Népszabadság, 1972. május (30. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-19 / 116. szám

T­­ervek csak akkor érdemelnek •*- nyilvánosságot, ha önma­gukban is képesek esztétikai él­ményt nyújtani, ha a látottakat a néző nem kényszerül lépten­­nyomon átfordítani más méretre vagy másik technikára. A Műcsarnokban Kádár György faliszőnyegkartonjai érdekesek és érvényesek önmagukban is, jól­lehet rájuk más szabályok vo­natkoznak, mint általában a kép­zőművészeti és iparművészeti al­kotásokra. Különös határesetek. Többek tetszetős ujjgyakorlatok­nál, és ugyanakkor szerényebbek, mint az önálló műalkotás rangját igénylő nonfiguratív táblaképek. Pontosan éreztetik erényeiket és határaikat, mert belső terek dí­szeinek, és nem absztrakt fest­ményeknek készültek. A nagy­méretű papírfelületeken elvont alakzatok, foltok és vonalak so­rakoznak, ám a Kontrasztok, El­szakadó formák és Oldott szerke­zetek csak dekoratívak, nincsen semmiféle más értelmük. A kifeszített vonalakkal össze­kapcsolt síkok, a síkokat össze­kapcsoló józan raszterháló, a raszterhálóval tagolt, térhatást kerülő kompozíció már-már a statika törvényeinek engedelmes­kedik. Bele akar simulni a kör­nyezetibe, hogy elhódítsa az épí­tészeti együttes legvonzóbb érté­keit: a könnyed szerkezetet és az értelmes rendet. Ezért vonulnak vissza a színek. Kádár­­ György a fekete-fehér mellett csupán any­­nyi tintakéket, rozsdabarnát, pe­nészzöldet és sárgát használ, amennyit a fény-árnyékra bom­­ló architektúra is elbírna. A faliszőnyegek előképei tehát nem „festőiek” és nem a fonalak varázslatos árnyalatai fe­jezik majd ki a belső teret fel­oldó játékos ornamentikát. Gra­fikus megoldásuk szembetűnő, a kivitelre váró művek legjellem­zőbb eleme a vonal. Éppen ezzel a rajzi eszközzel tudta feloldani Kádár a monotóniát, minden lo­gikus képi konstrukció lappangó ellenségét, és éppen a vonal ál­tal sikerült gazdagabb, szelle­mesebb formát teremtenie. S­ikerült végleg kimozdulnia abból a statikus, mesterségesen megfegyelmezett stílusból, mely­ben az emberi alak többnyire ku­lisszává, jobb esetben arabeszkké egyszerűsödik, melyben a félre­értett ábrázolás elnyomta a sze­mélyes mondanivalót, de meg­fojtotta az alkalmazott műfajok környezetformáló erejét is. Can­­tata humana című mozaikterve még őrzi az erőltetett örökséget, és összezsúfolt, alá-fölé szerkesz­tett álembereivel — paradox mó­don antihumánusa­bb, mint az lakokat mellőző faliszőnyeg­­kar­tonok. * — —­­ieber Éva a Műcsarnok má­■*~­ sik kiállítója. Ugyancsak fes­tőként menekül a festészettől, hogy a textil kötöttebb műfajá­ban keressen új formai megol­dásokat. Úgy tűnik azonban, hogy Kádár Györggyel ellentétben új műfaja nem olyan kötött, és a piktúrájától sem akar olyan gyökeresen megszabadulni az idegen közegben. Varrott textí­liáit benépesíti figurákkal, mon­dákkal, az emberi műveltség von­zó emlékeivel. Profán oltárt, Zo­­diákust, Párás Pegazust, hosszú balladákat (Bogár Imre, Falba­­épített) és rövid népdalokat (Vi­­rágének) idéz a néző elé, mintha nem bízna eléggé választott tech­nikájának díszítőerejében, és iro­dalmi vagy mitológiai kelléktár­ral akarna