Népszabadság, 1972. december (30. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

20 NÉPSZABADSÁG 1972. december 24. vasárnap ILLÉS ENDRE: NYUGTA ELLENÉBEN Ötszemélyes groteszk (Csáth Géza ötletéből) Az Anatómiai Intézet lépcső­háza. Üvegfalú portásfülke. Nyá­rt délelőtt, régi években. Az üvegfal mögött a jóhúsú, ötvenes portás széles, zsíros sza­lonnát eszik, zöldpaprikával. Szabályosan vagdossa a kenye­ret, a szalonnát. A csomagoló­papírral leborított, tiszta asztalon kis halom só, ebbe mártogatja a zöldpaprika cikkelyeit. Árnyék vetődik az üvegfalra. Egy fiatal férfi áll a portásfülke előtt. A FÉRFI. Jó napot kívánok. A PORTÁS eszik, fel sem pil­lant. A FÉRFI. Jó napot. Néhány pillanatig várakozik. Felvilágosí­tást szeretnék kérni. A PORTÁS nyeli a szalonnát, harapja a zöldpaprikát, komóto­san, flegmával feleli. Csak tes­sék. A FÉRFI szeretné, ha a portás felpillantana, de végül is meg­unja a várakozást. Nem zava­rom? Pillanatnyi csend. Csak azért kérdezem, mert Ameriká­ban munkával töltik ki a mun­kanapot. A PORTÁS tovább eszik, de most már érdeklődve szemügyre veszi a férfit. Amerikából tetszett jönni? A FÉRFI. Onnan. A PORTÁS. De magyar? A FÉRFI szabatos, kissé me­rev modorú ember. Most is sza­batosan felel. Még magyar ál­lampolgár vagyok. A PORTÁL belemelegszik a beszélgetésbe, szünetelteti az evést. Csak azért kérdem, mert a sógorom is kiment Ameriká­ba. Éppen két éve... Tessék mondani, magyar ember is bol­dogulhat odakint? A FÉRFI. Ha dolgozik. A PORTÁS. A sógorom most egy konzervgyárba került, azelőtt cementet lapátolt. Azt írta, az nehéz munka volt. A FÉRFI megunja a portás fe­csegését, félbeszakítja. Én egy haláleset ügyében jöttem ... " A PORTÁS elámul. Ide mihoz­­zánk, az anatómiára? A FÉRFI. Ugyanis háromne­gyed évvel ezelőtt meghalt az apám. A szomszédok megírták, hogy a Ludoviceum utcai belkli­nikán halt meg. Szeretnék ki­menni a sírjához , de a klini­káról ide küldtek, azt mondták, hogy innen temették el. A PORTÁS meghökken. In­nen? Feláll, kijön a fülkéből. Már nem az előbbi közömbös, falato­zó, bizalmaskodó ember. Egyre zavartabb. Tessék csak monda­ni, hogy mondták a klinikán? A FÉRFI. Hogy amikor meg­halt, ideszállították. A PORTÁS. Szabad tudnom a nevét? A FÉRFI. Gyetvás Pál. A PORTÁS. És a kedves édes­apja neve? A FÉRFI. Ő is Gyetvás Pál volt. A PORTÁS. Hát kérem ... tes­sék lemenni az alagsorba... A férfi máris indulna, de a portás megállítja: Nem! Inkább a ta­nársegéd úrhoz tessék fordulni ... A félemeleten, Géczi tanársegéd úrhoz. A FÉRFI. Erre? A PORTÁS útját állja. De nem ma! Holnap tessék eljönni ... Ma nincs itt. A FÉRFI. És másvalaki nem tudná megmondani, hogy melyik temetőbe vitték? A PORTÁS. A tanársegéd úr­ra tartozik. A FÉRFI belenyugszik. Mere­ven elköszön. Jó napot. Megfor­dul, elmegy. Másnap a fiatal férfit ide-oda küldözgetik, végül az intézet igazgatójához, Lencz professzor­hoz kerül. Könyvekkel, írásokkal, leve­lekkel telerakott íróasztal: itt dolgozik a professzor. Egyszerű bőrgarnitúra a szobában: itt fo­gadja a vendégeit. A falon, az íróasztal fölött Lenhossék Jó­zsef, a híres magyar anatómus portréja. A professzor az íróasztalnál ül, jegyezget. Finom, törékeny jelen­ség, alcán franciás kecskeszakáll, körülbelül ötvenéves. Még nincs szüksége szemüvegre, s nem vi­sel fehér köpenyt. Belép