Népszabadság, 1972. szeptember (30. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-26 / 227. szám

1912. szeptember 26. kedd NÉPSZABADSÁG Nagyszabású kiállítási, színházi, rádió- és tv-program a budapesti művészeti heteketi Hétfőn a Fészek Klubban Fodor Lajos, a budapesti művészeti he­tek igazgatója számolt be az ün­nepi eseménysorozat fontosabb rendezvényeiről. Az idei művé­szeti hetek elsősorban a népmű­vészeti hagyomány, a folklór ins­pirálta irányzatok bemutatására vállalkoznak, főként Kodály Zol­tán életműve közvetítésével. Fon­tos feladat ugyanakkor az új kor­társi alkotások patronálása, fó­rum biztosítása a különböző mű­fajokban születő új magyar mű­vek és művészi törekvések szá­mára. A jól komponált műsor­­szerkezet hű tükre lehet Buda­pest művészeti életének is, s azon túl a magyar szellemi élet erő­teljes hatósugarú modelljévé vál­hat. Az idei ősz rangos művészi se­regszemléje iránt hazánk hatá­­­rain túl is nagy az érdeklődés. Érdekesség, hogy még Fokváros­ból is befutottak kérdések a prog­ramra és a részvételi lehetősé­gekre vonatkozóan. A Fővárosi Operettszínházban szeptember 27. és október 5. kö­zött népdal- és nép­táncfesztivált rendeznek, amelyen a Magyar Ál­lami Népi Együttes, a Budapest Táncegyüttes, a Belügyminiszté­rium Duna Művészegyüttese mel­lett színpadra lép a Szovjetunió Állami Komi Ének- és Tánc­együttese, valamint a chilei Auca­­man együttes is. Négyszáz szereplőt vonultat fel az október 1-én bemutatásra ke­rülő Ugorjunk a táncba című mű­sor, amelyen az ország különbö­ző vidékeiről érkező falusi együt­tesek nyújtanak tudásukból ízelí­tőt. India művészetével ismer­­ked­hetenek meg az érdeklődők október 5-én. A balettprogram­ban külön színt képvisel a Pécsi Balett, amely több bemutatóval is közönség elé lép. Ami a szín­házprogramot illeti, nagy az ér­deklődés a prágai Divadlo Na Vi­­nohradech és a belgrádi Atelje 212 előadása iránt, és az előjelekből ítélve telt ház lesz a londoni Ro­­yal Shakespeare Company bemu­tatóin is. A Vígszínház a modern magyar drámák hetének megren­dezésével vesz részt az őszi fesz­tiválon, a Thália Színház a nép­hagyományokhoz kapcsolódó drá­máit fűzte csokorba. Október 21. és 25. között magyar bemutatók hete lesz a fővárosi színházakban. Az ünnepi filmhét október 5-től 12-ig tart, ez idő alatt hat új produkció kerül a nézők elé. A Híradó moziban október 5. és 18. között néprajzi rövidfiknek pe­regnek, míg a Filmmúzeumban október 16. és 21. között folklór­produkciókat láthat a közönség. A rádió és a tv ünnepi prog­ramjai mellett tíz kiállítás egé­szíti ki a főváros hagyományos őszi fesztiváljának műsorát. Szep­tember 27-től a népművészet mesterei idei díjnyertes munkáit tekinthetik meg az érdeklődők az Iparművészeti Múzeumban A nép­művészet mesterei tárlaton. A 125 éves Nemzeti Múzeum épületével is kiállításon találkozhatunk szeptember 28-tól. Szeptember 29-én Déry Tibor nyitja meg Ber­­náth Aurél festőművész gyűjte­ményes kiállítását a Budapesti Történeti Múzeum­ban,­­szeptem­ber­ 30-án pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékezik személyes tár­gyak, fényképek segítségével a hat éve elhunyt Tamási Áronra. Magyar textil- és ötvösművészek pályadíjnyertes munkái kapnak otthont október 5-től a budapesti Csontváry Teremben. A Fanfárhangokkal, Ránki György­nek, a Felszállott a páva témá­jára komponált zenéjével kezdő­dött az idei budapesti művészeti hetek eseménysorozata hétfőn es­te az Erkel Színházban. A dísz­előadáson, Kodály Zoltán Szé­kelyfonó című művének megszó­lalása előtt Hantos János, Buda­pest Főváros Tanácsának elnök­­helyettese mondott ünnepi beszé­det. A HARCOS ÉS A SZÉPSÉG. A Bolgár Népköztársaság nem­zeti ünnepe alkalmából bemuta­tott Mandulaág (Emil Manov rá­­diójátéka) a lírai legenda; ez a halk tónusú zsáner — Otcenasek, Jurij