szórakoztatni. Elbe­széléseit és meséit olajfestmé­nyeiről örökíti át új műfajába, ám a színes vonalakkal öltött zsákvásznak a képeknél is nehe­zebben tűrik a túlzsúfolt és uta­lásokkal túlterhelt tematikát, textilképek viszont eltűrik, sőt igénylik a dekorativitás és vi­zuális hatáskeltés különböző ío­ásait, és Lieber Éva olykor szí­vesen él is ezekkel az eszközök­kel. Igaz, technikája nem olyan fegyelmezett, mint a nagy gond­dal szőtt nemes faliszőnyegeké, mert a fonalak mellett archaikus hangulatú gyöngyöt, népies ízű hurkolt karikát, nyers spárgát és csillogó aranyszálat is felhasznál. Ám a szellemes anyagkombiná­ciók, a változatos faktúra festői, sőt reliefszerű megoldásai kárpó­tolnak még a megszerkesztett és mívesen megvalósított harmónia hiányáért is. Pávája — szinte meg­hazudtolva az anyagot — zomán­­cosan csillog-villog a hideg ké­kek legkülönfélébb árnyalatai kö­zött elhelyezett gyöngyszemektől, Növényvilág című kompozíciója pedig lemond minden fenséges ékítményről, minden színről, hogy a vászon rusztikus gazdagsága ma­radéktalanul érvényesüljön a boj­tok, karikák, láncok megejtő sű­rűjében. Írt technikásabb munkáihoz Lieber Éva már nem varr szentimentálisan merengő világ­nézetet, mint a mesélő vásznak­hoz, és még az ódon ikonmotívu­mokkal, a perzsa miniatúrát idé­ző elemekkel is fukarabban bá­nik, mert a díszítésre és nem az agyonstilizált történetekre össz­pontosít. Ezek a textilképek már nem ügyesen átalakított ólai ké­pek, hanem öntörvényű műalko­tások, külön hibákkal és külön erényekkel. P. Szűcs Julianna Textíliák képekben — képek textíliákban * Kádár György és Lieber Éva a Műcsarnokbani T­e 1972. május 19. péntek N­ÉPSZAB­A­­­SÁG A Nemzeti Színház sikere Helsinkiben (Kiküldött munkatársunk je­lenti.) A­kadályokban, rendkívüli kö­rülményekben, előre nem látható nehézségekben is volt része a bu­dapesti Nemzeti Színháznak a finn fővárosban. Már tíz napja tart az újságírósztrájk, finn kol­légáink béremelési harca. Kivé­telesen ugyan, a magyar sajtófo­gadás idejére — baráti gesztus­ként — felfüggesztették sztrájk­jukat, mégsem lett visszhangja a konferenciának, hiszen továbbra sem jelennek meg a finn napila­pok. De nem is a protokolláris sajtóvisszhang a lényeges — vi­gasztaljuk magunkat — sokkal fontosabb tartós hatást elérni a vendégszerepléssel, fontosabb tá­gítani művészeti hírünket és fon­tosabb politikai rokonszenveket barátsággá erősíteni, a barátságo­kat pedig szeretetté. Mert a szín­házi vendégjáték nemcsak szín­házi kérdés. Minden esetben po­litikai küldetés is. T­ehát a sajtófogadásról nem je­lentek meg híradások, sőt a pre­mierről sem fognak írni — mert meg sem jelennek — a lapok. Ám nem kell elkedvetlenedni: érték­ké válik a Nemzeti Színház meg­ismerése majd a későbbiekben. Hiszen nem elszigetelt jelenség a két nép színházi barátkozásában e mostani vendégszereplés. Ko­rábban a Thália Színház sikere a Kalevalával, Örkény István Tó­­tákjának bemutatása, majd a most is színen levő Macskajáték (éppen a vendégül látó finn Nem­zeti Színház műsorán) vagy Sza­­konyi Károly Adáshibája (ugyan­itt) az erősödő kapcsolatoknak, a meg nem szakadó érdeklődésnek és