Népszabadság, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)
1969-09-21 / 220. szám
. b- IU —1 * ·m — j —i UJ ® acee « «S) › » ♦ o 1/3 fiatal N tf). ■suz A beatről — eksztázis nélkül Beatről szólva, a kialakult álláspontok a következőképpen vázolhatók. Az egyik — szélsőséges — vélemény szerint „a beat tánczene, ezért nem lehet más, csak divat. Hiba és kártékony generációs konfliktusokat, politikai problémák vetületeit látni benne, annál is inkább, mert ez csupán belemagyarázás”. A másik tábor szerint a beat új zenei műfaj, amit a fiatalok önmaguknak teremtettek, s már nem csupán tánczene, hanem az ehhez tapadó megnyilvánulások az ifjúság társadalmi problémáinak felszínen mutatkozó jelzései is. A pozitív megoldás az egész társadalom feladata lenne. Zene-e a beat vagy társadalmi jelenség — ez itt a kérdés, úgymond. Gordiuszi tettnél kisebb jelentőségű talán, ha megállapítjuk — minden zene társadalmi jelenség. Akkor mégis honnan az előbbi értelmetlennek tűnő kérdés? Utóbbi időben a „társadalmi’ jelzőt mind gyakrabban használják a közérdekű, kényesebb, nemritkán politikai tartalmú vagy jelentőségű események, történések megkülönböztető jelzőjeként. Erről van talán ezúttal is szó. A vita ilyen elméletivé (vagy álelméletivé) válásával mind kevesebb szó esik a kézzelfogható, konkrét kérdésekről. Mi inkább ezeknek vágunk neki. Harminchétezer gitár Milyen tömegeket mozgat a beat? Hányan zenélnek? Egy tavaszi összeírás mintegy kétezer olyan zenekarról tudósít, amelyek több-kevesebb rendszerességgel szerepelnek a nyilvánosság — kortársaik — előtt. Tapasztalataink szerint ezt a számot legkevesebb kettővel kell megszoroznunk ahhoz, hogy megkapjuk az állandóan együtt próbálgató gitárzenekarok társulásának számát. Ez még csak óvatos becslés. Egyszerű fejszámolás: egy zenekar átlag öt tagból áll, négyezerszer öt, az húszezer „zenész’’. Ehhez számoljuk hozzá a zenekaronként egy-két fős „kisegítő személyzetet” (technikust, menedzsert, hangszer- és hangfalcipelőket). Az a körülbelül 37 ezer gitár, amit csupán az elmúlt négy évben adtak el belföldi kereskedelmi forgalomban, számot ad a raaguk örömére, szórakozására pengetők zenei tömegmozgalmáról. Nem kevesen nézték értetlenül e tömegzenei mozgalom spontán elterjedését. A szűkebb szakmabeliek érthető féltékenységéhez és irigységéhez egy más jellegű, a zene eredetének szóló gyanakvás is párosult. Meghökkentő módon,, senkinek sem jutott eszébe az akkoriban divatos olasz táncdalok (a „Marina, Marina” és társai) származását firtatni. S kevesen tették fel a kérdést: vajon melyikben több a „Nyugat-majmolás”, az olykor népzenei elemeket is ötvöző gitárzenekarok aktivitásában vagy a csillogó nyugati dalfesztiválok olcsóbb hazai változataiban? Mit tud a hagyományos, szirupos nyafogás a beattel szemben felmutatni? Miért lenne jobb annál? No de ne idealizáljuk a beatdalokat sem,, a kommercializálódó műfajok végzete azokat is utolérte. A harcos zenei mozgalom egyik ágát az üzleti lehetőségek a hagyományos tánczenéhez közel álló, sekélyes hangvétel felé csábították. A beat manipulálható. Amatőrök vagy profi zenészek? A legnagyobbaknál már rég eldőlt a kérdés. Az állandó meghívások, koncertezések, önálló zenei törekvések megvalósítása koncentrált erőfeszítést követelnek. Az ő számukra anyagilag is egyértelműen kifizetődővé vált pályaválasztásuk. A gitáros gyerekek nagy része számára pedig