Népszabadság, 1973. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-05 / 207. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1973. szeptember 5., szerda MÉRLEGELÉS Levél Elm a szerkesztőséghez: „Leányomat, aki csökkent mun­kaképességű, s aki 1972. október 7-ig a budapesti Pamuttextil Mű­vek Fonógyárában dolgozott, ki­kérte a helybeli Aranykalász Tsz. Október 9-től itt dolgozott 1973. február 24-ig. Ekkor felmondtak neki. A két időpont között terhes lett. Mitévők legyünk? Felmond­hattak-e egyáltalán és hogyan kaphatja meg ezek után a gyer­mekgondozási segélyt? 1973. augusztus 6. Tisztelettel Sárik Józsefné, Újkígyós, Szent István u. 41.” A törvény egyértelmű: terhes nőt munkaviszonyából elbocsáta­ni nem lehet. S ha mégis megtör­ténik ez a jogtalan intézkedés, 15 napon belül meg kell fellebbezni. Ennek nyomán kötelesek vissza­venni a dolgozót. Sárikék portáján A levelet, bár együtt írták, a mama írta alá. A lánya — Sárik Éva, azaz László Istvánné — nyolcadik hónapban van. Fiatal­korúnak­­ látszik, s kiderül, hogy nemrég még az is volt, csakúgy, mint a férje. Ez a körülmény nem kis bonyodalmat okozott a fiatal párnak. Bár kérték, nem kapták meg idejében a gyámhatóság en­gedélyét a házasságkötéshez, így azután, mire erre sor kerülhetett, Éva már 6 hónapja hordta az új életet. — Miért nem fellebbeztek? — Nem tudtuk, mit kellene csi­nálni ... — mondja a kismama. — Meg aztán őszintén szólva egy kicsit szégyelltük is nagydob­ra verni az ügyünket. Tetszik tud­ni, milyen a falu — így az ifjú apajelölt. — Én a párttitkárnak szóltam, és kértem, próbáljon segíteni. Meg is ígérte, de nem történt semmi — közli a, mama, majd kisvártatva hozzáteszi: — Különben is úgy láttam, ha egyszer a lányt kitet­ték, úgyse veszik vissza, akármit csinálunk... — Szólt valakinek róla, hogy terhes? — kérdem a fiatalasz­­szonyt. — A Menyus bácsinak. Ő volt a közvetlen fölöttesem. Még papírt is mutattam neki róla. — Tudta, hogy a tsz el akarja bocsátani? — Nem tudtam. Váratlanul kap­tam a felmondólevelet. Még a fel­mondási idő alatt végzendő mun­kámra sem tartottak igényt. — És most, fél év távlatában, hogyan jutott eszükbe levelet ír­ni? — Hallgattuk a rádióban a jogi eseteket. Ez adta az ötletet, hogy megpróbáljuk, hátha lehet még se­gíteni — fűzi a már elhangzottak­hoz a férj. — Tudják, hogy hibát követtek el a fellebbezés elmulasztásával? Mindhárman némán bólinta­nak a gyárba. Ebben az időszakban ke­reste fel többször is otthonában a tsz-elnök megbízottja, hogy rábe­szélje: mondja fel a gyári munka­­viszonyát és jöjjön a tsz-be dol­gozni. Nagy szükség van itt a munkáskézre. Nem állt rá egykönnyen, s csak a harmadik megkeresésre mondott igent. Igaz, a felajánlott alkalma­zotti munkakörben — a termény­ mázsáló kezelésére hívták — csak havi 1600 forintot ígértek, de Éva arra gondolt, hogy itt viszont nem kell éjjeli műszakban dolgoznia, s ami döntően nyomott a latban, ak­koriban javában szövődött szerel­me immáron férjével, László Ist­vánnal. A fővárosi üzemben nem örül­tek Sárik Éva kilépésének, ponto­sabban a termelőszövetkezet kiké­rőlevelének. Éva október 9-én fog­lalta el a hídmérlegnél új munka­helyét, jóval előbb, mint ezt orvo­sai engedélyezték volna. A tsz­szel kötött munkaszerződés 75 na­pi próbaidőt kötött ki. Ezalatt a szövetkezetnek jogában állt Sárik Évát akár felmondási idő nélkül is, azonnal elbocsátani. Ez