na­gyobb a mozgási lehetősége. Mi­nél értőbben szocialista valaki, annál szabadabb. A személyi kul­tusz idején, sajnos, igen gyakran frázis lett ez az igazság, mert a gyakorlat nem a szabadságot kí­nálta, hanem az értelmes állami és mozgalmi fegyelem helyett egy rosszul értelmezett fegyelem vál­lalását követelte meg. Most afe­lé megyünk — ha nem is mindig akadálytalanul —, hogy ebből az igazságból újra gyakorlati igaz­ság legyen. Esztétikájában Lukács György egy vonatkozásban utal arra, hogy egy vezérkari tiszt, hadi is­meretekben jártas tudós a hadse­regek létszámából, tűzerejéből lé­nyegileg ki tudja számítani, hány százalék lesz a csatában a ha­lott és a sebesült. A jó katoná­nak, hadvezérnek a szükséges is­meretek birtokában parancsot kell adnia a csata megvívására, noha tudja, hogy győzelem ese­tén is ennyi és ennyi halottja és sebesültje lesz. Egy írónak azon­ban nem csupán a sebesültek és a halottak valószínű arányszá­mára kell figyelemmel lennie, hanem Kiss Jánosra és Kovács Péterre is. Tehát az egyénre, az egyes emberre. Ehhez hozzáten­ném: a­­szocializmusban az író-­­nak — éppúgy, mint a pártmun­kásnak — mind többet meg kell értenie a „vezérkari tis­zt” tudo­mányából, mégpedig úgy, hogy közben továbbra is teljes fogé­konysággal érzékelje a közkatona kockázatát. S a politikusnak is mind többet kell megértenie a dol­gok művészi megközelítéséből. Egyébként: a maga közegében ér­zékelni a jelenséget, de érzékelni és felmutatni a maga közegében, ez a realizmusnak az a követel­ménye, amely nélkül nem tudunk hatékonyan tovább haladni. Te­hát a közeg jelenléte n­em a je­lenség elfedésére, hanem az igaz­ság felfedezésére való. SÍPOS GYULA: A penészleki íráshoz kapcsolódó egyik vita­cikkben olvasható, hogy az író csak ír, a tanácselnök pedig for­málja is az életet. Ennél érdemes megállni, mert elég széles körben elterjedt vélemény. Azt hiszem, itt Darvas elvtárssal érthetünk egyet, valóban azonos felelőssé­gűkk van az íróknak és a pont­­juk meg fentről lefelé a saját ap­parátusunkat azért, mert lent még nem értenek mindent a ma­ga összetettségében. Persze az is rossz lenne, ha nem kívánnánk e tekintetben előbbre lépni. De hát erről szó sincs. URBÁN ERNŐ: Sokszor és tel­jes joggal igénylik az írók közéle­­tiségét. A kérdés az, hogy mit ér­tenek ezen az illetékesek? Sajnos nagyon gyakran csak vezércikket, vagy egy-egy kérdésben való ál­lásfoglalást. Pedig ha valami, ak­kor éppen ez a vállalkozás, a szo­ciográfiai munka közéleti tevé­kenykedést jelent. Csakhogy mi­lyen árat kell fizetni ezért? Gyak­ran még azt is kétségbe vonják egy szociográfikus írás kapcsán, hogy szerzője szocialista-e. DARVAS JÓZSEF: Egész iro­dalmi helyzetünk egyik komoly ellentmondása, hogy a semleges akadálytalanul érvényesül, az iga­zán szenvedélyes társadalmi vál­lalás pedig csak millió akadállyal. Ha Szabolcs megyéről csak Pe­nészlek íródna meg, az hazug, torz dolog lenne. De néha a vég­let is adhat olyan nézőpontokat, amikből sok minden belátható. GOSZTONYI JÁNOS: Összege­zésként: a Magyarország felfede­­zése-sorozatot valamennyien szük­séges vállalkozásnak tartjuk. Az is eléggé nyilvánvalóvá vált — ebben nekem nem is volt kétsé­gem —, hogy a nézőpontok vagy a megközelítések különbözősége el­lenére is közös a felelősség és kö­zös a cél. A felső szinteken, azt hiszem, ez általánosan felismert. Középütt és lent még kevésbé. Jó lenne dolgainkat valahogy úgy in­tézni, hogy az együttmunkálkodás igénye eljusson ezekbe a szférák­ba is. A vitában direkt és indirekt módon felvetődött az is, hogy ki­nek nagyobb a súlya, hatalma. A közvetlen