életideáltteremtettek. Ez az életideál legalábbis kétes. Külön elemzést igényelne az, hogy miért törekszik sok kirobbanni, befutni akaró fiatal a könnyebbnek, gyorsabbnak tűnő érvényesülés felé. De valóban könnyű ...? A beat a legtőkeigényesebb műfajok egyike. Nem szellemi tőkére gondolunk. Ha a minimális tehetséget adottnak vesszük, a zene megszólaltatásához 60—80 ezer forint értékű felszerelés szükségeltetik. Száz-százötvenezer forintos berendezések sem tartoznak a legdrágábban és a legjobbak közé. Ekkora pénzösszeg előteremtése meglehetősen tarka és szövevényes üzleti viszonyokat takar. Az új autó vásárlásánál már ismert jelenség a vételi joggal való üzérkedés és az uzsorások jelenléte a piacon sem tartozik az üdítő, felszabadító zenei jelenségek közé. Ezek a felszerelések biztosítják a zene „élvezhető” hangerejű megszólaltatását. Nagy együtteseink 400—500 W összteljesítményű erősítése zárt térben olyan, hogy a hangfalaktól 10—15 méternyire is, fájdalomküszöb körüli a hangerő. Az ilyen intenzív hangerő nemcsak az anyagcserét, szívműködést és a lélegzés ritmusát gyorsítja fel, de az egész ember átadását követeli meg. Ebben, a hangfalak által teremtett „burokban” játszódik le a hallgatók közönségből közösséggé válásának folyamata. De melyek is e félig stabil közösségeknek a jellemzői? Ami külső szemlélőnek is azonnal feltűnik, az a tizenévesek idősebbek elöl zárt világa. A világ néhány órás fennállása alatt is képes töltést adni a külvilág „eseménytelenségének” elviseléséhez; az azonos élményben részt vevők számára már az első találkozáskor biztosítja az összekapcsoló beszélgetési témát (lásd az ifjúsági lapok ismerkedési rovatát), kialakítja azokat a magatartásmintákat és értékítéleteket, amelyek aztán megkönnyítik az egyéni tájékozódást, és kimutathatóan befolyásolják a cselekvést a mindennapok szituációiban. Mindez akkor lesz világos, ha tudatában vagyunk az azonos korúakból álló csoportok szerepének és a szülői ház, a felnőtt társadalom tekintélye bizonyos csökkenésének. Klubigény Az MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpontjának egyik felmérése szerint a középiskolások és ipari tanulók elsöprő többsége több-kevesebb rendszerességgel megfordul beatrendezvényeken. A közönség életkora a tizenéves kor első felére csúszott át. A húszon felüliek kiszorulnak, nem érzik már otthon magukat ebben a környezetben. Ahogy ezek a vizsgálatok megállapították, ennek a korosztálynak beatfogyasztásában inkább a konzervzene (magnó, lemez) játszik nagyobb szerepet. Az, hogy e félig stabil közösségekből nem válik igazi közösség, az összetartó anyag — a zene — nem kellően „tapasztó” voltán túl, az alkalmak jellegéből adódó esetlegesség az oka. Régóta vajúdó kérdés az ifjúsági mozgalom számára az összeverődött közösségek új alapokra helyezése. Ennek egyik, véleményünk szerint járható útja éppen a klubok öntevékenységének, nem formális működésének biztosítása lenne. Kétségtelen, felelősségteljes dolog arról dönteni, hogy melyik spontán kialakuló közösség klubszerű működését támogatjuk és melyiket tiltjuk. De szükséges. Beatról szólva, a kérdés úgy vetődik fel, hogy sokszor egy-egy ifjúsági szervezet fut a népszerűségüket megszerzett együttesek után, általuk emelve meg egy-egy rendezvény látogatottságát Ugyanakkor a beatzenekarok közé verődött fiatalokban él az igény a közösséghez tartozásra, az újfajta klubéletre. Nem lehetne az ifjúsági