azon­ban csak mintegy másfél hónap­pal a próbaidő lejárta után, 1973. február 24-én következett be. Az indok: „Munkáját nem végezte megfelelően . Furcsa indokok . Miért mondtak fel Sárik Évá­nak? Bús Menyhért raktáros, a fia­talasszony közvetlen fölöttese: — Nem vette komolyan a mun­káját, állandóan figyelmeztetni kellett, hogy írja be rendesen a le­­mázsált termények súlyát. Zsótér István üzemegység-veze­tő, aki „beagitálta” Évát a tsz-be: — Én, kérem, a beállítása ellen is tiltakoztam. Eleve alkalmatlan­nak tartottam a magatartása miatt. De hát, az elnök utasított, én csak végrehajtottam. Orbán Béla telepvezető: — Falra hányt borsó volt mon­dani annak a leánynak bármit Nem akart dolgozni. Csak ült és bagózott meg manikűrözött. Az idősebb tsz-tagokkal durván, go­rombán beszélt. És gyakran kima­radt. Harangozó Lajos elnökhelyet­tes: — Komolytalan volt, kérem, látta azt az ember. Ha megjelent egy fiatalember a mázsálónál, már oda se figyelt a munkájára. És folyton kimaradozott. Megnéztem Sárik Éva bérfize­tési jegyzékét. Egyetlen igazolat­lan mulasztás sincs feljegyezve, mindössze 8 nap betegállomány, az is két részletben, januárban és februárban. És akkor már terhes volt. De ha ennyire rossz munkaerő valaki, mint a megkérdezettek ál­lították, miért nem bocsátották el még a próbaidőn belül? Miért nem kapott egyetlenegyszer sem írásbeli figyelmeztetést, vagy akár fegyelmit, intelmet Sá­rik Éva? Mi több, egyáltalán miért vették fel, ha már előre al­kalmatlannak ítélték erre a mun­kára? Nos, bármilyen furcsa, be­szélgető partnereim valamennyien azt mondták: merő jóindulatból. Segíteni akartak a családnak is, a lánynak is azzal, hogy itt, hely­ben adnak neki munkát. No de februárban már nem akartak se­­■­gíteni neki ? Akkorra már nem maradt a jóindulatból? — Tudták, hogy terhes volt a felmondás időpontjában? Bús Menyhért kivételével vala­mennyi megkérdezett tagadólag válaszolt. Bús Menyhért pedig emígy: — Tudtam, mert az Évike meg­mondta, de nem vettem komolyan. Ugye, ha férjes asszony lett vol­na, azért másként bíráljuk el, így azután Sárik Éva elbocsá­tásánál még csak fel sem merült az a körülmény, hogy terhes. A közvetlen felettesének legalábbis — mivel „nem vette komolyan” — eszébe sem jutott a dolgot meg­említeni a felmondólevél szövege­zőinek. Annál több szó esett ott­­jártamkor is Sárik Éva erkölcsi magatartásáról és magánéletéről. Olyan dolgokról, amelyeknek vaj­mi kevés közük van a fiatal nő munkájához, ám annál több a nő és a férfi magatartásának nagyon is különböző mérce szerinti meg­ítéléséhez, az emberek fejében makacsul tovább élő maradi szem­lélethez. Ez alól sajnálatos módon még a tsz KISZ-szervezete sem ki­vétel. Sárik Éva ügyében csaknem mindenki hivatkozott Csik Péter­re, az Aranykalász Tsz elnökére, mint olyanra, aki előbb a fiatal lány felvételekor, majd elbocsátá­sakor mondta ki a döntő szót. Ő írta alá a felmondólevelet is. Mi az ő véleménye az ügyről? — Sárik Évát azért bocsátot­tuk el, mert sorozatosan panasz­kodtak rá nálam. Nem boldogul­nak a lánnyal. Azt, hogy terhes, én se tudtam. Ha tudom, nyilván nem engedem elküldeni. Sajná­lom a dolgot, de most már any­­nyi idő telt el, hogy aligha lehet valamit tenni. a Tanulságok Végül is ki a felelős erre, hogy Sárik Évát, azaz László Istvánnét kéthónapos terhesen elbocsátot­ták, s ily módon elesik a szülő anyáknak járó kedvezményektől, elsősorban