Népszabadság, 1972. október (30. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-05 / 235. szám

4 A KÖZÖS PIAC CSÚCSÉRTEKEZLETE ELŐTT Párizs csalódásai Nemsokára három éve lesz Pompidou Hágában tett feltűnő bejelentésének: feladva De Gaulle hosszú éveken át tartó el­lenkezését, beleegyezett Anglia felvételébe a Közös Piacba. Az­óta is egy esztendő telt el, hogy — ugyancsak a francia elnök — csúcsértekezletet kezdeményezett a Közös Piac régi hat és újon­nan jelentkezett négy ország ál­lam-, illetve kormányfői részvéte­lével. Most pedig mindössze né­hány nappal e csúcstalálkozó előtt, amelynek színhelye pedig Párizs lesz, a francia lapokban az egészről szinte egy szó sem esik. Tízek helyett kilencek A francia kezdeményezést kö­vető feltűnő érdektelenségben közrejátszhatott az a megrázkód­tatás, amelyet a francia kormány a Közös Piac kiszélesítéséről ren­dezett népszavazás keserves győ­zelme nyomán átélt, és természe­tesen az is, hogy a norvégiai „nem” miatt a tízek tervezett csúcsértekezlete végül is csak a kilenceké lesz. Ez azonban még­sem indokolna ekkora közömbös­séget. Annál inkább az a körül­mény, hogy Párizs nagy remé­nyekkel kezdte meg erőfeszíté­seit a Közös Piac kiszélesítésé­re, de ezekben sorra csalódnia kellett. „Nem a mi politikánk válto­zott, hanem a körülmények”; „Más szelek fújnak a La Manche­­csatorna túlsó partja felől. „Ha De Gaulle marad a kormányzód­nál, ő is változtatott volna az irá­nyon” — ezekkel igazolta Pom­pidou megenyhült magatartását a közösségtől addig távol tartott Anglia iránt. Annyiban kétség­telenül igaza volt, hogy a meg­változott európai helyzet — és ebben Franciaország megválto­zott szerepe — cselekvést követelt. Amíg az NSZK csak gazdasá­gilag játszott vezető szerepet Nyugat-Európában, addig Fran­ciaország a saját gazdasági sú­lyát meghaladó nemzetközi te­kintélyével, mindenekelőtt a Szovjetunió és Kelet-Európa iránti pozitív politikájával ezt el­lensúlyozni tudta. Bonn politi­kai közeledése a szocialista orszá­gok irányába, szerződése a Szov­jetunióval és Lengyelországgal, az enyhülés a két Németország között jelentősen megnövelte az NSZK politikai befolyását is. Pá­rizs joggal kezdett aggódni affe­lől, hogy elveszíti vezető szere­pét a Közös Piacban és hogy ala­posan meggyengül helyzete az európai politikai arénában is. Cselekvést követelt a dollár­válság nyomán kialakult nyugat­európai pénzügyi bonyodalom is. Előbb az NSZK, majd Hollan­dia, végül a „tagjelölt” Anglia felszabadította valutája árfolya­mát, Franciaország pedig kettős árfolyam bevezetésére kénysze­rült. Mindez megrendítette, sőt felborulással fenyegette a Közös Piac eddigi egyedüli — sokat vi­tatott, de egyáltalán nem leki­­csínylendő — eredményét: a fix árfolyamra épített egységes me­zőgazdasági árrendszert. Párizs javasolta egyrészt a visszatérést a valuták kötött árfolyamához, másrészt a nyugat-európai orszá­gok olyan gazdasági és pénzügyi együttműködését, amely határo­zottan ellent tudna állni az Egye­sült Államok önző és válságát Nyugat-Európába exportáló pénz­ügyi politikájának. A francia ja­vaslatot azonban az NSZK elve­tette és a Bonn megnövekedett befolyásának mintegy igazolá­saként — szembehelyezkedett az­zal a többi tagállam is. Egyedül Franciaország