Népszabadság, 1972. december (30. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
20 NÉPSZABADSÁG 1972. december 24. vasárnap ILLÉS ENDRE: NYUGTA ELLENÉBEN Ötszemélyes groteszk (Csáth Géza ötletéből) Az Anatómiai Intézet lépcsőháza. Üvegfalú portásfülke. Nyárt délelőtt, régi években. Az üvegfal mögött a jóhúsú, ötvenes portás széles, zsíros szalonnát eszik, zöldpaprikával. Szabályosan vagdossa a kenyeret, a szalonnát. A csomagolópapírral leborított, tiszta asztalon kis halom só, ebbe mártogatja a zöldpaprika cikkelyeit. Árnyék vetődik az üvegfalra. Egy fiatal férfi áll a portásfülke előtt. A FÉRFI. Jó napot kívánok. A PORTÁS eszik, fel sem pillant. A FÉRFI. Jó napot. Néhány pillanatig várakozik. Felvilágosítást szeretnék kérni. A PORTÁS nyeli a szalonnát, harapja a zöldpaprikát, komótosan, flegmával feleli. Csak tessék. A FÉRFI szeretné, ha a portás felpillantana, de végül is megunja a várakozást. Nem zavarom? Pillanatnyi csend. Csak azért kérdezem, mert Amerikában munkával töltik ki a munkanapot. A PORTÁS tovább eszik, de most már érdeklődve szemügyre veszi a férfit. Amerikából tetszett jönni? A FÉRFI. Onnan. A PORTÁS. De magyar? A FÉRFI szabatos, kissé merev modorú ember. Most is szabatosan felel. Még magyar állampolgár vagyok. A PORTÁL belemelegszik a beszélgetésbe, szünetelteti az evést. Csak azért kérdem, mert a sógorom is kiment Amerikába. Éppen két éve... Tessék mondani, magyar ember is boldogulhat odakint? A FÉRFI. Ha dolgozik. A PORTÁS. A sógorom most egy konzervgyárba került, azelőtt cementet lapátolt. Azt írta, az nehéz munka volt. A FÉRFI megunja a portás fecsegését, félbeszakítja. Én egy haláleset ügyében jöttem ... " A PORTÁS elámul. Ide mihozzánk, az anatómiára? A FÉRFI. Ugyanis háromnegyed évvel ezelőtt meghalt az apám. A szomszédok megírták, hogy a Ludoviceum utcai belklinikán halt meg. Szeretnék kimenni a sírjához , de a klinikáról ide küldtek, azt mondták, hogy innen temették el. A PORTÁS meghökken. Innen? Feláll, kijön a fülkéből. Már nem az előbbi közömbös, falatozó, bizalmaskodó ember. Egyre zavartabb. Tessék csak mondani, hogy mondták a klinikán? A FÉRFI. Hogy amikor meghalt, ideszállították. A PORTÁS. Szabad tudnom a nevét? A FÉRFI. Gyetvás Pál. A PORTÁS. És a kedves édesapja neve? A FÉRFI. Ő is Gyetvás Pál volt. A PORTÁS. Hát kérem ... tessék lemenni az alagsorba... A férfi máris indulna, de a portás megállítja: Nem! Inkább a tanársegéd úrhoz tessék fordulni ... A félemeleten, Géczi tanársegéd úrhoz. A FÉRFI. Erre? A PORTÁS útját állja. De nem ma! Holnap tessék eljönni ... Ma nincs itt. A FÉRFI. És másvalaki nem tudná megmondani, hogy melyik temetőbe vitték? A PORTÁS. A tanársegéd úrra tartozik. A FÉRFI belenyugszik. Mereven elköszön. Jó napot. Megfordul, elmegy. Másnap a fiatal férfit ide-oda küldözgetik, végül az intézet igazgatójához, Lencz professzorhoz kerül. Könyvekkel, írásokkal, levelekkel telerakott íróasztal: itt dolgozik a professzor. Egyszerű bőrgarnitúra a szobában: itt fogadja a vendégeit. A falon, az íróasztal fölött Lenhossék József, a híres magyar anatómus portréja. A professzor az íróasztalnál ül, jegyezget. Finom, törékeny jelenség, alcán franciás kecskeszakáll, körülbelül ötvenéves. Még nincs szüksége szemüvegre, s nem visel fehér köpenyt. Belép