szövetségnek ezt felhasználni, ebben, ahol érdemes, segíteni? A beatvitákon sokat emlegetett eksztázisigény, beatigény klubigénnyel társul. A beat nem ott társadalmi probléma, ahol zene, hanem ahol az ifjúság saját közéleti tevékenységének önálló formáit keresi. Ennek gyökereit pedig BEAT. Angol szó, több értelme van. Jelent ütést, verést, ütemet; Amerikában mihaszna alakot (a beatzenének csak elnevezésben van köze a betnikmozgalomhoz, amelyik azt időben is megelőzte), de a latin beatusból boldogot, üdvözültet is. A dzsesszben ugyanakkor a ritmusnak a kifejezése. Alighanem innen a zenei értelme. A beat a popzenében 1962-63- ban elterjedt új irányzat jelzője -----------------lett. Maga az irányzat Angliából ered. Egyik forrása a munkásfolklórból ismert balladákat, munkás népdalokat előadó ún. Skiffle-együttesek zenélése. A dzsessz kommersz ágához tartozó rhythm and blues stílusban játszó (a rock and ro. is ide tartozott), elektromos erősítésű gitárokkal játszó együttesek zenéjét kezdték beatzenének nevezni (innen a skiffle rock elnevezés is). A zenekarok klasszikus összeállítása: három gitár és egy dob, amihez legtöbbször az elektromos orgona vagy zongora járul. Maga a zene nemcsak elektromos úton előállított, de felvillanyozó is. Ezt az egyszerű dallam- és harmóniamenet, az átütő, monoton ritmus (beat!), gyakori ismétléses technika és a legendásan nagy hangerő segítségével éri el. A zene különböző irányzata, mint a most divatos westcoast vagy a soul-zene más és más stílust jelentenek. Az átfogó „beatzene” kifejezés csak nálunk ismert. A beategyüttesek nálunk 1966-tól saját szerzeményű dalokat is énekelnek, amelyek újszerű hangvételben, gyakran nem csupán „táncdalszöveg-mondanivalót” tartalmaznak. A vezető együtteseknél ez fokozatosan kiszorítja a külföldi számok átvételét. Az Illés- és Ómega-együttes színvonalas, önálló törekvései lassan-lassan a legtöbb beatellenzőt is a maguk pártjára állították. Úgy tűnik, az idei évben a Kex, Atlasz és Sakk-Matt együttesek is megkezdik felzárkózásukat a legjobbakhoz, az ifjúság társadalmi szerepe változásában kell keresni. A hatvanas évek magyar társadalma még sokban elmarad saját lehetőségei kihasználásától, nem nyújt elég tág kereteket a türelmetlen tettvágy, az öntevékenység igényének kielégítésére. Ezért játszhat a beatzene és a beatmozgalom a teljesebb, egészségesebb társadalmi aktivitást pótló, mindenképpen torz szerepet. Természetesen együgyűség lenne azt képzelni, hogy ez ilyen közvetlenül jelenik meg a zenehallgató fiatalok fejében. A fiatalok túlnyomó többségének tudatában a beat elsődlegesen szórakozás, kikapcsolódás, feloldódás. Ennek a zenének minden más előtt ez a funkciója. Nem lehet a beat „társadalmi jellegéről” szólva megfeledkezni arról, hogy ez elsősorban szórakoztató zene. Ezt a fajta zenét lehet szeretni, nem szeretni. Ami azonban a beat mögött meghúzódik, az nem zenei ízlés kérdése, hanem a társadalom ügye. A beat szavára sokfelé el lehet indulni. Az, hogy a beatet szerető ifjúság aktivitása miként váljék progresszív társadalomalakító erővé, az ifjúsági szervezetek és a „felnőtt” társadalom által biztosított kereteken is múlik. MAKARA PÉTER, MANCHIN RÓBERT, VÁRADI LÁSZLÓ ül Beatlesek. A keceli Arany János általános iskola batikszakkörében készítette: Szabó Margit, 14 éves ELSŐ SIKER - űrt/'- . V- -r- T'*',: MUZSAY ANDRÁS POL-BEAT-GYŐZTES — Ezen a tavaszon rendezték