Népszabadság, 1971. október (29. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-28 / 254. szám
1971. október 28. csütörtök NÉPSZABADSÁG Búcsú Szendrő Józseftől Pályatársaik, tisztelők, barátok százai búcsúztatták szerdán mély részvéttel a Farkasréti temetőben Szendrő Józsefet, a Nemzeti Színház váratlanul elhunyt Jászai Mari-díjas színművészét. A Nemzeti Színház művészei, dolgozói nevében Ungvári László búcsúzott az elhunyttól. Utalt Szendrő József csaknem három és fél évtizedes pályafutására, sokoldalú művészi munkásságára. „Az életöröm megtestesítőjeként marad tovább emlékezetünkben — mondotta —, s ha sokszor keserű is volt humora, végül is mindig nevetése diadalmaskodott a bánatán.” A Magyar Színházművészeti Szövetség, a színművészek szakmai testületének utolsó üdvözletét Marton Frigyes, a Magyar Rádió és Televízió főrendezője tolmácsolta. Latinovits Zoltán a pályatársaik nevében idézte Szendrő József művészi, emberi hitvallásának példamutató tanulságait. A sírt elborították akegyelet, az emlékezés virágaival. November 4—10: a szovjet film hete Immár hagyomány, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójáról a szovjet film hetével is megemlékeznek hazánkban. A hét idei programsorozata november 3-án díszelőadással kezdődik: a budapesti Vörös Csillag Filmszínházban vetítik Joszif Ilejsic Salud, Marija! című alkotását. A november 5-i, kőbányai ünnepi bemutatón a Belorusz pályaudvar című, mai témájú alkotást tűzik műsorra Andrej Szmirnov rendezésében. A Corvin mozi műsorán szerepel a nagy sikerű Felszabadítás című sorozat harmadik része, amelynek alcíme: A főcsapás iránya. Érdekes dokumentumfim.The Mindez az embereké maradt című alkotás, amely a néhány éve elhunyt neves szovjet színművésznek, Nyikolaj Cserkaszovnak állít emléket. Ugyancsak a szovjet filmhét alkalmából vetítik Grigorij Kozancev kétrészes Lear királyát. A szovjet film hetének ünnepségsorozatára ismert alkotókból és színészekből álló delegáció érkezik hazánkba. A HÉT FILMJEI LEAR KIRÁLY A modern Shakespeare-irodalom egyik legszínvonalasabb tanulmánya (Kortársunk, Shakespeare), kitűnő Hamlet-filmje tanúskodik — színházi rendezésein kívül — arról a szenvedélyes érdeklődésről, amely Grigorij Kozincevet, a szovjet színház- és filmművészet nagy öregjét Shakespeare iránt eltölti, s amely újabb filmalkotásában, a Lear királyban talán minden, eddigi teljesítményénél nagyobb szabású, maradandóbb alkotásban nyilvánult meg. A Lear király nemcsak Kozincev művészi pályájának kiemelkedő állomása, hanem a korszerű Shakespeare-értelmezés egyik legfontosabb irányzatának a megnyilvánulása is. Kozincevet ugyanis az aktuális Shakespeare érdekli, amely azonban nem azonos az aktualizált Shakespeare-rel. Filmjének paradoxonja éppen abban rejlik, hogy a tudós filmrendező szinte filológiai elméleti felkészültségének vértezetében közeledik a drámához, azzal az igénnyel, hogy lehántsa róla évszázadok idillizálómoralizáló-szentimentális hamisításait, és a maga eredeti és zord fenségében állítsa elénk a világirodalom legkegyetlenebbül igazmondó drámaírójának talán legkeményebb és legillúziótlanabb tragédiáját. A XX. század „aktualizálása” éppen a nem-aktualizálás törekvésében jelentkezik, abban a valóságigényben, igazságéhségben, amely Shakespeare-ből — s különösen a Learből — a maga őseredeti formájában az időszerű, s amelyből minden