Népszabadság, 1970. március (28. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 57. szám

o NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET A FEKETE PÁRDUCOK Nem messze a Wattstól, Los Angeles híres néger­negyedétől, ahol 1985- ben a négerlázadás idején fegyverek dörögtek és házak sorai borultak láng­ba, az egyik téli hajnalon 300 rendőr vett körül egy kétemeletes téglaépüle­tet. Megjelent hamarosan egy páncél­autó is a helyszínen, s helikopter lebe­gett a 41. utcában levő ház fölött „min­den eshetőségre készen”. A rendőrök sípszóra rohamra indultak, s az épület kapuját faltörő kossal pillanatok alatt bedöntötték. A célpont a Fekete Párdu­cok Pártjának Los Angeles-i székháza volt, s maga Reagan kormányzó adott parancsot a „házkutatásra”. Csakhamar lövöldözés hangzavara verte fel a haj­nali csendet. A rendőrség szerint beha­toló egységeiket automata fegyverek golyózápora fogadta. A Fekete Fárdu­­cok viszont esküvel állítják: csupán ön­védelemből viszonozták a tüzet, mivel a rendőrök kezdtek el lövöldözni. tűzharcban a sors folytán senki sem S­eale, a Párducok egyik bebörtönzött vezetője. A Los Angeles-i különleges kegye vesztette életét. Chicagóban vi­szont, ahol ugyan­csak a hajnali órákban minden­re elszánt rend­őrök rajtaütöttek a szervezet Hamp­­ton és Clark ne­vű vezetőinek la­kásán, ők mind­ketten áldozatául estek a támadás­nak. A rendőrsé­gi verzió itt is egyezik a Los An­geles-ivel: azt ál­lítják, hogy a la­kásból tüzet nyi­tottak reájuk. Hogy nagyobb nyomatékot adjanak ál­lításaiknak, fényképeket is közöltettek a lapokkal, amelyeken a „golyó ütötte lyukak for­mája az ajtón” bizonyítják, hogy belülről lőttek. Egynémely újság­író azonban elment a helyszínre és ott megállapította, hogy a kívülről fényké­pezett „lyukak” tulajdonképpen szögek nyomai a fürdőszobaajtón ... E rendőri hadműveletek csupán a legutóbbiak azok sorában, melyekkel az amerikai rendőrség 1968 óta a Feke­te Párducok Pártjának 28 vezető tagját ölte meg. Túl ezen, a pártnak mintegy 100 aktivistája van börtönben vagy fegyházban és 400—500 tagja ellen fo­lyik bírósági eljárás. Ha meggondoljuk, hogy a Fekete Párducok harminc ame­rikai államra kiterjedő szervezi édesé­nek taglétszámát a rendőrség 800— 1600-ra becsüli, felmérhetjük, hogy mi­lyen nagyszabású megsemmisítő had­műveletbe kezdtek ellenük. De miért? Mit követtek el e szerve­zet tagjai, hogy a Nixon-kormány­­zat ily brutálisan csap le rájuk? A moz­galom a kaliforniai Oaklandből indult el 1966 őszén. Akkor a Fekete Párducok Pártja csak egyike volt a sokféle néger szervezkedésnek. A Johnson-kormány­­zat — amely el volt foglalva a gettó­lázadások megfékezésével, és igyekezett elriasztani a vietnami háború elleni til­takozásoktól az erőszakmentes, néger egyenjogúsági mozgalmat — nem sokat törődött azzal a néhány oaklandi fiatal­emberrel, aki új néger pártot alakított. Pedig egyenruhájuk — fekete börzéké, magas nyakú pulóver és fekete baszk­sapka — vonzóan hatott a néger gettók fiataljaira. Nézeteik eleinte nagyon kialakulatla­nok voltak. Fegyveres önvédelmet hir­dettek meg a rendőrség akciói ellen. Székházaikban állítólag fegyverraktára­kat is létesítettek, s aktivistáik nem­egyszer fegyverrel vonultak fel az utcá­­kon. Az Egyesült Államok legnagyobb részében azonban semmiféle törvény nem tiltja, hogy az állampolgárok tet­szés szerinti mennyiségű fegyvert és lő­szert halmozzanak fel, sőt sok helyütt még fegyverviselési engedélyt sem kell kérniük. A Fekete Párducok ekkor még azt hitték, hogy elegendő csupán a sa­ját erejükre támaszkodni, s megvédhe­tik a néger gettókat a rendőrterrortól. Legfőbb céljuk az volt, hogy kivívják a gettók csodálatát, s hogy imponálja­nak az utcák