Népszabadság, 1973. március (31. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-16 / 63. szám
1973. március 16., péntek NÉPSZABADSÁG A "Újra meg újra beszélni kell a szubjektivizmus veszélyeiről kulturális (és más) vitáinkban. Hogy emberek, akik az alapvető dolgokban egyetértenek, különböző módon ítélnek meg egy sor jelenséget — helyük, sorsuk, gondolkodásuk, közvetlen érdekeik különbözősége miatt —, az ebből eredő szemléletbeli eltéréseket parancsszóval megszüntetni nem lehet. A határt a bizonyos fokig elkerülhetetlen szubjektivitás és aközött, amit szubjektivizmusnak nevezünk, azonban meg kell húzni. A kérdés az, hogy merre mennek a vitáink, hogy mennyi hely adatik azoknak, akik csak a maguk szubjektivitásának kifejezésére használják ki az alkalmat, és milyen súllyal szerepelnek azok, akik az objektív igazságért birkóznak. (Ha kell, önmagukkal is, megértve és elfogadva, amit velük szemben állítanak.) Nem azért kell szólni, mert szubjektív vélemények léteznek, hanem azért, mert törekvések jelentkeznek, amelyek ezekben a véleményekben az egyoldalúságokat felmentik, ügyet sem vetnek az elfogultságokra, arra, ami hamis és elítélendő. Vagy nagyon-nagyon elnézően kezelik az ebből eredő torzulásokat. A szubjektivitás kultusza a kultúrában nemritkán jelentékeny művészek körül is tenyészik. Érthetően : a kiemelkedő teljesítménynyel járó tekintély, elismerés, népszerűség növeli a szubjektum súlyát és megnehezíti az illető szubjektivizmusának bírálatát. Hát mégiscsak ilyen-olyan-amolyan nagy mester, neki el kell nézni... Innen persze csak egy lépés a zsenikultuszig, vagy annak kommerciális változatáig, a sztárkultuszig. De meg lehet-e ezzel békélni ? !Egy könyv borítóján olvasható: „Egy nagy színész magas hőfokú hitvallása szerelme, szenvedélye tárgyáról, élete értelméről és céljáról: a színházról. Arról, hogy milyen ma, s arról, hogy milyennek kellene lennie.” És tovább: „Megismertet a színház munkájával és életével s azokkal a nehézségekkel, melyekkel színházi életünk küszködik. Felvázolja ... az ideális színház képét, mely céltudatos alkotóközösség a közösség szolgálatában.” De vajon meggyőződtek-e a Magvető Könyvkiadónál, ahol ezt a „fülszöveget” írták, arról, hogy ebben a könyvben valóban az van megírva, hogy „milyen a színház ma”? Elgondolkoztak-e azon, hogy a színházi állapotok objektív tükrözésére lehet-e bizonyíték, ha a szerző leközli a személye körül keletkezett és ellene indított fegyelmi eljárások önkényesen összeválogatott, az őt terhelő tényeket bizonyító okmányokat elhagyó dokumentációját? Nem vették volna észre, hogy a könyvből szinte kisüt: a szerző alig-alig képes az objektív önvizsgálatra, hiszen a színházi (és nemcsak a színházi) világban közismert féktelen kifakadásait — művésztársai, felettesei és a műszaki dolgozók ellen egyaránt — eljelentékteleníti, mentegeti, elhallgatja? Hogy konfliktusaiban szerepet játszik egy jó, egy nemes értelemben felfokozott művészi ambíció is, amelyben magasrendű színészi teljesítményekre való törekvése, önmagával szemben is szigorú követelményei fejeződnek ki? Semmi kétség! Latinovits Zoltán (hisz róla és Ködszurkáló című könyvéről van szó) azok közé a színészek közé tartozik, akik legtöbbször a maximumot akarják „kihozni” önmagukból. Sok kiváló szerepformálása vitathatatlan, mindenki által elismert. Ám ki állíthatná