vulgarizálóanakronisztikus mesterkedés— hogy jobban „hozzáigazítsa” korunkhoz — csak elvenni tudna. Shakespeare minden drámájának, s különösen a Learnek abban rejlik páratlan, zsenialitása — vagy abban is rejlik —, hogy minden illúzió és eszményítés nélkül ábrázolja a világtörténelem nagy korszakváltásait, s benne a haladó erők felülkerekedését. A történelmileg pusztulásra ítéltet nem teszi meg minden emberi negatívum hordozójává, nem vonja meg képviselőitől a tragikus bukás, a katarzisnyújtás felemelő és megtisztító lehetőségét, és a történelmi útat, a győzedelmeskedőt nem ruházza fel minden emberi érték képviseletével. Ellenkezőleg, a patriarchális feudális erkölcs szétrombolását követő erkölcsi anarchiában — ebben a jellegzetesen, shakespeare-i történelmi helyzetben — előbb mindig a kegyetlenül célra törő, a régi morális normákat, kötelmeket megtagadó és helyébe a féktelen és gátlástalan egyéni önzést, a nyers vagy elvakult hatalomvágyat állító erkölcstelenség lép fel, és ágyazza meg a helyét, teremti meg a lehetőségét annak, hogy bukásával a „kizökkent idő” helyretevődjön, hogy az új és magasabb rendű erkölcs elvállalja azt, ami elvetett előzményéből is időállóan értékes volt, győzedelmeskedjék. S ebben a véres és kegyetlen forgatagban a küzdelem vak mechanizmusa nemcsak azt tiporja maga alá, ami megérett a pusztulásra, hanem azt is — s innen a tragikus —, ami korát megelőzve a jövő felé mutatott — Hamletet vagy Cordelát —, ami korán jött a maga idejében. Az új nemcsak ellenfeleit, de úttörőit is pusztulásra ítéli. A történelmi happy end Shakespeare tragédiáiban, mindig a túlélők happy endje, az igazságé, s nem az igazságtevőké. Ez a komplex és teljes történelmi vízió az, ami Kozincevet Shakespeare-ből megragadja és amit a film eszközeivel visszaadni kíván.. A rendező legfőbb célja, hogy a film kifejezőeszközeiben, Shakespeare költői dikciójával egyenértékű médiumot, közvetítőt találjon, hogy a maga stílusában egyaránt tükrözze az ősi kelta monda, a középkor Shakespeare kora különböző rétegeit. Állandó operatőrje, Ionasz Gricius és ugyancsak állandó díszlettervezői, Jenei Jenő (akinek ez élete utolsó alkotása volt) és Vszevolod Ulitko munkájában a shakespeare-i középkor kel életre, egyszerre a maga tárgyilag is hiteles valóságosságában, és komorságának, vadságának azzal az elemi erejű hangulati töltésével, amely önmagában is jelképes értékűvé válik. Dmitrij Sosztakovvics szűkszavú, a fordulópontokra koncentrált, s éppen ezzel a gazdaságossággal erőteljessé váló zenéje még sűrítettebbé teszi a film baljós, balladai atmoszféráját. S végül a szereposztás és színészvezetés hibátlan elmélyültsége és kidolgozottsága — középpontjában Jurij Jarvet feledhetetlen Learjével — teszi jelentős alkotássá Kozincev Learjét. Hadd jegyezzük meg, hogy a magyar szinkron is — s mindenekelőtt Somogyiévi Rudolf Lear hangalakítása — nagy átéléssel, színvonalasan oldotta meg feladatát. Gyertyán Ervin 7 ( könyvekről Somlyó György: A költészet évadai 3. 