Népszabadság, 1971. augusztus (29. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-19 / 195. szám
1971. augusztus 19. csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI AZ IGAZGATÓ Ha az alkotók szándéka, elképzelt tervei szerint lehetne egy filmet értékelni, Jurij Nagibin író és Alekszej Szaltikov rendező nagy lélegzetű, kétrészes műve bizonnyal kiemelkedő alkotásnak számítana. Mert forgatókönyvíró és rendező — egyetértésben két operatőrjükkel, Gennagyij Cekavijjal és Viktor Jakusevvel — nem kisebbre vállalkoztak, mint egybeötvözni színes szélesvásznon a nagy szovjet némafilmek nyers, dinamikus realizmusát a szépítő forradalmi romantikával. Történelmi távlatból és a mindennapok részletező közelségéből egyszerre akarták mutatni történetük hőseit, átélezni a nézővel azoknak az időknek felcsapó forróságát és egy emlékeztetőül szánt freskósorozat hűvös kiegyensúlyozottságát. Ez a szintézis azonban nem jött létre, a film váltakozó értékű epizódok sora marad. Még azok a legjobb részei, melyek leginkább emlékeztetnek a szovjet némafilm, nagyjaira, Ermlerre, Erikre, Dovzsenkóra, különösen Rommra, mind merész, sőt bravúros felvételeikkel, mozgalmasságukkal, naiv humorukkal, s főként e némákból ismert jellegzetes népi karaktereikkel. Maga az egész film s a szereplők többsége mégsem tudja elkerülni az illusztrációt. Különösen nem a film hőse, Zvorikin matróz, később az első szovjet autógyár igazgatója. Elsősorban történetének illusztratív, jelzéses dramaturgiai felépítése, nem pedig jelleme s nem is az alakító színész játéka miatt. A főszereplő Nyikolaj Gubenko gondos beleéléssel, sok vonzó, egyéni vonással alakítja Zvorikint. De ahhoz, hogy ez a játék egségbe tudja fogni a filmen látható sokféle eseményt, meg kellett volna szabadítani attól a dramaturgiai kényszertől, hogy a hős minden társadalmi és magánéleti konfliktusa egyben illusztrációja is legyen a történelmi múlt viharosan váltakozó szakaszainak. Márpedig ezek a szakaszok fölötte bonyolultak, s nem válnak el egymástól annyira élesen, mint utólag hajlamosak vagyunk hinni. A forradalom győzelme nem fegyvernyugvást jelent, hanem a harc változását. Zvorikin barátja és támogatója hős volt a fronton, most kétségbeesetten csalódottnak, fölöslegesnek érzi magát. Ezerszer megismétlődött igazság ez, de a művészetben, mihelyt egy kort akar jellemezni, sablonná válik. A NÉP sem volt pusztán engedmény, negatívum. Zvorikin osztályidegen feleségének váratlan tollas kalapos puccparádéja, „igazgatóné” hencegése is bizonynyal igaz, hamissá csak azáltal a sommázó jelentés által lesz, amit a dramaturgia kölcsönöz neki. Mint ahogy a Cement, a nagy erőművek, a szovjet ipari bázis megteremtésének gigantikus korszakát is csak hitelesíthetik, atmoszféráját adhatják meg a filmen a szenvedélyes gyári tömeggyűlések, emberfeletti erőfeszítések, humor, napi életgondok, halovány intrikák képei, de nem képviselhetik a sablon veszélye nélkül. Ez az oka föltehetően annak, hogy a szimpatikus, jellemileg jól megrajzolt Zvorikin matróz és vele csak illusztratív szerepre szánt néhány kulcsfigura sosem érkezhet meg időben saját drámai konfliktusához. Mire odaérne, a konfliktus már csak séma. A film második része mutatja ezt a legjobban. Ez a rész szinte csak epilógus, egyetlen epizód, megbízhatósági verseny a