Népszabadság, 1972. június (30. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-09 / 134. szám
1972. június 9. péntek NÉPSZABADSÁG Az európai közvélemény képviselőinek közgyűléséről hunaszkvayit a magyar küldöttségÉrdekek és kötelezettségek A hogy az már lenni szokott a nagy eseményeknél, a moszkvai szovjet—amerikai csúcs is hamar megkapta kommentálóitól a szokványbesorolást: „történelmi jelentőségű”. Az ilyen értékelés azután óhatatlanul ingerel az ellentmondásra; valóban felhangzott a másik kórus: láttunk már ilyen csodát, még szovjet— amerikai viszonylatban is, emlékszünk csúcstalálkozókra, amelyek állítólag megváltoztatták a légkört — s azután megint sanyarú idők jártak. Tagadhatatlan, szolidabb dolog a történelmet megfelelő történelmi távlatból írni és periodizálni. S nem fölösleges az óvatosság, amikor olyan kormány jövőbeli szándékait fürkésszük, mint az amerikai, olyan politikus hitelét mérlegeljük, mint Richard Nixon, akiről a francia polgári lap, a Combot írta, hogy „kiszámíthatatlan” és „ha másodszori elnökké választását veszély fenyegeti, könnyen visszatérhet első szerelméhez, vagyis a hidegháborúhoz”. Csakhogy bármilyen kiszámíthatatlan is valaki és bármilyen sóvárgás hajtja is az „első szerelemhez” — a forró kályhát nem szívesen csókolja meg. Amikor Nixon aláírta a szovjet—amerikai kapcsolatok alapelveinek azt a megállapítását: „Abból a közös meggyőződésből fognak kiindulni, hogy a nukleáris korszakban nincs más alap egymás közötti kapcsolataik fenntartására, mint a békés egymás mellett élés” — a realitások, az érdekek felülkerekedtek minden érzelmen. A realitások egyébként is úgy hozták, hogy a mostani szovjet— amerikai eszmecsere, Nixon előzetes elképzeléseitől bizonyos mértékben eltérően, nem csupán a légkör javításának általános színvonalán mozgott. Ennyi 1972- ben már kevés lett volna. Az 1960-as évek csúcstalálkozóinak még ez a „légkörjavítás” volt az alaptónusa, egyrészt, mert hiszen nagyon messziről indultak el a felek, másrészt mert megfogható érintkezési és megegyezési pontok alig voltak. De azóta a nemzetközi, illetve kétoldali megállapodások sorozata szinte követelte a két féltől, hogy ha csúcstalálkozóra ültek össze, ezeknek az előbbi eredményeknek szintjét szárnyalják túl. A Fehér Házat megtaszították, nyomták a „konkurrensek”, hiszen az amerikaiak közmondásosan nagy önbizalmuk közepette sem nézhették közömbösen, miképpen sikerült a Szovjetuniónak a legutóbbi hat-nyolc évben nemcsak jó szellemű, hanem a legkülönbözőbb közös nemzetközi politikai lépésekben megvalósuló viszonyt kialakítani francia vonatkozásban, rendezni sok közös dolgot az NSZK-val, megértést formálni Kanadával, Japánt első tőkés kereskedelmi partnerré fejleszteni, Olaszországgal sokoldalúan kooperálni, vezetékhálózat kiépítését megkezdeni a Nyugat-Európába áramló „vörös gáz” számára stb. A szovjet—amerikai kapcsolatokat fel kellett fejleszteni arra a szintre, amelyet a mai idők követeltek, nemcsak a két ország nemzeti érdekei, nem kevésbé a két nagyhatalomnak a világpolitika alakulására gyakorolt döntő hatása szempontjából is. Ennek a szintfejlesztésnek kifejezői voltak a moszkvai megbeszélések, megállapodások, okmányok és különösen a „csúcs csúcsa”, a SALT-megegyezés. • Elemként adódik a kérdés és a nyugati tőkés sajtó újra és újra elemezte is, hogy miképpen szerepelt Kína a moszkvai szovjet—amerikai tárgyalásokon. Mint az okményozóból és megnyilvánulásoikból is látható, a Kínai Népköztársaság, a két tárgyaló félnek hozzá való viszonya csak közvetett formában került szóba olyan vonatkozásban, hogy kijelentették: „A szovjet—amerikai kapcsolatok fejlesztése nem irányul harmadik országok és azok érdekei ellen.” Természetesen mint nemzetközi realitás és olyan probléma, amellyel mindkét országnak számolnia kell politikája alakításánál, Kína, különösen Nixon pekingi látogatását tekintve, bizonyos befolyást gyakorolt a tárgyalásokra. Érdeke® ilyen vonatkozásban az az elemzés, amelyet a Die Zeit című nyugatnémet hetilap adott: „A pekingi látogatás az amerikai elnöknek látványos felfedező utazás volt egy diplomáciáikig