1llentmondásaiban jelentékeny és termékenyítő az esszéista Somlyó György jelenléte irodalmi életünkben. Ellentmondásaival? Azokkal, ha e szót nem csupán a máig kialakult közkeletű értelmében értjük. De egyszerre ellentmondásnak és ellentmondásnak. Azaz: polémiának is: az irodalmi köztudat nyugalmát, önelégültségét felborzoló gesztusok sorozatának, tudatosan provokáló konok indulatnak. S persze, a szó szorosabb jelentése szerinti ellentmondásnak is: a mi a gonizmusnak, ösz- sszebékíthetetlen végleteket elegáns karolással egymásbaöleldnek. Mert Somlyó György legújabb tanulmánykötete az ellentmondás e kettős használata formájában érdekes: megszívlelendő és vitára ingerlő. Engem leginkább az a minden korlátoltságot, szűkfejűséget kérdőj élezőés ostorozó határozott következetessége ragadott meg, amellyel a világ s a magyar irodalom és művészet rmodén jelenségéhez közelít. S ennek szellemében, értékel, ítél és különféle előítéleteket — bárhol és bármilyen formában is találja őket — teljes tüzérségi tűzzel áraszt el, sőt — ha kell ,— az egyenes közelharctól sem torpan vissza. Igényes és helyénvaló az az átgondolt küzdelem, amelyet a magyar irodalmi élet és hagyomány elmaradottsága ellen folytat: a gondolatiság, a filozofikusabb alkotói magatartás nagyobb megbecsüléséért, hangsúlyáért. Örömmel bukkan rá és fedezi fel a maga műhelyének a gondolkozó Kölcseyt, röpteti magasba Komjáthy Jenőt, a múlt századvég „idő előtt” jelentkező magányos lírikusát, akinek merész gondolati szárnyaikká és „egyhangú ruhartag”-ként áradó költészetéről találó metaforával állítja, hogy olyan, „mint egy állandósult légi szomj”. De talán mindennél jelentősebb — egyik publicisztikais kötete ürügyén — a gondolkozó, a politikában, művészetben, a világ mozgásában mindig „naprakész” és maradandó mélységben tájékozódó és ítélkező Ady „felfedezése”. Igaz, ellentmondásos ez a felfedezés. Mert inkább ellenpontozó és a klasszikus műfajok (líra, epika, dráma) mellett a szabálytalanokért, az újonnan fölbukkanókért (esszé, publicisztika, napló, jegyzet stb.) hadakozó. Ellentmondásos annyiban, amenynyiben a gondolkodó Adyt — a világ megértésében és megváltoztatásában mindig lényegre tapintót — már költészete nyomán is, akkor még a publicisztika fogyatékos megismerési lehetőségei között, Somlyó György előtt többen fölismerték, (így például az elsők egyikeként az e vonatkozásban pozitív példaként idézett Németh László.) Ady körül tehát nem csupán az a probléma, hogy — cikkei, tanulmányai VIII. kötetének ürügyén — az eddigi magyar köztudatban „nem szépirodalmi rangú” publicisztikáját egyenrangúsítsuk. De az is, hogy egész életművét — költészetit éskülönböző prózai műfajait — újraértékeljük, a mai korszerű történelmi és esztétikai tapasztalatok összefüggésében szemléljük. E téren azonban Somlyó György megelégszik a lírikus Ady számlájára benyújtott egykét farivalgással, illetve néhány — a mából visszanézve is — eleven költői telitalálat dicséretével, fontosabban: nem világos, hogy az Adyval kapcsolatos „személyes” — s ennyiben érthető és megengedhető — viszolygásaival a Kosztolányi-féle „revízió” folytatója kíván-e lenni, vagy egy újabb és összetettebb, korszerűbb Ady-értékelés előharcosa. Ha az előbbi esetről van szó, akkor nem érdemes a szót vesztegetni, mert csupán egy régi „játszma” új változata bukkant fel. (Olyan játszmáé, amelyet akkor is, most is kibírt és túlhaladott az életmű.) Az utóbbi lehetőségre pedig azért nem gondolhatunk, mert ehhez — az „el nem ismert” műfajokért folytatott indokolt „szabadságharcon” és Adynak mint gondolkozónak nyomatékos elismerésén túl — nem kapunk új koncepciót a szerzőtől. (Sajnálatos, hogy e kérdésben az érintőleges állásponton nem jut tovább. Mert az „iskolás” vagy a különböző előjellel egyoldalú, nem dialektikus — ideértve Révai József némely vonatkozásokban merev tanulmányát is — Ady-értékelések elleni polémiájában sok igazság van. De ha az Ady-hagyomány lényegi megítélésére is figyelmet fordított volna, akkor — minthogy e tárgyat érintő két írása korábbi keletű — legalább könyve összeállításakor kellett volna egy lapalji jegyzetben utalni arra, hogy azóta egy friss és rugalmas, minden eddigi értékelést túlhaladó, korszakos értékű szintézis született Adyról. Király István könyvére gondolok, amely — többek között — a gondolkozó, a világirodalommal együtt mozduló és a próza műfajában is maradandót alkotó poéta korszerű arcképét láttatja velünk. Mindezt elsősorban nem Somlyó Györgynek írtam ide, hanem egész irodalmi életünknek, amelyben még mindig túl sok a monológ, az egymásra nem figyelő, a nem egész irodalomban való gondolkodás.) Helytelen lenne azonban e tanulmánykötet problémakörét a magyar irodalmi hagyomány — bármennyire is sokunknak szívügye ez— megítélése, illetve helyes elrendezése összefüggéseire leszűkítenünk. Somlyó könyvének legnagyobb érdeme, hogy egész mai irodalmiunk és kritikai szemléletünk két sarkalatos mozzanatával szembesít. Az egyik: a művészetek s az irodalom belső fejlődésének elve. A másik pedig: a magyar irodalom továbbhaladásának és a világirodalomba való betörésének annyira időszerű és kívánatos modelljének kérdése. Az egyikben majdnem teljesen — talán maradéktalanul — csak egyetérteni tudok vele. A másikban viszont — a részleges indokoltságot, jogosságot elismerve is — csak vitázni. Vitázni egy későbbi, mindnyájunk álláspontját túlhaladó szintézis reményében. S mert itt inkább a hangosan gondolkozó kritikai jegyzet s nem a recenzió aprólékosan méricskélő műfaját érzem helyénvalónak, úgy vélem, hogy az első témához legalkalmasabb e könyv Picassóról, illetve Juhász Ferencről készült szép és szenvedélyes vitairatát választanunk közelítési terepnek. A másodikhoz pedig a Füst Milan-esszé a leginkább végiggondolt és megragadható példa. Somlyó György jogosan emeli fel a szavát azért, hogy az irodalom vagy a művészet jelenségeit egész logikájukban ítéljük meg. Következetes az álláspontja abban, hogy egy-egy életmű megítélése mindig egyértelműséget igényel. Igent vagy nemet. Stratégiai állásfoglalást, és nem taktikázást. Indokoltan leplezi le az előítéletek, a műfaji szabályok, vagy a közönség „elvárásai” mögé rejtőzködő kritika őszintétlenségét. Akkor is, ha polgári alapon jelentkezik, s akkor is, ha szocialista ítész gyakorlatában merül fel. Milyen pontos és találó, amit Picasso újabban elszaporodó bírálóiról ír, kimondva azt, ami fanyalgásaik mélyén bujkál: „A modern kapitalizmus immár nem apológiát vár, nem a destrukciót ítéli el, hanem az új rend lehetőségének felidézését, nem pusztulásának jóslata ellen tiltakozik, csak mindjárt az egész világ pusztulásának biztosítékát is kívánja mellé”. S öt mondatban Somlyó a nagy művész egész életművének lényegét képes összesűríteni: „Picasso életműve a magunk által saját fejünkre idézett végveszély fenyegetettségében, egész minden irtózatos lehetőségének felvetítésére is, valóban nem az elkerülhetetlen pusztulás, hanem a pusztulás elkerülésének perspektívájába épül. Szakadatlan metamorfózisai azt sugallják, hogy az ember, mint eddigi történelme folyamán mindig, most