egy fiatal nő, a titkárnője, ő viszont büszkén viseli fehér köpenyét. Ragyog, magabiztos. Nagyon szép nő. Kezében fekete kötésű napló. ANGÉLA. Professzor úr, itt a Gyetvás! LENCZ felnéz. Megegyeztünk, hogy az adjunktus úr beszél vele. ANGÉLA: Az adjunktus úr kérelmével jövök, tessék fogadni Gyetvást, mert az adjunktus úr nem tudja megmondani neki. LENCZ megadja magát, legyint. Maguk mindent rám hárítanak. Minden nehéz ügyet... ANGÉLA szemtelenül leteszi a fekete könyvet a professzor asztalára. Mert a professzor úr mindent megold ... Behoztam a nyilvántartási naplót is. LENCZ: Nem bánom, küldje be. Angéla kisiet. Belép a tegnapi fiatal férfi, kalapja a kezében. Köszönés nélkül, izgatottan beszélni kezd. A FÉRFI. Professzor úr, önök valamit titkolnak előttem! LENCZ feláll, nagyon udvarias. Itt, az anatómián már nincsenek titkok. Ami titok volt, azt hanyatt fektetjük a bádogasztalon. Kérem, foglaljon helyet. A FÉRFI. Tegnap óta ide-oda küldözgetnek, a belklinikáról az anatómiára, az egyik portás a másikhoz, a tanársegéd úr az adjunktus úrhoz ... pedig én csak felvilágosítást kérek önöktől, a temetőt, a parcellaszámot: hová temették az apámat? LENCZ a bőrgarnitúrához tessékeli a látogatót, kezében a fekete könyv. Talán mégis üljünk le. Leülnek. Mikor halt meg az édesapja? A FÉRFI. A szomszédok azt írták, tavaly szeptemberben. A napot nem tudom. LENCZ lapozgat a könyvben. Igen, igen ... Intézetünkbe szeptember 18-án került. A FÉRFI izgatottan. Tehát innen temették? LENCZ. Ide szállították, mert a klinikán nem jelentkezett senki, aki a temetéséről intézkedett volna. A FÉRFI. Nincsenek rokonaink, anyám halála óta apám egyedül élt. LENCZ felnéz a fekete könyvből, behajtja, de mutatóujját a megfelelő oldalak közé csúsztatja. És ön? Ön hol volt? A FÉRFI. Amerikában. Már négy éve kint élek. LENCZ. Mit tud az édesapja haláláról? A FÉRFI. A szomszédok csak annyit írtak: elesett, és be kellett vinni a klinikára. LENCZ a könyvbe pillant. Valóban. Az utcán elesett, és a vérző sebet tetanuszfertőzés érte. Későn vitték be a klinikára. Harmadnap meghalt. A FÉRFI. És önök... Önök nem segíthettek rajta? LENCZ: Mi anatómusok vagyunk, mi boncolunk. Elszánja magát a közlésre. Nagyon tárgyilagos, változatlanul udvarias. A törvény tudniillik úgy rendelkezik, ha a betegért, illetve a halottért nem jelentkezik senki, átszállítják hozzánk. Ilyenkor az a feladatunk, hogy a halottat, az előírásoknak megfelelően, tanulmányi célokra felboncoljuk. Néhány pillanatig hallgatnak. A FÉRFI. Nem értem, kérem ... Talán bizonytalan volt a diagnózis? LENCZ: A diagnózis a belklinika dolga, mi abban nem kételkedhetünk. De miután az édesapját a klinika rendelkezésünkre bocsátotta, mint mondtam, a holttestet tanulmányi célokra felboncoltuk. A FÉRFI rosszat sejtve. Tanulmányi célokra? LENCZ: Az orvostanhallgatók. A FÉRFI fel akar állni, de rögtön visszaereszkedik a karosszékbe. Azt akarja mondani, professzor úr, hogy az orvostanhallgatók ... ők boncolták? LENCZ: Igen, ők. Csak így tanulmányozhatják igazán az izmok, erek, idegek belső elhelyezkedését. Ezt a törvény biztosítja. A FÉRFI. És ... mikor boncolták? LENCZ a könyvbe pillant, öt hónapja. A FÉRFI hosszabb hallgatás után. És ... semmi nem maradt belőle? LENCZ. De igen. A szkeletje. A