Népszabadság, 1970. április (28. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-08 / 81. szám
1970. április 8. szerda Tihanyi Lajos háromszáz alkotása hazakerül Párizsból Elszállítás előtt a festmények egy részéből kiállítás nyílt (Párizsi tudósítónk jelenti.) Tihanyi Lajos (1885—1938) világhírű magyar festőművész rövidesen hazakerülő műveinek kiállítása nyílt meg kedden Párizsban. Az avantgardista művész, a Nyolcak csoport egykori tagja — miután 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukását követően Magyarországról emigrálni kényszerült — Bécsben és Berlinben dolgozott, majd 1923-ban Párizsban telepedett le és a francia főváros művészvilágának egyik kiemelkedő egyénisége lett. Festményei Anglia, Amerika, Svédország és Svájc múzeumaiba és magángyűjteményeibe kerültek. Magyarországon eddig viszonylag kevés alkotása volt. Tihanyi Lajos 84 festményét, valamint több mint 200 grafikáját és metszetét párizsi barátai, az azóta elhunyt Bölöni György és Marton Ervin, továbbá Brassai, a Párizsban élő világhírű magyar fotóművész és J. de la Frégonniere francia műtörténész mentették meg a háborús pusztítástól. Brassai és J. de la Frégonniere e műveket a magyar államnak ajándékozta. Magyarországra szállításuk előtt ezeknek az alkotásoknak egy részét. 31 festményt állítottak most ki két hétre Párizsban, eleget téve ezzel az adományozók kívánságának. A kiemelkedő festmények között külön érdeklődésre tart számot Tihanyi Lajosnak néhány kortársáról, köztük Kassák Lajosról, Pátzay Pálról, Fülep Lajosról készített portréja. A kiállítás megnyitásán megjelent Mód Péter, hazánk párizsi nagykövete, jelen volt a két adományozó, Brassai és J. de la Frégonniere, valamint a párizsi művészvilág sok jeles alakja, köztük többen Tihanyi Lajos egykori barátai. Tanzániai agrármérnökök továbbtanulása Magyarországon Magyarország a műszaki-tudományos segítségnyújtás keretében tanzániai agrármérnökök továbbképzését vállalta. A 28 mezőgazdasági szakember megérkezett hazánkba; a Tesco szervezésében 9-10 hónapon át tanulnak a székesfehérvári felsőfokú technikumban, valamint a környékbeli termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban. A tanzániai szakemberek Magyarországon a korszerű mezőgazdasági szervezéssel és gazdaságirányítással ismerkednek meg. PÉCSI FAJANSZOK A Finomkerámiaipari Művek Pécsi Porcelángyára ismét üzemszerűen termel fajanszedényeket, amelyek 1880 óta megalapozták a Zsolnay-gyár világhírnevét. Az új gyártmányok az év második felében már a hazai üzletekben is kaphatók lesznek. Képünkön: Pattantyús Józsefné a pirogránit alapanyagból modern vonalú lakásdíszeket készít. (Hadas János felvétele / MTI Fotó.) MAKIN PÓT ÚR PETER WEISS-BEMUTATÓ AZ IRODALMI SZÍNPADON Szívesebben elhiszem a Pesti Műsorban Kerényi Imrének, a Makinpot úr rendezőjének, hogy ez a társadalmi erkölcsdrámának szánt rigmusos tanmese Peter Weiss korábbi művei közül való, mint az Irodalmi Színpad röplapjának, hogy új dráma. Azért hiszem el szívesebben, mert akkor könnyebb mentséget találnom — Peter Weiss számára. A Makinpot úr inkább pamflet, mint színdarab. Hőse egy szerencsétlenkedő emberke, akit minden ok nélkül börtönbe zárnak, majd kiengednek, ügyvédje megvágja, orvosa átszabja, felesége megcsalja, s ő sorsát nem értve, kétségbeesetten — és hiába — járja végig segítségért a társadalom stációit, a börtöntől az államférfiakon át egészen a jó istenig. Már az első jelenetekben gyanítjuk, hogy nem véletlen ez a triviális leegyszerűsítés. Weiss két középkori műfajt élesztett fel — és