Népszabadság, 1972. május (30. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-19 / 116. szám
Tervek csak akkor érdemelnek •*- nyilvánosságot, ha önmagukban is képesek esztétikai élményt nyújtani, ha a látottakat a néző nem kényszerül léptennyomon átfordítani más méretre vagy másik technikára. A Műcsarnokban Kádár György faliszőnyegkartonjai érdekesek és érvényesek önmagukban is, jóllehet rájuk más szabályok vonatkoznak, mint általában a képzőművészeti és iparművészeti alkotásokra. Különös határesetek. Többek tetszetős ujjgyakorlatoknál, és ugyanakkor szerényebbek, mint az önálló műalkotás rangját igénylő nonfiguratív táblaképek. Pontosan éreztetik erényeiket és határaikat, mert belső terek díszeinek, és nem absztrakt festményeknek készültek. A nagyméretű papírfelületeken elvont alakzatok, foltok és vonalak sorakoznak, ám a Kontrasztok, Elszakadó formák és Oldott szerkezetek csak dekoratívak, nincsen semmiféle más értelmük. A kifeszített vonalakkal összekapcsolt síkok, a síkokat összekapcsoló józan raszterháló, a raszterhálóval tagolt, térhatást kerülő kompozíció már-már a statika törvényeinek engedelmeskedik. Bele akar simulni a környezetibe, hogy elhódítsa az építészeti együttes legvonzóbb értékeit: a könnyed szerkezetet és az értelmes rendet. Ezért vonulnak vissza a színek. Kádár György a fekete-fehér mellett csupán anynyi tintakéket, rozsdabarnát, penészzöldet és sárgát használ, amennyit a fény-árnyékra bomló architektúra is elbírna. A faliszőnyegek előképei tehát nem „festőiek” és nem a fonalak varázslatos árnyalatai fejezik majd ki a belső teret feloldó játékos ornamentikát. Grafikus megoldásuk szembetűnő, a kivitelre váró művek legjellemzőbb eleme a vonal. Éppen ezzel a rajzi eszközzel tudta feloldani Kádár a monotóniát, minden logikus képi konstrukció lappangó ellenségét, és éppen a vonal által sikerült gazdagabb, szellemesebb formát teremtenie. Sikerült végleg kimozdulnia abból a statikus, mesterségesen megfegyelmezett stílusból, melyben az emberi alak többnyire kulisszává, jobb esetben arabeszkké egyszerűsödik, melyben a félreértett ábrázolás elnyomta a személyes mondanivalót, de megfojtotta az alkalmazott műfajok környezetformáló erejét is. Cantata humana című mozaikterve még őrzi az erőltetett örökséget, és összezsúfolt, alá-fölé szerkesztett álembereivel — paradox módon antihumánusabb, mint az lakokat mellőző faliszőnyegkartonok. * — —ieber Éva a Műcsarnok má■*~ sik kiállítója. Ugyancsak festőként menekül a festészettől, hogy a textil kötöttebb műfajában keressen új formai megoldásokat. Úgy tűnik azonban, hogy Kádár Györggyel ellentétben új műfaja nem olyan kötött, és a piktúrájától sem akar olyan gyökeresen megszabadulni az idegen közegben. Varrott textíliáit benépesíti figurákkal, mondákkal, az emberi műveltség vonzó emlékeivel. Profán oltárt, Zodiákust, Párás Pegazust, hosszú balladákat (Bogár Imre, Falbaépített) és rövid népdalokat (Virágének) idéz a néző elé, mintha nem bízna eléggé választott technikájának díszítőerejében, és irodalmi vagy mitológiai kelléktárral akarna szórakoztatni. Elbeszéléseit és meséit olajfestményeiről örökíti át új műfajába, ám a színes vonalakkal öltött zsákvásznak a képeknél is nehezebben tűrik a túlzsúfolt és utalásokkal túlterhelt tematikát, textilképek viszont eltűrik, sőt igénylik a dekorativitás és vizuális hatáskeltés különböző íoásait, és Lieber Éva olykor szívesen él is ezekkel az eszközökkel. Igaz, technikája nem olyan fegyelmezett, mint a nagy gonddal szőtt nemes faliszőnyegeké, mert a fonalak mellett archaikus hangulatú gyöngyöt, népies ízű hurkolt karikát, nyers spárgát és csillogó aranyszálat is felhasznál. Ám a szellemes anyagkombinációk, a változatos faktúra festői, sőt reliefszerű megoldásai kárpótolnak még a megszerkesztett és mívesen megvalósított harmónia hiányáért is. Pávája — szinte meghazudtolva