egy fiatal nő, a titkárnő­je, ő viszont büszkén viseli fe­hér köpenyét. Ragyog, magabiz­tos. Nagyon szép nő. Kezében fe­kete kötésű napló. ANGÉLA. Professzor úr, itt a Gyetvás! LENCZ felnéz. Megegyeztünk, hogy az adjunktus úr beszél ve­le. ANGÉLA: Az adjunktus úr ké­relmével jövök, tessék fogadni Gyetvást, mert az adjunktus úr nem tudja megmondani neki. LENCZ megadja magát, le­gyint. Maguk mindent rám hárí­tanak. Minden nehéz ügyet... ANGÉLA szemtelenül leteszi a fekete könyvet a professzor asz­talára. Mert a professzor úr min­dent megold ... Behoztam a nyil­vántartási naplót is. LENCZ: Nem bánom, küldje be. Angéla kisiet. Belép a tegnapi fiatal férfi, kalapja a kezében. Köszönés nél­kül, izgatottan beszélni kezd. A FÉRFI. Professzor úr, önök valamit titkolnak előttem! LENCZ feláll, nagyon udvarias. Itt, az anatómián már nincse­nek titkok. Ami titok volt, azt hanyatt fektetjük a bádogaszta­lon. Kérem, foglaljon helyet. A FÉRFI. Tegnap óta ide-oda küldözgetnek, a belklinikáról az anatómiára, az egyik portás a másikhoz, a tanársegéd úr az ad­junktus úrhoz ... pedig én csak felvilágosítást kérek önöktől, a temetőt, a parcellaszámot: hová temették az apámat? LENCZ a bőrgarnitúrához tes­sékeli a látogatót, kezében a fe­kete könyv. Talán mégis üljünk le. Leülnek. Mikor halt meg az édesapja? A FÉRFI. A szomszédok azt ír­ták, tavaly szeptemberben. A na­pot nem tudom. LENCZ lapozgat a könyvben. Igen, igen ... Intézetünkbe szep­tember 18-án került. A FÉRFI izgatottan. Tehát in­nen temették? LENCZ. Ide szállították, mert a klinikán nem jelentkezett sen­ki, aki a temetéséről intézkedett volna. A FÉRFI. Nincsenek rokonaink, anyám halála óta apám egyedül élt. LENCZ felnéz a fekete könyv­ből, behajtja, de mutatóujját a megfelelő oldalak közé csúsztat­ja. És ön? Ön hol volt? A FÉRFI. Amerikában. Már négy éve kint élek. LENCZ. Mit tud az édesapja haláláról? A FÉRFI. A szomszédok csak annyit írtak: elesett, és be kel­lett vinni a klinikára. LENCZ a könyvbe pillant. Va­lóban. Az utcán elesett, és a vér­ző sebet tetanuszfertőzés érte. Későn vitték be a klinikára. Har­madnap meghalt. A FÉRFI. És önök... Önök nem segíthettek rajta? LENCZ: Mi anatómusok va­gyunk, mi boncolunk. Elszánja magát a közlésre. Nagyon tárgyi­lagos, változatlanul udvarias. A törvény tudniillik úgy rendelke­zik, ha a betegért, illetve a ha­lottért nem jelentkezik senki, át­szállítják hozzánk. Ilyenkor az a feladatunk, hogy a halottat, az előírásoknak megfelelően, tanul­mányi célokra felboncoljuk. Néhány pillanatig hallgatnak. A FÉRFI. Nem értem, ké­rem ... Talán bizonytalan volt a diagnózis? LENCZ: A diagnózis a belkli­nika dolga, mi abban nem kétel­kedhetünk. De miután az édes­apját a klinika rendelkezésünk­re bocsátotta, mint mondtam, a holttestet tanulmányi célokra felboncoltuk. A FÉRFI rosszat sejtve. Ta­nulmányi célokra? LENCZ: Az orvostanhallgatók. A FÉRFI fel akar állni, de rögtön visszaereszkedik a karos­­székbe. Azt akarja mondani, pro­fesszor úr, hogy az orvostanhall­gatók ... ők boncolták? LENCZ: Igen, ők. Csak így ta­nulmányozhatják igazán az iz­mok, erek, idegek belső elhelyez­kedését. Ezt a törvény biztosítja. A FÉRFI. És ... mikor boncol­ták? LENCZ a könyvbe pillant, öt hónapja. A FÉRFI hosszabb hallgatás után. És ... semmi nem maradt belőle? LENCZ. De igen. A