Népszabadság, 1970. március (28. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
o NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET A FEKETE PÁRDUCOK Nem messze a Wattstól, Los Angeles híres négernegyedétől, ahol 1985- ben a négerlázadás idején fegyverek dörögtek és házak sorai borultak lángba, az egyik téli hajnalon 300 rendőr vett körül egy kétemeletes téglaépületet. Megjelent hamarosan egy páncélautó is a helyszínen, s helikopter lebegett a 41. utcában levő ház fölött „minden eshetőségre készen”. A rendőrök sípszóra rohamra indultak, s az épület kapuját faltörő kossal pillanatok alatt bedöntötték. A célpont a Fekete Párducok Pártjának Los Angeles-i székháza volt, s maga Reagan kormányzó adott parancsot a „házkutatásra”. Csakhamar lövöldözés hangzavara verte fel a hajnali csendet. A rendőrség szerint behatoló egységeiket automata fegyverek golyózápora fogadta. A Fekete Fárducok viszont esküvel állítják: csupán önvédelemből viszonozták a tüzet, mivel a rendőrök kezdtek el lövöldözni. tűzharcban a sors folytán senki sem Seale, a Párducok egyik bebörtönzött vezetője. A Los Angeles-i különleges kegye vesztette életét. Chicagóban viszont, ahol ugyancsak a hajnali órákban mindenre elszánt rendőrök rajtaütöttek a szervezet Hampton és Clark nevű vezetőinek lakásán, ők mindketten áldozatául estek a támadásnak. A rendőrségi verzió itt is egyezik a Los Angeles-ivel: azt állítják, hogy a lakásból tüzet nyitottak reájuk. Hogy nagyobb nyomatékot adjanak állításaiknak, fényképeket is közöltettek a lapokkal, amelyeken a „golyó ütötte lyukak formája az ajtón” bizonyítják, hogy belülről lőttek. Egynémely újságíró azonban elment a helyszínre és ott megállapította, hogy a kívülről fényképezett „lyukak” tulajdonképpen szögek nyomai a fürdőszobaajtón ... E rendőri hadműveletek csupán a legutóbbiak azok sorában, melyekkel az amerikai rendőrség 1968 óta a Fekete Párducok Pártjának 28 vezető tagját ölte meg. Túl ezen, a pártnak mintegy 100 aktivistája van börtönben vagy fegyházban és 400—500 tagja ellen folyik bírósági eljárás. Ha meggondoljuk, hogy a Fekete Párducok harminc amerikai államra kiterjedő szervezi édesének taglétszámát a rendőrség 800— 1600-ra becsüli, felmérhetjük, hogy milyen nagyszabású megsemmisítő hadműveletbe kezdtek ellenük. De miért? Mit követtek el e szervezet tagjai, hogy a Nixon-kormányzat ily brutálisan csap le rájuk? A mozgalom a kaliforniai Oaklandből indult el 1966 őszén. Akkor a Fekete Párducok Pártja csak egyike volt a sokféle néger szervezkedésnek. A Johnson-kormányzat — amely el volt foglalva a gettólázadások megfékezésével, és igyekezett elriasztani a vietnami háború elleni tiltakozásoktól az erőszakmentes, néger egyenjogúsági mozgalmat — nem sokat törődött azzal a néhány oaklandi fiatalemberrel, aki új néger pártot alakított. Pedig egyenruhájuk — fekete börzéké, magas nyakú pulóver és fekete baszksapka — vonzóan hatott a néger gettók fiataljaira. Nézeteik eleinte nagyon kialakulatlanok voltak. Fegyveres önvédelmet hirdettek meg a rendőrség akciói ellen. Székházaikban állítólag fegyverraktárakat is létesítettek, s aktivistáik nemegyszer fegyverrel vonultak fel az utcákon. Az Egyesült Államok legnagyobb részében azonban semmiféle törvény nem tiltja, hogy az állampolgárok tetszés szerinti mennyiségű fegyvert és lőszert halmozzanak fel, sőt sok helyütt még fegyverviselési engedélyt sem kell kérniük. A Fekete Párducok ekkor még azt hitték, hogy elegendő csupán a saját erejükre támaszkodni, s megvédhetik a néger gettókat a rendőrterrortól. Legfőbb céljuk az volt, hogy kivívják a gettók csodálatát, s hogy imponáljanak az utcák nevelte néger