Népszabadság, 1970. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-13 / 215. szám

D­ igaa MAGYARORSZÁG ISial H ui mi X HU 1u s Öl ›z Q£ '‚ U) › ‚ ♦ o IA o › a ›N Ma 'III Z Andrea Egy tizenhat éves kislány nevétől han­gos az ország, a vezetéknevét akár le se írjam, a címből már bizonyára kitalál­ták, hogy kiről van szó. Hát persze hogy róla, Gyarmati Andreáról, aki két aranyérmet, egy ezüstöt nyert, s egy újabb ezüsthöz is hozzásegítette a ma­gyar női gyorsváltót a barcelonai úszó Európa-bajnokságon, így azután most ismerős és ismeretlen magyarok csak úgy emlegetik őt, mint a mi kis And­reánk. . ." A mi Andreánk tényleg nagyon szere­­­­tetre méltó kislány, úgy drukkoltunk ne­ki a tévé képernyője előtt, mintha sa­ját lányunkat biztattuk volna. És azt is meghatott, szinte szülői szeretettel nyugtáztuk, hogy ez a kislány még mi­lyen őszintén tud örülni, másrészt mi­lyen szerényen viselkedik a dobogó leg­felső fokán. Egyszóval esténként, mint annyi más milliónyi honfitársam, figyeltem And­reánkat, két közvetítés között pedig, a nappali órákban alkalmam nyílt honfi­társaim figyelésére is, miket mondanak a mi lányunkra. Mondhatom, ez sem volt unalmas. Volt, aki azt mondta, hogy ő előre megmondta. Tessék csak megfigyelni, hogy mennyi ember él széles e hazá­ban, aki utólag mindig előre megmond­ta. Például... de maradjunk most a sportnál, a barcelonai Európa-bajnok­­ság előtt a legtöbben legyintettek, hogy nincs nekünk ott keresnivalónk, ez a Gyarmati Andrea is csak itthon menő, hi­ kiteszi a lábát egy komoly versenyre, nézheti majd az előttte úszók hátát. Most aztán, hogy szerencsére másképp alakult a verseny, ők előre megmond­ták. Mármint, hogy a többiek nézik majd Andrea fiáját, amiben azért nincs igazuk, mert a hátúszásnál például eh­hez búvárnak kellett volna lenni. Más emberek az anyagi érdekeltség oldaláról közelítették meg Andrea győ­zelmeit. Ilyen tépelődéseket is hallot­tam: mennyit érhet dollárban egy aranyérem? Valódi­ ezüst az ezüst? Mennyit kaphat ez a csitr­ majd itthon a két Európa-bajnokságért, biztosan egy zsák pénzt. Megint mások némi telhe­­tetlenségről adtak tanúbizonyságot, mondván, hogy szép-szép az a két arany, de miért nem lett meg a harma­dik. Mert ugyebár, ha Andrea a százas háton nem erre figyel, hanem arra, ak­kor ő­ az első és megvan a mesterhár­mas. Mások szerint nem kell nyafogni, mert az a bizonyos harmadik arany­érem végül is a családban maradt, hi­szen szovjet versenyzőnő nyerte. Hallottam aztán szakelőadásnak ál­cázott destrukciót is, melynek előadója azt fejtegette, hogy ha „ezeken” múlt volna, akkor Andrea még egy tábla cso­koládét sem nyer, mivel nem segítették a felkészülésben, dert mint az újságban olvasta, a döntő előtt taxival kellett kijutnia az uszodába, mert nem adták oda neki a magyar csapat kocsiját. Az­tán persze vannak, akik minden mö­gött protekciót gyanítanak, emögött is­ könnyű ennek a bakfisnak, apja, anyja olimpiai bajnok. Csak egy körülményről nem sikerült hallanom, bármennyire is odafigyeltem a szóbeszédekre. Arról tudniillik, hogy Andrea két aranya hallatlanul kemény munka gyümölcse. Hogy ez a kislány naponta tíz