Népszabadság, 1971. október (29. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-28 / 254. szám

1971. október 28. csütörtök NÉPSZABADSÁG Búcsú Szend­rő Józseftől Pályatársaik, tisztelők, barátok százai búcsúztatták szerdán mély részvéttel a Farkasréti temető­ben Szendrő Józsefet, a Nemzeti Színház váratlanul elhunyt Já­szai Mari-díjas színművészét. A Nemzeti Színház művészei, dol­gozói nevében Ungvári László búcsúzott az elhunyttól. Utalt Szendrő József csaknem három és fél évtizedes pályafutására, sokoldalú művészi munkásságá­ra. „Az életöröm megtestesítője­ként marad tovább emlékeze­tünkben — mondotta —, s ha sokszor keserű is volt humora, végül is mindig nevetése diadal­maskodott a bánatán.” A Magyar Színházművészeti Szövetség, a színművészek szak­mai testületének utolsó üdvözle­tét Marton Frigyes, a Magyar Rádió és Televízió főrendezője tolmácsolta. Latinovits Zoltán a pályatár­saik nevében idézte Szendrő Jó­zsef művészi, emberi hitvallásá­nak példamutató tanulságait. A sírt elborították a­­kegyelet, az emlékezés virágaival. November 4—10: a szovjet film hete Immár hagyomány, hogy a Nagy Októberi Szocialista For­radalom évfordulójáról a szovjet film hetével is megemlékeznek hazánkban. A hét idei program­­sorozata november 3-án díszelő­adással kezdődik: a budapesti Vörös Csillag Filmszínházban ve­títik Joszif Ilejsic Salud, Marija! című alkotását. A november 5-i, kőbányai ünnepi bemutatón a Belorusz pályaudvar című, mai témájú alkotást tűzik műsorra Andrej Szmirnov rendezésében. A Corvin mozi műsorán szerepel a nagy sikerű Felszabadítás cí­mű sorozat harmadik ré­sze, amelynek alcíme: A főcsapás iránya. Érdekes dokumentum­­fim.Th­e Mindez az embereké maradt című alkotás, amely a néhány éve elhunyt neves szovjet szín­művésznek, Nyikolaj Cserkaszov­­nak állít emlé­ket. Ugyancsak a szovjet filmhét alkalmából vetí­tik Grigorij Kozancev kétrészes Lear királyát. A szovjet film hetének ünnep­ségsorozatára ismert alkotókból és színészekből álló delegáció ér­kezik hazánkba. ­ A HÉT FILMJEI LEAR KIRÁLY A modern Shakespeare-iroda­­lom egyik legszínvonalasabb ta­nulmánya (Kortársunk, Shakes­peare), kitűnő Hamlet-filmje ta­núskodik — színházi rendezésein kívül — arról a szenvedélyes ér­deklődésről, amely Grigorij Ko­­zincevet, a szovjet színház- és filmművészet nagy öregjét Shakes­peare iránt eltölti, s amely újabb filmalkotásában, a Lear királyban talán minden, eddigi teljesítmé­nyénél nagyobb szabású, mara­dandóbb alkotásban nyilvánult meg. A Lear király nemcsak Ko­­zincev művészi pályájának ki­emelkedő állomása, hanem a kor­szerű Shakespeare-értelmezés egyik legfontosabb irányzatának a megnyilvánulása is. Kozincevet ugyanis az aktuális Shakespeare érdekli, amely azon­ban nem azonos az aktualizált Shakespeare-rel. Filmjének para­doxonja éppen abban rejlik, hogy a tudós filmrendező szinte filoló­giai elméleti felkészültségének vértezetében közeledik a drámá­hoz, azzal az igénnyel, hogy le­­hántsa róla évszázadok idillizáló­­mo­r­a­lizá­l­ó-sz­e­n­t­i­m­en­t­á­l­is ha­m­isí­­­tásait, és a maga eredeti és zord fenségében állítsa elénk a világ­­irodalom legkegyetlenebbül igaz­mondó drámaírójának talán leg­keményebb és legillúziótlanabb tragédiáját. A XX. század „aktualizálása” éppen a nem-aktualizálás törek­vésében jelentkezik, abban a val­­­óságigényben, igazságéhségben, amely Shakespeare-ből — s külö­nösen a Learből — a maga ősere­deti formájában az időszerű, s