Népszabadság, 1969. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-24 / 19. szám
1969. január 24. péntek NÉPSZABADSÁG Csernus Mariann előadóestje Áll a színpadon egy szép arcú asszony és verset mond. Félig estélyi ruhában, félig sosem volt dél-amerikai népviseletben. Két kezét összekulcsolja vagy bizonytalan mozdulattal a levegőben hagyja a balját, hogy az ujjhegyekkel ott motozzon, mintha így tapogatná ki a versek szavatsorait. Csernus Mariann verset mond. Szeret verset mondani. És szépen szereti mondani a verset. És új verseket szeret mondani, ő a költészet elővédharcosa: ismeretlen költők ismeretlen verseit, ismert költők ismeretlen verseit, vagy csak egyszerűen új verseket ajánl a közönségnek. Olvasókat szervez Csernus Mariann a nézőiből-hallgatóiból. Mert aki hallja őt verset mondani — bizonyosak lehetünk benne —, hazamegy és fellapozza a már hallott verseket, hogy most ily módon hatoljon be szépségükbe-értelmükbe. Az első, ami megragad versmondásában: a hivatástudat. Elkötelezettje a versnek. Szolgálója a költészetnek. Néha kis révült mosoly jelenik meg az arcán, miközben szolgálatát teljesíti. Mennyi megfeszített munka és gyakorlás van minden efféle este mögött, de Csernus Mariann estjén a munka rettenetes súlya valósággal lenyűgöz. Octavio Paz: Napköve című, ötszáz soros költeményét mondja az azték naptár felfüggesztett emblémája alatt. Pontosan fél óra hosszat tart a produkció. Fél óra hosszat mondja a szó- és képzuhatagot, s egyetlen hibát sem fedezhetünk fel, egyetlen elbizonytalanodást sem. Pedig az Irodalmi Színpad parányi nézőterén arcának egyetlen rezzenése, változása sem maradhat titokban, felnagyul a színpadról az arc és bevallja minden titkát. Hogyne vennénk akkor észre azt a pillanatot vagy pillanattöredéket, amikor elbizonytalanodik a színész és emlékezetét megfeszítve keresi a következő verssort. De nem kaphatjuk rajta Csernus Mariannt ilyen emlékezetben turkáló mozzanaton. Emlékezete hibátlanul rögzít. Szorgalma tiszteletet csiholó. Mennyi gyakorlás, penitenciaszerű önáldozás szükséges ahhoz, hogy eljusson a szövegbiztonságnak erre a fokára. S a harmincperces mutatvány fizikailag is hatalmas teljesítmény. A műsor második részében Csernus Mariann más és más oldalait mutatja meg. Franciául, spanyolul és magyarul szól felszabadultan, szélesen és erőteljesen. Majd Jannisz Ritszosz Holdfény szonátáját mondja-adja elő. Drámai monológ, monodráma, szólóhangra komponált drámai költemény ez: ut tán a drámai helyzet megelevenítése csábítja az előadó művésznőt, és a tolmácsolás helyett néhol színészi feladatot old meg. Azután megint a fegyelmezett előadó áll a helyére, aki Weöres Sándor gúnyos Psychéjét mondja. Azok számára, akik nem ismerik őt eléggé, meglepetés, hogy mennyi humora van, mennyi értelmes gúny és figurázókedv jelenik meg a színpadon, pedig Csernus legsikerültebb színpadi szerepei is a komikát, a kakterszínésznőt dicsérik. Szécsi Margit Kevés a kórházba című verse ismét az új költészet hivatott propagátorát mutatja be, majd megint az emlékezetet és a beszédtechnikát kikezdő roppant vállalkozás zárja a műsort. Illyés Gyula — címadó verse ■— Ditirambus a nőkhöz. Itt jelennek meg Csernus legjellegzetesebb előadói tulajdonságai: a ritmus és a versforma erős hangsúlyozása, a tagolt beszéd, a kristályos frazírozás. Kínos gonddal formálja a hangzókat, ügyel a szó- és versvégi mássalhangzókra, nincsen egyetlen hangzó sem, amit elnyelne, elsikkasztana, híven tolmácsolja szeretett költőit, s egyszersmind felhívja a figyelmet a színpadi beszéd hajlékony kifejezőkészségének, tisztaságának kérdésére. Szépen mondani szépet — ez Csernus Mariann estjének szép eredménye. M. G. P. ADY-EMLÉKÜNNEPSÉGEK Irodalmi est a Nemzeti Színházban A Romania Literara Ady-oldalas Műsor Párizsban