kilométereket úszott, renge­teget gimnasztikázott, súlyt emelt, rend­kívül szigorú életbeosztással élt már ap­ró gyermekkora óta. S hogy mellesleg példamutatóan szorgalmas az iskolá­ban is. De hát, úgy látszik, ez nem túl izgal­mas téma. Különösen azoknak, akik hajlamosak elfelejteni, hogy minden eredményt munkának kell megelőznie. Például... de maradjunk most már vé­gig a sportnál. A magam részéről sze­retnék a jövőben is minél több szóbe­szédet hallani abból az alkalomból, hogy mi, magyarok, valamiben megint elsők lettünk öreg a kontinensünk­ön. Persze nem olyasmire gondolok, mint mondjuk a válások száma. ÁRKUS JÓZSEF Tanárok jöttek, tanárok mentek A szeptember több korosztály életé­ben különösen mozgalmas hónap. Meg­kezdődött a tanítás és ez legizgalmasabb az első osztályosoknak, a középiskolák­ba lépetteknek, az újdonsült egyetemi polgároknak, úgy is, mint „gólyáknak”, no és természetesen a pályakezdő peda­gógusoknak. Az utóbbiakról lesz szó a következőkben, valamint azokról, akik — végleg vagy időlegesen? — pályael­hagyó pedagógusok. Mit mondanak az új tanárok? Krimi a matematikában Pádár Ferencné a zuglói Teleki Blan­ka gimnázium első és harmadik osztá­lyaiban megtartotta az első matemati­ka- és fizikaórákat. Évekkel ezelőtt ugyanitt kezdte a gimnáziumot, mint tanuló. Új munkahelyének eddigi benyomá­sairól öröm hallgatni. Nagy szeretettel­­és segítőkészséggel fogadta a tantestü­let, az idősebb kollégák különösen sok tanácsot adtak, napról napra kevésbé érezte magát elfogadottnak. És a gyerekek? Egyelőre velük sincs különösebb baj, bár van olyan osztá­lya, amelyben negyvenöt a létszám. Másrészt a matematika nem tartozik a kedvenc tárgyak közé, s ez a tanár szá­mára azt a feladatot adja, hogy pró­bálja megszerettetni a diákokkal. Ho­gyan? Hát például krimisítve a megta­­nulandókat. Mert mondjuk a számrend­szert megértetni sztorival is lehet. Te­gyük fel, hogy házkutatást tartanak egy kémgyanús embernél, de semmi terhe­lő bizonyítékot nem találnak, ami kód használatára utalna. Ekkor az egyik nyomozónak feltűnik, hogy a könyves­polcon sajátságos rendben helyezkednek el a könyvek. Az állított könyvek je­lentik a nullás, a fektetettek az egyes kódot. A gyerekeket a matematikai nyo­mozás felettébb érdekli. Persze az ilyen és hasonló módszerű oktatás nagyrészt még­ csak terv, Pádár Ferencné egyelőre a pálya legelején tart, szokatlan számára az is, hogy Andrea néninek szólítják a maga huszonéves életkorában. — Tizenöt—tizenhét éves fiúkkal, lá­nyokkal dolgozom, annyit máris látok, hogy nagyon sok dologban feltűnően tá­jékozottak, meglepő kérdésekkel állnak elő, a tanárnak bizony alapos felké­szültségre van szüksége, ha nem akar szégyenben maradni. A diákok olvas­nak, nézik a tévét, rengeteg informá­ciót­­kapnak iskolán kívül is, aztán aki­ben bujkál a kisördög, az megpróbálja kérdéseivel zavarba hozni a tanárt. Lé­pést kell tartani a szaktárgy ismeret­­anyagának fejlődésével, jó tanár más­képp nem lehet az ember. XV. kerületi Dózsa György gimnázium újdonsült francia—német szakos tanár­nője arról beszél, hogy milyen melegen fogadták a tantestületben, az igazgató engedélyezett