amelyből minden vulgarizáló­anakronisztikus mesterkedés— hogy jobban „hozzáigazítsa” korunk­hoz — csak elvenni tudna. Shakespeare minden drámájá­nak, s különösen a Learnek ab­ban rejlik páratlan, zsenialitása — vagy abban is rejlik —, hogy minden illúzió és eszményítés nélkül ábrázolja a világtörténe­lem nagy korszakváltásait, s ben­ne a haladó erők felülkerekedé­­sét. A történelmileg pusztulásra ítéltet nem teszi meg minden em­beri negatívum hordozójává, nem vonja meg képviselőitől a tragi­kus bukás, a katarzisnyújtás felemelő és megtisztító lehetősé­gét, és a történelmi útat, a győ­­zedelmeskedőt nem ruházza fel minden emberi érték képviseleté­vel. Ellenkezőleg, a patriarchális feudális erkölcs szétrombolását követő erkölcsi anarchiában — ebben a jellegzetesen, shakes­­peare-i történelmi­ helyzetben — előbb mindig a kegyetlenül célra törő, a régi morális normákat, kötelmeket megtagadó és helyébe a féktelen és gátlástalan egyéni önzést, a nyers vagy elvakult ha­talomvágyat állító erkölcstelenség lép fel, és ágyazza meg a helyét, teremti meg a lehetőségét annak, hogy bukásával a „kizökkent idő” helyretevődjön, hogy az új és magasabb rendű erkölcs elvállal­ja azt, ami elvetett előzményéből is időállóan értékes volt, győze­delmeskedjék. S ebben a véres és kegyetlen forgatagban a küzde­lem vak mechanizmusa nemcsak azt tiporja maga alá, ami meg­érett a pusztulásra, hanem azt is — s innen a tragikus —, ami ko­rát megelőzve a jövő felé muta­tott — Hamletet vagy Cordel­át —, ami korán jött a maga idejé­ben. Az új nemcsak ellenfeleit, de úttörőit is pusztulásra ítéli. A történelmi happy end Shakespeare tragédiáiban, mindig a túlélők happy endje, az igazságé, s nem az igazságtevőké. Ez a komplex és teljes történel­mi vízió az, ami Kozincevet Shakespeare-ből megragadja és amit a film eszközeivel visszaad­ni kíván.. A rendező legfőbb célja, hogy a film kifejezőeszközeiben, Shakes­peare költői dikciójával egyen­értékű médiumot, közvetítőt ta­láljon, hogy a maga stílusában egyaránt tükrözze az ősi kelta monda, a középkor Shakespeare kora különböző rétegeit. Állandó operatőrje, Ionasz Gricius és ugyancsak állandó díszlettervezői, Jenei Jenő (akinek ez élete utol­só alkotása volt) és Vszevolod Ulitko munkájában a shakes­­peare-i középkor kel életre, egy­szerre a maga tárgyilag is hiteles valóságosságában, és komorságá­nak, vadságának azzal az elemi erejű hangulati töltésével, amely önmagában is jelképes értékűvé válik. Dmitrij Sosztakovvics szűk­szavú, a fordulópontokra kon­centrált, s éppen ezzel a gazdasá­gossággal erőteljessé váló zenéje még sűrítettebbé teszi a film bal­jós, balladai atmoszféráját. S vé­gül a szereposztás és színészveze­tés hibátlan elmélyültsége és ki­dolgozottsága — középpontjában Jurij Jarvet feledhetetlen Lear­jével — teszi jelentős alkotássá Kozincev Learjét. Hadd jegyez­zük meg, hogy a magyar szink­ron is — s mindenekelőtt So­mogyiévi Rudolf Lear hangala­kítása — nagy átéléssel, színvona­lasan oldotta meg feladatát. Gyertyán Ervin 7 ( könyvekr­ől Somlyó György: A költészet évadai 3. 