színházi-drámairodalmi esemé­nyeink nyomon követésének meg­annyi jele. (Viszonzásul jövő má­jusban a finn Nemzeti Színház adja vissza a vizitet Budapesten.) A Nemzeti Színház helsinki si­kerét még más nehézség is meg­előzte. Nem a műszak erőfeszíté­seiről akarok most beszélni: ez szinte természetes olyankor, ha egy színház kimozdul falai közül és idegen színpadon játszik. Ar­ra gondolok, amit úgy neveznek, hogy „nyelvi akadály”. Merész vállalkozás volt a mi Nemzeti Színházunktól, hogy nem alkal­mazott tolmácsberendezést és nem iktatott bele a játék menetébe akár megszakító feliratos megol­dásokat sem a finn közönség tá­jékoztatására. Csupán négy nyom­tatott, kicsiny oldalacska: ennyit kapott a színházba belépő néző. Ezen a négy oldalon mondták el neki a Czillei és a Hunyadiak meséjét, mozdulatait. Merész, majdnem vakmerő vállalkozás v­olt ez. Hiszen mit tudnak Finn­országban Vörösmarty Mihályiról és drámáiról? Mit tudnak éppen erről a drámájáról, amit még a magyar közönség se ismert, amíg Marton Endre meg nem rendez­te? Mit tudnak itt Helsinkiben a történelmi arcképcsarnok sze­replőiről? Ráadásul olyan kuszán bonyolultak Vörösmarty drámá­jában a kapcsolatok, mint egy S­hakespeare-királydrámában. Meg lehet-e szavak nélkül érteni akárcsak azt is, hogy ki kicsoda a színpadon, kihez miféle kap­csolatok fűzik és mi történik vol­taképpen az előadásban? És itt kezdődik igazában az a dráma amiért érdemes újranézni külföl­dön — idegen szemek és idegen nézők között, némiképp elidege­nedetten — egy már látott és is­mert előadást. S­zorongunk a nézőtéren: most mutatja be a Nemzeti Színház Magyarországot. Most mutatja be, miként élünk; azt mutatja be, hogy mi mit tartunk értékesnek. És egy történelmi darabból is következtetni tud és következtet is a külföldi a mai magyar való­ságra: milyenek vagyunk és mi­ként látjuk múltunkat, miféle íz­lésünk van. A szünetben az egyik színész panaszkodott, hogy olyan, mintha búvárharangban játszana. Nem érzi a kapcsolatot a közönséggel. H­a hirtelen, előadás közben hívtak volna telefonhoz, hogy ezt a tudósítást lediktáljam , sok biztatót nem mertem volna mon­dani. A függöny lemeneteléig nem tudtuk: megbukott vagy si­kert aratott a Nemzeti Színház Helsinkiben. És azután összefu­tott a függöny két szárnya és nem gyulladtak ki a nézőtér lám­pái: néma csönd támadt a kö­zönség soraiban. Három vagy négy másodpercig csönd volt. Nem tapsolt senki. Fontos pilla­natokban a négy másodperc is hosszú idő. Azután egyszerre fel­csattant a taps és a háromórás tartózkodás feloldódott. Tapsoltak és tapsoltak és tapsoltak. És újra és újra függöny elé hívták a tár­sulat színészeit és az előadást rendező Marton Endrét. Lelkes ünneplés volt. A szokásokkal ellentétben nem sorolom fel a rendező neve mel­lett a sikerben részes színészekét. Mindannyiuké nem férne el úgy­sem. Kihagyni egyet is: méltat­lanság. Molnár G. Péter * A magyar társulatot csütörtö­kön délután fogadta Pentti Ho­­lappa finn oktatásügyi miniszter. z L­elkiismeretes munkával ké­szítették elő kiadóink­ az ünnepi könyvhetet. Tekintélyes számú — csaknem száz —, s mégis hig­gadtan kiválasztott újdonság ke­rül a sátrakba; a