Nagibin, Munteanu, Len­gyel, Sánta jut azonnal eszünk­be — igen jellemző a kelet­európai irodalomra, amikor a kalandos elemek mellőzésével, mintegy átszűrten, a nehéz idők h­é­tköznapjainak mikrovilágában ábrázolják a háborús éveket, a fasizmus légköreit, az ellenálló­kat. Manov hősének bujkálása sem kapcsolódik hatásos izgal­makhoz, különös nyomozásokhoz, hajszákhoz. Marin, az ellenálló társaival kontaktust kereső fiatal festőmű­vész, kényszerű kisvárosi várako­zása során tulajdonképpen nem forogna komoly veszélyben, ha jóindulatú, de félős (olykor csak óvatoskodó) barátai, ismerősei, hajlandók volnának befogadni. De még­­így is , hogy kóborol­nia kell — „megúszhatna” e né­hány napot. Ha meg tudna ma­radni harcosnak, örökké résen, állónak. De ki­ kiitör belőle a „ci­vil”, a háborút, mint létformát teljesen el nem viselő, aki ön­­tudatlanul is kockáztat. Akinek vesztét egy önkéntelen mozdulat okozza, amellyel letöri a marídu­­laágat: a ragaszkodásnak ez a reflexe a szép felé, a hivatása — és a béke felé. Tragikus vétség ebben a helyzetben, és ez jó meg­látással kapcsolódik a lebukást közvetlenül előidéző, az ártatlan tettből ügyet csináló, acsarkodó „sértett tulajdonos” gőgjéhez ,és bosszúvágyhoz­ és a hivatalos közeg együgyű fontoskodásához. A megragadó szimbólum azonban kis híján elsikkad a lapos, erőt­len megírás miatt. A pécsi Nemzeti Színház értő közreműködésén túl, Nógrádi Ró­bert tisztán értelmező rendezése ■kellett ahhoz, hogy a mit sem jelentő dühítő véletlen, a „bal­­szerencse” fatalitása helyett el­juthassunk az eredeti gondolatig. Kelemen László zenei összeállí­tását is segítségül híva a drámai űrök kitöltéséhez. FIATALOK STÚDIÓJA. Há­rom éve szerkeszti Dénes István ezt a sorozatot, amelyben fiatal írók tanulják a rádiós szakmát, eddig rádiónovella, a rádiómono­lóg műfajában. Ezúttal — újítás­ként — „szabályos” hangjátékot kapunk a Janus Pannonius pá­lyázat második díjasától, Szent­­mihályi Szabó Pétertől. Az S. O. S.-Barátság külföldön már kissé leszerepelt „ziccer” témá­hoz nyúl, az öngyi­lkosmentő te­lefonszolgálatihoz. (Egyebek közt egy érzelgős amerikai film ké­szült róla, s legutóbb A pap fe­leségében is fölhasználták.) Ná­lunk mégis aktuális, mert a szol­gáltatás bevezetését jeles pszicho­lógusok ajánlják és próbálják is megvalósítani napjainkból több­felé. Kíváncsi lettem volna Szentmiihályi Szabó állásfoglalá­sára — ellene, vagy mellette —, de csak játszadozik az ötlettel. Visszájáról is mutogatja, mire nem használható, hogyan lehet visszaélni vele. Né­hány szokvány­­lehetőséget variál, hogy végül is elüsse az egészet a teljes beug­ratás váratlan csattanójával, ami­vel egyúttal visszamenőleg föl is menti magát a felszínesség vád­ja alól. Ez ügyességre vall, lele­ményre, de maradt a tény, hogy — őszinte sajnálatunkra — még­sem vállalta, amiibe belekezdett. (Rendezte Dániel Ferenc, fősze­replő Harsányi Gábor.) RACINE FELTÁMASZTÁSÁ­­NAK NEHÉZSÉGEI. Racine szó­szólói leginkább a fordítói: Be­nedek Marcell, Illyés Gyula, Kar­dos László, Vas István, Somlyó György. Kiváló költők, akik nagy­ra becsülik ezt a klasszikus köl­­tőfejedelmet, a francia nyelv gyarapító művészét. Pompázatos sorait, monológjai tökélyét, ér­zelmeinek magas hőfokát kíván­ják köztpiiccsé tenni. És el is érik. Az olvasónál. De a színpa­don? Győri Berenice-e­lőadását Egri István rendezésében a tévé révén az egész ország láthatta. A Phaedrát is ő adaptálta (jó ér­zékkel tömörítette másfél órásra) és dirigálta a rádióban. És ezek egyelőre nem győznek meg Ra­cine „hazai életképességéről”. Szophoklész, Euripidész aktuális, izgat, megragad. Racine hősei közül mintha megfagyna a leve­gő. A Phaedránál is. Pedig Rutt­­kai, Bessenyei, Tolnay, Mécs és a többiek, átélésre és egyszerű­ségre törekedtek — és biztosan élvezettel is