számára hetenként egy szabadnapot, amikor disszertációtervé­ről értesült. Aztán hangváltás: — Ezerháromszáz forint kezdő fizetést kapok. Ezt felháborítóan kevésnek tar­tom. Albérletben lakom, ha az Express­­nél nyáron idegenvezetéssel nem keres­­­tem volna némi félretehető pénzt, most nem is tudom, mi lenne velem. És mi lesz akkor, ha elfogy a tartalék? Jó, jö­vőre 1500 forint lesz a fizetésem, két­évenként, mint hallom, nyolcvanforin­tos emelésekre számíthatok. Ebben a helyzetben tényleg nagy szükség van kivételes hivatástudatra. Aztán, mintha elfelejtette volna iménti kifakadását, arról beszél, hogy kilenc osztályban tanít németet és fran­ciát, háromszáz gyereket kell megis­mernie és megtanítania idegen nyel­vekre, s hogy ez milyen szép munka. Tele van tervekkel, idegenvezető-szak­kört próbál majd szervezni, a modern nyelvoktatás előnyeit sorolja. — Évfolyamtársaim közül nagyon so­kan azon a nézeten voltak, hogy luxus elmenni tanítani — mondja. — Har­mincötünk közül csak egy fiú vállalta a tanárságot, a többiek inkább más, job­ban fizető munkahelyet választottak. A pedagóguspálya elő­bt le-utóbb teljesen elnőiesedik. Ez nem véletlen, a férfiak, mint családfenntartók, gyakran kény­telenek más pályára menni, hogy töb­bet kereshessenek. Mellesleg: az előtte nyilatkozó két fiatal kolleginánál a fizetés kérdése nem vetődött fel ilyen élesen. Mindkettőjük férje jelentősen többet keres pedagógus­feleségénél. — Köszönöm, megvagyok ... (Mészáros András rajzai.) meg kell élni valamiből. Tessék megpró­bálni két gyereket 1700 forintból eltar­tani.” (31 éves magyar—történelem— testnevelés szakos tanár, új munkaköre: hivatali előadó, fizetése 1000 forinttal nagyobb.) „Egy lelkiismeretes pedagógus napi munkaideje nemritkán a 16 órát is meghaladja — tanítás, szakkörök, úttö­rőmunka, KISZ-patronálás, önképzés, értekezletek és adminisztráció, családlá­togatás, felkészülés a másnapi órákra. A hivatásos nevelő saját családját, gyer­mekeit kénytelen elhanyagolni, ha min­den iskolai munkát el akar végezni.” (Magyar—orosz szakos általános iskolai tanár, új munkaköre: vállalati előadó, fizetése nem lett nagyobb.) Sokáig sorolhatnánk az indokokat, de ezzel legfeljebb csak árnyaltabbá vál­na a különböző pályaváltoztatási dön­tések háttere. Az esetek elsöprő több­ségében két fő ok játszott szerepet. Az anyagiak, illetőleg a túlterhelés. Modern Odüsszeusz. Borúsodik a kép Hasonló lelkesedéssel, megható ambí­cióval beszél első napjairól Gyorgyo­­vics Károlyné, akinek tanári premierje a XIV. kerület, Május 1. út 23. sz. ál­talános iskolában zajlott le. Őt is kol­legiális szeretettel fogadta a tantestület, rengeteg gyakorlati tanácsot kapott, az idősebb tanárokkal közösen készítette el saját osztályai tanmenetét. Szülés előtt áll, novemberre várja második gyerme­két, már most közölték vele, hogy utá­na visszavárják, addig mások átveszik az óráit. Kicsit félt, hogy diákjai mit szólnak majd előrehaladott terhességi­nek láttán, de a gyerekek talán éppen ezért is fokozottabban érezhető tisztelet­tel viselkednek az órákon. Eddig tehát minden nagyon szép, minden nagyon jó. A kép még akkor is felhőtlen, amikor