az anyagot — zománcosan csillog-villog a hideg kékek legkülönfélébb árnyalatai között elhelyezett gyöngyszemektől, Növényvilág című kompozíciója pedig lemond minden fenséges ékítményről, minden színről, hogy a vászon rusztikus gazdagsága maradéktalanul érvényesüljön a bojtok, karikák, láncok megejtő sűrűjében. Írt technikásabb munkáihoz Lieber Éva már nem varr szentimentálisan merengő világnézetet, mint a mesélő vásznakhoz, és még az ódon ikonmotívumokkal, a perzsa miniatúrát idéző elemekkel is fukarabban bánik, mert a díszítésre és nem az agyonstilizált történetekre összpontosít. Ezek a textilképek már nem ügyesen átalakított ólai képek, hanem öntörvényű műalkotások, külön hibákkal és külön erényekkel. P. Szűcs Julianna Textíliák képekben — képek textíliákban * Kádár György és Lieber Éva a Műcsarnokbani Te 1972. május 19. péntek NÉPSZABASÁG A Nemzeti Színház sikere Helsinkiben (Kiküldött munkatársunk jelenti.) Akadályokban, rendkívüli körülményekben, előre nem látható nehézségekben is volt része a budapesti Nemzeti Színháznak a finn fővárosban. Már tíz napja tart az újságírósztrájk, finn kollégáink béremelési harca. Kivételesen ugyan, a magyar sajtófogadás idejére — baráti gesztusként — felfüggesztették sztrájkjukat, mégsem lett visszhangja a konferenciának, hiszen továbbra sem jelennek meg a finn napilapok. De nem is a protokolláris sajtóvisszhang a lényeges — vigasztaljuk magunkat — sokkal fontosabb tartós hatást elérni a vendégszerepléssel, fontosabb tágítani művészeti hírünket és fontosabb politikai rokonszenveket barátsággá erősíteni, a barátságokat pedig szeretetté. Mert a színházi vendégjáték nemcsak színházi kérdés. Minden esetben politikai küldetés is. Tehát a sajtófogadásról nem jelentek meg híradások, sőt a premierről sem fognak írni — mert meg sem jelennek — a lapok. Ám nem kell elkedvetlenedni: értékké válik a Nemzeti Színház megismerése majd a későbbiekben. Hiszen nem elszigetelt jelenség a két nép színházi barátkozásában e mostani vendégszereplés. Korábban a Thália Színház sikere a Kalevalával, Örkény István Tótákjának bemutatása, majd a most is színen levő Macskajáték (éppen a vendégül látó finn Nemzeti Színház műsorán) vagy Szakonyi Károly Adáshibája (ugyanitt) az erősödő kapcsolatoknak, a meg nem szakadó érdeklődésnek és színházi-drámairodalmi eseményeink nyomon követésének megannyi jele. (Viszonzásul jövő májusban a finn Nemzeti Színház adja vissza a vizitet Budapesten.) A Nemzeti Színház helsinki sikerét még más nehézség is megelőzte. Nem a műszak erőfeszítéseiről akarok most beszélni: ez szinte természetes olyankor, ha egy színház kimozdul falai közül és idegen színpadon játszik. Arra gondolok, amit úgy neveznek, hogy „nyelvi akadály”. Merész vállalkozás volt a mi Nemzeti Színházunktól, hogy nem alkalmazott tolmácsberendezést és nem iktatott bele a játék menetébe akár megszakító feliratos megoldásokat sem a finn közönség tájékoztatására. Csupán négy nyomtatott, kicsiny oldalacska: ennyit kapott a színházba belépő néző. Ezen a négy oldalon mondták el neki a Czillei és a Hunyadiak meséjét, mozdulatait. Merész, majdnem vakmerő vállalkozás volt ez. Hiszen mit tudnak Finnországban Vörösmarty Mihályiról és drámáiról? Mit tudnak éppen erről a drámájáról, amit még a magyar közönség se ismert, amíg Marton Endre meg nem rendezte? Mit tudnak itt Helsinkiben a történelmi arcképcsarnok szereplőiről? Ráadásul olyan kuszán bonyolultak Vörösmarty drámájában a kapcsolatok, mint egy Shakespeare-királydrámában. Meg lehet-e szavak nélkül érteni akárcsak azt is, hogy ki kicsoda a színpadon, kihez miféle kapcsolatok fűzik és mi történik voltaképpen az előadásban? És itt kezdődik igazában az a dráma amiért érdemes újranézni külföldön — idegen szemek és idegen nézők között, némiképp elidegenedetten — egy már látott és ismert előadást. Szorongunk a nézőtéren: most mutatja