egyedül maradt. Arra számított, hogy gesztusa, amellyel megnyitotta a kaput Anglia belépése előtt, megszer­zi számára az NSZK ellensúlyo­zására a szigetország, valamint a jobbára angol orientációjú má­sik három tagjelölt ország támo­gatását. Annál is inkább re­ménykedett ebben, mivel a nem­zetközi tekintélyéből sokat vesz­tett Anglia is „hasonló cipőben” jár. Közös piaci kezdeményezéseivel a francia kormánynak olyan am­bíciója is van, hogy a kibővülő gazdasági közösség politikai irá­nyító szervét Párizsban állítsák fel. A továbbra is Brüsszelhez ra­gaszkodó Benelux államok ellen­kezésével szemben Párizs ebben is Londonban remélt szövetségest. Csalódása azonban már itt el­kezdődött. Nem csekély meglepe­tésére Anglia — amelynek pedig látszólag semmi érdeke nem fű­ződik Brüsszelhez — a többi tag- és tagjelölt országgal együtt a po­litikai titkárság párizsi székhelye ellen foglalt állást. A francia kor­mányt ez a váratlan egység javas­latával szemben annyira meg­hökkentette, hogy ezzel az ambí­ciójával — mint amiért egyelőre reménytelen küzdeni — sürgősen elhallgatott. Igazi csalódás azonban a már lényegbe vágó gazdasági és pénz­ügyi kérdésekben érte. Anglia ki­jelentette: egyelőre nincs szándé­kában visszatérni a font kötött árfolyamához. Nem Párizst támo­gatja tehát Bonn-nal szemben, hanem ellenkezőleg: ugyanazt a gyakorlatot követi, mint az NSZK a márkával és Hollandia a forint­tal. Anglia sem ért egyet a kife­jezetten az Egyesült Államokkal szemben kialakítandó pénzügyi egységgel. Vonakodik attól, hogy — amint Párizs javasolja — hi­vatalosan is felemeljék az arany árát (amely egyébként uncián­ként a hivatalos 38 dollár helyett már 70-et ér!). A többi közös pia­ci partnerrel együtt attól tart, hogy ez csak megerősíti, sőt eset­leg állandósítaná Amerika intéz­kedését a dollár át nem váltható­ságára és mindennél tovább bőví­tené Nyugat-Európa pénzügyi bo­nyodalmait. A francia kormány tehát most már nemcsak a Közös Piac régi tagjai, hanem a kibővülő közösség körében is egyedül maradt. Csaló­dása annál nagyobb, mivel kezde­ményezéseivel nemcsak nemzet­közi helyzetét, elsősorban közös piaci pozícióját szerette volna megszilárdítani, hanem — a kö­zelgő parlamenti választások előtt — helyreállítani megcsappant belpolitikai tekintélyét is. Ez in­dította a francia kormányt arra, hogy már-már visszavonja a csúcsértekezlet összehívására tett javaslatát, mert „értelmetlen egy olyan tanácskozás, amelyen nincs kilátás a megegyezésre és az ér­demleges döntésre”. Túlzott remények nélkül Abban, hogy a csúcsértekezletet végül mégis összehívták Párizsba az eredeti időpontra, nemcsak a többi tagország — elsősorban a választások küszöbén álló NSZK határozottsága —, hanem Francia­­ország jobb belátása is szerepet játszott. Hiszen a már meghirde­tett csúcsértekezlet elhalasztása nyílt beismerése lenne annak, hogy a közösség egyelőre nem képes tovább lépni a megalaku­láskor Rómában aláírt egyezmény kereteiből, nem képes áthidalni az egyes tagállamok nemzeti ér­dekeinek korlátait, és nem képes elhárítani a dollárválságot ide exportáló Amerika gazdasági be­hatolását. Egy ilyen beismerés kellemetlen belpolitikai következ­ményekkel járhatna Bonnban, de­­ Párizsban is. „Végre valami, amiben a két kormány