Népszabadság, 1970. október (28. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-04 / 233. szám

„Ahelyett, hogy latinul írok keveseknek, írhatnék a firenzeiek nyelvén sokaknak. Mert az új eszméknek olyan emberekre van szük­ségük, akik a két kezükkel dolgoznak. Ki más akarná megtapasztalni a dolgok okát? Az, aki a kenyeret csak az asztalon látja, nem ki­váncsi rá, hogyan sütik, ez a csürhe inkább istent áldja érte, mint a péket. De azok, akik a kenyeret adják, megértik, hogy semmi se mozog, amit nem mozgatnak.*’ (Brecht, Galilei.) 1. A számítógép és a többi gépek • Az elektronikus számítógépben a leg­magasabb színvonalú tudomány és tech­nika összpontosul, mégsem kell lemon­danunk arról, hogy működéséről, szere­péről és feladatairól a laikus is képet alkosson. Annál is indokoltabb a téma, mert az elektronikus számítógép ha­zánkban is teret hódít, és nálunk is a gépesítés új fejezetét nyitja meg. A számítógépek megjelenéséig a gé­pesítés főként azt jelentette, hogy a „munkagépek"’ az ember fizikai munká­ját csökkentették, illetve hatékonyabbá tették. A gépesítés történetében a fő­vonal az emberi munka pótlása volt. Kezdetben a gépek modellje is a fizi­kai munkát végző ember volt, ez még ma is kitűnik egyes gépalkatrészek el­nevezéséből. A gépnek „karja”, „lába” van, s a szerszám befogásának első me­chanizmusait az emberi kézről mintáz­ták (egyes befogószerkezeteket a szak­mai zsargonban németesen ma is ,,pratzni”-nak neveznek, ami magyarul mancsot jelent). Természetesen hamaro­san rá kellett jönni, hogy nem célsze­rű az emberi alkat szolgai másolása. Nem célszerű például kerék helyett az ember lábát utánzó gépi mechanizmust alkotni, a madarat utánzó csapkodó szárnyak másolása helyett a légcsavar és a merev szárnyú repülőgép vált be. A munkagépek mellesleg abban is ha­sonlítanak az emberre, hogy a munka­végzés fejében nem kevés energiát fo­gyasztanak, azaz táplálni kell őket. (Erről feledkeztek meg az örökmozgók készítői.) A munkagépek sajátsága még — eb­ben is hasonlítanak a fizikai munkára —, hogy az emberi agy segítségére szo­rulnak, működtetésükhöz szakértelemre vagy legalábbis begyakorlottságra van szükség. Ebből adódott, hogy amikor megsokasodtak a gépek — a mai világ­ban a gépi lóerők száma több milliárd! —, egyre több embert kezdtek foglalkoz­tatni. Kezelésük sok emberi agymunkát kíván meg ma is. Ezt más tényezők még fokozzák: a gépesített gazdasági egysé­gekben például megnövekedett a befek­tetés kockázata: ha egy nagyvállalat drága pénzen vásárolt gépei, hajói, erő­művei stb.-idő előtt elhasználódnak, ha nem használják ki termelőképességü­ket, nemcsak a gépek maguk mennek tönkre, avulnak el kihasználatlanul, a gazdasági vállalkozás is tönkremehet. De az ember ezen is segített, így kö­vetkezett el az automatizálás kora. Az automaták, amíg alkatrészeik el nem kopnak, mindig ugyanazt a műveletet végzik, amelyet az ember számukra meghatározott. S az automata nem fá­rad el. „Értelmesebb­t gépeket A modern gazdasági és társadalmi élet­ben azonban nemcsak a gépek növekvő száma miatt fokozódott a szellemimun­­ka-szükséglet. Az organizáció is egyre több szellemi munkát igényelt, meg a tudomány fejlődése. Jelzik ezt a ha­talmas irodaházak, az állami szakigaz­gatási apparátusok, az oktatási intéz­mények növekedése stb. Csakhogy külö­nös ellentmondás keletkezett itt, kicsit túlozva, azt mondhatnánk: ahogy ezek növekedtek, úgy csökkent hatékonysá­guk, nem tudták kellően segíteni az életet, olykor már-már akadályozták a gazdasági és társadalmi vérkeringést. Ez volt az egyik indítéka annak, hogy magát a szellemi munkát is gépesíteni, automatizálni kell. Ehhez persze újabb gépfajtára volt szükség, amely most már az embert a szellemi munka automa­tizálásában segíti, így jutottunk el „ko­runk gépéhez”, az elektronikus számí­tógéphez. • Hol helyezkedik el a számítógép a munkamegosztásban? Sokan — a neve után — a számítógépet az egyszerű asz­tali számológéppel azonosítják. Való igaz: vannak számítógépek, amelyek­nek az a feladatuk, hogy számol­nak, regisztrálnak. Például olyan terü­leten, mint a bérszámfejtés, az anyag­­gazdálkodás vagy a népszámlálás. Ezek­nél a munkáknál rengeteget kell szá­molni. A Csepel Vas- és Fémművek­ben és a többi, hozzá hasonló nagy­ságú gyárban, intézménynél, a vasútnál, a postánál stb. százezres—milliós mun­kabér, raktári tétel stb. elszámolása fo­lyik. Kézenfekvő, hogy ezeken a he­lyeken alkalmazzák elsősorban azt a gépet — az elektronikus számítógépet —, amely automatikusan és villámgyor­san tud számolni. Hazánkban is először ilyen munkáknál használtak fel számí­tógépet. A számítógépet azonban — feltalálá­sa óta — nemcsak egyszerű számtani műveleteknél hasznosítják, ennél sokkal bonyolultabb munkákra is befogják. Gondoljunk csak arra, hogy milyen sze­repet játszik a számítógép az űrkutatás­ban, amely pedig igazán bonyolult prob­lémákra követel gyors válaszokat. De nézzünk előbb egy egyszerűbb példát a gazdasági életből, hogy lássuk, mi­féle köznapi feladatoknál használnak ma ilyen gépeket. Gondolkodik-e a gép? Egy nagykereskedelmi vállalat 40 automatikus tojásgyárból évente mint­egy 270 millió tojást gyűjt be és érté­kesít a területén levő 186 üzletben. Az üzletek hetenként háromszor kapnak friss árut. Senki nem garantálja azon­ban, hogy mind a 186 üzletben heten­ként háromszor, mindig ugyanakkor fogy el a tojás, hogy nem keletkeznek előbb is hiányok vagy éppen nem ma­rad „visszáru”, például a tojások garan­ciális idejének lejárta miatt. Éppen ezek a „rendellenes” esetek, amelyek miatt mindig felborult a vállalat szál­(Mészáros András rajza:)­lítási terve, ami miatt sok volt a túlóra és a szállítás önköltsége. De hát ezen nem is volt mit csodálkozni: ennyi üzlet és raktár között a szállításnak millió le­hetséges var­iánsa van. S a szállítási fel­adat változása miatt mindennap más variáns lett volna a célszerű. A varián­sokba belejátszott még olyan tényező is, mint a megközelítés sebessége, köz­lekedési akadályok, defekt, karambolok stb. Hiába határozták meg a matemati­kusok egy alaphelyzetre a legkedve­zőbb útvonaltervet, az üzletek és rak­tárak megközelítésének matematikai optimumait, ezt az optimumot minden­nap felborította az élet. Egy számító­gép viszont, amelyet egy másodperc tört része alatt értesíteni lehet a változások­ról — ideértve a rendellenes bonyodal­makat is —, képes volt pillanatok alatt kiszámítani az új helyzetnek megfelelő legjobb megoldást, átrajzolta az útvonal térképét, és az áruellátás, a bajok elle­nére is, zökkenőmentes és gazdaságos lett. A fenti példából úgy tűnhet, hogy ez a gép gondolkodik. Tény és való, hogy ez a gép ugyanazokkal az elemi építő­kockákkal dolgozik, mint az emberi agy: tudomásul vesz bizonyos híreket, pél­dául azt, hogy a