be a Nemzeti Színház Magyarországot. Most mutatja be, miként élünk; azt mutatja be, hogy mi mit tartunk értékesnek. És egy történelmi darabból is következtetni tud és következtet is a külföldi a mai magyar valóságra: milyenek vagyunk és miként látjuk múltunkat, miféle ízlésünk van. A szünetben az egyik színész panaszkodott, hogy olyan, mintha búvárharangban játszana. Nem érzi a kapcsolatot a közönséggel. Ha hirtelen, előadás közben hívtak volna telefonhoz, hogy ezt a tudósítást lediktáljam , sok biztatót nem mertem volna mondani. A függöny lemeneteléig nem tudtuk: megbukott vagy sikert aratott a Nemzeti Színház Helsinkiben. És azután összefutott a függöny két szárnya és nem gyulladtak ki a nézőtér lámpái: néma csönd támadt a közönség soraiban. Három vagy négy másodpercig csönd volt. Nem tapsolt senki. Fontos pillanatokban a négy másodperc is hosszú idő. Azután egyszerre felcsattant a taps és a háromórás tartózkodás feloldódott. Tapsoltak és tapsoltak és tapsoltak. És újra és újra függöny elé hívták a társulat színészeit és az előadást rendező Marton Endrét. Lelkes ünneplés volt. A szokásokkal ellentétben nem sorolom fel a rendező neve mellett a sikerben részes színészekét. Mindannyiuké nem férne el úgysem. Kihagyni egyet is: méltatlanság. Molnár G. Péter * A magyar társulatot csütörtökön délután fogadta Pentti Holappa finn oktatásügyi miniszter. z Lelkiismeretes munkával készítették elő kiadóink az ünnepi könyvhetet. Tekintélyes számú — csaknem száz —, s mégis higgadtan kiválasztott újdonság kerül a sátrakba; a műfajok, könyvtípusok, nemzeti irodalmak szerinti választék nem csupán a helyszíni vásárláshoz csihol kedvet, hanem az olvasás — és általában a művelődés — „stratégiai” szükségleteihez is. Idő kell majd, hogy a friss kiadványokat áttekinteni s méltatni tudjuk, s végül is nem az ünnepi címke, hanem a szellemi-tartalmi gazdagság dönti el, hogy melyikük marad fenn vagy esik ki az emlékezet rostáján. ÉLŐ IRODALMUNK értékeinek az ismertetése propa gandistafeladatokat is ró a kri tikusra — olyan kötelességet, amelyet szíves-örömest vállal minden tollforgató. A hatvanéves Hegedűs Géza verskötetét (őszi divertimento) választom mai témául, s nem hinném, hogy csak belőlem kikívánkozó vagy éppen szokványos fordulat, ha a mosolygó kétkedéssel kezdem: csakugyan átlépett a hatodik X-en? A hajdani görög bölcsre, Szalónra ugrik a gondolat, aki derűs szívvel vállalta az öregséget, az örök tanulás örömével hessentve el az ifjúság iránti nosztalgiát. Ezt a szellemi mohóságot tetézi Hegedűs Géza — bármely műfajú írásaiban a minden fiatalnak becsületére váló szellemi frisseség, ezért is tudja keresetlen — belülről fakadó és lenyűgöző tudásanyaggal megtámasztott — szavakkal vallani: „A tények változata odakint / és idebent a szenvedély szabálya / együtt vezérel vastörvény szerint.’’ Modern líránk minden ismerője ráérez a József Attila-i gondolatok átsajátítására, mint ahogy e hat ciklusra tagolt — láthatatlan ezekkel egységgé kulcsolódó — gyűjtemény egyik megkapó értéke: a művészet és gondolat minden régi s mai igazságának szilárd szintézise. A programatikusan vállalt klasszicizálás elsősorban a formai biztonságra értendő (a stanzok és szonettek, alkaioszi versszakok és hexameterek, himnusz és oratórium fogócskájára), a belső lényeg a mának szól, hiszen „Kalandos múltunk tanúságul élem; / mi emlékké lett, mindig újra jár át, / mint egész testi létemet a vérem.” Tanúság, de tanulság is a kötet — a tétlen álmodozás életérzésével s bölcseletével szemben (Amit nem lehet, Alkaioszi óda az egzisztencializmus ellen), így alkotnak természetes párcsoportokat a közvetlen társadalmi ihletésű és emlékező versek. A gondolati céltudatosság irányítja tollát — olykor tanáros pedantériával, túlmagyarázási hajlammal is —, s ennek vázára rakódik a tudásán variált forma: „A szépség célt mutat, és vágya