egyetért” — állapítja meg erről keserű ön­gúnnyal a milliós példányszámú France Soir. A dániai népszavazás „igen”-je után — bár a csúcsértekezletről a francia sajtó változatlanul diszk­réten hallgat — kétségtelenül ta­pasztalható némi megkönnyebbü­lés. Norvégia „nem”-jét követően ugyanis a hangulat komor volt. Most végül ha nem is a tízek ül­nek majd a Kiéber sugárúti palo­ta tárgyalóasztalánál, de mégis­csak a kilencek, nem pedig — amitől tartani lehetett — a nyol­cak. Sovány vigasz, de mégiscsak vigasz. Azon viszont nem változ­tat, hogy a tényleges előrehala­dást, az érdemi döntést illetően ezen a csúcsértekezleten senki sem táplál túlzott reményeket. Fábián Ferenc NÉPSZABADSÁG 1972. október 5. csütörtök Hatékonyabb árellenőrzést sürget a fővárosi tanács végrehajtó bizottsága 810 000 forint gazdasági bírságra kötelezték a Tűzoltókészülék Kst-t A fővárosi helyiipart jellemző árpolitikai vonásokat elemezte, a helyszíni árvizsgálatok tapasztala­tait és az ármozgási tendenciákat vetette össze szerdai ülésén a fő­városi tanács végrehajtó bizott­sága. A tanács ipari főosztálya 23 tanácsi vállalat, 250 ipari és házi­ipari szövetkezet, s tizennégyezer magánkisiparos felett gyakorol árellenőrzést; vizsgálatainak el­múlt esztendei, illetve idei első félévi tapasztalatait summázták a végrehajtó bizottság elé terjesztett jelentésben. Az ármozgási tendenciákat ösz­­szegezve megállapították, hogy azokban a gazdálkodó egységek­ben, ahol a lakosság igényeinek kielégítése mellett közületi javító­tevékenységet is végeznek — sza­bad árforma alkalmazása esetén — általában a közületi díjak eme­lésével igyekeznek eredményeiket javítani. (Például a Patyolat Vál­lalatnál és a Ruhatisztító Kft-nél.) Miután a maximált díjak — kü­lönböző árintézkedések tovább­gyűrűző hatása miatt — sok eset­ben elszakadtak a ráfordítás érté­kétől, a csökkenő eredmény ellen­­súlyozására néhány helyen (pél­dául a fodrásziparban, vagy a kozmetikában) az új szolgáltatá­sok bevezetésekor a korábbi ár­színvonalat meghaladó árak ki­alakítására törekszenek. A fővárosi tanács ipari főosztá­lyának munkatársai úgy tapasz­talták, hogy a fizetőképes kereslet — kevés kivételtől eltekintve — meghaladja a kínálatot, s ez a helyzet magában rejti a burkolt emelés veszélyét. A lakosságtól érkezett panaszok vizsgálatakor jöttek rá, hogy egyes termékek el­készítésekor elhagynak különböző munkaműveleteket, amelyeket az árkalkuláció elkészítésekor figye­lembe vettek, vagy a ténylegesen felhasználtnál több anyagot szá­mítanak fel. Sajnálatos tapasztalat, hogy a termelőegységek csupán szűk körének vannak átfogó árpolitikai elképzelései, olyanok, amelyeket az üzemi tervekkel összhangban készítettek el. A rugalmas ár­­mechanizmus lehetőségeit csak el­vétve használják fel a jövő gaz­dálkodási biztonságának elősegí­tésére. A vizsgálatok eredményeként az ipari főosztály szakemberei az idei esztendő első hat hónapjában egy esetben indítványozták gazda­sági bírság kiszabását, három íz­ben kezdeményeztek szabálysér­tési eljárást, két esetben éltek a figyelmeztetés lehetőségével. A gazdasági bírság kiszabását a Tűzoltóké­szülék Ksz ellen kérték, az árszabályozó rendelkezések és a vállalati árpolitikai követelmé­nyek megsértése miatt. A köz­ponti