azt, hogy e nagyra becsülendő erényei egyben olyan ítésszé tennék, akinek önigazoló, individualista indulatoktól fűtött véleményét el kellene fogadni a mai színházi élet valósághű képének? Nem az a kérdés, hogy nincsenek vagy nem lehetnek részigazságok állásfoglalásában; sőt, bizonyos, hogy vannak. A kérdés az, hogy a valósnak és a valótlannak az az összekeverése, amellyel ez a könyv szolgál, annak a hitelét is rontja, sajnos, ami ténymegállapításaiban helytálló, ami megszívlelendő lenne. Az egyetlen helyes közelítés egy ilyen matériához a kritikus elemző hozzáállása. Ha már mindenáron közölni kellett ezt a dublóz dokumentációt (szerintem nem kellett volna!), akkor az olvasót figyelmeztetni, óvni kellett volna — fülszövegben vagy utószóban —, nem pedig rátromfolni, valóságnak beállítani, ami személyes vallomásnak is a legszubjektívebb vallomások közé tartozik. Szólni az ügyről azért is kell, mert kritikánkban is elég sűrűn találkozni szubjektivizmussal, konkrétan ezzel a könyvvel kapcsolatban is, a könyvben jelentkező hibák, enyhén szólva, bocsánatos kezelésében. A színházi életben elismert jártassággal rendelkező Molnár G. Péter, lapunk színikritikusa, persze nem állította azt, hogy a szerző minden fejtegetését készpénznek kell venni. Recenziójában (Népszabadság, január 25.) rámutat arra, hogy a könyv állásfoglalásaiban van „féligazság és elfogultság is”, hogy „sok mindenben nem lehet vele egyetérteni”, a szerzőről elmondja, hogy a színésztársadalomban ő a legrenitensebb, „sok esetben vétkes a rendbontásért”, „nem egy esetben áthágta, felborította” a színházi fegyelmet; helyesli azt is, hogy fegyelmezetlenségeiért megbüntették. Ám mindezt úgy mondja el, mint valami kiegészítő információt, amely a könyv állításait nem érinti. Azt írja, hogy „az alapos helyzetismertetés, valóságelemzés tényén nem változtat az, hogy ki mondja”. De akkor se változtat, ha féligazságok és elfogultságok jelentkeznek éppen a helyzetismertetésben, éppen a valóságelemzésben? Mert jelentkeznek, s elég vastagon. Kár volt így megkerülnünk ezt a forró kását, akárcsak a Csongrád megyei Hírlapban (február 11.) Szabó Endrének, aki hasonló módon érvel: ő is él a gyanúperrel, hogy kétes állítások keverednek itt igazakkal, de „szándékosan” átsiklik a számára megfejthetetlen célzások felett; egyetlen kérdés izgatja, az, hogy a könyv — a szerző szubjektivizmusa miatt!? — „ne maradjon visszhangtalan”. Felesleges aggodalom, a szubjektivizmus ritkán marad visszhang nélkül. Ez esetben sem maradt az: a szubjektív tételek, célzások, személyeskedések megszülték a maguk nem kevésbé szubjektív reakcióját. Sokan azok közül, akiket egy objektív helyzetelemzés feltehetően elgondolkoztatott volna, akikkel normális keretek között vitatkozni lehetett volna azon, hogyan s miként javítsunk a színházi élet bajain — korántsem általános, a színházi élet egészét jellemző bajain! —, most indulatoskodnak, az igaztalan vádakon felháborodva a helytálló észrevételekre, a hasznos gondolatokra se hajlandók odafigyelni. Ellenindulataikban is bőviben van elfogultság, túlzás, egyoldalúság. Csakhogy ha ilyen egyenlően akarunk ebben és más hasonló esetekben igazságot osztani, akkor nem sokra fogunk menni: a megsértett fél egyoldalúsága már visszahatás, tehát nem lehet azonos módon elítélni a sértőével. A szubjektivizmusnak ez