tojást szállító teher­autó eljutott-e a kijelölt üzlethez a meghatározott idő­ben, vagy nem jutott el oda. Ennek alapján maga dönti el, hogy újabb variánst számítson-e ki a helyzet leggazdaságosabb megoldására, igen vagy nem? Ha pedig a szállítási határidő vagy a garanciális idő lejárt, meg tudja állapítani azt is, hogy az üz­let sikeres volt-e, igen vagy nem? Köz­ben gazdaságossági számolásokat is el­végezhet. Az így kapott gazdaságossági mutatót is felhasználja, amikor a szál­lítási útvonalról dönt stb. De h­át hogyan is lehetséges, hogy egy gép ilyen bonyolult, ilyen összetett — „szellemi" — tevékenységet végezzen? Nyilvánvaló, hogy ez csak akkor lehet­séges, ha a gondolkodásnak van egy alapmechanizmusa, amelyet gépesíteni lehet, más szóval, ha az emberi gondol­kodásnak van egy olyan alapművelete, amelyet egy élettelen — s nyilván sem­miféle „szellemmel” nem rendelkező —, vezetékekből meg kapcsolóberendezé­­sekből összefabrikált masina utánozni képes. Ha vannak ezekkel gépesíthető alapelemei a gondolkodásnak, akkor létre lehet hozni — sok-sok alapelem kombinációjából — olyan mechaniz­­­­must, amely bonyolult feladatokat is képes megoldani. Nos, vannak ilyen alapelemei az emberi gondolkodásnak. Ezek az­ elemek az úgynevezett formális logika elemei. A számítógép működését az teszi lehetővé, hogy a formális lo-­­ gika műveleteit elektromos áramkörök-­­ kel utánozni lehet. De hogyan? Térjünk vissza az előbbi tojáselosz­tás problémájához e kapcsolat illusztrá­lására és képzeljünk el egy primitív áramkört, mondjuk egy szárazelem két sarka közé iktatva. Az áramkörbe két villanykapcsolót és , egy villanykörtét szerelünk. A villany­kapcsoló ki-be kapcsolását jelzi a vil­lanykörte. Mikor ég a villanykörte? Nyilván akkor, ha mindkét kapcsoló zárva van, azaz bekapcsoljuk őket. Ez a legegyszerűbb logikai műveletek „gé­pesítésére” alkalmas egyfajta áramkör. A számítógép akkor működtet ehhez hasonló áramkört, ha, tegyük fel, egy olyan kérdésben kell döntenie, mint pél­dául az, hogy „a teherautó megérkezett és az üzletben elfogyott a tojás”, azaz: az áramkörnek akkor kell összekapcso­lódnia, az áramnak csak akkor szabad megindulnia, ha e mondatnak mind a két állítása igaz. Ez pedig csakis ak­kor van így, ha mindkét állítás helyt­álló, igaz. Ha csak a mondat első fele igaz, a másik pedig hamis — és meg­fordítva —, akkor az egész mondat ha­mis. Hogyan végzi el ezt a művele­tet a gép? Négy variánsa lehetséges a kapcsolásnak. Ha az első állítás (a te­herautó megérkezett) áll, akkor bekap­csolja az A kapcsolót, ha nem, akkor ezt a kapcsolót nem kapcsolja. Ugyan­ez történik a B kapcsolónál. Na már most, ha csak az A kapcsoló van be­kapcsolva és a B kapcsoló változatlan állásban marad, nem indul meg az áram. Fordított esetben sem, ha az A áll és a B kapcsol. Megint nincs áram. Ugyanez a helyzet, ha mindkét kap­csoló alapállásban van. A gép csak ak­kor indítja el az áramimpulzusokat (áramlökéseket), ha mindkét kapcsoló be van kapcsolva. Mindezt tegyük most át a formális logika nyelvére, amely az egyes in­formációkat, például a be- és kikap­csolt „igen” vagy „nem” állapotnak megfelelően „igazakra” és „hamisakra” osztja. Ha tehát az előbbi példát ves­­­­szük, akkor a négy variánst így is ír­hatjuk fel. Vagy pedig— matematikába áttéve az egészet —az „igaz”értéket 1-nek, a „hamis” értéket 0-nak véve — a fenti táblázatot