tettre szólít, / hogy értsük s éljük át magunkban a valót, / s káprázatok között meglátván a valódit, / vessük reá a képet, a dallamot s a szót.” Maga az író nevezi „versekké stilizált alanyi vallomásoknak” a gyűjteményt, önironikus szigorral. Az érzelmi spontaneitás valóban nem sajátja, de miért is utánozná a lobogó üstökű titánokat, amikor megküzdött bölcsesség, munkában érlelt hivatástudat hitelesíti szavát? (Szépirodalmi.) Kiadóink fontos feladatokat teljesítenek az OROSZ ÉS SZOVJET irodalom klasszikus és új alkotásainak bemutatásával. A Dosztojevszkij életművének hetedik köteteként kiadott, tragikusan hibás szemléletű s mégis lebilincselő Ördögök az Európa kiadó „fehér sorozatában” megjelentetett, kiváltképp az esszékkel újat nyújtó Puskin-kötet vagy a Lyra Mundi sorozatban Szergej Jeszenyin versei — megannyi klaszszikus érték. A közelmúlt egyik kiváló írója, Jurij Tinyanov súlyos késedelemmel kapta meg a méltó megbecsülést: a tárgyi és lelki valóság árnyalása iránti érdeklődését holmi „deheroizálásnak” minősítette a dogmatikus kritika a harmincas években, nálunk pedig jobbára kiadástechnikai okokból maradt kellő hatás és visszhang nélkül a Gribojedov életéről szóló történeti regénye, A követ halála. Valóban különös könyv; a dekabristák felkelését követő évek gomolygását és hősének — a remek komédiaírónak és diplomatának — per zalai tragédiáját forró átérzéssel, de hűvös valóságigénnyel ábrázolja. Csak helyeselni tudjuk, hogy az — egyébként inkább izgalmas, mint igényes — Századok — emberek sorozatban ismét kiadták a könyvet. (Európa.) Vil Lipatov kötete — a két, tematikailag kapcsolódó kisregényt tartalmazó Falusi detektív — könnyebb fajsúlyú olvasmányt kínál, hiszen két bűncselekmény kiderítése körül zajlik a történés. Előbb egy tangóharmonikát lopnak el, azután már embert is ölnek a szibériai kis faluban, s egy totyakos, de remek memóriájú rendőr bácsi vezeti a nyomozásokat. Zamatos, érdekes írások. Lipatov humora és a távoli, kissé tompossá dermedt világban való tájékozottsága, ahogyan az emberi kapcsolatok rejtett rétegeit is kibontja, hamar megkapja az olvasót, és többé-kevésbé feledteti a cselekményszövés ágas-bogas lassúságát is. (Európa.) KÉT FRANCIA ÍRÓNŐ — két világhíresség — kötetének bemutatásával tágítom a tematikai határokat. Már a Mandarinok ismertetéséhez is feszengve láttam hozzá, olyan szellemi és számbeli kisebbségben voltam és vagyok Simone de Beauvoir imádóihoz képest. A második nem című esszéjéről már alig mertem szót ejteni, anynyira viszolygok a felelősség szexuális alapelvű elutasításától. Nehezen tudom elviselni azt a testben s lélekben vájkáló egocentrizmust, amely Beauvoir öregkori írásait áthatja, s amely a magamutogató önmegfigyelés témájává süllyeszti akár édesanyja rákos testének és halálának elmesélését is. A már korábbról is ismert kisregényt (könnyű halál) ezért érzem borzalmasnak klinikai pontossága ellenére is. A kegyetlen őszinteség néhol őszinte kegyetlenségbe csap át, mint a mostani kötet (A megtört asszony) két másik darabjában, ahol a szexualitás elvesztése fonnyaszt és nyomorít halálra két öregasszonyt — olyan végzetként, amely mérhetetlenül hatalmasabb, mint az ellenpontként jelzett lehetőség: a felelős élet boldogsága. (Gondolat.) Elsa Triórét lírai kisregénye (Hajnalban elhallgat a csalogány) hasonlóképp a megöregedés és halál tárgyára épül — egészen más szemlélettel. Főhősének, a hajdan híres színésznőnek emlékezéseiben küzdések, bánatok, hívságos vágyak záporoznak, a kerettörténet pedig (a hajdani kedvesek körében töltött éj) a végső és halálos számvetés katarzisával ajándékoz meg. Érzelgősségnek nyoma sincs a regényben, önsajnálatnak még kevésbé, de anynyi érzéssel teljes, amennyi csak igaz embereknek és nagy művészeknek adatik meg. Elsa Triórét ilyen ember s ilyen művész volt. (Magyar Helikon.) F. R. KÖNYVSZEMLE