eddig fel nem járt országba, ahol először leltárt kell csinálni. A moszkvai utazás ezzel szemben Nixon számára józan kereskedelmi út volt, jól ismert partnerekhez, azzal a céllal, hogy új konkrét megállapodásokat kössön az előzőleg pontosan kiszámított és kiszámítható kölcsönös érdekeltség alapján.” Ehhez talán még annyit lehetne hozzáfűzni, hogy amilyen mértékben Moszkvában az amerikai elnök belemerült a kétoldalú és sokoldalú érdekeltségieknek ezekbe a részleteibe, annál soványabbnak tetszhetett számára — és főleg a világbékére, biztonságra vágyó tömegek számára — pekingi látogatásának eredménye, mert az bizony csak általános „légkörjavítással” jellemezhető. De hát ez tulajdonképpen természetszerű, hiszen a puszta negatívum — mármint hogy mindkét fél szovjetellenes — bajásain sziüt pozitív eredményeket ... Ide kívánkoznak a megjegyzések a vietnami kérdésben. A közös nyilatkozatból már ismert, milyen egyértelmű nyíltsággal foglalt állást az indokínai népek szabadságharcának igaz ügye és támogatása mellett a Szovjetunió. Azóta már megérkeztek a nyugati kommentárok is, s ezek még inkább mutatják a szovjet álláspont következetességét. A Neue Zürcher Zeitung bizonyos iróniával írt arról, hogy mennyire nem ismerik az amerikaiak a Szovjetuniót, amikor Vietnamról alkuiba próbáltak bocsátkozni vele. „Johnson oka makacs, de semmivel sem alátámasztott elképzelés, hogy a Szovjetunió a vietnami ügyben az amerikai elnöknek segítségére lehetne vagy akár akarna lenni és lenne. Erős jelek vallanak arra, hogy Moszkvában az amerikai tárgyaló partnerek megpróbáltak a gazdasági közeledés ellentételeként bizonyosjóindulatú magatartáson kialkudni, különösen kellemetlen, zavaró pontokon, például Vietnamban és a Közel-Keleten. Ez a kísérlet, úgy látszik, sikertelen volt.” Amerikai szemszögből persze érthető, hogy Nixon mindenképpen szeretett volna Moszkvában valami, legalábbis halvány gesztust kapni, ami felvillantja a vietnami zsákutcából való kivezetés lehetőségét. (Kapott is: Párizsiba utasították a tárgyalóasztalhoz — csakhogy Nixon nem ezt várta.) Mert hiszen túl a vietnami háború belső, amerikai társadalmi terhein, az indokínai agresszió Washingtont béklyózza nemzetközi politikai mozgásában is, miközben a Szovjetunió a vietnamiaknak adott segítségével és más lépéseivel is a Világ sok térségében szerzett támogatókat és vívott ki sikereket. Amikor tehát Nixon moszkvai látogatása előestéjén fokozta a VDK bombázását, Hanphong kikötőjében aknazárat létesített, igyekezett ebből a Szovjetunióhoz képest előnytelen helyzetéből valamicskét lefaragni. Csakhogy mivel megint csak nem az érdekelt vietnami féllel folytatott ésszerű tárgyalások, hanem a régi erőpolitika lejárt módszereihez folyamodott — ez a kísérlete sem sok eredménnyel járt. A szovjet vezetést ugyan,abban a pillanatban, már könynyű döntés elé állította — fogadja-e az elnököt vagy sem —, de most utólag már látható, hogy amikor mégis a csúcstalálkozó megtartása mellett foglaltak állást, a nemzetközi enyhülést, mint általános és hosszan tartó érdeket, mint állandóan ható tényezőt tervszerűen össze tudták egyeztetni a vietnami nép ügyének védelmezőével. Rendkívül fontos, már most megfogható eredménye a csúcsértekezletnek az európai kérdésekben végbement változás. Az európai biztonsági értekezlet ügye, amelyet olyan hosszú ideig és szívósan szabotált, csendesen, visszatartott Washington, a moszkvai tanácskozás után zöld utat kapott. S emellett külön problémaként, bár természetesen vele összefüggésben, megállapodtak abban, hogy eszmecserét kezdenek a fegyveres erők és fegyverzetek csökkentése és egyezmény kimunkálása tárgyában a közép-európai térséget illetően. Amerikának európai politikájában mostanáig tulajdonképpen az a feloldhatatlan dilemma érvényesült, hogy az Egyesült Államok nem európai hatalom, bár Európában jelen van és tevékenykedik, míg a Szovjetunió jelenléte földrajzi, történelmi, kulturális, pszichológiai természetesség. Amerika európai szövetségesei mind kétkedőbben és kritikusabban figyelték a tengerentúli hatalomnak azokat az erőlködéseit, amelyeket befolyása biztosítása