számokkal is felírhatjuk. A számítógép áramköreivel így „dönt”. Ha a végeredmény „hamis”, ak­kor nyilvánvaló, hogy az információ nem ebbe az áramkörbe tartozik, a gépnek máshová kell kapcsolni. Ha vi­szont „igaz” az eredmény, továbbhalad az eredmény, a következő áramkörbe, ahol megint más információkkal szem­besítik (mint például visszáru, defekt, karambol stb.). A gép „agyának” befo­gadóképessége annál nagyobb, minél több áramkörrel rendelkezik; az is nyilvánvaló, hogy csak olyan felada­tok megoldására képes, amelyeket a fentihez hasonló, gépesíthető folyama­tokra bontunk le a számára. Hogy mindezt gondolkodásnak lehet-e nevezni, arra a továbbiakban — jövő heti mellékletünkben — majd vissza­térünk. SZLUKA EMIL (Folytatjuk.) A B A mondat: igaz igaz igaz hamis igaz hamis igaz hamis hamis hamis hamis hamis A B Eredmény 1 1 1 0 1 0 1 0 0 0 0 0 KRIMI Engem nem érdekel a krimi. A tévé­met az Integrál meg a Delta végett vá­sároltam, ki se nyitom, ha krimi van. Tegnap is csak azért kapcsoltam be, mert vendégeim voltak, idősebb házas­pár, és mindenáron a Mancsok a kád­­bant akarták nézni. Egye fene, ők a vendégek, egyszer én is kibírom. Fekete autó fordult be az úton, a vo­lánnál szemüveges nő, jött, jött, meg­állt, nézte az óráját, a percek meg tel­tek. Valaki leselkedett a kapu alól, és besietett egy telefonfülkébe. Tárcsázott, a telefon csengett, csengett... Otthagytam őket. Nézzék, ha nekik ez kell. A dolgozószobámban átnéztem az Estit, aztán teát főztem a konyhában. Arra gondoltam, megkérdezem őket is, kérnek-e? A képernyőn érdektelen holmik kö­zött szőrös férfikéz mutatott, majd lát­ni lehetett a férfit is, amint hallgatóz­va körülnéz. Csönd. — Kértek teát? Rémülten néztek rám, állítólag ész­re se vették, hogy bejöttem. Megkérdez­tem, ki ez a pasas a­­képernyőn. Türel­metlenül intette, hogy nem tudják, és le nem vették a szemüket róla. Megittam odakint a teámat, aztán úgy határoztam, bemegyek a könyvért, amit tegnap félbehagytam. A képen most egy öregembert mutattak, arccal a kádban. Körülötte rendőrök. — Miért ölték meg? — kérdeztem. — Nem tudjuk — rivalltak rám az öklüket rágva, és makacsul bámultam a képernyőt. A könyvet nem találtam. Talán a dol­gozószobámban lesz. De ott se volt. Amikor ismét benyitottam hozzájuk, az előbbi szőrös kezű férfi osont valahová az éjszakában. Sűrű bokrok vették kö­rül. Csak a szél neszét és a lábai alá kerülő ágak roppanását lehetett hallani. Megállt, félrehajtott egy ágat, és akkor hirtelen megkérdeztem, hogy ki ez a pasi. Felüvöltve közölték, hogy még min­dig nem tudják, és kérik, hogy ne hoz­zam rájuk a frászt. Oké, nem szólok. Megtaláltam a köny­vet és kimentem. Olvasás közben tom­pa puffanást hallottam. Nagyon úgy tűnt, hogy valamelyik virágváza dőlhe­tett le. Nem akartam őket zavarni, de ahogy óvatosan nyitottam az ajtót, a nő kiszúrt és sivalkodni kezdett. — Könyörgök, ne csináld ezt! — tolt le a férfi elcsukló hangon. A képernyőn épp egy véres arcú alak sompolygott errefelé. Otthagytam őket. Hamarosan befejez­tem a könyvet. Reméltem, már a film­nek is vége. Amikor bementem, mindketten ájul­­tan hevertek a karosszékben. A képer­nyőn egy nő reszelte a körmét. Isten bizony. Semmi más. Ki is derült később, hogy miattam ájultak el. Pedig én csak az új viharkabátomat akartam nekik megmutatni. DOZVALD JÁNOS : □ NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next