a csapdája. Mint sok más ügynek, ennek is ez a tanulsága, elsősorban a kulturális műhelyeknek és a kritikának szóló tanulsága: a művészeknek, az alkotóknak kijár a tisztelet és a tekintély azért, ami igazi és értékes teljesítményük, de nem azért, amiben elfogultak, amiben igaztalanul foglalnak állást. Azt vissza kell utasítani, azt meg kell cáfolni, egyértelműen és határozottan vitatni. A szubjektivizmusnak nem lehet menlevelet adni. Rényi Péter A szubjektivizmus csapdája Kiállítások — előadások — filmvetítések Gazdag program a budapesti Lengyel Kultúrában Változatos program fogadja a következő hetekben, hónapokban a budapesti Lengyel Kultúra látogatóit. Mint Wlechno Barbara helyettes igazgató elmondotta az MTI tudósítójának: kiállításokkal, előadásokkal, filmvetítésekkel és sok más rendezvénnyel igyekeznek elmélyíteni a hagyományos lengyel—magyar barátságot, megismertetni országunk lakosságával a szomszédos baráti szocialista ország politikáját, gazdasági, tudományos és művészeti életét. Budapesten és vidéken a következő napokban több előadás hangzik el Kopernikusz születésének 500. évfordulója alkalmából. A tervek szerint április 5-én nagyszabású kiállítás nyílik a Budapesti Műszaki Egyetem csarnokában a budapesti Lengyel Kultúra által tavaly meghirdetett képzőművészeti pályázat anyagából. A pályázatot, mint ismeretes, ugyancsak a Kopernikusz-évforduló alkalmából írták ki magyar alkotók számára. A további elképzelések szerint ezt az anyagot néhány vidéki város után a varsói Magyar Intézet is közszemlére bocsátja majd. Március 23-án a budapesti Lengyel Kultúrában vendégül látják a hazánkban is ismert zongoraművésznőt, Lídia Grychtolówiát. Március 26-án találkozást rendeznek Marian Grzesczak lengyel költővel, aki a mai lengyel költészet főbb irányzatairól, stílustörekvéseiről tart tájékoztatót. Békéscsabán március 26-án magyar—lengyel baráti találkozót rendeznek, amelyen előadásokat, filmvetítéseket tartanak. A Borsod megyei Szendrő községben március 27-én Lengyelország legszebb tájain címmel vetítenek tájfilmeket az Orbis-cég budapesti irodájának segítségével. Szegeden a tanárképző főiskolán, az itteni történettudományi tanszékkel közös rendezésben, Együtt a harcban címmel nyílik kiállítás a magyar—lengyel haladó törekvések történetéből. Áprilisban a Budapesti Műszaki Egyetem filmklubjában Vajda- és Jancsó-filmsorozat kezdődik. A Lengyel Kultúra most azt tervezi, hogy a bemutatósorozat után vitaestet rendez a két neves rendező részvételével. Április 24. és 27. között kerül sor a II. lengyel gazdasági és technikai napok lebonyolítására a budapesti Technika Házában. Az elhangzó 25 előadás között több foglalkozik az elektronikus berendezésekkel, a szerszámgépekkel és számítógépekkel; a legfrissebb lengyel műszaki kiadványokból bemutatót is rendeznek. A budapesti Lengyel Kultúra már javában készül a magyar— lengyel együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény aláírása 25. évfordulójának méltó megünneplésére is, amelyre júniusban kerül sor. A Lengyel Írók Szövetsége szerdán Petőfi-emlékestet rendezett Varsóban. A költő életéről és munkásságáról dr. Andrzej Sieroszewski irodalomtörténész tartott előadást, majd Magdaléna Zawadzka és Stanislaw Zaczyk ismert színművész szavalta lengyelül a költő legszebb verseit. Diákköri konferencia A Művelődésügyi