meg Salgótarjánban a IV. országos amatőr könnyűzenei fesztivált. A pol-beat-kategóriában indultam, és harmadmagammal aranydiplomát nyertem. A bátyám repülő volt című számomat, amely a mai háborúk ellen tiltakozik, Brecht nyomán írtam, a Fekete királyt pedig Szatmári Jenő István szövegére, Martin Luther King emlékére komponáltam. — Kérem, beszéljen magáról. — 1946-ban születtem. Magyar—orosz szakos egyetemi hallgató vagyok, idén diplomázom. Zenét szerzek, énekelek, verset, újságot írok, fordítok, könyvet gyűjtök. Egyszóval — az önkifejezés összes lehetőségeivel megpróbálkozom. De végül is újságíró szeretnék lenni.Igen, így könnyű. Hisz szakmabeli a partner. Csak felteszem a kérdést, kortyolgatom a narancslevet, futtatom a tollat, a jegyzettömbön. Egy fiatalember aki körül biztonsággal szerveződik az életpálya sikere. Nem lesz ez így túl egyszerű ?) — A zenéhez, azt hiszem, a versek vezettek el. Emlékszem, egyszer a Parisban járt az őszt olvastam, s valahogy megjelent bennem egy dallam. Akkor elhatároztam, hogy megtanulok gitározni.Jó kiállású fiatalember, öblös, szép orgánuma van. Jó érzékkel teremt kontaktust a közönséggel, a refrént már együtt éneklik. Okosan fejtegeti: igenis, amatőrnek tartja magát, nem mond le választott céljáról, az újságírásról. De most már közbe kell szólni, mert rövidesen vége a beszélgetésnek, s a kolléga szinte már megírta helyettem a cikket, de hát — újból ez jut eszembe — oly könnyedén gördül minden!) — Beszéljünk a műfajról! *— Zenés újságírásnak, kritikának, riportnak nevezném. Vagyis sajátja, hogy aktualitáshoz kötődik. De a pol-beat elnevezést nem szeretem. Szerintem a külföldön használatos protest-song a legjobb. Szerintem a beathez van legkevesebb köze, nem több, mint hogy effektusait átveszi. — Melyek a témái? — Szeretném kinyitjti az emberek szemét, odafigyeltetni őket a politikára, írtam Vietnamról, az USA fajüldözéséről, Görögországról, a fasizmus újjáéledéséről. Külföldön egy-egy Bob Dylan- vagy Donovan-hangverseny után olyan a hangulat, hogy elmennek tüntetni. — És nálunk? — A miénk a rendszer mellett szól. — Nagyon hasznos és szép, amiről és ahogyan dalol. De nem gondolja, hogy itthon ez így aránytalanul könnyű és kockázatmentes ? — De... — Nem kötődhetne jobban ez a műfaj ahhoz, ami ellen nálunk is, a mi portánkon, társadalmunk érdekében tiltakozni kell? — Lehet. Egyszer már gondoltam rá, hogy a munkamorálról is kellene egy számot írni... De... No, lám, nem is olyan egyszerű ez. Hisz a műfaj még hazai megváltójára vár. Bizony nagy elszántság, netán művészi elhivatottság kell, hogy valaki e járatlan, s talán buktatókat rejtő úton elinduljon. És őszinte szembenézés a vállalt témával. Muzsay András ígéri mindezt. Bevallom, nem győz meg, túl sok a fenntartása. Egy árnyalatnyival több szenvedélyt is szívesen fogadnék. Ámbár: feltétlenül szükséges-e az ő esetében elhivatottságról és művészetről beszélni? Ha nézőpontot váltok, átalakul a kép: egy tehetséges, sokoldalú fiatalember szép és okos dolgot művel. Énekli dalait, másoknak és önmagának örömet szerez, s a szempárokban itt-ott felvillan a felfedező értelem fénye. Mi kell még? Első sikernek nem is kevés. Lesz-e utána második? Muzsay András számára, azt hiszem, ez a nehezebb kérdés. Ahhoz egy kicsit verekedni, kínlódni, önmagát fogóba szorítani kell. Lesz-e bátorsága hozzá? Hiszen így is könnyen fut... Pedig jó lenne. PETUR ISTVÁN