tolmácsoltak egy-egy fenségesen megfogalmazott rész­letet. De valami hiányzik e tra­gédiákból. Talán az a baj, hogy túlságosan is „tiszták”, arisztok­ratikusak. A morális probléma nem tud társadalmivá válni, mint a görögöknél. Fájdalmas és tisz­teletre méltó magánügy marad, melyet szomorúan nézünk kívül­ről, de nem tudunk azonosulni vele. Talán közrejátszik benne Racine janzen­izmusa, hőseinek eleve hiábavaló küzdelme a pre­desztinációval szemben. Csak utalni tudunk Racine fel­­támasztásának nehézségeire, mert a téma meghaladja e keret le­hetőségeit. De tépülődésünkkel nem vagyunk egyedül. Saját ha­zájában is kétség a vita forrása. Vannak, akik muzeális értéknek tartják, vannak, például a kon­zervatív irodalmárok, vagy a Co­­médie Francaise régi retorikus is­kolájának hívei —, akik feltétel nélkül , hódolnak neki. Megint mások az újrafölfedezés igényé­vel bizonyítani próbálnak. Fiatal, ambiciózus rendezők, akik való­ságos Racine-divatot szeretnének kreálni. (A Racine-drámák elő­adásait ugyanis eddig jobbára csak­ a francia irodalomból vizs­gázni készülő ifjúság látogatta.) Munkájuk eredményét még nem ismerjük, de kíváncsian várjuk. Ahogy Egri további próbálkozá­sait is. Hegedűs Tibor A RÁDIÓ MELLETT i—i——i—i—i—i Ma nyílik a Pillantás Európa fővárosaira című kiállítás A budapesti centenáriumi ün­nepségsorozathoz kapcsolódóan kedden nyílik meg a Pillantás Európa fővárosaira című kiállí­tás, amelyet az európai fővárosok polgármestereinek találkozója al­kalmából rendeznek a városligeti BNV területén. Skoda Lajos, a fő­városi tanács elnökhelyettese hét­főn előzetes tájékoztatást adott a kontinens fővárosait reprezentáló tárlatról. A nagyszabású kiállítás 21 európai főváros eredményeit, lakosságának életét mutatja be. A reprezentatív kiállítást ma az európai fővárosok vezetői tanács­kozásának részvevői jelenlétében Szépvölgyi Zoltán, a fővárosi ta­nács elnöke nyitja­ meg. Budapest makettjének egy részlete a Pillantás Európa főváro­saira című kiállításon. Színház — Belgrádban, 212 székkel Egy vendégjáték élé­ n Belgrád belvárosának van egy ■*­* csendes utcája, a Lole Riba­­ra. Évente három hétre zajos csa­tatérré változik. Fiatalok hem­zsegnek, különös viseletekben vagy csak pulóveresen, farmerek­ben. Külföldi nagyságok tolonga­nak diákok között. Állandó prob­léma jegyet szerezni. Az utca 21-es számú házának erkélyecské­­jén megjelenik esténként három elegáns trombitás és megfújja az ünnepi fanfárokat. Itt zajlik már hatodik éve a BITEF, a belgrádi nemzetközi színházi fesztivál, amely a világ minden országából fagad vendégeket, hogy bemutat­hassa előadássorozatain a jelen­kori színházi törekvések legszíne­sebb és legfigyelemreméltóbb új­­donságait. (Az idén első alkalom­mal magyar társulat is részt vesz, ezen az aggályos gonddal elő­válogatott találkozón: a Huszon­ötödik Színház Hernádi—Jancsó Fényes szelek című színpadi kom­pozícióját játssza) Az előcsarnokban egy orgonista játszik dzsesszmuzsikát az elő­adás kezdetéig. A csarnokban, a dohányzóban és az emeleti társal­gókban, ahol minduntalan bolon­dos kiállításokkal lepik meg a színháznézőt, estélyi ruhás látoga­tók között csizmás-szvetteres diá­kok. Egyiket sem zavarja a má­sik. Az estélyi ruha és a csavargó­kosztüm ugyanannak a magatar­tásnak két szélsőséges oldala. De aki megkerüli az épületet és a színészbejáró felől közelíti meg a színházat, még nagyobb felfor­dulást talál. Két ember nincs, aki ugyanazt az anyanyelvet beszél­né. Az egyik társigazgató, a szín­ház irodalmi vezetőjének, az egyetemista külsejű Jovan Ciri­­lovnak szobájában papírok, falra ragasztott emlékeztetők, színes prospektusok és műsorfüzetek a világ valamennyi országából. Ha­talmas rendetlenség, mégis pilla­natok alatt ismeri ki magát a fia­tal igazgató és egyszerre tárgyal négy nyelven. Egy