is, ezután is képes újabb metamorfózisokra, képes lehet tovább is önmaga legsokoldalúbb megvalósítása, munkálkodni. Valóban csak illúzió és káros illúzió lenne ez az atom korszakában? Akik a szocializmusért küzdenek, úgy gondolják, hogy nem. Picassóval együtt.” Éppen ennyire szükségesnek és helyesnek találom Somlyónak azt a vitáját, amelyet Juhász Ferenc egyik hosszú énekének tárgyában Faragó Vilmossal folytatott. Mert ebben nem fogadja el a felületi kérdéseket — a mű terjedelmét, a költő „mértéktelenségét”, a csak tematikai megközelítést — illető állásfoglalást, hanem a lényegi értékelést kéri számon. S vitapartnerével szemben el is végzi a megkívánt feladatot, feltárva és meghatározva Juhász Ferenc lírai vállalkozásának belső indítékait és általánosabb szükségszerűségeit. Azt, hogy Juhász a természetnek, „minden élőlénynek”, az embernek, a társadalomnak „billió sejtből felépítettségétől nem szabadulhatva, minden mozzanatot ugyanolyan ízelten, összetetten és felbontva ábrázol”, s eközben „attól sem riad vissza, hogy a saját költőiszervezetének ugyanilyen összetett és felbontott alakot adjon”.. E vállalkozás jogosságát, célszerűségét esetleg kétségbe lehet vonni, de csak akkor, ha azt is érzékeljük, és értékeljük, hogy a költő gigantikus feladatot kísérel megvalósítani. A „mindenséget versbe venni”, s e „kísértés veszélyes útjain akár a világ végéig, a nyelv haláráig, a költészet lehetőségein túl is elmegy”, s csak elégedetlenséget és vitázó indulatot vált ki viszont belőlem Somlyó Györgynek az a törekvése, hogy újabb irodalmunk kívánatos — sőt, talán egyedül kívánatos — modelljét a Füst Milán-i életmű formájában állítsa elő. Törekvése annyiban még indokolt, amennyiben Füst kritikai fogadtatásának vagy iro-,dalomtól temeti „besorolásának” méltánytalanságait kívánja korrigálni. S elfogadható az is, ha a hajdani mesterben magának elődöt, vagy személyes ars poeticájához példát keres. De abban az igyekezetében, hogy a magyar irodalom valós vagy képzelt betegségeinek gyógyszerét, s a világirodalomba való betörésünk egyetlen, lehetséges módját a Füst Milán-féle út receptjében és kiemelésében mutassa fel, már őt is különös előítéletek vezetik. Polémiáját érzékelhetően a „valóság-bálványozó” és a „közéleti” irodalomszemlélet elleni felháborodás vezeti. De mit akar ezért cserébe adni? Magas fokú, a világtól azonban mégiscsak elzárkózó arsztokratikumot. Egyfajta, az emberi, társadalmi sodrástól távolabb álló sterilséget. Aligha szükséges bárkinek és éppen Somlyó Györgynek „magyarázni”, hogy valóság-bálványozás és filozofikusság között éppen azoknál a nagy alkotóknál, akiket többékevésbé ő is vállal — mint Ady, József Attila, vagy a maiak közül Illyés, Juhász, Nagy —, sehol sincs szakadék. De ők a teljes élettel birkóztak. A valósággal, a közélettel s a változó korok gondolati-filozófiai áramlásaival is. Senki sem tagadhatja, hogy Füst Milán jelentékeny író és költő volt, de jelentősége mégsem korszakos méretű. Szemlélődő inkább. Ezzel szemben az idézett, említett többiek az egész sűrű történelemben és létben mártóztak meg. S éppen e sűrűség miatt lettek „fővonal”, nem pedig valamelyik teoretikus vagy kritikus akaratából. Szükségszerűségből és történelmi vállalásból. Füst Milán „tisztasága” viszont éppen a „kitérésből” adódik, ezért lett csupán jelentékeny és magányos alkotó. (Magvető) Koczkás Sándor.