Január 27-én lesz 50 éve, hogy meghalt Ady Endre. Az ez alkalomból alakult emlékbizottság sokrétű programot dolgozott ki. 27-én megkoszorúzzák a Kerepesi temetőben a költő sírját és a Liszt Ferenc téren álló szobrát. Este a Nemzeti Színházban rendeznek emlékünnepséget. Erdei Ferenc megnyitója után Király István mond ünnepi beszédet. Ady verseit és prózai írásait a többi között Major Tamás, Sinkovits Imre, Palotai Erzsi, Mensáros László és Bitskey Tibor mondja el. A műsorban föllép Sziklay Erika dalénekesnő és a Magyar Néphadsereg Központi Művészegyüttese Kiss István vezényletével. Én fiától maradok címmel 21-án és 27-én este az Egyetemi Színpadon is lesz emlékműsor, amelyben a többi között Péchy Blanka idézi föl a költővel kapcsolatos emlékeit. A külföldi megemlékezések közül figyelemre méltó a Romania Literara, a Romániai Írószövetség hetilapja legutóbbi száma. Egy teljes oldalon foglalkozik a lap Ady Endre életművével, közli a költő síremlékének fényképét, több versének román fordítását, valamint Mihail Beniuc megemlékezését, aki a többi között megírja, hogy élete során két költő — Ady és Apollinaire — volt rá a legnagyobb hatással. „Ady halálával a románok egy nagy barátot veszítettek. Ady költészetének románra ültetői nem csupán a költészet oltárán áldoztak, de hozzájárultak a román és magyar nép barátságának erősödéséhez is” — írja cikkében. Párizsban a Magyar Intézet február elején rendez Ady-ünnepséget, amelyre neves francia előadóművészeket hívott meg. A VÉRES ARANY JEGYÉBEN MIT ŐRIZ 1969-ben Magyarországon egy 75 éves ember emlékezete? — A vöröskeresztet Ady-köteteket. Amelyeket Zaláni Kiss Sándor — Budafoki út 20. szám alatti nyugdíjas — egy Szardínia melletti lakatlan szigetről hozott magával haza. Első világháborús hadifogolyként pesti menyasszonyától — a Vöröskereszt révén — a Vér és arany s a Halottak élén példányait kérte. Az igazságot kereste a háborús kavargásban, ezért volt szüksége Adyra. — Az első — romantikusan naiv — könnyeket. Az angol—búr háború számára gyermekkori emlék: megsiratta a legyőzött szabadságszerető búrokat. — A spanyolnátha rettenetét. Apja szinte egyik napról a másikra halt meg. A nagyenyedi református teológusprofesszor házában négyen maradtak árván.— A lelencéveket. Ami fájdalmas volt, réges-rég elfeledte. De ma is maga előtt látja az újságot, amelyben az első Ady-verset olvasta: Szeretném, haszeretnének .. — A nagyenyedi kollégiumot. Ahova — a református egyház jóvoltából — ösztöndíjas diákként került vissza. — Az isonzói áttörést. Az iskolapadból a világháborús frontra küldött háromszáz „diákhős” közül — húszan maradtak élve. — A vitát a hadifogolytáborban. Amikor az ostoba tiszti konokság hatására kiszaladt a száján a naiv fenyegetés: „Fogtok ti még Szamuely szobra előtt térdepelni!”... Nem csoda, hogy mire hazaért, darutollas különítményesek keresték. — Az első magyarórát. Hét keserves évet kellett végigküszködnie, míg fölállhatott a katedrára. Groteszk szerencse segítségével: egy Zaláni nem lehet kommunista — mondták —, s kinevezték a Lónyai utcai református gimnázium magyar—latin tanárává. Húsz évig tanított. Úgy, hogy diákjai — közöttük a költő Devecseri Gábor és a fizikus Marx György — a legféktelenebb időkben is megsejthessenek valamit abból a rendből, amelynek reménye egyszer már 133 napra fölvillant.. — Egy 1947-es tervezetet. KI GONDOLTA VOLNA, hogy a felszabadulás után a pedagógusok politikai képzésének első terveit a minisztérium megbízásából egy felekezeti iskola kommunista tanára vetette papírra? — Els a furcsa találkozást. Amikor egyik ismerősétől az utcán megtudta, „klerikális” múltja miatt állították félre. Mire emlékszik még? — A búcsúztatására. HAT ÉVVEL EZELŐTT kollégiumi igazgatóként ment nyugdíjba. 