1­llentmondásaiban jelentékeny és termékenyítő az esszéista Somlyó György jelenléte irodalmi életünkben. Ellentmondásaival? Azokkal, ha e szót nem csupán a máig kialakult közkeletű értelmé­ben értjük. De egyszerre ellent­­mondásnak és ellentmondásnak. Azaz: polémiának is: az irodalmi köztudat nyugalmát, önelégültsé­gét felborzoló gesztusok soroza­tának, tudatosan provokáló konok indulatnak. S persze, a szó szoro­sabb jelentése szerinti ellentmon­­­­dásnak is: a mi a gon­izmusnak, ösz- s­szebékíthetetlen végleteket ele­­­­gáns karolással e­g­y­másba­­öleld­nek. Mert Somlyó György leg­újabb tanulmánykötete az ellent­mondás e kettős használata for­májában érdekes: megszívlelendő és vitára ingerlő. Engem leginkább az a minden korlátoltságot, szűkfejűséget kér­dőj élező­­és ostorozó határozott következetessége ragadott meg, amellyel a világ s a magyar iro­dalom és művészet rmodén jelen­ségéhez közelít. S ennek szelle­mében, értékel, ítél és különféle előítéleteket — bárhol és bármi­lyen formában is találja őket — teljes tüzérségi tűzzel áraszt el, sőt — ha kell ,— az egyenes kö­zelharctól sem torpan vissza. Igényes és helyénvaló az az át­gondolt küzdelem, amelyet a ma­gyar irodalmi élet és hagyomány elmaradottsága ellen folytat: a gondolatiság, a filozofikusabb al­kotói magatartás nagyobb meg­becsüléséért, hangsúlyáért. Öröm­mel bukkan rá és fedezi fel a maga műhelyének a gondolkozó Kölcseyt, röpteti magasba Kom­játhy Jenőt, a múlt századvég „idő előtt” jelentkező magányos­­ lírikusát, akinek merész gondolati­­ szárnyaikká és „egyhangú ruha­­r­tag”-ként áradó költészetéről ta­­l­­áló metaforával állítja, hogy­­ olyan, „mint egy állandósult lég­­i szomj”. De talán mindennél je­­­­lentősebb — egyik publicisztikai­­s kötete ürügyén — a gondolkozó,­­ a politikában, művészetben, a vi­lág mozgásában mindig „napra­kész” és maradandó mélységben tájékozódó és ítélkező Ady „felfe­dezése”. Igaz, ellentmondásos ez a felfedezés. Mert inkább ellen­­pontozó és a klasszikus műfajok (líra, epika, dráma) mellett a sza­bálytalanokért, az újonnan föl­­buk­kanókért (esszé, publicisztika, napló, jegyzet stb.) hadakozó. El­lentmondásos annyiban, ameny­­n­yiben a gondolkodó Adyt — a világ megértésében és megváltoz­tatásában mindig lényegre tapin­tót — már költészete nyomán is, akkor még a publicisztika fogya­tékos megismerési lehetőségei kö­zött, Somlyó György előtt többen fölismerték, (így például az elsők egyikeként az e vonatkozásban pozitív példaként idézett Németh László.) Ady körül tehát nem csupán az a probléma, hogy — cikkei, ta­nulmányai VIII. kötetének ürü­gyén — az eddigi magyar köztu­datban „nem szépirodalmi rangú” publicisztikáját egyenran­gúsítsuk. De az is, hogy egész életművét — költészetit és­­különböző prózai műfajait — újraértékeljük, a mai korszerű történelmi és esztétikai tapasztalatok összefüggésében szemléljük. E téren azonban Som­lyó György megelégszik a lírikus Ady számlájára benyújtott egy­két farival­gással, illetve néhány — a mából visszanézve is — ele­ven költői telitalálat dicséretével, fontosabban: nem világos, hogy az Adyval kapcsolatos „személyes” — s ennyiben érthe­tő és megengedhető — viszolygá­saival a Kosz­tolányi-féle „revízió” folytatója kíván-e lenni, vagy egy újabb és összetettebb, korszerűbb Ady-ér­tékel­és előharcosa. Ha az előbbi esetről van­ szó, akkor nem érdemes a szót vesztegetni, mert csupán egy régi „játszma” új vál­tozata bukkant fel. (Olyan játsz­máé, amelyet akkor is, most is kibírt és túlhaladott az életmű.) A­z­ utóbbi lehetőségre pedig azért nem gondolhatunk, mert ehhez — az „el nem ismert” mű­fajokért folytatott indokolt „sza­badságharcon” és Adynak mint gondolkozónak nyomatékos elis­merésén túl — nem kapunk új koncepciót a szerzőtől. (Sajnála­tos, hogy e kérdésben az érintőle­ges állásponton