profanizált egyúttal. A moralitást és a misztériumot. A moralitás a hívő lelkének megnyerését tűzte ki célul, Weiss „modern Jedermannja” a hívő lelkeket akarja kiábrándítani a modern kapitalista társadalomból. A misztérium a pokoltól a mennyországig utaztatta hősét, Makin, pót úr a börtön poklából indul, és eljut a mennybéli jó istenig, aki cilinderes-szivarozó tőkés képében igyekszik meggyőzni arról, hogy élete tökéletesen boldog a földön. Az említetteken kívül Weiss felhasználja még a chaplini kisember figuráját, a brechti tandrámát és sok egyebet. Mindez jó is lehetne, de Weiss csak egy fintorig jut el: minden baj abból ered, hogy Makinpot úr fordítva vette fel a cipőjét. Így a további használatra is érdemes gondolat csak e finomabb irodalmi anyagba illő ötlet megfejtésével bontható ki. Kerényi Imre különös képessége, hogy jó darab nélkül, szinte a semmiből is tud valamit teremteni. Most a nagyon keveset dúsítja fel nagyon sokká. Helyenként túl sokká. Ez a gazdagság eleinte megtévesztő: hajlamosak vagyunk elhinni, hogy mindez benne van a darabban. Kerényi ugyanis azt az elvet követi, hogy lehetőleg semmilyen stílus se maradjon ki az előadásból. Aldobolyi Nagy György kitűnő dixie-zenéje (Görgey Gábor szellemes versfordításaira) a régi idők moziját idézi fel. A szereplők harsány játéka, a szerepből való kilépés és a jelenetek öszszekötése: a bohóctréfákat. A Makai Péter tervezte pop-díszlet roncs motorkarosszériái, kerékabroncsai, sörösüvegei a fogyasztói társadalom hulladék termékeit, Meluzsin Mária jelmeztervező hippinek öltöztetett angyalai egy mai happening kellékeit. Mindebből lassanként ráébredünk, hogy a játékban előforduló sok „blődli” nemcsak illik az írott anyag keverékstílusához, hanem — s ez már rendezői szándék — le is leplezi egy kicsit. Jól értik a szereplők, hogy nem egy-egy jellemet kell végigvinniük, hanem bohócmaszk mögül kell kikukkantaniuk. Horesnyi László slemil, siránkozó Makinpotja kitűnő. Telessy Györgyi izgékony, remek humorú alakítása ritka komikai erényeket mutat. Madaras József, Somhegyi György, Csíkos Sándor, Szendrő József, Fodor Tamás, Verdes Tamás, nemkülönben a Benkó dixieland együttes tehetsége legjavát nyújtja. Heltai Tamás NÉPSZABADSÁG KULTURÁLIS HÍREK A FÉSZEK MŰVÉSZKLUBBAN péntek este kiállítás nyílik a felszabadult magyar színház történetéből, majd A felszabadulás témája a magyar drámában címmel részleteket mutatnak be Mesterházi Lajos, Örsi Ferenc, Karinthy Ferenc és Illyés Gyula drámáiból. A MŰCSARNOKBAN szombaton nyílik Varga Nándor Lajos festőművész kiállítása. A RÖPÜLJ PÁVA sorozatműsor, valamint Az élő népdal és a Száz este száz népdal című műsorok megosztva nyerték el az 1969-es év legkiemelkedőbb rádiós, illetve televíziós folklór műsorára kitűzött nagydíjakat. A SZEGEDI Nemzeti Színház 11-én mutatja be Mocsár Gábor Mindenki városa című színjátékát. 7 1. Szívderítő találkozások Mezőgazdasági szakkör, elméleti foglalkozás. Vezeti Aranyi Sándor, a Hajdú-Bihar megyei Pocsaj általános iskolájának tanára. A kisdiákok padjaiba gyömöszölődött felnőttek észre se vesznek, amikor belépek. Vita dúl, késhegyre menő. Számadatok, takarmánytápnevek, kémiai szakkifejezések röpködnek a levegőben : foszforpentoxid ... laktáció ... kalciumoxid ... A vitázó szakkörösök: négy—hat elemit végzett szövetkezeti parasztok. Ugyancsak Pocsaj, a gyógyszerész, Faragó Endre, a fotoszakkör alakuló ülésén megbeszéli a falu fiataljaival a munkatervet: fekete-fehér és színes technika ... mit érdemes fényképezni, mit nem... a fotózás kémiai alapjai... optikai