1957 óta ugyanis ismét diákok között élt. Akiktől csak jelképesen köszönt el, azóta is az orvosi egyetem hét kollégiumi könyvtárában dolgozik. Havi ötszáz forintért. S az foglalkoztatja, miként lehetne egyesíteni a könyvtárakat, hogy ne kelljen minden kötetet hét példányban megvásárolni ...* — Semmi rendkívüli sem történt velem — mondja, s szavaiból az öregség csöndes letisztultsága árad. Tulajdonképpen igaza van: a társadalmi igazság fölismerésében mindig van valami természetes. Még akkor is, ha valaki egy múlt századi nagyenyedi református szülői házból tette meg a hozzá vezető utat. Veszprémi Miklós. Újjávarázsolt művészház tíizenkét esztendeje alakult a KISZ Központi Művészegyüttes, s azóta a tagok egymásnak adják a stafétabotot. Mintegy húszezren vettek már részt amatőrként az együttes munkájában, s amikor elérkezett az idő, hogy búcsúzniuk kellett, fájó szívvel váltak el a jó barátoktól. Az együttes tagjai között találhatunk tízéves úttörőgyerekeket, s 25—26 éves, egyetemet végzett szakembereket. Valamennyien szorgalmasan és fegyelmezetten látogatják hetenként háromszor is a próbákat, s bizony nem kevés az olyan együttestag, aki szintó minden szabad idejét itt tölti. Nem érzik áldozatnak, amit csinálnak, pedig fárasztó munkát végeznek. A követelmények, a koreográfus, rendezői és karmesteri szigor semmivel sem kisebb, mint a hivatásos együtteseké. Több albumot töltenek meg azok az elismerő sorok, amelyek a KISZ művészegyüttes sikereit örökítették meg a külföldi és a magyar lapokban. Egy belgiumi újság például fellépésük után azt írta, hogy a fiatal művészek a „boldogság áradatát hozták magukkal” és ,,önteltség és mesterkéltség nélkül játszottak”. Az elismerő kritikák mellett vitrinekben sorakoznak a serlegek, érmek, díjak, amelyeket az együttes, illetőleg tagsága szerzett a nemzetközi versenyeken. VIT- és más díjak sorozata bizonyítja: a KISZ művészegyüttese nem maradt le a nemzetközi vetélkedésben sem. Tagjai mégis azokra a sikerekre a legbüszkébbek, amelyeket idehaza, magyar s főként fiatalokból álló közönségelőtt arattak. Tavaly 905 előadást tarttottak, s ebből 700-at itthon. Az együttes autóbuszai 79 ezer kilométert futottak a hazai országutakon. A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség igyekszik megfelelő körülményeket teremteni a fiataloknak ahhoz, hogy jobban, könnyebben végezhessék esténként, munka és tanulás után művészi tevékenységüket. A régi, 1884-ben épült házat megfiatalították. Évekig tartott az átépítés, s közben az együttes egy napra sem hagyta abba a munkát. S most úgy érzik magukat, mint akik nagy-nagy ajándékot kaptak. Kis székházukat, amelyben elhelyezték a próbatermeket, a klubszobákat, valóságos kacsalábon forgó palotának tartják. S úgy vélik, hogy még többet kell adniuk. Jó érzés ilyen fiatalokról, ilyen áldozatkész lányokról és fiúkról, művészetszerető fiatalokról szólni. Olyanoktól, akik boldogok, mert szeretik a szépet,h a jót, s meg is valósítják a maguk és mások számára. Pintér István A Lunacsarszkijnak hasábjainkon is méltatott kötete, a Válogatott esztétikai munkák, Vigotszkij négy évtizede írt, de ma is rendkívül érdekes Művészet pszichológiája, Lukács György és Balázs Béla tanulmánykötete egyaránt érzékelteti, hogy a marxista -irodalom- és művészetelmélet tradíciói reneszánszukat élik a magyar könyvkiadásban is. Az élet eleven gyakorlata, a tudomány tapasztalati anyagának és módszereinek gazdagodása egyszersmind újabb problémákat s teendőket szül a nyelv és irodalom kutatásában. Helyesen állapítja meg a kitűnő lengyel tudós, Henryk Markiewicz, hogy a marxizmus—leninizmus csak világnézeti és módszertani alapelveket nyújt, az irodalomelmélet és irodalomtudomány metodikája azonban nem tekinthető olyan szerves alkotórészének, mint például a politikai gazdaságtan. Nos, éppen az ő