Hajdú Erzsébet, a Tanárból művezető Sok új tanár jött az új tanévben a pályára, és megint sokan el is mentek. Pénz miatt, de más miatt is, írásos in­dokaik közül néhány szemelvény. „Szégyelltem, hogy 40 éves koromban nem keresek annyit, mint egy közepes vagy elégséges eredménnyel végzett, volt általános iskolás tanítványom 18— 20 éves korában szakmunkásként vagy segédmunkásként." (Főiskolai végzett­ségű magyar—történelem—műszaki­­is­meretek szakos tanár, 40 éves, új mun­kaköre: építőipari művezető,­fizetése 600 forinttal nőtt.) „Az ember hiába szereti hivatását. Pályakezdők —--------------— ----------------­- pályaelhagyók Eléggé ismert ez a helyzet mindenki előtt. Az újságíró belátta, hogy módsze­re, a szembeállítás: egyik póluson az ambiciózus, lelkes pályakezdő tanárok, a másikon a pályát csalódottan elhagyó idősebbek — meglehetősen önkényes. A valóságban sok tízezer középkorú és idősebb pedagógus dolgozik szerte az országban töretlen hivatástudattal, tisz­teletet parancsoló erőfeszítéssel a fiatal nemzedék művelt és becsületes emberré nevelésén. De ha önkényes is a szembeállítás, szándékosan az, hogy nyomatékosabban sürgesse a tennivalókat. Ha nem is egy csapásra, de lépésről lépésre megol­dást kell találni a pedagógustársadalom gondjainak enyhítésére, hogy a tanár­képző egyetemeken és főiskolákon vég­zettek mind nagyobb számban válasszák a pedagógushivatást, és kezdeti lelkese­désük, ambíciójuk végig megmaradhas­son ezen a jövő szempontjából túlbe­­csülhetetlen fontosságú pályán. A. J. ADOMÁK Darvas Szilárd, a korán elhunyt ki­váló humorista, a földalattin összetalál­kozott egy rég nem látott régi ismerő­sével, aki meglehetősen reakciós beállí­tottságú egyéniség. Beszélgetés közben kiderült, hogy mindketten tulajdon­képpen egymás közelében laknak, az Operaház környékén. Az illető csodál­kozott, hogy ennek ellenére mégis évek­nek kellett elmúlnia, míg a véletlen összehozta őket. Darvas mindjárt kész volt a magyarázattal: — Ennek bizonyára az lehet az oka, hogy én a Népköztársaság útján közle­­kedek, te pedig még mindig az — And­­rássy úton.# Károlyi Árpád, a neves történész, öreg­korára csaknem teljesen megsüketült Egy alkalommal azt újságolták neki, hogy egy kedves jó barátját elütötte az autó a Vilmos császár úton. Károlyi csak a császár nevét hallotta meg a hír­adásból, s a historikus történelmi igaz­ságérzetével kijelentette: „Úgy kell ne­ki, ő robbantotta ki a világháborút.” * Karinthy Frigyes jó barátjának, Kosz­tolányi Dezsőnek nagy sikerű verses­könyvét, a „Szegény kisgyermek pana­szait” lapozgatta otthonában. Olvasgatás közben átszólt a szomszédos szobában tartózkodó feleségéhez: — Gratuláltál már Kosztolányiéknak? — Miért kellene gratulálnunk? — Most olvasom, hogy húgát a Bánat eljegyezte.* Gábor Andor, a szellemességéről is közismert kitűnő magyar költő és pub­licista, szovjetunióbeli emigrációja ide­jén Leningrádba is ellátogatott. Kollek­tív városnézés alkalmával az idegenve­zető beszámolt arról, hogy a csatornák­kal keresztül-kasul szabdalt gyönyörű, volt fővárosnak éppen 365 hídja van. Gábor Andor közbeszólt: — És szökőévben 366?! KUNSZERY GYULA

Next