fiataloknak, trágár útszéli nyelvezetet használtak. E kezdeti időszak azonban csakhamar elmúlt, s a Nixon-kormányzat szervei csapdákat állítottak a szervezet vezetőinek, tűzharcokat provokáltak aktivistáikkal. E harcokban alakult ki aztán a párt életének második szakasza. Nézeteikben több ponton valóságos frontáttörést értek el a harcos néger mozgalomban. Elvetették az elvont fehérellenességet, a fekete fajgyűlöletet, önmagukat „marxista-leninista pártnak” nyilvánították, hozzáláttak ahhoz is, hogy felmérjék a kapitalizmus erejét az Együttsült Államokban és elemezzék a négerekkel szemben felsorakozó erők helyzetét. Felismerték azt is, hogy szövetségesekre van szükségük. A Fekete Párducoké emellett az a történelmi érdem is, hogy ez volt az első feketék vezette szervezet az Egyesült Államokban, amely megértette a kommunistaellenesség veszélyét és minden fenntartás nélkül szembeszállt vele. —. E helyes felismerések mellett azonban a szervezet még mindig nem volt mentes a tévelygésektől, s hatást tett rájuk az álforradalmiság, s nem szabadultak meg a kalandorság sikerébe vetett illúzióktól sem. „A Párducok vezetősége — írta ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok Kommunista Pártjának folyóirata, a Political Affairs — kapva kapott Mao Ce-tung és a mostani kínai pártvezetés tanain és a magáévá tette azokat. Nem vették észre, hogy Mao és támogatói éppen azt a -"járjuk egyedül az utat*" elvet vallották, melynek elutasítására a tapasztalatok kényszerítették a Párducokat. Nem vették észre, hogy a maoizmus tagadja a munkásosztály történelmi szerepét, melyet a Párducok kezdtek elismerni.’’ így azután sok álforradalmár, kétes elem is öltötte magára a fekete egyenruhát, s a rendőrügynökök, akik nagy számban épültek be a pártba, terrorakciókat provokáltak, hogy így ürügyet adjanak a rendőri leszámoláshoz. Hoover FBI-főnök legfőbb „érve”, hogy a Fekete Párducokkal vívott tűzharcban 1967 óta öt rendőr vesztette életét és 42-en pedig megsebesültek. Hoover már azt fontolgatta, hogy kiterjeszted a Fekete Párducokra a hírhedt Smith-törvényt, amelynek alapján a negyvenes években üldözték az amerikai kommunistákat. Némely kommentátor már arról írt, hogy a Fekete Párducok Pártja lényegében megsemmisült, hiszen vezetőit vagy megölték, vagy börtönbe veAusztráliába nem könnyű bejutni. Igaz, Ronald Biggsnek sikerült, de ő kivételes személyiség. Mr. Biggs Angliából szökött vonatrabló, és hamis papírokkal utazott. Sőt most, hogy immár az ötödik földrészen is nyomában a rendőrség, a bujdosó Biggs családja, a feleség meg a három fiúgyermek állampolgárságért folyamodott. A hatóságok türelmesek: a família fél évig enélkül is maradhat. Ez ám a „fair play”, a tiszta játék. Lám, Ausztráliából még egy — mellékesen Angliában harminc évre ítélt — bűnöző illegálisan bevándorolt családtagjait sem lehet csak úgy, ukmukjuk, kitenni... Öt és fél ezer nap Viszont lehet tizenöt éven át megakadályozni, hogy egy ausztrál állampolgár, aki 58 évvel ezelőtt Melbourneben látta meg a napvilágot, betegye a lábát a szülőföldjére, csak azért, mert történetesen más a véleménye a világpolitika kulcseseményeiről, mint az ausztrál kormánynak. Ez az állampolgár Wilfred Burchett. Neve mellé talán oda sem kellene írni, hogy ő az a világhíres riporter, londoni polgári lapok, a Times és a Deily Express hajdan volt munkatársa, aki a haditudósítók közül elsőnek nézhette meg egy amerikai katonai repülőgépről az atombombázott Hirosimát. Aki elsőként tudósított a japán fegyverletételről. Aki az első interjút készítette a koreai háború harmincadik napja előtt fogságba esett William Dean amerikai tábornokkal , akinek — könyvei mellett — Hanoiból keltezett külön tudósításait a legutóbbi években nemcsak a Népszabadság olvasói vehették kézbe, hanem a többi között az amerikai AP hírügynökség előfizetői, a New York Times, a francia Le Monde és a svájci Weltwoche olvasói is. Ezért keltett világszerte érdeklődést a hír, hogy február 28-án Wilfred Burchett mégis ausztrál földre lépett. A hírügynökségi jelentés utalt rá, hogy „hazautazását csak hosszas huzavona után engedélyezték” A Reuter jelentése azonban túlságosan finoman fogalmazott. Engedélyt ugyanis Burchett öt és fél ezer napos jogvita után sem kapott, tették, és aktivistáit is sorra elhallgattatják, amikor a kormányzat hirtelen védekezésbe szorul. A már említett chicagói tűzharcok körül nemcsak a rendőri fényképek hitelessége iránt támadt kétség. A Fekete Párducok megszólaltattak egy ballisztikai szakembert, aki vizsgálatai alapján szilárdan meg van győződve: Hampton és Clark egyáltalán nem lett. Egy másik szakértőnek pedig az a meggyőződése, hogy Hamptont — aki szerinte a rendőrattak éjszakáján altatót vett be — álmában ölték meg a támadó rendőrök golyói. A vád annyira súlyos és megalapozott, hogy a hatóságok jónak látták exhumáltatni Hampton holttestét és újabb — immár harmadik — boncolást rendeltek el, ebben az országban módiskszeres fajirlás folyik” — mondotta Abernathy lelkész, a meggyilkolt Martin Luther King egyenjogúsági mozgalmának mostani vezetője Hampton temetésén mondott gyászbeszédében. Vele együtt már sok amerikai közéleti személyiségnek ez a véleménye, s tenni is akar valamit a Fekete Párducok védelmében. A konkrét cselekvésre alkalmat kínál, hogy New Yorkban most kezdődik egy per, amelyet a szervezet 21 tagja ellen folytatnak. Azzal vádolják őket, hogy „épületek, pályaudvarok felrobbantását tervezték”. Néger vezetőkön kívül szakszervezeti elnökök, egyetemi tanárok és színészek — köztük fehérek is — a tagjai annak a bizottságnak, amely azért alakult, hogy a 21 vádlott megfelelő jogvédelmet kaphasson. Az első 12 000 dollár összegyűjtésében Bernstein, a világhírű komponista karmester felesége vállalt orosz-Annyira nem, hogy amikor tíz nappal ezelőtt megkísérelte, hogy az új-kaledóniai Nouméából egy menetrendszerű francia légi járattal Sydneybe repüljön — a szó valódi értelmében levették a gépről. Utóbb kiderült, hogy az ausztrál kormány a francia légitársaságot súlyos bírsággal fenyegette meg arra az esetre, ha Burchettet Ausztráliába szállítja. Így történt, hogy végül egy melbourne-i politikus és lapkiadó, Gordon Barton, a Sunday Observer tulajdonosa bérelt repülőgépen „csempészte be” a kitűnő újságírót Ausztráliába, ahonnan, ha már egyszer az ország földjére lépett, mint születési jogon ausztrál állampolgárt, nem lehet kiutasítani. Úgy látszik, az ötödik földrészen különös hagyomány, hogy — jogrend ide, jogrend oda — egyszerűen „kizárják” a haladó hírlapírókat. Kereken 35 esztendeje Burchett európai pályatársával, Egon Erwin Kischsel történt kísértetiesen hasonló dolog Kisch — mint utóbb Íme, Ausztrália című könyvében megírta — érvényes útiokmányokkal hajózott Sydneybe, ahol azonban nem engedték partra szállni. Kisch, népszerű nevén a száguldó riporter, erre megvárta a hajó indulását, majd amikor már egy méternyire volt a parttól, a fedélzetről — öt és fél méter magasból — leugrott az ötödik kontinensre. A mutatvány súlyos lábtörésbe került Kischnek, akit a kikötőrendőrség — mintha mi sem történt volna — visszatoloncolt az óceánjáróra, de a riporter végül csatát nyert: néhány nappal kalandos partra„szállása” után, valóban engedélyezték a beutazását. Kisch kísértete Nem így Burchettnek, akinek mostani hazatérése lábtörés nélkül is valóságos kálváriajárás volt. Tizenöt évi — mint mondta — polgárjogi küzdelme bővelkedik drámai, olykor tragikus mozzanatokban. 