nevelte néger fiataloknak, trágár útszéli nyelvezetet használtak. E kezdeti időszak azonban csakhamar elmúlt, s a Nixon-kormányzat szervei csapdákat állítottak a szervezet vezetői­nek, tűzharcokat provokáltak aktivis­táikkal. E harcokban alakult ki aztán a párt életének második szakasza. Né­zeteikben több ponton valóságos front­­áttörést értek el a harcos néger mozga­lomban. Elvetették az elvont fehérelle­­nességet, a fekete fajgyűlöletet, önma­gukat „marxista-leninista pártnak” nyilvánították, hozzáláttak ahhoz is, hogy felmérjék a kapitalizmus erejét az Együttsült Államokban és elemezzék a négerekkel szemben felsorakozó erők helyzetét. Felismerték azt is, hogy szö­vetségesekre van szükségük. A Fekete Párducoké emellett az a történelmi ér­dem is, hogy ez volt az első feketék ve­zette szervezet az Egyesült Államokban, amely megértette a kommunistaellenes­­ség veszélyét és minden fenntartás nél­kül szembeszállt vele. —. E helyes felismerések mellett azon­ban a szervezet még mindig nem volt mentes a tévelygésektől, s hatást tett rájuk az álforradalmiság, s nem szabadultak meg a kalandorság sikeré­be vetett illúzióktól sem. „A Párducok vezetősége — írta ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok Kommunista Pártjá­nak folyóirata, a Political Affairs — kapva kapott Mao Ce-tung és a mostani kínai pártvezetés tanain és a magáévá tette azokat. Nem vették észre, hogy Mao és támogatói éppen azt a -"járjuk egyedül az utat*" elvet vallották, mely­nek elutasítására a tapasztalatok kény­szerítették a Párducokat. Nem vették észre, hogy a maoizmus tagadja a mun­kásosztály történelmi szerepét, melyet a Párducok kezdtek elismerni.’’ így azután sok álforradalmár, kétes elem is öltötte magára a fekete egyen­ruhát, s a rendőrügynökök, akik nagy számban épültek be a pártba, terrorak­ciókat provokáltak, hogy így ürügyet adjanak a rendőri leszámoláshoz. Hoo­­ver FBI-főnök legfőbb „érve”, hogy a Fekete Párducokkal vívott tűzharcban 1967 óta öt rendőr vesztette életét és 42-en pedig megsebesültek. Hoover már azt fontolgatta, hogy kiterjeszted a Fe­kete Párducokra a hírhedt Smith-tör­­vényt, amelynek alapján a negyvenes években üldözték az amerikai kommu­nistákat. Némely kommentátor m­ár ar­ról írt, hogy a Fekete Párducok Pártja lényegében megsemmisült, hiszen veze­tőit vagy megölték, vagy börtönbe ve­Ausztráliába nem könnyű bejutni. Igaz, Ronald Biggsnek sikerült, de ő ki­vételes személyiség. Mr. Biggs Angliá­ból szökött vonatrabló, és hamis papí­rokkal utazott. Sőt most, hogy immár az ötödik földrészen is nyomában a rendőrség, a bujdosó Biggs családja, a feleség meg a három fiúgyermek állam­­polgárságért folyamodott. A hatóságok türelmesek: a família fél évig enélkül is maradhat. Ez ám a „fair play”, a tiszta játék. Lám, Ausztráliából még egy — mellékesen Angliában harminc évre ítélt — bűnöző illegálisan bevándorolt családtagjait sem lehet csak úgy, uk­­mukjuk, kitenni... Öt és fél ezer nap Viszont lehet­ tizenöt éven át meg­akadályozni, hogy egy ausztrál állam­polgár, aki 58 évvel ezelőtt Melbourne­­ben látta meg a napvilágot, betegye a lábát a szülőföldjére, csak azért, mert történetesen más a véleménye a világ­­politika kulcseseményeiről, mint az ausztrál kormány­nak. Ez az állam­polgár Wilfred Burchett. Neve mellé talán oda sem kellene írni, hogy ő az a világ­híres riporter, lon­doni polgári la­pok, a Times és a Deily Express haj­dan volt munka­társa, aki a hadi­­tudósítók közül elsőnek nézhette meg egy amerikai katonai repülő­gépről az atombombázott Hirosimát. Aki elsőként tudósított a japán fegyver­­letételről. Aki az első interjút készítette a koreai háború harmincadik napja előtt fogságba esett William Dean amerikai