döntőbizottság határozatá­ban 840 ezer forint gazdasági bír­ság és 21 ezer forint eljárási il­leték megfizetésére kötelezte a kisipari szövetkezetet. A magán­kisiparosoknál az idei első félév­ben 241 vizsgálatot végeztek; ezek nyomán 12 szabálysértési el­járásra és 14 írásbeli figyelmez­tetésre került sor. Úgy tapasztal­ták, hogy a kisiparosok sok eset­ben nem tesznek eleget a jogsza­bályban előírtak szerint árverés­készítési kötelezettségüknek; ter­mékeiken nem tűntetik fel az árat, gyakran elmulasztják az ár­táblázatok kifüggesztését, s bi­zonylataik hiányosak. Tíz kisipa­ros tevékenységének részletes szakmai vizsgálatánál olyan hiá­nyosságokat állapítottak meg, hogy kérték adójuk felülvizsgá­latát. A fővárosi tanács végrehajtó bizottsága a jelentést elfogadta, s úgy foglalt állást, hogy a végre­hajtó bizottság szükségesnek tart­ja az árellenőrzések számának és hatékonyságának növelését, és szigorúbb eljárást tart szükséges­nek a szabálytalankodókkal szem­ben. Saorj401—mafjt/mir tim­föld­gyyár épül Jugosala­viti Imit Szerdán az Aluterv szakértők­ből álló delegációja Leniingrádba utazott, ahol a Jugoszláviában épülő szovjet—magyar timföld­­gyár létesítésének részleteit, üte­mezését tárgyalják meg. A le­­ningrádi tanácskozást a Cvet­­metpromexport és a Chemokomp­­lex szerződése előzte meg. A meg­állapodás értelmében a leningrá­di Vármi tervezőintézet és az Alu­­terv közösen készíti el a jugoszlá­viai Vlasenicában szovjet hitel­ből épülő 600 ezer tonna évi ka­pacitású timföldgyár műszaki do­kumentációját. A létesítmény csaknem felét az Aluterv tervezi, több magyar sza­badalom felhasználásával. ..KERESEK EGY MAGYAR FÉRFIT...» Szedas ezredes emlékei KEDVES, ÉRDEKES VENDÉG járt a napokban Budapesten, Konsztantyin Afanaszjevics Sze­­das, a szovjet hadsereg nyugal­mazott ezredese. Tagbaszakadt, erőteljes férfi, aki korát és négy súlyos sebesülését meghazudtoló fürgeséggel, lankadatlan figye­lemmel rótta fővárosunk utcáit. — Negyedszer járok Budapes­ten — mondta az esti beszélge­tés közben. — Keresek egy fér­fit, egy magyar orvost, aki a há­ború idején megmentette az éle­temet. S idevonz a családban szájról szájra szálló legenda is. Dédapám „históriája, aki magyar ember volt, és Kossuth lángoló híve. A szabadságharc leverése után menekült Ukrajnába, s ott telepedett le egy Csupahovka ne­vű faluban. Az apám is ott szü­letett. Konsztamityin Afanaszjevics már Moszkvában látta meg a napvilágot. Apja odaköltözött, ott nősült, és ott is halt meg fiatalon. Konsztantyin Szedas az anyját is hamar elvesztette, és nevelőott­honban nőtt fel. Üzemi munkás lett, komszomolista, majd beirat­kozott a munkásegyetem esti ta­gozatára. Jól tanult, és a Kom­­szomol tiszti iskolára javasolta. 1929-ben lett a moszkvai tüzér­tiszti iskola hallgatója, majd el­végzése után a Vörös Hadsereg tisztje.