szkeletje. A FÉRFI. Bocsánat, nem értet­tem. LENCZ. A csontváz. Az ma­radt meg. Ismét felüti a köny­vet. Milyen foglalkozást is foly­tatott az édesapja? A FÉRFI csak sokára kapja fel a fejét. Asztalos volt. LENCZ tovább lapozgat a fe­kete könyvben. Nagyon szép, erős csontjai voltak, maceráltattuk és preparáltattuk a csontokat. A FÉRFI. Kérem, professzor úr ... Láthatnám azt a csontvá­zat? LENCZ. Igazán látni kívánja? A FÉRFI. Kívánom! LENCZ. Ha kívánja, természe­tesen behozatom. Feláll, az asz­talhoz megy, megnyomja az asz­tali csengőt. Itt áll a szomszéd­ban, a nagy előadóteremben. A medikusok nagyon megszerették. Máris belép a kihívóan fiatal, harsogóan egészséges titkárnő. ANGÉLA. Parancsol, profesz­­szor úr? LENCZ. Szóljon Imre bácsi­nak, hozza be a nagy előadóte­remből a szkeletet. ANGÉLA gyanúsan készséges. Behozom én magam. Kisiet. A fiatal férfi lehajtott fejjel ül a pamlagon, a professzor figyeli. LENCZ: Kérem ... Mégis, ho­gyan történt, hogy senki... sen­ki nem jelentkezett az édesap­jáért? A FÉRFI gyötrötten tűnődik, dadog. Nem is tudom ... Persze, gondolnom kellett volna rá... de ki gondolhatta, hogy így... Azt mondták róla, nagyon rátarti em­ber ... Az volt. Szigorú ember, de engem nagyon szeretett... Büszke volt rám ... Akármilyen nehezen éltünk, el kellett végez­nem az egyetemet... Csak azért mentem ki Amerikába, hogy se­gítsek rajta... Nagyon gyorsan vissza akartam jönni... de ott sem könnyű, összefüggéstelenül dadog. Ha tudom ... ha tudom... De ki gondolta volna... Nyílik az ajtó, a titkárnő be­hozza a vasrúdra illesztett csont­vázat. Nehezen bír vele, zörög­nek a csontok, de hősiesen hoz­za: kíváncsi a jelenetre , ho­gyan fogadja majd a fiú az ap­ját. A professzor segít a lánynak, a csontvázat a szoba közepére he­lyezik. A fiú most bizonytalanul fel­áll, de egyelőre csak áll. A titkárnő igazgatja a csonto­kat, majd a fiú felé fordul. Vár­ja, hogy az odajöjjön. ANGÉLA. Nem kell félni tőle. A professzort sértii a hang. LENCZ: Köszönöm, Angéla. Most talán ne zavarjuk a mér­nök urat. A lány csak vonakodva enged a felszólításnak, megindul kife­lé, de a nyitott ajtóban megáll, onnan nézelődik. A professzor a fiúhoz lép. LENCZ. És most néhány percig magára hagyom ... Búcsúzom is, kari ülésre kell mennem. Sajná­lom, hogy ilyen rendkívüli kö­rülmények között kellett megis­mernem. Visszatér Amerikába? A FÉRFI. Most már vissza. LENCZ. Jó utat. Kezet fog a fiúval. A FÉRFI. Köszönöm, profesz­­szor úr. Lencz összeszedi az asztalról jegyzeteit, aktatáskájába teszi őket. Kimegy, becsapja az ajtót. És a fiú végre kettesben marad az „apjával". Néhány lépést tesz, megáll előtte, nézi, egy ideig nem nyúl hozzá. Majd bizonyta­lan mozdulattal megsimítaná a koponya járomcsontját, az os­­zygomaticumot, de a keze nem engedelmeskedik, az erejéből csak a felkarcsont érintésére futja. Lassan oldódik a félelme. Tapo­gatni kezdi a csontokat, először a bordákat, majd felemeli az egyik kezet, utána a másikat. Sokáig nézi az arcot, a szem két üres gödrét. Váratlan mozdulat: valamit észrevett. A jobb kulcscsonthoz nyúl, az megvan. Balra tekint: a bal kulcscsont hiányzik. A FÉRFI határozottan az aj­tóhoz siet, kiszól. Kisasszony!... Kisasszony, kérem!... ANGÉLA máris belép, kezében egy nagyobb cédula. Tessék. A FÉRFI izgatottan. Itt valami