nem jut tovább. Mert az „iskolás” vagy a külön­böző előjellel egyoldalú, nem dia­lektikus — ideértve Révai József némely vonatkozásokban merev tanulmányát is — Ady-értékelé­­sek elleni polémiájában sok igaz­ság van. De ha az Ady-hagyo­­mány lényegi megítélésére is fi­gyelmet fordított volna, akkor — minthogy e tárgyat érintő két írása korábbi keletű — legalább könyve összeállításakor kellett volna egy lapalji jegyzetben utal­ni arra, hogy azóta egy friss és rugalmas, minden eddigi értéke­lést túlhaladó, korszakos értékű szintézis született Adyról. Király István könyvére gondolok, amely — többek között — a gondolkozó, a világirodalommal együtt moz­duló és a próza műfajában is ma­radandót alkotó poéta korszerű arcképét láttatja velünk. Mindezt elsősorban nem Som­lyó Györgynek írtam ide, hanem egész irodalmi életünknek, amely­ben még mindig túl sok a mono­lóg, az egymásra nem figyelő, a nem egész irodalomban való gon­dolkodás.) Helytelen lenne azonban e ta­nulmánykötet problémakörét a magyar irodalmi hagyomány — bármennyire is sokunknak szív­ügye ez­­— megítélése, illetve he­lyes elrendezése összefüggéseire leszűkítenünk. Somlyó könyvének legnagyobb érdeme, hogy egész mai irodalmiunk és kritikai szem­léletünk két sarkalatos mozzana­tával szembesít. Az egyik: a mű­vészetek s az irodalom belső fej­lődésének elve. A másik pedig: a magyar irodalom továbbhaladá­sának és a világirodalomba való betörésének annyira időszerű és kívánatos modelljének kérdése. Az egyikben majdnem teljesen — talán maradéktalanul — csak egyetérteni tudok vele. A másik­ban viszont — a részleges indo­koltságot, jogosságot elismerve is — csak vitázni. Vitázni egy ké­sőbbi, mindnyájunk álláspontját túlhaladó szintézis reményében. S mert itt inkább a hangosan gondolkozó kritikai jegyzet s nem a recenzió aprólékosan méricské­lő műfaját érzem helyénvalónak, úgy vélem,­­ hogy az első témához legalkalmasabb e könyv Picassó­­ról, illetve Juhász Ferencről ké­szült szép és szenvedélyes vitaira­tát választanunk közelítési terep­nek. A másodikhoz pedig a Füst Milan-esszé a leginkább végig­gondolt és megragadható példa. Somlyó György jogosan emeli­­ fel a szavát azért, hogy az irodalom vagy a művészet jelen­ségeit egész logikájukban ítéljük meg. Következetes az álláspont­ja abban, hogy egy-egy életmű megítélése mindig egyértelműsé­get igényel. Igent vagy nemet. Stratégiai állásfoglalást, és nem taktikázást. Indokoltan leplezi le az előítéletek, a műfaji szabályok, vagy a közönség „elvárásai” mö­gé rejtőzködő kritika őszintétlen­­ségét. Akkor is, ha polgári alapon jelentkezik, s akkor is, ha szocia­lista ítész gyakorlatában merül fel. Milyen pontos és találó, amit Picasso újabban elszaporodó bí­rálóiról ír, kimondva azt, ami fa­­nyalgásaik mélyén bujkál: „A modern kapitalizmus immár nem apológiát vár, nem a destrukciót ítéli el, hanem az új rend lehető­ségének felidézését, nem pusztu­lásának jóslata ellen tiltakozik, csak mindjárt az egész világ pusztulásának biztosítékát is kí­vánja mellé”. S öt mondatban Somlyó a nagy művész egész életművének lénye­gét képes összesűríteni: „Picasso életműve a magunk által saját fejünkre idézett végveszély fe­nyegetettségében, e­gész minden irtózatos lehetőségének felvetíté­sére is, valóban nem az elkerül­hetetlen pusztulás, hanem a pusz­tulás elkerülésének perspektívá­jába épül. Szakadatlan metamor­fózisai azt sugallják, hogy az em­ber, mint eddigi történelme fo­lyamán