törvények... a fotó esztétikája. Népihímző-tanfolyam a Pest megyei Kartal községben. Az aszszonyok, javarészt középkorúak, a tanácsháza egyik szobájában öltögetnek. (Persze a hivatali idő befejezése után.) És hogy a lélek se unatkozzék, amíg az ujjak serényen dolgoznak, a község pedagógus házaspárja, Szűcs Ernő és felesége, hanglemezeket forgat. Erkel operáival kezdték, majd folytatták Verdi, Puccini, Mascagni muzsikájával. És az asszonyok, akik azelőtt gondolkodás nélkül elhallgattatták a rádiót, ha operát közvetített, maguk indítványozzák, kerül, amibe kerül, kísérjék el Szücsék őket a Magyar Állami Operaházba, hadd tapasztalják meg látva és hallva is, milyen igazában az az opera. Jómagam A varázsfuvola előadásán találkoztam velük. Hajdúböszörmény: egyszerre, egyidőben három helyen — a tsz-irodákban, a művelődési háziban — emberek százai figyelik a mezőgazdasági szaktanfolyam előadóit, a helybeli mezőgazdasági mérnököket és a Debreceni Agrártudományi Főiskola rendszeresen kijáró oktatóit. Egyikük, Pásztor Ferenc, nemrégiben lett kandidátussá. Amikor erről kérdeztem, fél mondattal elintéz. A szaktanfolyamokról órákig áradozik. Agócsy Pállal nem munkahelyén, a Természettudományi Múzeumban, hanem a Fővárosi Művelődési Ház biológiai szakkörében találkozom. Megdöbben, amikor megkérdezem: nem időpazarlás-e, hogy tudós létére gimnazista gyerekek szinte elemi szintű tudásvágyát elégíti ki? („Pazarlás?! A 27 érettségire készülő szakkörös közül 22 biológiai pályára — orvosnak, kertmérnöknek, pedagógusnak — jelentkezik!”) Szinte sugárzik, amikor rábök egyik növendékére, akivel közös cikket ír egy görlitzi tudományos lapba. 2. A hármas feladat Tíz esztendő fölvillanó emlékképeiből rakosgattam össze példáimat. Pocsajon és Kartalon 1960-ban jártam, Hajdúböszörményben 1965 táján, a Fővárosi Művelődési Házban néhány hónapja. Ezek szerint tehát az értelmiségiek tevékeny alkotó részvétele a népművelésben (mert hiszen erről van szó!) nem egy bizonyos időszak vagy egy bizonyos hely függvénye. Hát akkor? Évekkel az említett találkozások utánismét elvetődtem egyszer Pocsajra, majd Kartalra. Aranyi Sándort időközben elhelyezték, Faragó Endre egy budapesti kutatóintézetbe került, a Szűcs házaspár Debrecenbe költözött. A pocsaji mezőgazdasági szakkörnek és a fotótanfolyamnak nyomát se leltem, a kartali asszonyok se hallgattak már lemezeket ... Tudom, sántít a hasonlat, megkockáztatom mégis: elképzelhető egy iskolában az, hogy a magyartanár elhelyeztével megszűnik az irodalomoktatás? A pedagógus személyének változásával változhat ugyan az oktatás-nevelés minősége, de maga a képzés nem szűnhet meg ... Vajon népművelésünk egyenetlenségeinek nem az a fő oka, hogy itt szinte minden a szubjektumon múlik; a hivatásos népművelő és a vele együttműködő (vagy együtt nem működő) értelmiségiek személyiségén? Igaz, nem csak és nem elsősorban ezen a ma még nem létező fölkészítésen múlik, hogy az értelmiségi fölcsap-e népművelőnek vagy sem. — Zárkózottak, bizalmatlanok itt az emberek — panaszolta nemrégiben a Borsod megyei Tard község egyik rokonszenves pedagógusa. — Nem lehet a közelükbe férkőzni. A nyáron például majd meghaltam egy kis barackért. Ha hiszi, ha nem, képtelen voltam egy embert találni, akitől egy kiló gyümölcsöt vásárolhattam volna! Ez volt kedden. Szombaton betévedtem a KISZ-klubba. A fiatalok, vagy húszan—harmincan, a folytatásos tévéfilmet várták, és szintén panaszkodtak: — Nem jön ide a klubba közénk soha senki. Se volt tanáraink, se a falu vezetői. Tardon a szórakozás és a