hiányzik! Megragadja a lány kezét, a csontvázhoz húzza. Nézze! ANGÉLA nagyon fölényesen kérdezi. Ne mondja, hiányzik? Mi hiányzik? A FÉRFI izgatottan bök rá a hiányzó csont helyére. Itt!... Itt!... A túlsó oldalon megvan, de itten hiányzik az a kis csont! ANGÉLA odapillant, változat­lanul fölényes. És igaza van!... Azok a borzas elsőévesek már megint letörték az egyik klavi­­kulát. A FÉRFI ráförmed. Hát ma­guk így vigyáznak itt az ember­re? ANGÉLA: Lehet is azokra a taknyosokra vigyázni. A múlt félévben a boncteremben össze­törtek egy egész szkeletet. A FÉRFI egyre izgatottabb. Itt van még a tanár úr? ANGÉLA. Már elment. A FÉRFI. Akkor az adjunktus úrral szeretnék beszélni. ANGÉLA illetlenül kihívó. Ve­lem nem intézheti el? A FÉRFI. El akarom vinni!... Nem engedhetem meg, hogy ösz­­szevissza törjek! ANGÉLA. Megmondtam, hogy velem is elintézheti... A pro­fesszor úr gondolt rá, hogy igényt tart a szkeletre, és megengedte, hogy kiadjuk. A FÉRFI. És rögtön elvihe­tem? ANGÉLA. Megmondtam. A FÉRFI megragadja a vas­­rudat, megemeli. Most? Így? ANGÉLA. Most. Így. A férfi magasra emeli a csont­vázat, átöleli, olyan szenvedélye­sen szorítja magához, mintha egy élő embert ölelne. Megindul az ajtó felé. De a lány utánaszól. ANGÉLA: Várjon!... Valamit még nem intéztünk el. Meg kell fizetnie az Anatómiai Intézet költségeit. Egy letisztítás, egy összeszerelés — összesen har­mincöt korona. Nyújtja a kezé­ben tartott cédulát. Itt a nyugta, előre kiállítottam. A FÉRFI a földre állítja a csontvázat, zsebébe nyúl, gyorsan leszámolja a professzor asztalára a harmincöt koronát. Tessék ... És most már vihetem? ANGÉLA: Most már viheti. A férfi másodszor is átöleli a csontvázat, és kimegy vele az aj­tón. Elszántan siet furcsa terhé­vel, közben lesüti a szemét, mint­ha pirulna az apja meztelensége miatt. KERESZTÚRY DEZSŐ: SZAVAINK Költészet ez még? Dísztelen törmelékek, a zűrzavar szavai, értelem nélküli üzenetek a széthullt egység honából. Titkos zengzetek, hangtest­­építmények, fény, füst, még botránykő sem: a Semmi tükre. Steril magány-poézis, vagy napra-nap élménybeszámoló. Mert megtanultunk tények hitelével s kellő arányérzékkel ítélni, hogy ez van, ez nincs, ez vágy, ez álom, tudjuk jól, hol a határ erély és erőszak közt, mi a terv, mi a teljesítmény, mi igazán fontos, csak elfeledték, közöny fedi, szokás, parancsok védik. S olyan szép, torokszorító igazságként felidézni! De ez az igazság? Mit érnek jeleink? Más lesz, bár mélyről tör fel s élesen tükröz a szó. Igazán nem érti, ki hallja, magunk is alig. Kötélen táncolunk, háló hurkaiban. — Jobb a közhely, az ősi tapasztalat összege, hogy egyre több a magányosan kivetett vén, hogy tülekvő óriások dolgokat rúgnak szét; embernek ember farkasa, kaparj kurta, neked is lesz; jótett helyébe jót ne várj ... Igazi csak a föld s az ég! De láttál csillagokat tanácsba gyűlni? Nyájat szót érteni? Óh Messiások, kik szóltatok mindenáron! Szólj te is, de, bár igazad van, nincs igazad, ha úgy beszélsz, mint maguk elé motyogok. Az vagy, mit a többiekről átélsz, hírül adsz. Arcát cseréli a világ, de lényege egy. Te is fordulsz korral, esővel, széllel, de benned is egy, éled, megnő a tüzes nyelvek igéje. Évmilliók mélyén áramlik, erősödik, s itt van, mint a földrengés, a vihar s a csend. NÉMETH ANDRÁS LÍNÓLEUMMETSZETE

Next