tábornokkal , akinek — könyvei mel­lett — Hanoiból keltezett külön tudósítá­sait a legutóbbi években nemcsak a Népszabadság olvasói vehették kézbe, hanem a többi között az amerikai AP hírügynökség előfizetői, a New York Times, a francia Le Monde és a svájci Weltwoche olvasói is. Ezért keltett világszerte érdeklődést a hír, hogy február 28-án Wilfred Burchett mégis ausztrál földre lépett. A hírügy­nökségi jelentés utalt rá, hogy „haza­utazását csak hosszas huzavona után en­gedélyezték” A Reuter jelentése azon­ban túlságosan finoman fogalmazott. Engedélyt ugyanis Burchett öt és fél ezer napos jogvita után sem kapott, tették, és aktivistáit is sorra el­hallgattatják, amikor a kormány­zat hirtelen védekezésbe szorul. A már említett chicagói tűz­harcok körül nemcsak a rend­őri fényképek hitelessége iránt támadt kétség. A Fekete Pár­ducok megszólaltattak egy bal­lisztikai szakembert, aki vizsgá­latai alapján szilárdan meg van győződve: Hampton és Clark egyáltalán nem lett. Egy másik szakértőnek pedig az a meggyő­ződése, hogy Hamptont — aki szerinte a rendőrattak éjszaká­ján altatót vett be — álmában ölték meg a támadó rendőrök golyói. A vád annyira súlyos és megalapozott, hogy a hatósá­gok jónak látták exhumáltatni Hampton holttestét és újabb — immár harmadik — boncolást rendeltek el, ebben az országban mód­isk­szeres fajirlás folyik” — mondotta Abernathy lelkész, a meggyilkolt Martin Luther King egyenjogúsági mozgalmának mostani vezetője Hampton temetésén mondott gyászbeszédében. Vele együtt már sok amerikai közéleti személyi­ségnek ez a véleménye, s tenni is akar valamit a Fekete Párducok védelmé­ben. A konkrét cselekvésre alkal­mat kínál, hogy New Yorkban most kezdődik egy per, amelyet a szervezet 21 tagja ellen folytatnak. Azzal vádol­ják őket, hogy „épületek, pályaudvarok felrobbantását tervezték”. Néger veze­tőkön kívül szakszervezeti elnökök, egyetemi tanárok és színészek — köz­tük fehérek is — a tagjai annak a bi­zottságnak, amely azért alakult, hogy a 21 vádlott megfelelő jogvédelmet kap­hasson. Az első 12 000 dollár összegyűj­tésében Bernstein, a világhírű kompo­nista­ karmester felesége vállalt orosz-Annyira nem, hogy amikor tíz nappal ezelőtt megkísérelte, hogy az új-kaledó­­niai Nouméából egy menetrendszerű francia légi járattal Sydneybe repüljön — a szó valódi értelmében levették a gépről. Utóbb kiderült, hogy az ausztrál kormány a francia légitársaságot súlyos bírsággal fenyegette meg arra az esetre, ha Burchettet Ausztráliába szállítja. Így történt, hogy végül egy melbourne-i po­litikus és lapkiadó, Gordon Barton, a Sunday Observer tulajdonosa bérelt re­pülőgépen „csempészte be” a kitűnő újságírót Ausztráliába, ahonnan, ha már egyszer az ország földjére lépett, mint születési jogon ausztrál állampolgárt, nem lehet kiutasítani. Úgy látszik, az ötödik földrészen kü­lönös hagyomány, hogy — jogrend ide, jogrend oda — egyszerűen „kizárják” a haladó hírlapírókat. Kereken 35 eszten­deje Burchett európai pályatársával, Egon Erwin Kischsel történt kísértetie­sen hasonló dolog Kisch — mint utóbb Íme, Ausztrália című könyvében meg­írta — érvényes útiokmányokkal hajó­zott Sydneybe, ahol azonban nem en­gedték partra szállni. Kisch, népszerű nevén a száguldó riporter, erre meg­várta a hajó indulását, majd amikor már egy méternyire volt a parttól, a fedélzetről — öt és fél méter magasból — leugrott az ötödik kontinensre. A mutatvány súlyos lábtörésbe került Kischnek, akit a kikötőrendőrség — mintha mi sem történt volna — vissza­­toloncolt az óceánjáróra, de a riporter végül csatát nyert: néhány nappal ka­landos partra­„szállása” után, valóban engedélyezték a beutazását. Kisch kísértete Nem így Burchettnek, akinek mostani hazatérése lábtörés nélkül is valóságos kálváriajárás volt. Tizenöt évi — mint mondta — polgárjogi küzdelme bővel­kedik drámai, olykor tragikus mozzana­tokban. 