a gyermekgondozási segély igénybevételének lehetősé­gétől ? Tény, hogy Sárik Éva nem fel­lebbezett, nem élt törvény adta jo­gaival, mert nem volt tisztában velük. És sajnos nem akadt senki sem, aki felvilágosította volna. Most szinte mindenki őt okolja a tsz-ben: miért nem szólt, miért nem jött a problémáival, akár az­zal is, hogy helyezzék valami más munkára, mert a mázsáló kezelé­sével nem birkózik meg? De itt nemcsak Sárik Éva nem ismerte a törvényt, hanem a jelek szerint munkahelyi felettese sem, aki pe­dig ekkor már tudta, hogy a lány terhes, csak éppen „nem vette ko­molyan”. Ám ma már bármelyik munkahelyi vezetővel szemben tá­masztott követelmény, hogy is­merje a munkajog legalapvetőbb pontjait. A nem tudás csak ma­gyarázat, de nem mentő körül­mény. Mi is volt Sárik Éva beosztása a tsz-ben? Mérlegelt. Jól vagy rosszul — ezt felettesei, munka­társai bírálták el. De vajon a tsz mérlegelte-e a körülményeket? Akadt-e egyetlen munkatársa a szövetkezetben, aki szót emelt vol­na mellette? Legtöbbször ezt az „érvet” hallottam róla: komolyta­lan. De vajon azok a fiatalembe­rek, akikkel munkaidő alatt be­szélgetett vagy netalán nevetgélt (vezetői ezt is kifogásolták) nem voltak éppoly komolytalanok? Furcsa az is, hogy amikor terhes­ségének már látható jelei mutat­koztak, azaz bebizonyosodott, hogy Sárik Éva már felmondásának időpontjában is gyermeket várt, még akkor sem jutott eszébe sen­kinek a törvény: terhes nőt nem szabad elbocsátani. És senki sem gondolt rá, hogy legalább utólag jóvá tegye a fiatal lánnyal szem­ben elkövetett igazságtalanságot. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy amikor Sárik Éva terhes lett, egy percig sem gondolkozott, hogy megtartsa-e gyermekét vagy sem. Vállalta azt együtt, a születendő gyermek apjával, akivel azóta há­zasságot kötött, s a szülők segítsé­gével rendezett körülmények kö­zött él. Lehet-e komolytalannak minősíteni azt a lányt vagy fiatal­­asszonyt, aki 14 műtét után is vál­lalta egy új élet világra hozatalát és felnevelését? Ezt is mérlegel­niük kellett volna azoknak, akik hozzájárultak az elbocsátásához. Természetesen lehet arra hivat­kozni, hogy Sárik Éva ügye — mi­vel nem fellebbezett, s elbocsátá­sa óta fél esztendő telt el — el­évült. Erre hivatkozott a tsz elnö­ke is, bár végül hozzátette: meg­nézik majd a szövetkezet jogászá­val, hogy mit lehet tenni. Bizo­nyos, hogy lehet tenni. Már csak azért is, mert egy korábbi, az ügy lényegét érintő törvénysér­tést nem lehet formai előírások­kal fedezni. Terényi Éva Évát kikérik Sárik Éva szülei — maguk is tsz-tagok — hosszú időn át kérték a tsz vezetőit, adjanak valamilyen könnyebb munkát a legkisebb lá­nyuknak. Kérésük évekig nem ta­lált meghallgatásra. Ezért tavaly nyáron az akkor 17 esztendős Éva egy, a megyei lapban megjelent hirdetésre munkásnak jelentke­zett a budapesti Pamuttextil Mű­vek Fonógyárába. Augusztus 2-án lépett be a három műszakos mun­kahelyre. A gyárban szeretettel fogadták. A leányszálláson helyez­ték el, s Éva a keresetével is elé­gedett volt: 1800 forint körül volt egyhavi fizetése. Szeptember 11-én, sajnos újból kórházba került. Tizennegyedszer kellett megműteni a lábát. Éva ugyanis 4 éves korában gyermek­­paralízisen esett át. A betegség­nek — a műtéti beavatkozásokat kivéve — szinte csodával határos módon alig maradt külső nyoma. A legutóbbi műtét után jó ideig