FÉRFI. Bocsánat, nem értettem. LENCZ. A csontváz. Az maradt meg. Ismét felüti a könyvet. Milyen foglalkozást is folytatott az édesapja? A FÉRFI csak sokára kapja fel a fejét. Asztalos volt. LENCZ tovább lapozgat a fekete könyvben. Nagyon szép, erős csontjai voltak, maceráltattuk és preparáltattuk a csontokat. A FÉRFI. Kérem, professzor úr ... Láthatnám azt a csontvázat? LENCZ. Igazán látni kívánja? A FÉRFI. Kívánom! LENCZ. Ha kívánja, természetesen behozatom. Feláll, az asztalhoz megy, megnyomja az asztali csengőt. Itt áll a szomszédban, a nagy előadóteremben. A medikusok nagyon megszerették. Máris belép a kihívóan fiatal, harsogóan egészséges titkárnő. ANGÉLA. Parancsol, profeszszor úr? LENCZ. Szóljon Imre bácsinak, hozza be a nagy előadóteremből a szkeletet. ANGÉLA gyanúsan készséges. Behozom én magam. Kisiet. A fiatal férfi lehajtott fejjel ül a pamlagon, a professzor figyeli. LENCZ: Kérem ... Mégis, hogyan történt, hogy senki... senki nem jelentkezett az édesapjáért? A FÉRFI gyötrötten tűnődik, dadog. Nem is tudom ... Persze, gondolnom kellett volna rá... de ki gondolhatta, hogy így... Azt mondták róla, nagyon rátarti ember ... Az volt. Szigorú ember, de engem nagyon szeretett... Büszke volt rám ... Akármilyen nehezen éltünk, el kellett végeznem az egyetemet... Csak azért mentem ki Amerikába, hogy segítsek rajta... Nagyon gyorsan vissza akartam jönni... de ott sem könnyű, összefüggéstelenül dadog. Ha tudom ... ha tudom... De ki gondolta volna... Nyílik az ajtó, a titkárnő behozza a vasrúdra illesztett csontvázat. Nehezen bír vele, zörögnek a csontok, de hősiesen hozza: kíváncsi a jelenetre , hogyan fogadja majd a fiú az apját. A professzor segít a lánynak, a csontvázat a szoba közepére helyezik. A fiú most bizonytalanul feláll, de egyelőre csak áll. A titkárnő igazgatja a csontokat, majd a fiú felé fordul. Várja, hogy az odajöjjön. ANGÉLA. Nem kell félni tőle. A professzort sértii a hang. LENCZ: Köszönöm, Angéla. Most talán ne zavarjuk a mérnök urat. A lány csak vonakodva enged a felszólításnak, megindul kifelé, de a nyitott ajtóban megáll, onnan nézelődik. A professzor a fiúhoz lép. LENCZ. És most néhány percig magára hagyom ... Búcsúzom is, kari ülésre kell mennem. Sajnálom, hogy ilyen rendkívüli körülmények között kellett megismernem. Visszatér Amerikába? A FÉRFI. Most már vissza. LENCZ. Jó utat. Kezet fog a fiúval. A FÉRFI. Köszönöm, profeszszor úr. Lencz összeszedi az asztalról jegyzeteit, aktatáskájába teszi őket. Kimegy, becsapja az ajtót. És a fiú végre kettesben marad az „apjával". Néhány lépést tesz, megáll előtte, nézi, egy ideig nem nyúl hozzá. Majd bizonytalan mozdulattal megsimítaná a koponya járomcsontját, az oszygomaticumot, de a keze nem engedelmeskedik, az erejéből csak a felkarcsont érintésére futja. Lassan oldódik a félelme. Tapogatni kezdi a csontokat, először a bordákat, majd felemeli az egyik kezet, utána a másikat. Sokáig nézi az arcot, a szem két üres gödrét. Váratlan mozdulat: valamit észrevett. A jobb kulcscsonthoz nyúl, az megvan. Balra tekint: a bal kulcscsont hiányzik. A FÉRFI határozottan az ajtóhoz siet, kiszól. Kisasszony!... Kisasszony, kérem!... ANGÉLA máris belép, kezében egy nagyobb cédula. Tessék. A FÉRFI izgatottan. Itt valami hiányzik! Megragadja