érdeklődőnek telefonon németül, a másik városi telefonba szerbül válaszolgat, mi­közben franciául és angolul tár­gyal a szobában levő külföldiek­kel. S ha nagyon kell, akkor ma­gyarul is ért, mert a Bácskában nőtt fel, és a gyerekektől az utcán ráragadt a magyar szó. Mira Trai­­lovic, a tekintélyes társigazgató, a színház vezetője a színpadot cse­rélte fel a színházzal, színésznő volt, de fontosabbnak tartotta, hogy nagy tudással és szervező­erővel egybetartsa a színházukat és rendezze az előadásokat. E E erre a színházra szokták azt mondani: ékszerdoboz. De bármilyen tetszetős és célszerűen szép, nem illik most a parányi színházra ez a meghatározás, mert az ékszerdobozhoz legalább­is biedermeier képzetek társul­nak. Az Atelie 212-től és az álta­luk őszönként szervezett színházi fesztiváltól talán a biedermeier esik legtávolabb. Nem rekeszte­­nek pedig ki semmit látókörükből és műsorukból, csak modern le­gyen, csak újdonság legyen, a megmerevedett színházi formák fellazítása, gazdagítása, kitágítá­sa. Miközben a világ minden tájá­ról érkezett vendégek ügyes-bajos dolgait intézik a Lole Ribara ut­cai épületben, a színfalak mögött a színház is előadásra készül. Bu­dapestre utaznak. Amíg a világ megjelenik az ő színpadukon, ad­dig a világ színpadain szokták bemutatni saját előadásaikat. Ta­valy Berlinben voltak Wedekind Lulujával, Gombrowicz­ Operett­jével, azelőtt New Yorkban. Most a Vígszínházban játsszák el egyik legsikerültebb produkciójukat, Alfred Jarry Übü királyát és a Huszonötödik Színház helyiségé­ben a Hamlet a pincében címet viselő előadásukat. Ez utóbbi magyarázatra szolgál. A címe leg­alábbis. Eredetileg valóban a pin­cében játsszák. A színház pincé­jében. De ne poros-lomos szenes­pincét képzeljenek el. Hanem lu­xuspincét. Csigalépcsőn lehet le­menni oda, kicsiny színpad, ké­nyelmes ülések, jó világítási be­rendezések és kamaraprodukciók fogadják a nézőt. Ha előadást tar­tanak. Máskor viták színhelye ez a kamarapince, a kamaraméretű kicsiny színház kamaraterme. Hogy egészen pontosak legyünk: a nagyterem is viták színhelye, mert az Atelje 212 vitaszínház, akkor is, amikor éppen nem vi­tatkoznak benne, csak színházat játszanak. T vitákból született és célja is a­­ vita. 1956-ban alakult fiatal színészekből, akik valami „mást” akartak játszani. A Borba című politikai napilap székházában tartották előadásaikat. Itt volt kétszáztizenkét férőhely — innen nevükben a szám. És nem szín­ház volt, hanem valóban műhely, ezért nem nevezik magukat még ma sem színháznak, csak atelié­­nek. Kamara-előadásokkal, sza­valóestekkel, szobabalettel és ka­maraoperával, kabaré-előadások- 1­al indultak. Hat éve Firenzében láttam őket először, Aleksander Popovici Kocakocogás című há­romszemélyes abszurdjának elő­adásával. Popovici azóta híres író lett. Így fedeznek fel ismeretlen író­kat, ismeretlen irányzatokat. Az Atelie 212 valóban színházi labo­ratórium. Egy vég nélküli színházi tanfolyam műhelye, ahol az alko­tók is együtt tanulnak publiku­mukkal, miközben legnagyobb ta­nulsága kísérletsorozataiknak, hogy semmi sem állandó, minden mindig változik. S még a kísérle­tek sem állandósulhatnak, előbb­­utóbb szintetizálni kell a kutatási eredményeket. Ilyen szintézis a Hair produkciójuk, és az Übü ki­rály meg a kamara-Hamlet, ame­lyekkel most a budapesti vendég­játékra utaznak. M. C­. P. Móricz emlékmatiné a Kossuth Klubban A Tudományos Ismeretterjesz­tő Társulat irodalmi-nyelvi szak­osztálya október 8-án, vasárnap délelőtt 11 órai kezdettel Móricz Zsigmond halálának 30. évfordu­lója alkalmából emlékmatinét rendez a budapesti Kossuth Klub­ban. Czine Mihály irodalomtörté­nész tart előadást, Jócsik­­Lajos mond emlékbeszédet; közremű­ködik Jancsó Adrienné, Török Erzsi, Kistétényi Melinda, Hor­váth Ferenc és Szabó Gyula.

Next