betegállományban kellett marad­nia. Hazament Újkígyósra, azzal a szándékkal, hogy talpraállása után visszamegy a budapesti taranto és a Mátrában GYÓGYHELY - DE­­MIÉRT CSAK EGY NAPRA? Egy útikönyvben azt olvastam,­­ hogy Gyöngyös a Mátra előszobá­ja. Miért nem kapu, miért elő­szoba, az a könyv írójának belső ügye. Az azonban már közérde­kű,­ hogy az „előszobából” nehéz beljebb jutni. Nem az utak álla­pota, inkább a felvilágosító hiá­nya miatt. A Mátrába tartó turis­ta hiába keres valamiilyen útba­igazító nyomtatott anyagot a gyöngyösi IBUSZ-irodában vagy az idegenforgalmi hivatalnál. Nincs. Hogy kinek kellene kiad­nia? Gondolom, a megyének, mert máshol általában ez a gya­korlat. Mit nyújt ez a játék? Akinek olyan idegenvezetője akad, mint Várkonyi Gyula, a Mátra Tomisz vezetője, az köny­­nyen eligazodik a csúcsok és a látnivalók között. Minden egyéni utas mégsem szerezheti meg ma­gának a hivatal vezetőjét. Marad a képzelet és a céltalan barango­lás. Sokan vannak ilyenek. Egy felmérés szerint 1972-ben 1 mil­lió 800 ezren keresték fel az or­szág legmagasabb hegyvidékét, amelynek 31 csúcsa haladja meg a 909 métert. Az alföldiek hegy­nézőbe járnak, a budapestiek pe­dig kikapcsolódni, hiszen ez a vi­dék sincs messzebb, mint Siófok vagy Balatonfüred. Különösen most, hogy vége a nyárnak, sok turista a Mátra felé veszi az út­ját. S hogy mit talál a látogató? Várkonyi Gyula nagy szakérte­lemmel magyaráz: — A környék települései a ma­gasság és a dús növényzet miatt klimatikus gyógyhelynek számí­tanak. Itt található a híres, pará­­dinak nevezett cseviceforrások gyógyvize is meg a parádi gyógy­fürdő és szanatórium. S ha már az érdekességeknél tartunk, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Kékes az ország legmaga­sabb pontja. Nem csoda, ha a Mátrában olyan sok a szakszervezeti üdülő. Szál­loda viszont csak egyetlen akad, az is Gyöngyösön. Azt sem a ki­rándulóknak találták ki, hanem akiknek a vállalat fizeti a szám­láját. Nem tréfa. Nézzük csak: kétágyas fürdő és W. C. nélküli szoba 240 forint. Szoba fürdővel két személynek 360 forint, ugyan­az pótággyal 413 forint. S mind­ehhez kötelezően 30 forint a reg­geli! A csoportok nem is itt száll­nak meg, hanem az építők mun­kásszállodájában, ahol 40 forint az éjszakai nyugalom. Az egyéni turisták meg a fizetővendég-szo­bákat keresik. Gyöngyösön és a mátrai településeken körülbelül 1500 fizetővendégágyat tartanak nyilván. Van még három turista­­szálló is (Mátrafüreden, Mátrahá­zán és Mátraszentimrén) meg a sástói kemping és ezzel bezárult az elhelyezési lehetőségek köre. Bár elkelne még szálloda, tu­laj­­donképpen szám szerint elegendő lenne a hely. De... Az ember azt gondolná, hogy ebben az egészséges és szén kör­nyezetben — akár gyógyulás cél­jából is — hosszabb időt töltenek az emberek. Jelenleg azonban a Mátra is általában egynapos ki­rándulóhely. Az ország különböző részeiből érkező csoportok (nem a beutaltak) csak egy éjszakát töltenek a szálláshelyeken, a több­séget kitevő budapestiek pedig aznap visszafordulnak. Szerintem azért, mert a kirán­dulók jó részének fogalma sincs, hogy a sétán és evésen kívül mi­lyen elfoglaltságot, szórakozást, látnivalót találhat. Azután meg ott van az előbb említett „de”, a mátrai települések háztulajdono­sai nem adják ki szívesen egy-két éjszakára a szobáikat. A „nagy halat” keresik, a soknapos láto­gatót. Utak, ü­zletek, parkolók Az mindenesetre észrevehető, hogy a megye felkészült az egy­napos rohamokra, és az autós tu­risták számának növekedésére. A hegyvidék útjai kifogástalanok, s új autóparkolók, nyilvános W. C.