1968-ban, amikor a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Fronthoz fűződő kapcsolatai révén, sikerült kieszközölnie egy Keith Hyland nevű, saigoni rokonlátogatás közben fogságba esett ausztrál kereskedő szabadon bocsátását, a londoni Times interjút kért Burchett-től. Beszélgetés közben Burchett azt mondta: „Hát nem különös hogy miközben ki tudok szabadítani egy ausztráliai állampolgárt a dzsungelből, magam képtelen vagyok hazautazni Ausztráliába?” A Times tudósítója azt is megírta, hogy Burchett idős édesapjával szeretett volna találkozni, akit utoljára 1961-ben látott, de csak úgy,lánrészt. Bár a bizottság becslése szerint a védelem költségei meghaladják majd a 100 ezer dollárt, mégis bizakodóak az első eredmények láttán. Annál is inkább, mivel a Párducok újságja már 100 ezer példányban jelenik meg, s a szervezet annyi pénzadományt kap, hogy képes biztosítani egy olyan klinika fenntartását, ahol a néger gyerekeket ingyenes orvosi kezelésben részesítik. A harc tovább folyik. Több szervezet — köztük az Egyesült Államok Kommunista Pártjának néger felszabadítási bizottsága — országos konferenciát hívott össze a Fekete Párducok jogainak megvédésére. ÁRKUS ISTVÁN hogy az akkor 89 éves ember utazott hozzá vendégségbe, Moszkvába. „Apám Melbourne-ben él — idézte a Times munkatársa Burchett szavait —, most 96 éves Nagyon szeretném még egyszer az életben látni.” 1969 szeptemberében erre való hivatkozással ismét beutazási engedélyt kért. Nem kapta meg. Wilfred Burchett most már soha többé nem találkozhat az édesapjával. Egy útlevél eltűnik... „A hatóságok bizonyára attól tartanak, hogy ügyfelem talán újabb adalékokat szolgáltathat olyan konfliktusokról, amelyeknek Ausztrália és Amerika is részese" — mondotta most februárban Burchett ügyvédje, Frank Galbally. Ezen az alapon azonban nem lehet kirekeszteni Ausztráliából egy állampolgárt. A hatóságok ezért az egyszerűbb megoldást választották. 1955-ben, amikor Burchett a bandungi értekezletre utazott, egy titokzatos kéz elemelte a világutazó riporter útlevelét. Ettől kezdve nem kapott új útiokmányt. Sem a brit hatóságoktól (minthogy 1936-tól a háború kényszerű megszakításával 1950-ig Angliában élt, brit útlevele volt), sem az ausztráloktól. (Személyazonosságát most Vietnamban kiállított, úgynevezett laissez-passer igazolja, amellyel egyébként eddig hatvannál több országot látogatott meg.) Állampolgársága azonban változatlan, s alkotmányjogi szakértők szerint Ausztrália egyetlen saját állampolgárának sem tilthatja meg a beutazást. Útlevél hiányában azonban vízumot követelhet tőle , és ezt az ausztrál hatóságok következetesen megtagadják Burchett-től. A Canberrai kormány külképviseletei pedig nem hajlandóak bejegyezni Burchett külföldön született gyermekeinek ausztrál állampolgárságát. „Ez jogsértő eljárás Gyermekeim felnőnek és fontos, hogy a megfelelő okmányok a birtokukban legyenek. Ha a kormány megtagadja tőlük az állampolgárságot, a bírósághoz fordulok” — jelentette ki Burchett, amikor február 28-án Brisbane-ban kiszállt a bérelt repülőgépből „Hazafias érzelmű ausztráliai, aki biztosítani kívánja gyermekei állampolgárságát Mi ebben a rossz?” — tette hozzá Burchett ügyvédje. És főleg: kinek? Lapzártakor jelentették, hogy Frank Galbally ügyvéd ellen merényletet kíséreltek meg. A tettesek náci stílusú egyenruhát viseltek. SERÉNY PÉTER LESZÁLLÁS BRISBANE- BEN... A „becsempészett állampolgár" ! A szervezet egyenruhás tagjai Huey Newton szabadon bocsátását követelő zászlókkal.