érdekében kifejtett, ám amelyeknek az összeurópai érdekeikhez vajmi kevés közük volt. Leginkább a franciáknál volt lemérhető ez az elutasító magatartás, a legkevésbé az angoloknál, de ezen a „hangulati spektrumon” belül többé-kevésbé minden nyugateurópai ország színei megjelentek. Amerikát az a rémkép gyötörte, amelyet Zbigniew Brzezinski, az ismert amerikai politológus így fejezett ki: „A kis nemzeti államok »európai Európája« egyedül kíván majd Oroszországgal rendezést elérni, mindazokkal a veszélyekkel, amelyek ebből fakadnak Amerika és Európa további viszonyára, s magára Európára.” A moszkvai közös nyilatkozattal most — úgy látszik — helyére kerültek a dolgok, természetesen úgy, hogy végül is az Egyesült Államoknak kellett engednie az európai biztonság és együttműködés megteremtésére törekvő közös hangulatoknak és áramlatoknak. S ez jó az egész világnak — tulajdonképpen Amerikának is, már amennyiben valóban józan eszére hallgat és nem a régi erőpolitikai reflexeire. 17 Ikerülhetetten, hogy feltegyük a kérdést: vajon megváltozott-e az amerikai imperializmus természete és Nixon nézeteinek a rendszere? Természetesen nem. Sőt még azt sem mondhattuk, hogy az amerikai elnök lemondott volna az erőpolitikáról, vagy akár a világ vezetésének amerikai szerepéről. Jól tanúskodik erről hazatérése után mondott kongresszusi beszéde, amelyben azt bizonygatta, hogy az Egyesült Államok számára az egyedüli elfogadható nemzetvédelmi kiindulópont, ha Amerikánál erősebb hatalom nincs a világon. Vagyis, amint a L’Humanité vezércikke Moszkváról megállapította: „Emlékeztetni kell arra, hogy a békés egymás mellett élés nem idill, hanem azt rákényszerítették az imperializmusra. Az osztályharc tovább folyik. A békés egymás mellett élés nem jelenti a nemzeti felszabadító harcok feladását ellenkezőleg, kedvezőbb körülményeket kell teremteni a győzelmükhöz. ” A moszkvai szovjet—amerikai tárgyalások ehhez adtak segítséget. Hiszen a konkrét megfogható hasznokon kívül mindenképpen előnyös, ha az amerikai elnök olyan felismeréssel tér haza a Szovjetunióból, mint amilyent megérkezésekor mondott beszédében a kongresszus előtt így fogalmazott meg: „Legyünk ugyanolyan mélyen elkötelezettek életformánk iránt, miként a kommunista vezetők — akikkel új kapcsolatokra törekszünk — saját rendszerük iránt.” Nemes János Csütörtökön visszaérkezett Brüsszelből az a 17 tagú küldöttség, amely népünk képviseleteiben részt vett az európai közvélemény képviselőinek közgyűlésén. A delegációt Kállai Gyula, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának, s az európai biztonság és együttműködés magyar nemzeti bizottságának elnöke vezette. A küldöttség fogadására a Ferihegyi repülőtéren megjelent Kisházi Ödön, az Elnöki Tanács helyettes elnöke, Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, dr. Molnár Béla, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára, dr. Szántai István, az Actio Catholica főtitkára. * A közgyűlés befejezése után a belga szenátus elnöke és a belga képviselőház elnöke fogadta Kállai Gyulát, a magyar küldöttség vezetőjét. A fogadáson részt vett dr. Réczei László, hazánk brüszszeli nagykövete. A szocialista országok segítsége az aknazár ellenére eljut Vietnamba A VDK küldöttségének sajtóértekezlete Párizsban (Párizsi tudósítónktól.) Nguyen Than Le, a VDK Párizsban tárgyaló küldöttségének szóvivője csütörtök délután sajtóértekezletet tartott. Ismertette a VDK ellen legutóbb mind intenzívebbé váló légitámadásokat, felsorolta azokat a helyeket, ahol iskolákat, kórházakat és megáradt folyók gátjait is bombázták. Elmondotta, hogy — ellentétben Nixonnak a csapatcsökkentésről tett kijelentéseivel — a 7. amerikai flotta állományát igen rövid idő alatt 13 ezerről 60 ezerre emelték, az Egyesült Államok stratégiai légierejének pedig több mint a fele a Vietnam elleni hadműveletekben vesz részt. Kijelentette, hogy a VDK kormánya változatlanul és következetesen a konfliktusnak tárgyalások útján való megoldása mellett van. Ha az amerikai kormányban megvolna a jószándék, akkor 24 óra alatt elhallgathatnának a fegyverek. Ha azonban Nixon