buharai sivatagban a Fiat, a Ford és Zvorikin gyárának korszerű autótípusai között. Mind operatőrileg és rendezőileg, mind színészileg ez a rész jelentette az alkotók legnagyobb teherpróbáját (itt vesztette életét Jevgenyij Urbanszkij, a kitűnő szovjet filmszínész). Nagyszerű operatőri munkát látunk, a sivatag kegyetlen szépsége és félelmetessége ott van a képeken, itt közelíti meg legjobban a film rendezése s a színészi játék a némafilmek nyers dinamikáját, sajátos képi realizmusát. De mindez már Zvorikin drámáján kívül, s egy kicsit a kor drámáján kívül is, inkább függelékként. Izgalmasan szép képei, mozgalmas jelenetei ellenére is vontatottá válik. Túlméretezetté, mint a film egésze. Szerényebb célkitűzés közelebb vitte volna az alkotókat eredeti szándékukhoz. FOGD A PÉNZT ÉS FUSS! Woody Allen amerikai rendező filmjét Európában úgy hívják, hogy szerzői film: ő írta, rendezte és játssza a főszerepét, mégpedig kitűnően, elárulva ezzel, hogy tulajdonképpen komikus színész. A rendezésén is érződik ez. A filmet igazában valami könnyed, gunyoros-szellemes csevegésnek tartja, szükséges keretnek saját játékához. S mint gyakran megtörténik azokkal a rendezőkkel, akik maguk is inkább színészek, ő is a komikus helyzetek pillanatnyi felismeréséből, azok ötletes kihasználásából, a szituációban való mozgás színészi rutinjából él rendezés közben. Ez tartja egységes stílusban a filmjét, egyébként arról cseveg, ami eszébe jut, oda kalandozik, ahová akar. A könnyű műfajok közül mindenesetre ez jár a legnagyobb kockázattal, mert állandó személyes kontaktust kell tartania a közönségével, ami filmen jóval nehezebb, mint színpadon, s csak olyan színésznek érdemes megpróbálkoznia vele, akinek megvan az a képessége, hogy legalább két órán belül ugyanazt — ti. önmagát — százféle meglepő változatban eljátssza, összehasonlításul: Woody Allen nem olyan filozofikus és mély, s nem is olyan monoton, mint a francia Jacques Tati, viszont érzelmesebb és szubjektívebb, mint a szintén amerikai Jerry Lewis, aki hasonlóan Allenhez, groteszk- és burleszkelelmekkel igyekszik életet venni az elhamvadó amerikai vígjátékba. Mindketten elsősorban azzal, hogy az amerikai élet konformizmusából, átlag beidegzettségéből, automatizmusából gyűjtik találó gegjeiket. Egy példa: Woody Allen filmjének hőse meglepő fordulatokkal, humorral és szellemesen kielemzett, félszeg, mindig alulmaradó jellemével, bűnözési hajlamával és számtalan kisebb bűncselekmény után, bankrablásra is elszánja magát. Néhány fenyegető sort csúsztat oda a bankpénztárosnak, de mert csúnyán ír, vita keletkezik a szöveg körül. Előbb a pénztárossal, aztán magasabb szinten, a vezérigazgatóval. Ő folyton magyarázza, hogy mit akart leírni, s azok vitatják, hogy az van odaírva. És senkinek eszébe nem jut, hogy mi a lényege a fenyegetésnek. Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek tartják elevenen Woody Allen filmjét. Mert a meséje már hervatagabb, mintegy a film feléig még fordulatos, a hős gátlásos gyerekkora, a bűnözéseit követő ankétok, a szülőké, a pszichológusé, a tanároké, akik tudományosan keresztül-kasul elemzik hajlamait, szokásait, félszegségét, de hogy gyógyítani, irányítani lehetne, eszükbe se jut. A film második felében aztán beérkezik az érzelmes szerelem, s miután a bűnök is súlyosbodnak, hosszabbodik a börtönökben töltött idő. A mese fordulatszáma végleg lelassul. Igaz, Woody Allen itt is bírja szellemességgel, ötletekkel, de mindenekelőtt színészi játékának természetes komikumával és színeivel. Mindenesetre az utóbbi évek vígjátéki sematizmusában üdítő színfolt a filmje. S talán még jobb is, hogy Woody Allenben szellemesebb komikus színészt ismerhettünk meg, mint rutinos vígjátéki rendezőt. Érdemes elgondolkozni azon, vajon nem a komikus-színész-rendezőkre vár-e a filmvígjáték megújítása? Hegedűs Zoltán Pécs és Lahti testvérvárosok képzőművészeinek cserekiállításai Pécs és finn testvérvárosa, Lahti tovább bővíti kulturális kapcsolatait. A zene, ének és tánc művelőinek immár rendszeressé vált kölcsönös látogatásai, vendégszereplései után a jövőben a képzőművészek is ízelítőt adnak alkotómunkájukból. Legutóbb Pécsett járt Matti Koskela, a lahti művészeti kamara titkára és a mecsekaljai város kulturális, képzőművészeti életének vezetőivel megállapodtak képzőművészeti kiállítások cseréjében; ennek alapján először 1972 januárjában a lahti képzőművészek mutatkoznak be Pécsett. Több mint húsz művész mintegy 60 alkotását állítják ki. A finn és magyar nyelvű katalógust Lahtiban, az eseményt ismertető falragaszokat pedig közösen készítik. A tárlat megrendezésében finn képzőművészek is közreműködnek. Viszonzásképpen a pécsi képzőművészek 1973-ban mutatkoznak be alkotásaikkal Lahtiban. A DÓZSA GYÖRGY ILLYÉS GYULA DRÁMÁJA A SZEGEDI DÓM TÉREN Tizenöt évvel ezelőtt írta Illyés Gyula és mutatta be a Nemzeti Színház a Dózsa Györgyöt. Ez a másfél évtizedes távlat mindenekelőtt a drámai életmű folyamatosságát példázza. Illyés sokáig érleli témáit, s ugyanaz a gondolati mag sokszor csak évek múltán, más-más történelmi vagy drámai talajba ágyazottan hajt ki különböző műveiben. Ma már világos, hogy a Dózsa György a Malom a Séden és a Tiszták előzménye. Az a gondolatkör, a „kis népek lélektana”, amely hosszú ideje foglalkoztatja Illyést, legelőször talán ebben a drámában fogalmazódik meg. Már itt összefoglalja mindazt, amit későbbi színpadi alkotásaiban kibont. Dózsa szavai, amelyekkel minden országnak, „melyek belsejébe nem állított... hegyeket az isten”, nemzeti megsemmisülést prófétái, „hacsak népeik nem állítanak hegyeket a szívükben, a virtusaikból”, a Malom a Séden mottójává váltak. Jövendölését („maga a farkasrend megdönthető!”) és a végső üzenetét ugyanaz a tűz, „a dologtévők művében” való hit hevíti át, mint a frigyládát a jövőbe átmentő Perella szavait a Tisztákban. (És hogy mennyire egy tőről fakadnak Illyés drámái, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a Dózsa György első változatának megjelenésekor, 1954-ben, egy interjúban megemlíti: a franciaországi Albiban tett látogatása, az albigensmozgalom tanulmányozása is serkentette a Dózsa-dráma megírására. Másfél évtized múlva ebből az élményből született a Tiszták.) A Dózsa György nemzeti sorstragédiát ábrázol. Illyés felfogása szerint Mohács nem volt elkerülhetetlen katasztrófa, hanem az ország mélyen antidemokratikus, népellenes társadalmi rendjének következménye. Nemzeti összefogással Mohács nem következett volna be. A nemzeti összefogás lehetősége adott volt, Dózsa György személyében. Illyés nem parasztorradalmárnak ábrázolja Dózsát, hanem honvédőnek, nemzeti