műfajok, könyv­­típusok, nemzeti irodalmak sze­rinti választék nem csupán a helyszíni vásárláshoz csihol ked­vet, hanem az olvasás — és ál­talában a művelődés — „straté­giai” szükségleteihez is. Idő kell majd, hogy a friss kiadványokat áttekinteni s méltatni tudjuk, s végül is nem az ünnepi címke, hanem a szellemi-tartalmi gaz­dagság dönti el, hogy melyikük marad fenn vagy esik ki az em­lékezet rostáján. ÉLŐ IRODALMUNK értékeinek az ismertetése propa­­ gandistafeladatokat is ró a kri­ tikusra — olyan kötelességet, amelyet szíves-örömest vállal minden tollforgató. A hatvan­éves Hegedűs Géza verskötetét (őszi divertimento) választom mai témául, s nem hinném, hogy csak belőlem kikívánkozó vagy éppen szokványos fordulat, ha a mosolygó kétkedéssel kezdem: csakugyan átlépett a hatodik X-en? A hajdani görög bölcsre, Szalónra ugrik a gondolat, aki derűs szívvel vállalta az öregsé­get, az örök tanulás örömével hessentve el az ifjúság iránti nosztalgiát. Ezt a szellemi mohó­ságot tetézi Hegedűs Géza — bármely műfajú írásaiban a minden fiatalnak becsületére vá­ló szellemi frisseség, ezért is tudja keresetlen — belülről fa­kadó és lenyűgöző tudásanyag­gal megtámasztott — szavakkal vallani: „A tények változata oda­kint / és idebent a szenvedély szabálya / együtt vezérel vastör­vény szerint.’’ Modern líránk minden ismerője ráérez a József Attila-i gondolatok átsajátításá­­ra, mint ahogy e hat ciklusra ta­golt — láthatatlan ezekkel egy­séggé kulcsolódó — gyűjtemény egyik megkapó értéke: a művé­szet és gondolat minden régi s mai igazságának szilárd szintézi­se. A programatikusan vállalt klasszicizálás elsősorban a for­mai biztonságra értendő (a stan­zok és szonettek, alkaioszi vers­szakok és hexameterek, himnusz és oratórium fogócskájára), a bel­ső lényeg a mának szól, hiszen „Kalandos múltunk tanúságul élem; / mi emlékké lett, mindig újra jár át, / mint egész testi lé­temet a vérem.” Tanúság, de ta­nulság is a kötet — a tétlen ál­modozás életérzésével s bölcsele­tével szemben (Amit nem lehet, Alkaioszi óda az egzisztencializ­mus ellen), így alkotnak termé­szetes párcsoportokat a közvet­len társadalmi ihletésű és emlé­kező versek. A gondolati céltuda­tosság irányítja tollát — olykor tanáros pedantériával, túlmagya­­rázási hajlammal is —, s ennek vázára rakódik a tudásán variált forma: „A szépség célt mutat, és vágya tettre szólít, / hogy értsük s éljük át magunkban a valót, / s káprázatok között meglátván a valódit, / vessük reá a képet, a dallamot s a szót.” Maga az író nevezi „versekké stilizált alanyi vallomásoknak” a gyűjteményt, önironikus szigorral. Az érzelmi spontaneitás valóban nem saját­ja, de miért is utánozná a lobogó üstökű titánokat, amikor meg­­küzdött bölcsesség, munkában érlelt hivatástudat hitelesíti sza­vát? (Szépirodalmi.) K­iadóink fontos feladatokat teljesítenek az OROSZ ÉS SZOVJET irodalom klasszikus és új alko­tásainak bemutatásával. A Dosz­tojevszkij életművének hetedik köteteként kiadott, tragikusan hibás szemléletű s mégis lebilin­cselő Ördögök az Európa kiadó „fehér sorozatában” megjelente­tett, kiváltképp az esszékkel újat n­yújtó Puskin-kötet vagy a Lyra