-k épültek. Sok a virág, a rendezett park. Mátraházán, a ki­rándulók e centrumában, az új parkoló mellett üzletház épült, élelmiszerüzlettel, bisztróval, ja­vítószolgálattal. Az ellátásból az állami kereskedelmen kívül kive­szi a részét a detki Szabadság Tsz is. Az üzlet vezetője elégedetten nyilatkozik: — Két hónapja nyitottunk. . Kezdenek megszokni bennünket. Ha vasárnap csoport érkezik, elő­re megrendelik a kolbász-, teper­tő- vagy flekkenadagokat. Hűsítő, sör, bor van elegendő, s a tsz még tőkehússal is ellátja a helyi la­kosságot. Jó az ellátás Mátrafüreden és Galyatetőn is. A sorból talán csak Kékestető lóg ki. Ide még mindig a régi, keskeny, gödrös út vezet Mátraházától. S aki ilyen körül­mények között eléri az ország legmagasabb pontját, az idegen­­forgalmi és vendéglátóipari mély­pontot talál A vendéget mind­össze egy fűszerüzlet fogadja, igaz, ez vasárnap is nyitva tart. Kékestető több kulturáltságot, na­gyobb tisztaságot és rendet érde­melne. A hegyekben az erdőn kívül sok látnivaló akad. Ilyen a parádi pa­lócmúzeum, a kocsimúzeum, az üveghuta, vagy néhány csárdája is. Kedves, de túl hideg vizű a mátrafüredi strand. Lehetne még kellemesebb is a kirándulás, de a nagy kiterjedésű mesterséges ta­vat, a köszörüsvölgyi víztárolót szigorúan lelakatolt ajtajú kerí­téssel vették körül. Kár. Fejleszteni kellene Ha valaki elfárad a sétában, kevés szórakozási lehetőséget ta­lál. Pedig Mátraházán, Mátrafü­reden és még néhány más helyen mini golfpályák, bérelhető tenisz­pályák, automata játéktermek, klubok épülhetnének. A játék, a sport még több embert vonzana a vidékre. Építeni kellene, de ki­nek? Nyilván fejlesztési alap hiá­nyában, de a megyei vendéglátó vállalat még a kezelésében levő sástói kempinget sem tudja rende­sen üzemeltetni. Az ÁFÉSZ-ek sem túl gazdagok. A fejlesztés nem csupán kereskedelmi téma. A Balaton jó példa arra, hogy mennyit építhet, segíthet a me­gyei idegenforgalmi hivatal és a tájegységi bizottság, összefogás, közös erőfeszítés kellene. Meg­érné. S persze jobb invitáló propagan­dára is szükség lenne. A Mátra megérdemelné. Kapalyay Imre Befejeződött az Operaház edinburgh-i vendégjátéka A Magyar Állami Operaház 12 napos edinburgh-i vendégjátéka Hacsaturján Spartacus című ba­lettjének hétfői, harmadik előadá­sával befejeződött. Az operatár­sulat kedden elutazott Edinburgh­ból. A társulat elutazása előtt Lu­kács Miklós, az Állami Operaház igazgatója az MTI tudósítójának elmondotta: — Vendégjátékunk egyértel­műen sikeres volt. Mindhárom produkciónkat melegen fogadta a közönség és általában az angol sajtó is. Azért mondom, hogy „ál­talában”, mert talán a Spartacus előadásának volt a legnagyobb­ sikere (a jegyigénylők hada Peter Diamand fesztiváligazgató szerint nagy gondot okozott a rendező­ségnek), s mégis ezzel a produk­cióval kapcsolatban ütött meg disszonáns hangot egyik-másik londoni kritikus, talán nem is mindig kizárólag művészi szem­pontoktól vezérelve. Elismerés illeti meg az ope­ratársulat minden tagját, az éne­kesektől a táncosokig, a balett­kartól a kórusig, a zenekartól a karmesterekig, nem feledkezve meg a műszaki személyzetről sem; mindenki példásan látta el­­ a feladatát.

Next