hősnek. Ebben az értelmezésben kevésbé vagy alig hangsúlyos a Dózsa-felkelés osztályharc jellege, s Dózsa alakja az ország vesztő, hatalmi harcokban szétforgácsolódó politika, vagy még pontosabban: egy megváltót elpusztító nemzet krisztusi áldozatává válik. Ma már nyilvánvaló, hogy a Dózsa-dráma írói és kritikusi értelmezését nem lehet függetleníteni az ősbemutató időpontjától, 1956 januárjától. Sok vita folyt akkoriban a műről. Jóllehet, jelentőségét senki sem vitatta, fogadtatása nem volt egyértelmű. Akadtak, akik a végleges Dózsa-ábrázolást látták benne, mások hibáztatták az írót, amiért alakját a Zápolya-féle úri politika iránt táplált illúziói ellenére is fölmagasztalta. Megint mások úgy értékelték a drámabeli Dózsát, mint aki tragikus vétséget követ el, amikor nem ismeri fel a forradalom egyetlen lehetséges útját: az osztályharcot. E szerint a felfogás szerint a huszita eszmeiségű pap, Mészáros Lőrinc a mű forradalmárhőse. Ugyancsak sok eltérés mutatkozott a Zápolya-értelmezésekben: a dráma harmadik harmadában megnövesztett alakja sokakban azt az érzést keltette, hogy a fokozatosan elbizonytalanodó Dózsával szemben ő válik — ha önös érdekből is — a nemzeti összefogás jelképévé. Mára, úgy tetszik, világosabban áll előttünk a dráma üzenete: népi-nemzeti hőst kell látnunk a művész sugallata nyomán Dózsában, akit elsősorban morális nagysága emel a Zápolya-féle manipulatív, reakciós hatalmi politika felé. Ez az ábrázolás művészileg hiteles a drámában, ha történetileg nem is feltétlenül igazolható, hiszen a história tanúsága bonyolultabb tragédiát közvetít. A forradalmártudatosságot nem kérhetjük számon Dózsától, s Illyéstől sem, hogy enélkül ábrázolja. Amit mégis vitathatónak érzünk: a darab végi nemzethalál - vízió, amely az adott történelmi körülmények között elkerülhetetlenül — és a feudális uralkodó osztály által — levert osztály jellegű felkelés bukását a nemzeti önvesztés tragikus példájává általánosítja. Félix László, a Dóm téri előadás rendezője, jó érzékkel felismerte, hogy a Dózsa György kiválóan alkalmas mű a szegedi szabadtérre. Ami a darabban dramaturgiai hátrány , hogy tudniillik Dózsa, passzív hős lévén, nem annyira mozgatója, mint elszenvedője az eseményeknek, s ezáltal sodró dráma helyett tablók egymásutánját kapjuk —, az most szcenikai előnnyé vált. Félix ért a diszkréten monumentális látványhoz. Az előadás legjobb pillanatai a tömegjelenetek: az operai bevonulással kísért fölesketés Budán, a ceglédi szekértábor (a dramaturgiai helyzet meglepő hasonlóságot mutat az idei szabadtéri játékok Borisz Godunov-bemutatójának koronázási és forradalmi jelenetével!), valamint a kivégzés. Vajha még szervezettebben mozogna a népes statisztéria! (Nosztalgiával gondolunk arra az esetre, amikor egyik fiatal, akkoriban még főiskolás rendezőnk maga is jelmezben, „karvezetőként” vett részt fővárosi színházunk egyik előadásában.) Varga Mátyás színpadképe és Márk Tivadar jelmezei jó értelemben vett színpadiasságra és díszességre törekszenek, némileg konvencionális eszközökkel. Mindenképpen szerencsés, hogy a rendező és a tervező nem erőltette a Dóm „bejátszatását”: sajnos a történelmi kor, a dráma és az épület stílusa többszörösen üti egymást. (Kivétel egy jól sikerült, stilizált ötlet: a tüzes trónra ültetett Dózsa árnyékát a templom