1968-ban, amikor a Dél-viet­nami Nemzeti Felszabadítási Fronthoz fűződő kapcsolatai révén, sikerült ki­eszközölnie egy Keith Hyland nevű, saigoni rokonlátogatás közben fogságba esett ausztrál kereskedő szabadon bocsá­tását, a londoni Times interjút kért Burchett-től. Beszélgetés közben Burchett azt mondta: „Hát nem különös hogy miközben ki tudok szabadítani egy ausztráliai állampolgárt a dzsungelből, magam képtelen vagyok hazautazni Ausztráliába?” A Times tudósítója azt is megírta, hogy Burchett idős édesap­jával szeretett volna találkozni, akit utoljára 1961-ben látott, de csak úgy,­lánrészt. Bár a bizottság becslése sze­rint a védelem költségei meghaladják majd a 100 ezer dollárt, mégis bizako­dóak az első eredmények láttán. Annál is inkább, mivel a Párducok újságja már 100 ezer példányban jelenik meg, s a szervezet annyi pénzadományt kap, hogy képes biztosítani egy olyan klini­ka fenntartását, ahol a néger gyereke­ket ingyenes orvosi kezelésben részesí­tik. A harc tovább folyik. Több szervezet — köztük az Egyesült Államok Kom­munista Pártjának néger felszabadítási bizottsága — országos konferenciát hí­vott össze a Fekete Párducok jogainak megvédésére. ÁRKUS ISTVÁN hogy az akkor 89 éves ember utazott hozzá vendégségbe, Moszkvába. „Apám Melbourne-ben él — idézte a Times munkatársa Burchett szavait —, most 96 éves Nagyon szeretném még egyszer az életben látni.” 1969 szeptemberében erre való hivatkozással ismét beutazási engedélyt kért. Nem kapta meg. Wilfred Burchett most már soha többé nem ta­lálkozhat az édesapjával. Egy útlevél eltűnik... „A hatóságok bizonyára attól tarta­nak, hogy ügyfelem talán újabb adalé­kokat szolgáltathat olyan konfliktusok­ról, amelyeknek Ausztrália és Amerika is részese" — mondotta most február­ban Burchett ügyvédje, Frank Galbally. Ezen az alapon azonban nem lehet ki­­rekeszteni Ausztráliából egy állampol­gárt. A hatóságok ezért az egyszerűbb megoldást választották. 1955-ben, ami­kor Burchett a bandungi értekezletre utazott, egy titokzatos kéz elemelte a világutazó riporter útlevelét. Ettől kezd­ve nem kapott új útiokmányt. Sem a brit hatóságoktól (minthogy 1936-tól a háború kényszerű megszakításával 1950-ig Angliában élt, brit útlevele volt), sem az ausztráloktól. (Személyazonossá­gát most Vietnamban kiállított, úgyne­vezett laissez-passer igazolja, amellyel egyébként eddig hatvannál több orszá­got látogatott meg.) Államp­olgársága azonban változatlan, s alkotmányjogi szakértők szerint Ausztrália egyetlen sa­ját állampolgárának sem tilthatja meg a beutazást. Útlevél hiányában azonban vízumot követelhet tőle , és ezt az ausztrál hatóságok következetesen meg­tagadják Burchett-től. A Canberrai kor­mány külképviseletei pedig nem hajlan­dóak bejegyezni Burchett külföldön szü­letett gyermekeinek ausztrál állampol­gárságát. „Ez jogsértő eljárás Gyermekeim fel­nőnek és fontos, hogy a megfelelő ok­mányok a birtokukban legyenek. Ha a kormány megtagadja tőlük az állampol­gárságot, a bírósághoz fordulok” — je­lentette ki Burchett, amikor február 28-án Brisbane-ban kiszállt a bérelt re­pülőgépből „Hazafias érzelmű ausztrá­liai, aki biztosítani kívánja gyermekei állampolgárságát Mi ebben a rossz?” — tette hozzá Burchett ügyvédje. És fő­leg: kinek? Lapzártakor jelentették, hogy Frank Galbally ügyvéd ellen merényletet kí­séreltek meg. A tettesek náci stílusú egyenruhát viseltek. SERÉNY PÉTER LESZÁLLÁS BRISBAN­E- BEN... A „becsempészett állampolgár" ! A szervezet egyenruhás tagjai Huey Newton sza­badon bocsátását követelő zászlókkal.

Next