Minisztérium és a KISZ központi bizottsága csütörtökön a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán megtartotta a tudományos diákkörök XI. országos konferenciájának ünnepélyes megnyitóját. Jelen voltak a Művelődésügyi Minisztérium, a KISZ központi bizottsága, a megyei és a városi párt-, állami és társadalmi szervek képviselői, a testvérintézetek vezetői, oktatói, s a tudományos diákkörök mintegy 350 tagja. KÖNYVSZEMLE Csak jelképesen rögzíthetik a naptári dátumok egy-egy ünnep értelmi-érzelmi hullámverését. Március 15-e vagy április 4-e hasonlíthatatlanul többet jelent számunkra, mint a zászlófelvonástól a harsonák záró akkordjáig futó órák hangulata. Azért is halasztottam erre a hétre a Ditirambus a nőkhöz című ÚJ ANTOLÓGIA ismertetését, mert szándékosan kerültem a nőnapi dátumot: óhatatlanul kelthette volna ugyanis a formális-protokolláris tiszteletadás érzetét az egyezés, az érdemi (irodalmi) méltatás rovására, így, időben némileg távolodva — tehát bármiféle feszengés nélkül, higgadtabban — adhatjuk át magunkat a Mezei András által válogatott anyag (túlnyomó többségben versek) hangulati s esztétikai átadásának. Elsősorban gyakorlati szükségleteket szolgál és fejleszt finomabbá az összeállítás: olyan csokrot kínál a világirodalomból, amelyből az ünnepségek műsorösszeállítói ízlésük szerint emelhetnek ki néhány szálat, és azzal ad tartalmi többletet s újdonságot a hasonló tárgyú gyűjteményekhez képest, hogy sok elfeledett vagy mellőzött költeménnyel és kisprózával színezi a választékot. (Kossuth) Nemcsak művészi, de sokszor ismeretterjesztési hivatása is van az antologikus szövegközlésnek — kiváltképp akkor, ha alig ismert irodalmak vagy életművek javát közvetíti számunkra, és az első találkozás örömével csigázza érdeklődésünket a részletesebb, elmélyültebb tájékozódás iránt. Tudósi s kiadói bátorság kell magához a kezdethez, hogy maguk a magyar tolmácsolású művek némítsák el a sznobságból, nacionalista előítéletekből vagy éppen tudatlanságból fakadó fitymálgatást Azon sem érdemes elméletben vitázni, hogy melyik könyvtípus vagy sorozat a legalkalmasabb erre: féltésből gondolom, hogy nem a Modern Könyvtár, de kétszeresen örülnék, ha a mai szlovén költőket reprezentáló Csillagok és szívek sikere rám cáfolna. Maga az anyag ugyanis — sokunk számára meglepően — változatos és színvonalas. Csuka Zoltán szerkesztői munkáját most is a fáradság és lelemény értékesíti, amiben kitűnő fordítótársai is osztoznak: meggyőzőek az arányok (például Kovic, Dane Zajc vagy Taufer megkedveltetésében), s nem kevésbé a nemzedékek és áramlatok reális változatossága. (Európa) Térben is, szellemben is távolabbi irodalmat közelít hozzánk a Mai perzsa elbeszélők antológiája, amelyet hivatott tudással Simon Róbert állított össze. Az arab Kelet legendás hagyományai nemcsak a néphitben, szokásokban, kultuszokban élnek — mind bonyolultabb harcban az anyagi modernizálódás társadalmi és szellemi követelményeivel —, hanem az európai ihletésű novellisztika tárgykörét is sokszor terelik a múlt, az álmok, mesék, illúziók felé. Irán XX. századi történelmének s az uralkodó réteg konzervativizmusának a szorításában még érthetőbb a közvetettség kényszere, a realista törekvések zátonyveszélye s nem egy jelentős író menekülése a börtönök árnyékából. Dzsemászáde, a műfaj megteremtője, Hedájat, a