a lány kezét, a csontvázhoz húzza. Nézze! ANGÉLA nagyon fölényesen kérdezi. Ne mondja, hiányzik? Mi hiányzik? A FÉRFI izgatottan bök rá a hiányzó csont helyére. Itt!... Itt!... A túlsó oldalon megvan, de itten hiányzik az a kis csont! ANGÉLA odapillant, változatlanul fölényes. És igaza van!... Azok a borzas elsőévesek már megint letörték az egyik klavikulát. A FÉRFI ráförmed. Hát maguk így vigyáznak itt az emberre? ANGÉLA: Lehet is azokra a taknyosokra vigyázni. A múlt félévben a boncteremben összetörtek egy egész szkeletet. A FÉRFI egyre izgatottabb. Itt van még a tanár úr? ANGÉLA. Már elment. A FÉRFI. Akkor az adjunktus úrral szeretnék beszélni. ANGÉLA illetlenül kihívó. Velem nem intézheti el? A FÉRFI. El akarom vinni!... Nem engedhetem meg, hogy öszszevissza törjek! ANGÉLA. Megmondtam, hogy velem is elintézheti... A professzor úr gondolt rá, hogy igényt tart a szkeletre, és megengedte, hogy kiadjuk. A FÉRFI. És rögtön elvihetem? ANGÉLA. Megmondtam. A FÉRFI megragadja a vasrudat, megemeli. Most? Így? ANGÉLA. Most. Így. A férfi magasra emeli a csontvázat, átöleli, olyan szenvedélyesen szorítja magához, mintha egy élő embert ölelne. Megindul az ajtó felé. De a lány utánaszól. ANGÉLA: Várjon!... Valamit még nem intéztünk el. Meg kell fizetnie az Anatómiai Intézet költségeit. Egy letisztítás, egy összeszerelés — összesen harmincöt korona. Nyújtja a kezében tartott cédulát. Itt a nyugta, előre kiállítottam. A FÉRFI a földre állítja a csontvázat, zsebébe nyúl, gyorsan leszámolja a professzor asztalára a harmincöt koronát. Tessék ... És most már vihetem? ANGÉLA: Most már viheti. A férfi másodszor is átöleli a csontvázat, és kimegy vele az ajtón. Elszántan siet furcsa terhével, közben lesüti a szemét, mintha pirulna az apja meztelensége miatt. KERESZTÚRY DEZSŐ: SZAVAINK Költészet ez még? Dísztelen törmelékek, a zűrzavar szavai, értelem nélküli üzenetek a széthullt egység honából. Titkos zengzetek, hangtestépítmények, fény, füst, még botránykő sem: a Semmi tükre. Steril magány-poézis, vagy napra-nap élménybeszámoló. Mert megtanultunk tények hitelével s kellő arányérzékkel ítélni, hogy ez van, ez nincs, ez vágy, ez álom, tudjuk jól, hol a határ erély és erőszak közt, mi a terv, mi a teljesítmény, mi igazán fontos, csak elfeledték, közöny fedi, szokás, parancsok védik. S olyan szép, torokszorító igazságként felidézni! De ez az igazság? Mit érnek jeleink? Más lesz, bár mélyről tör fel s élesen tükröz a szó. Igazán nem érti, ki hallja, magunk is alig. Kötélen táncolunk, háló hurkaiban. — Jobb a közhely, az ősi tapasztalat összege, hogy egyre több a magányosan kivetett vén, hogy tülekvő óriások dolgokat rúgnak szét; embernek ember farkasa, kaparj kurta, neked is lesz; jótett helyébe jót ne várj ... Igazi csak a föld s az ég! De láttál csillagokat tanácsba gyűlni? Nyájat szót érteni? Óh Messiások, kik szóltatok mindenáron! Szólj te is, de, bár igazad van, nincs igazad, ha úgy beszélsz, mint maguk elé motyogok. Az vagy, mit a többiekről átélsz, hírül adsz. Arcát cseréli a világ, de lényege egy. Te is fordulsz korral, esővel, széllel, de benned is egy, éled, megnő a tüzes nyelvek igéje. Évmilliók mélyén áramlik, erősödik, s itt van, mint a földrengés, a vihar s a csend. NÉMETH ANDRÁS LÍNÓLEUMMETSZETE