hatalmon levők sok mindent el tudnak érni, de azért amit az írók leírnak és kinyomat­nak — és le lehetett írni, s ki lehetett nyomtatni az Állóvizet is! —, az is hatalom és nem is kis hatalom, amivel élni és visszaélni is lehet. S az ilyen visszaélés is lehet súlyos, súlyosabb is, mint egyik-másik funkcionárius hibá­ja. Tehát itt is a közös felelős­séget kell hangsúlyozni. Egy olyan törekvésű sorozatot kellene csi­nálni, ami egyrészt jól szolgál­ná a felszabadulás negyedszáza­dos megünneplését, másrészt pe­­dig segítené a politikusok, funk­cionáriusok, illetve az irodalom művelői között elvi alapokon nyugvó együttműködést. pártmunkások és írók együttműködéséről, az objektív, pártos valóságlátásról A mostani sorozatnál is szükség van erre, a mai Magyarország fel­fedezésénél is látni kell a társa­dalom fejlődési folyamatát. Azt kell érzékeltetni, hogy mennyi minden van mögöttünk és előt­tünk, s azt, hogy a kapitalizmus­ból a szocializmus felé tartunk, mindazokkal az akadályokkal, ba­jokkal, amelyek a régi rendből ránk maradtak ... GOSZTONYI JÁNOS: És azok­kal a hibákkal, amiket mi csinál­tunk. . GYŐRI IMRE: Természetesen azokkal is. " Nagyon fontosnak tartom a sorozat készítésekor a helyi vezetőkre való támaszko­dást. A pártmunkást, a funkcioná­riusokat gyakran úgy tüntetik fel — különösen, akiknek nincs­ elég szoros kapcsolatuk velük! —, mint akik vakok, merevek, akik meg­kapják a szempontokat, az irány­elveket és „viszik a vonalat”. Igaz, akad ilyen is. A pártmun­kások döntő többsége önállóan gondolkodva hajtja végre a párt politikáját. Szerintem nemcsak a költő vagy az író, de a politikus sem bölcs megyét, jól fedezzük fel Magyarországot. VÉGH ANTAL: őszintén szól­va, tartottam egy kicsit ettől a beszélgetéstől, azt hittem „deres­re” akarnak húzni, de meg kell mondanom, hogy eddig nagyon jól éreztem itt magamat, mert elvi oldalról közelítik meg a dolgo­kat. Ez felszabadítja szorongásai­mat. Ezért is meg kell mondanom, hogy a penészleki cikkem alapál­lása nem hiba nélküli. Azt is tu­dom, hogy Penészlek nem az egész Szabolcs megye, s ezért a Sza­­bolcs-Szatmárról szóló szociográ­fiai kötetben olyan községeket kí­vánok ellenpólusként bemutatni, mint Valja, ahol például kétmillió forintért kultúrházat építettek, és a szövetkezetben dolgozó parasz­tok megkeresik a napi 100 forint­jukat is! Szeretném nagyon be­csületesen megírni ezt a köny­vet, de a megyei pártbizottság se­gítsége nélkül aligha megy. Ezért kérem a megyei vezetők, különö­sen pedig Orosz Ferenc elvtárs tá­mogatását a leghatározottabb for­mában. PÁNDI PÁL: A szociográfia kusoknak. Az is igaz, amit Dar­vas József idézett Kádár János­tól, hogy általában rendben van­­ az irodalom és a politika dolga. De azt is érzem, hogy ez jobbá­ra csak felső szinten van így, s nagyon sok még a tennivaló — talán annál több, minél lejjebb megyünk. Megmaradt általában a politikusokban egy olyan igény, amit univerzális igénynek mond­hatnék. Ha például Penészlekről megírom, hogy Szabolcs megyé­nek fáj a foga, akkor azt taná­csolják: azt is írjam meg, hogy a szívműködése egészséges, a hom­loka nagyon szép, s általában, univerzálisan ne a betegségekről írjak. Az író mindenféle egyensú­lyozó számítgatás nélkül is meg­írhat olyan helyzetet, amely egy­értelműen változtatásért, javítá­sért kiált, és szerintem ebből — ha írói felelősséggel íródik — haszna van a politikának is. GYŐRI IMRE: A „fent”-et és a „lent”-et nem nagyon választa­nám külön, mert olyan a „lent”, amilyent a „fenti” kialakít. Na­gyon­, szeretném, ha ezt mindenki jól értené, hiszen nem tagadhat­

Next