mindig, most is, ezután is képes újabb metamorfózisokra, képes lehet tovább is önmaga legsokoldalúbb meg­valósítása,­­ munkálkodni. Valóban csak illú­zió és káros illúzió lenne ez az atom korszakában? Akik a szo­cializmusért küzdenek, úgy gon­dolják, hogy nem. Picassóval együtt.” Éppen ennyire szükségesnek és helyesnek találom Somlyónak azt a vitáját, amelyet Juhász Ferenc egyik hosszú énekének tárgyában Faragó Vilmossal folytatott. Mert ebben nem fogadja el a felületi kérdéseket — a mű terjedelmét, a költő „mér­téktelenségét”, a csak tematikai megközelítést — illető állásfoglalást, hanem a lé­nyegi értékelést kéri számon. S vitapartnerével szemben el is végzi a megkívánt feladatot, fel­tárva és meghatározva Juhász Ferenc lírai vállalkozásának bel­ső indítékait és általánosabb szükségszerűségeit. Azt, hogy Ju­hász a természetnek, „minden élőlénynek”, az embernek, a tár­sadalomnak „billió­ sejtből­ felépí­­tettségétől nem szabadulhatva, minden mozzanatot ugyanolyan ízelten, összetetten és felbontva ábrázol”, s eközben „attól sem riad vissza, hogy a saját költői­­­szervezetének ugyanilyen össze­tett és felbontott alakot adjon”.. E vállalkozás jogosságát, cél­szerűségét esetleg kétségbe lehet vonni, de csak akkor, ha azt is érzékeljük, és értékeljük, hogy a költő gigantikus feladatot kísérel megvalósítani. A „mindenséget versbe venni”, s e „kísértés ve­szélyes útjain akár a világ vé­géig, a nyelv haláráig, a költé­szet lehetőségein túl is elmegy”, s csak elégedetlenséget és vitázó indulatot vált ki viszont be­lőlem Somlyó Györgynek az a törekvése, hogy újabb irodal­munk kívánatos — sőt, talán egyedül kívánatos — modelljét a Füst Milán-i életmű formájában állítsa elő. Törekvése annyiban még indokolt, amennyiben Füst kritikai fogadtatásának vagy iro-­,­dalomtól­ temeti „besorolásának” méltánytalanságait kívánja korri­gálni. S elfogadható az is, ha a hajdani mesterben magának elő­döt, vagy személyes ars poeticá­jához példát keres. De abban az igyekezetében, hogy­­ a magyar irodalom valós vagy képzelt be­tegségeinek gyógyszerét, s a vi­lágirodalomba való betörésünk egyetlen, lehetséges módját a Füst Milán-féle út receptjében és kiemelésében mutassa fel, már őt is különös előítéletek vezetik. Polémiáját érzékelhetően a „való­­ság-bálványozó” és a „közéleti” irodalomszemlélet elleni felhábo­rodás vezeti. De mit akar ezért cserébe adni? Magas fokú, a vi­lágtól azonban mégiscsak elzár­kózó arsztokratikumot. Egyfajta, az emberi, társadalmi sodrástól távolabb álló steril­séget. Aligha szükséges bárkinek és éppen Somlyó Györgynek „magyarázni”, hogy valóság-bálványozás és filo­­zofikusság között éppen azoknál a nagy alkotóknál, akiket többé­­kevésbé ő is vállal — mint Ady, József Attila, vagy a maiak kö­zül Illyés, Juhász, Nagy —, sehol sincs szakadék. De ők a teljes élettel birkóztak. A valósággal, a közélettel s a változó korok gon­dolati-filozófiai áramlásaival is. Senki sem tagadhatja, hogy Füst Milán jelentékeny író és költő volt, de jelentősége mégsem korszakos méretű. Szemlélődő in­kább. Ezzel szemben az idézett, említett többiek az egész sűrű történelemben és létben mártóz­tak meg. S éppen e sűrűség miatt lettek „fővonal”, nem pedig va­lamelyik teoretikus vagy kritikus akaratából. Szükségszerűségből és történelmi vállalásból. Füst Mi­lán „tisztasága” viszont éppen a „kitérésből” adódik, ezért lett csupán jelentékeny és magányos alkotó. (Magvető) Koczkás Sándor.

Next