­­ — A második világháború a keletporosz határon talált. Ké­sőbb részt vettem Leningrád vé­delmében, majd a 2. Ukrán Front csatáiban, a leni­ngrádi 17. nehéz gárda-tüzérdandár parancsnoka­ként. Jasin, Bukaresten, Kolozsváron, Szegeden át jutott el Budapestig. — Kíváncsian figyeltem, déd­apám sok sebből vérző földjét és az embereket. Csapatostul jöttek át hozzánk a katonák. Nemegy­szer tapasztaltam, hogy a lakos­ság elrejtette a németek elől és gondosan ápolta sebesültjeinket. Meghökkentett, s egyúttal meg is nyugtatott, hogy a közkatonasor­ban levő fiatalok, a kisemberek mennyivel többet értettek a poli­tikához, mint a vezetők, mennyi­vel világosabban megértették a történelem intő szavát. BUDAPESTEN csaknem véget ért Konsztantyin Szedas élete. — Január 13-án történt. Sajnos elfelejtettem az utca nevét, a fel­jegyzéseim pedig később elégtek egy harckocsiban Bécs elfoglalá­sa közben. Talán a mai Móricz Zsigmond körtér táján történhe­tett. A 259. és a 260. gárdaezred hadrendjét ellenőrizte, a dandár politikai tisztjének, Bortnyikov alezredesnek és Szarkaszov har­cosnak a kíséretében. Egyszer­­csak az egyik kapu alól géppisz­­tolyos fasiszta támadt rájuk és Konsztantyin Szedast csaknem kettéfűrészelte a leadott sorozat. — Két lépést még a magam lá­bán tettem meg, köpenyemmel fogva össze a tátongó hassebet. Azután már csak arra emlékszem, hogy egy orvosi rendelőben fe­küdtem a műtőasztalon, s egy 45 —50 év körüli férfi gipszelte a bal karomat, amelyet csukló fölött szintén összeroncsolt a géppisz­tolysorozat. Hetekig feküdt a szovjet tiszt a magyar orvos lakásán, s a gon­dos ápolás jóvoltából hamar túl­jutott az életveszélyen.­­ Két hét múlva már levelet is írtam a feleségemnek: „Jól va­gyok, nincs semmi bajom.” Na­gyon meglepett a gyors válasz, amelyet otthonról kaptam: „Nem igaz, láttuk a filmhíradóban, hogy súlyosan megsebesültél.” Az a különös eset történt, hogy a szovjet tábori filmhíradó mun­katársai éppen a környéket jár­ván, szemtanúi voltak a fasiszta támadásnak, és megörökítették Konsztantyin Szedas sebesülését is.­­ A filmszalag ma is megvan az archívumban, látszik rajta az utca sok részlete, csak éppen az elnevezése nem — tárta szét ke­zét kissé reménytelenül a ven­dég, az aznapi eredménytelen ku­tatás után. — S most fáj a szí­vem, hogy nem tudok az én or­vosom nyomára akadni. Most is előttem áll a hallgatag komor fér­fi, aki a Volgánál elesett fiát si­ratta, s közben engem ápolt olyan odaadással, mintha a fia lettem volna. Konsztantyin Szedas, hála a gondos kezelésnek, felgyógyult, s tovább harcolhatott. Útja Győrön, Komáromon, Magyaróváron át, Bécs, majd Brno felé vitte. A győ­zelem napját is Csehszlovákiában ünnepelte. Később haza került, Távol-Keleten teljesített szolgá­latot, s onnan nehéz lett volna a magyar orvos nyomára bukkan­nia. De 1956 őszén sokat gondolt arra, hogy felkeresi megmentőjét. Az Üllői úton, a Kilián-laktanyá­­nál, az ellenforradalmárokkal ví­vott harcban azonban megsebe­sült. — 1970-ben is jártam itt, a fel­­szabadulás negyedszázados évfor­dulóján. Vendég voltam, egyik program a másikat követte, kifu­tottunk az időből. S közben el­telt huszonhét év. Az emlékezet is megkopik. Nemrég találkoztam egykori gépkocsivezetőmmel, Vo­­logya Guszarovval, aki mindent tudott közös kalandjainkról, va­lamikor percre-órára felsorolta az eseményeket. Most már ő sem emlékezett sem az utcára, sem az orvos nevére. KONSZTANTYIN SZEDAL úgy tért vissza Moszkvába, hogy nem szoríthatta meg megmentője ke­zét. De még mindig nem adta fel a reményt. E néhány sor talán a rég keresett orvos kezébe kerül, s akkor ő újra Budapestre jön vagy Moszkvába várja jó barát­ját. Kékesdi Gyula

Next