művelődés, szombaton a televízió, vasárnap az unatkozás. Tucatnyi házban is jártam. Mindenütt megkérdeztem: a falu értelmiségijei közül bekopogtatott-e már valaki, úgy „hivatalon kívül”? Soha, senki. Amikor az iskola igazgatójának elmondtam tapasztalataimat, bólogatott. Igaz, igaz. De nekem, az újságírónak, ugye, az a foglalkozásom, hogy beszélgessek az emberekkel. A pedagógusnak meg az, hogy a gyerekeket tanítsa, hogy felkészüljön az órákra, hogy százféle társadalmi munkát végezzen, hogy fölös mennyiségben adminisztráljon. S ha ezen felül marad ideje — hisz ő is ember, igényei vannak, talán fejlettebbek, mint a nem értelmiségieknek —, akkor el szeretne olvasni egy jó könyvet, tanulmányozni akar néhány jó szakmunkát, megnézne a miskolci színházban egy darabot, leülne félórára a tv elé, vagy éppen fölpattanna Trabantjára egy kis világot látni. Tökéletesen igaz. De igényes volt a pocsaji patikus is. Nem a protekció, hanem több kiváló tanulmánya kövezte ki az útját abba a tudományos intézetbe. És igényes volt Szűcs Ernő is, nem véletlen, hogy falusi pedagógusból egyetemi adjunktus vált belőle. 3. Ellentmondások Azt hiszem, manapság mind a remeteség, mind a világmegváltás tartalma és formája megváltozott. Ismerek tv-remetéket, autós remetéket, hobbyba zárkózott remetéket, az entellektüelek szűk köréből soha ki nem merészkedő remetéket... Többnyire igazuk van, amikor remeteségük okát adva, az igénytelenségre, a képmutatásra, a protekcionizmusra, a műveletlenségre, a partnerek hiányára, megnem értésre panaszkodnak. Csak abban nincs igazuk, hogy „remeteségbe” vonulva konzerválják az elmaradottságot, ahelyett, hogy tevékenykedve megszüntetnék azt. De ez már szélesebb téma, mint a közművelődés ... A kulturális forradalom eredménye, hogy nálunk egy főre évi 89 forint értékű könyvvásárlás jut; hogy 1949 óta két és félszeresére nőtt a nyolc általánost, háromszorosára a középiskolát és több mint kétszeresére az egyetemet, főiskolát végzettek száma. De egy falusi lakosra mindössze hat forint értékű könyvvsárlás jut évente! De: a falun lakók között harmadannyi a nyolc általánost, hetedannyi a középiskolát és ötödannyi az egyetemet végzettek száma, mint a városokban! 4. Két kérdés Albertirsán megkérdeztem néhány értelmiségit: véleménye szerint szükség van-e a népművelésre? Egyetlenegy se mondott nemet (igaz, a kérdezettek mindegyike így vagy úgy, „mellékfoglalkozásként” hivatásának tartja a felnőttnevelést is), de valamennyien, kivétel nélkül, saját szakmájuk irányából fejtegették a miérteket. Az iskola igazgatónője a szülők kiművelését várta a népműveléstől, mondván, hogy ettől igen-igen nagy mértékben függ a gyerekek tanulmányi eredménye, magatartása. A gyógyszerész az egészségügyi felvilágosítást emlegette. A tanácselnök az élni tudást a kiteljesedő demokratizmussal, valamint a helyi közművelődés egységes irányítását. Az agrármérnök a tsz-tagok szakműveltségének megalapozását. Ha az énektanárt kérdeztem volna, bizonyára a zenei igény fejlesztését; ha a moziüzemi vállalat vezetőjét, nem kétséges, hogy a látáskultúra gyarapítását, ha a közönségszervezet, a színházi ízlés gyorsabb előrelépését kérte volna számon a népműveléstől. Jobban mondva a népművelőtől. Hiszen ő az, aki a könyvtárossal együtt a helyi közművelődés szervezője, koordinálója, ötletgyárosa, igényfölmérője, felelőse. A legtöbb helyen nemcsak papíron, hanem valóban az. De mire mehet egyedül, esetleg másod- vagy harmadmagával, még ha hegynyi is benne a világmegváltó szándék? Garami László Gondolatok a közművelődésről