Mundi sorozatban Szergej Jesze­nyin versei — megannyi klasz­­szikus érték. A közelmúlt egyik kiváló író­ja, Jurij Tinyanov súlyos kése­delemmel kapta meg a méltó megbecsülést: a tárgyi és lelki valóság árnyalása iránti érdek­lődését holmi „deheroizálásnak” minősítette a dogmatikus kritika a harmincas években, nálunk pe­dig jobbára kiadástechnikai okokból maradt kellő hatás és visszhang nélkül a Gribojedov életéről szóló történeti regénye, A követ halála. Valóban különös könyv; a dekabristák felkelését követő évek gomolygását és hő­sének — a remek komédiaíró­nak és diplomatának — per zalai tragédiáját forró átérzéssel, de hűvös valóságigénnyel ábrázolja. Csak helyeselni tudjuk, hogy az — egyébként inkább izgalmas, mint igényes — Századok — em­berek sorozatban ismét kiadták a könyvet. (Európa.) Vil Lipatov kötete — a két, tematikailag kapcsolódó kisre­gényt tartalmazó Falusi detek­tív — könnyebb fajsúlyú olvas­mányt kínál, hiszen két bűncse­lekmény kiderítése körül zajlik a történés. Előbb egy tangóhar­­monikát lopnak el, azután már embert is ölnek a szibériai kis faluban, s egy totyakos, de re­mek memóriájú rendőr bácsi ve­zeti a nyomozásokat. Zamatos, érdekes írások. Lipatov humora és a távoli, kissé tompossá der­medt világban való tájékozottsá­ga, ahogyan az emberi kapcsola­tok rejtett rétegeit is kibontja, hamar megkapja az olvasót, és többé-kevésbé feledteti a cselek­­ményszövés ágas-bogas lassúsá­gát is. (Európa.) KÉT FRANCIA ÍRÓNŐ — két világhíresség — köteté­nek bemutatásával tágítom a te­matikai határokat. Már a Man­darinok ismertetéséhez is fe­szengve láttam hozzá, olyan szel­lemi és számbeli kisebbségben voltam és vagyok Simone de Beauvoir imádóihoz képest. A második nem című esszéjéről már alig mertem szót ejteni, any­­nyira viszolygok a felelősség sze­xuális alapelvű elutasításától. Nehezen tudom elviselni azt a testben s lélekben vájkáló ego­­centrizmust, amely Beauvoir öregkori írásait áthatja, s amely a magamutogató önmegfigyelés témájává süllyeszti akár édes­anyja rákos testének és halálá­nak elmesélését is. A már ko­rábbról is ismert kisregényt (könnyű halál) ezért érzem bor­zalmasnak klinikai pontossága ellenére is. A kegyetlen őszinte­ség néhol őszinte kegyetlenség­be csap át, mint a mostani kö­tet (A megtört asszony) két má­sik darabjában, ahol a szexuali­tás elvesztése fonnyaszt és nyo­morít halálra két öregasszonyt — olyan végzetként, amely mérhe­tetlenül hatalmasabb, mint az el­lenpontként jelzett lehetőség: a felelős élet boldogsága. (Gondo­lat.) Elsa Triórét lírai kisregénye (Hajnalban elhallgat a csalo­gány) hasonlóképp a megöre­­gedés és halál tárgyára épül — egészen más szemlélettel. Főhősének, a hajdan híres szí­nésznőnek emlékezéseiben küz­dések, bánatok, hívságos vá­gyak záporoznak, a kerettörté­net pedig (a hajdani kedvesek körében töltött éj) a végső és ha­lálos számvetés katarzisával ajándékoz meg. Érzelgősségnek nyoma sincs a regényben, önsaj­nálatnak még kevésbé, de any­­nyi érzéssel teljes, amennyi csak igaz embereknek és nagy művé­szeknek adatik meg. Elsa Triórét ilyen ember s ilyen művész volt. (Magyar Helikon.) F. R. KÖNYVSZEMLE

Next