harcra kényszeríti, akkor Vietnam népe változatlan lendülettel fogja folytatni a harcot — mondotta. A VDK, kikötőiben létesített amerikai aknazár hatásosságára feltett kérdésre a szóvivő határozottan azt válaszolta, hogy Vietnam népe az aknazár ellenére megkapja a Szovjetunió, Kína és a többi szocialista ország teljes segítségét. El-Zajjat tájékoztatója Egyiptom minden lehetőséget megragad a közel-keleti helyzet rendezésére (Kairói tudósítónktól.) Egyiptom megelégedéssel fogadta a szovjet—amerikai csúcstalálkozó eredményeit — jelentette ki csütörtöki sajtóértekezletén dr. Hasszan el-Zajjat, az EAK tájékoztatási állami minisztere. — Ezek az eredmények összhangban vannak céljainkkal, s megfelelnek annak a várakozásunknak és felfogásunknak, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok, mint a Biztonsági Tanács állandó tagjai, felelősséggel tartoznak a világ békéjéért. Külön is örömmel tölt el bennünket, hogy a két nagyhatalom állást foglalt a közel-keleti válság békés rendezése mellett a Biztonsági Tanács határozatának megfelelően, s támogatásaikról biztosították Jarring ENSZ-s megbízott közvetítő misszióját — mondotta a Népszabadság tudósítójának kérdésére válaszolva. Egyiptom aláveti magát az ENSZ- határozatoknak, s üdvözöl minden olyan kezdeményezést, amely előmozdítja a válság politikai rendezését. Egy kérdésre válaszolva megvilágította Szadat elnöknek azt a gyakran idézett kijelentését, hogy „nincs más alternatívái, csak a harc”. Ez azt jelenti — fejtegette —, hogy kudarcba fulladtak a politikai rendezési kísérletek a BT-határozattól kezdve a Jarring-misszión és a Rogerts-terven át az afrikai államfők békekezdeményezéséig. Egyiptom azonban minden lehetőséget megragadott, megragad és a jövőben is meg fog ragadni, egyetlenegyet kivéve, a megadást. Ez az ajtó örökre zárva marad. A Tel Aviv-i repülőtéren végrehajtott gerillaakcióról szólva az államminiszter kijelentette, hogy Egyiptom nem gazdája a Palesztina ellenállási mozgalomnak, s nem tartozik felelősséggel az akcióiért. Az egyiptomi külügyminisztérium — folytatta — csütörtököm közölte a kairói amerikai érdekképviselet vezetőjével, hogy az egyiptomi kormány megalapozatlannak és elfogadhatatlannak minősíti azt az amerikai tiltakozást, amely Szidki miniszterelnök nyilatkozatára reagált. Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy Sziidki dicsőítette volna a Tel Aviv-i akciót, csupán azt emelte ki, hogy annak sikere szétzúzta az izraeli szervezettségről és biztonságról költött imperialista propagandát. Kairó elítélő álláspontja egyébként nem változott a repülőgép-fehérítésekkel kapcsolatban, mert továbbra is elismeri magára nézve a nemzetközi jog érvényességét. A Népszabadság tudósítójának válaszolva El-Zajjat hangoztatta, hogy Egyiptom a saját tapasztalatai alapján az Arab Szocialista Unióban találta meg az összes nemzeti erőket összefogó nemzeti egység formuláját. Líbia magáévá tette ezt a formulát, s ennek nyomán határozták el a két szocialista unió egyesítését. Az öt pártot egyesítő Szíriai Nemzeti Haladó Front más körülmények között, eltérő tapasztalatok alapján jött létre. Kairó szükségesnek tartja a Szíriai Nemzeti Fronttal való együttműködés fejlesztését, bár ennek nem okvetlenül kell szervezeti fúzióhoz vezetnie. Becz Sándor Nixon a SALT-megállapodás ratifikálását készíti elő Nixon elnök Camp David-i nyaralójában kedden és szerdán előkészítette a kongresszushoz intézendő különleges üzenetét, amelyben felkéri a törvényhozókat, hogy minél gyorsabban ratifikálják a hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról a Szovjetunióval aláírt szerződést. Miközben az amerikai kormányzat az első nukleáris korlátozási egyezmény életbeléptetését készíti elő, más vonalon teljes erővel megkezdte kampányát újabb fegyverkezési programok megindítására. Laird hadügyminiszter szerdán a haditengerészeti akadémia végzős hallgatói előtt mondta el, ám nyilván a törvényhozóknak szánta azt az okfejtését, hogy a SALT-megállapodást csak azért sikerült elérni, mert az Egyesült Államok a legutóbbi éveikben fenntartotta katonai erejének színvonalát. (MTI)