világirodalmi rangú novellista, Csubak, a jelen komor tehetsége testesíti meg a legmagasabb szintet, de már csak a sokszínűség érzékeltetése is indokolta további hat író egy-egy elbeszélésének a közlését. (Európa) Palotai Boris novelláskötete a SZÉPIRODALMI Kiadó újdonságai közül (Szerelmespár) pezsgő frisseségével, az egyszerre szívszorító és valamiért valahogyan mégis mulatságos életmozzanatok könnyes mosolyú finomságaival áramoltatja bennünk az átélés melegét. Kissé talán frivolnak tetszhet, ha a kellemes jókedvet mondom általános élményszínnek — végtére is találkozunk a gyűjtemény végén majd négy évtizede írt novellákkal, tehát „akadémikusabb” stílust kívánna az életpálya tisztelete. Hadd ne engedjek e hasonlóképp őszinte sugalomnak — azt a fiatalos életkedvet csorbítanám meg a komolykodással, amely még a szomorú témájú Palotai-novellákat is sajátosan vibráltatja. Az elszalasztott alkalmak és kései felismerések mozzanatait kedveli legigazibb együttérzéssel, az ámítások és önbecsapások elegyes kudarcát. A bölcs játékosság szükségképpen fogja szűkre a cselekvések s érzések harci porondját — olykor még a világ zaját is kívülrekesztené. A felejtés és a megkönnyebbült nyugalom vágya is ott munkálhat az ábrázolási mód megválasztásában, ám ha könnyed szóval is mesél az emberekről, igazat szól. Rendhagyónak tűnik Müller Péter eddigi pályája, hiszen a drámát szoktuk a legösszetettebb műfajnak tudni, ő pedig onnan indulva érkezett el most az epikához. Nem volt haszontalan a hagyományos sorrend megbolygatása: Józanok című regényének emberábrázolása és történési feszessége tanúsítja, hogy a színház, a film és a televízió sűrítési törvényeit, a külső és belső láttatás szigorú lehetőségeit elbeszélőként is tiszteli. Egy zseniális őstehetség — ifjú színész — s orvosinő szerelmese tragédiáját ragadta meg, hajdani önmagát komponálva baráti társukat a történet szélére. Félek, hogy kulcsregény (a filmbeli körhintajelenet s a többi adalék sejteti így), s hogy másodikként ábrázolja a fájdalmas emlékű öngyilkosság előzményeit, de nem ezt firtatom. Fontosabb kérdés, hogy — mint öntörvényű alkotás — jó-e a regény. Nos, ha arra kellene válaszolnom, hogy jól ír-e Müller Péter, rávágnám, hogy igen, sőt helyenként kitűnően — a regény azonban csak részleteiben elégített ki: szenvedélyesen kutatja főhőse összeomlásának társadalmi (társadalompszichológiai) okait vagy siettető tényezőit, de a maga számára is képtelen tisztázni, az elrettentő káosz pedig csomóvá göcsösíti a regényt Ma már nyugalmasabb olvasmányokká szelídültek PALOTAI BORIS Szerelmespdr I ii --T ^ y . .W. †y.‚**sss8ii&iassessa ‡ % ......—....... -^f8gsr... -a. ^ . .• . . \ vc‚-»yvc • • ‚%» A SZÁZADELŐ azon emlékei, amelyek pedig hasonlóan forró légáramlatokat ígértek önnön koruknak. A méltatlan feledés után, melyet csak egy-egy bátrabb hang tört meg, valóságos felfedezésnek érezzük a fiatalon meghalt Török Gyula regényét (A zöldköves gyűrű). A dzsentri réteg kiegyezés utáni polgárosodásának, a nemzedékváltások szomorú lírájának volt — nem tematikailag, sokkal inkább az érzelmi távolodástudat révén — erőteljes, új igazságokra s Zomjas írója. Bródy Sándor kötete, a Rembrandt, a művészi élmény tartós lázában született: az azonos tárgyú regény, tanulmány és dráma — az átélés és szellemi, őskeresés egyveretű variációit adja. I F. R. 7