gótikus rozettája koronázza s egyben dicsőíti meg.) Eredetiek Simon Zoltán zenei és zajeffektusai. Szabad téren s különösen a hatalmas szegedi arénában kevésbé várhatjuk el a drámai sorsok kapcsolatának mérnöki kidolgozását, mint kőszínházban. Rendezői érdem, hogy ezúttal a tér nem nyeli el a finomabb részleteket, bár például a Dózsa—Zápolya-jelenet lélektani izgalma itt aligha érvényesülhet. És az is igaz, hogy a bemutatón a végszavazás pontatlansága sem volt ritka. Bessenyei Ferenc Dózsája remeklés: mintha a filmbeli és színpadi Dózsa-alakításainak valamennyi színét, gondolati , érzelmi gazdagságát magába szívta volna. Megvan az az alighanem egyedülálló és megmagyarázhatatlan képessége, hogy úgy tudja betölteni a teret, mintha egy százszemélyes teremben játszana. Monumentális és intim egyszerre. Dózsája végzetes sodródásában is eltökélt, de csak halála előtti pillanatában tisztuló ítéletű hős. Nagy Attila Mészáros Lőrince nem a fanatikus papot, hanem — a dráma alapján okkal — a következetesebb ideológust hangsúlyozza. Zápolyát valószínűleg dramaturgiai okokból növesztette meg Illyés, hogy súlyban méltó ellenfele legyen Dózsának. Az ekekor igen fiatal erdélyi vajda szerepét nyilván hasonló indokkal kapta Somogyvári Rudolf: egyértelműen machiavellista törtetőnek játssza. Hatásos Kállai Ferenc testi fölbomlást mutató, gutaütött Báthorija, Molnár Piroska drámaian erőteljes Anna, Fülöp Zsigmond, Szoboszlay Sándor és Szabó Kálmán tűntek ki az együttesből. A népi figurák alakítói viszont nem tudtak kiemelkedni a zsánerszerűségből, legkevésbé a sírásán lebegő hangot erőltető Agárdi Gábor, Koltai Tamás Oratóriumbemutató a diósgyőri várban Az idén harmadik alkalommal rendezik meg a diósgyőri várban a nyári előadássorozatot. A négy belső toronnyal szegélyezett várudvaron, a királyi és királynői lakosztályok határolta területen felállított szabadtéri színpadon,első alkalommal augusztus 29-én tartanak előadást Népi játékerőit címmel. Szeptember 4-én monatóriumbemutatóra kerül sor. A történelmi falak között Vass Lajos Mathias rex című művét adják elő. Mátyás királyt Sinkovitts Imre alakítja. Közreműködik a Vasas Központi Művészegyüttes vegyeskara, a miskolci Egressy Béni zeneiskola gyermekkara és a Miskolci Szimfonikus Zenekar. Musicalbérlet fiataloknak A Művelődésügyi Minisztérium, valamint a Fővárosi Operettszínház a műfaj kedvelőinek örömére, a következő évadra kísérletképpen ifjúsági musicalbérletet bocsátott ki. A bérletben öt darabból választják ki azt a négyet, amelyet rendkívüli kedvezménynyel tekinthetnek meg tulajdosaik. A West Side Story, a La Mancha lovagja, a My Fair Lady, a Lóvátett lovagok, valamint az Úrhatnám polgár „versenyez”. Újdonság az is, hogy az ifjúmunkások 30 százalékos kedvezményt kapnak, a tanulók pedig féláron válthatják meg ezt a bérletfajtát. Ha a tervezettnél is nagyobb lesz az érdeklődés, újabb musicalsorozatot bocsátanak ki. A bemutatódarabokra együttvéve 11 sorozatot bocsátanak ki. A Vígszínházzal együtt kombinált bérlet is napvilágot lát. Tulajdonosaiknak négy előadást az Operettben, négyet pedig a Vígben tartanak. Marton Endre a Nemzeti Színház új igazgatója A művelődésügyi miniszter Marton Endre Kossuth-díjas kiváló művészt, a Nemzeti Színház főrendezőjét nevezte ki a Nemzeti Színház új igazgatójává. (MTI)