munkája (Az irodalomtudomány fő kérdései) tekinthető e sok vonatkozásban sajátos módszertan egyik jelentős pillérének: nem elégszik meg a filozófiai alapvetésű általános esztétika irodalmi „illusztrálásával”, hanem a szöveg nyelvi jellege által meghatározott funkciókból kiindulva vizsgálja a konkrét műelemzés feladatait és lehetőségeit. Tudománytörténeti és polemikus fejtegetésekkel támasztja alá saját — mindig racionális és óvatos — következtetéseit. Kísérletei, mint a műfajok vizsgálatának végén írja, „fogalmi apparátust adnak az irodalomban ismétlődő jelenségek gazdaságos, érthető és viszonylag egyértelmű leírásához”. Nemcsak azok az elemzései fontosak, amelyekkel a polgári irodalomtudomány modern törekvéseit hasznosítja vagy bírálja — kimutatja sok, a mi köztudatunkban meggyökeresedett nézet lazaságát is. Nem minden kérdésben jut „végleges” vagy meggyőző eredményre (ide kell sorolnunk realizmusfelfogását is), de hasznos szerepe lehet az elvek és módszerek finomításában. Egy ponton — az irodalom „nyersanyagának” vizsgálatában — találkozik Markiewicz értekezésével Fodor István biztos alapokon nyugvó, s mégis a nagyközönséghez szóló kötete, a Mire jó a nyelvtudomány? Indokoltnak kell mondanunk a cím kérdésformájú megfogalmazását, hiszen még a más tudományok művelői is némi bizalmatlansággal tekintenek az ide tartozó stúdiumokra. Fodor könyvének érdeme, hogy a kutatások szempontjait és — különösen technikailag — gyorsan fejlődő eljárásait sok oldalról világítja meg, s hogy újszerűen érzékelteti az összefüggéseket távoleső területekkel is. (Gondolat) Elbeszélő prózánk világában tallózva, két írónőnk munkájára hívjuk fel a figyelmet. Anélkül, hogy a „nőirodalom” különösségeinek régi és meglehetősen steril vitájához keresnénk adalékot, az asszonyi tragikum súlya — mint a történelem és a személyes sors együttes jellemzője — rokonítja a két könyvet. Oravecz Paula kötete — a családregényének harmadik könyveként kiadott Villanó fények — cselekménye az őszirózsás forradalomtól a fehérterrorig vezet, egy tabáni proletárcsalád tagjainak boldogságvágyát, reményeik sárba hullását és a további útkeresés szívszorító szomorúságát eleveníti meg. Az éhezés, társadalmi kiszolgáltatottság és szerelmi bánat motívumai szövik át a történetet. Megkapó életszerűséggel ábrázolja a céltudatosság és belső gyengeség pólusai között mozgó, a betevő falatért vagy igaz ölelésért küzdve felmagasztosuló, de korántsem glóriás embereket. (Magvető) F. Csillag Olga tragikus gyötrelmeket idéző memoárja: Mert megtörtént a XX. században . .. Auschwitz és Birkenau poklát ábrázolja. Vérben, halálhörgésben, embertelen megaláztatásban fogant a könyv témája és mondanivalója — az áldozatok mártíromságának és kínzóik kegyetlenségének figyelmeztető megörökítése. Nagyon nehéz erről a tárgyról újat és irodalmi eszközökben egyénit alkotni. Igaztalanok lennénk azonban, ha esztétikai igényekkel olvasnánk a könyvet: elsősorban őszinte és szenvedélyes dokumentumként teljesíti hivatását. (Magvető) Ahogy az élet végtelen áradásában minden nemzedéknek új harcot kell megvívnia, új problémákkal kell szembenéznie, ugyanolyan szükségszerű a nemzedékek stafétája az irodalom világában is. A mostanában induló írónemzedékhez tartozik az életkora szerint már nem egészen ifjú Gulyás János. Kemény indulatú művésznek ígérkezik Séta az időben című elbeszéléskötete tükrében. Az értelmes élet és a belső fásultság vagy tehetetlenség ellenpilléreire építi novelláit. „Mikrokozmikus” szemlélete nem egészen meggyőző, kompozíciós tétovasága *— a sejtető vázlattól csigavonalú novellaépítésig bukdácsoló módszere — pedig kiforratlannak tetszik. Ügyesen kezeli viszont a monológformát és a stiláris egyénítést, s a részletek rajzában is mindig hiteles. (Magvető) F. K. VILLANÓ FÉNYEK