Népszabadság, 1973. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-04 / 259. szám
»uJ kIU mJ mJ LU 3. Cl ě Zo: ‘O ui Λ н ♦ O u Λ Q ě ca ě NA a ‘IU Z BARÁTH LAJOS: AZ ÖREG HÁZ Üzent a fiainak, hogy szombaton várja őket. A három Tarr fiú öszsze is jött a telepi kocsmába, s onnan indultak ki, gyalogosan, a hétházi portára. Előbb szép komótosan megittak egy-egy üveg sört, hozzá féldeci rumot, vettek csokoládét az anyjuknak. S nézelődtek. A kocsma és a buszmegálló a környék legmagasabb pontján. Jólesett elmerengni pár percet. Itt már megszűnik a város, s olyan világ kezdődik, mely sötétben is kitapintható volt. Itt nőttek fel, ide szalasztotta le anyjuk vásárolni őket. — Anya beteg lehet... — Nem hinném. Az asszony két hete fennjárt, szólt volna .. . A legidősebb hallgatott. Úgy érezte, apja őt szereti s szerette mindig a legjobban. És neki jut legkevesebb idő arra, hogy meglátogassa a szüleit. Innen fentről rálátott a portára; a házukat csak azért nem láthatták, mert a gyümölcsös és az utcai fronton magasodó nyárfák eltakarják. Rákerült a sor, ment a söntéshez, rendelt. Mindig így tették, ha nagy ritkán összejöttek. Elsőnek a legfiatalabb. Bandi rendelt, ő, a legidősebb utoljára Ha úgy látta jónak, hogy már nem kell ital, akkor kijelentette, hogy elég lesz, s az öccsei ezt mindig szó nélkül tudomásul vették. Most rendelt, mert neki is kellett az ital. Azért is utazott busszal, s hagyta otthon a kocsiját. S hát az öreg borát is meg kellett kóstolni, nehogy harag essen belőle. Egyébként szótlan természetű emberek voltak a Tarr fiúk. Együtt különösen azok. Beszéd nélkül is tudták: ők hárman — ha mégoly ritkán is jönnek össze — együvé tartoznak, egy apától, egy méhben fogamzottak. S ez erősebb érzés volt bennük minden másnál. — Indulhatnánk! — javasolta a középső fiú, Péter. Visszavitték a söntéshez a poharakat, s indultak. Péter valójában szerencsés nevet kapott születése után. Az ő névnapját mindig megünnepelték. Péter-Pál napján ünnepli a Hétház a búcsút, s ilyenkor koccintanak az egészségére. Arról valójában,el is feledkeztek, hogy holnap ünnepelnek. Az idő kimosta belőlük a régi szokások egy részét. Csak mikor anyjuk bőséges ebédet terített eléjük, jutott eszükbe, hiszen ma búcsú van a telepen.Nem is telep volt az a pár ház, ahol Gáspár élt. A bánya elnyújtózkodott idővel ide is, de csak a föld alatt. Ők abban a paraszti életben születtek s nőttek fel, amilyenben a legtöbb tanyasi ember. Talán abban különböztek az igazi gazdáktól, hogy erre kevesebb volt a jó szántó. Viszont több volt az erdő és a fa. Kora gyermekkorukban megszokták, hogy kijárnak az erdőbe fáért, gombáért, s néha még egy-egy vadtyúkért is. Ilyen kalandozások közben találkoztak először a bányával: belopták magukat az aknaudvar széléig, s nézték a súlyos gépeket, megborzadtak a ventillátorok zúgására, s ha alkalmuk volt, egy-egy csövet, kereket, csavart magukkal vittek. Míg a keskeny kaptatón haladtak, megegyeztek, ha már elfeledkeztek a búcsúról, hát a legidősebb azzal teszi jóvá, hogy reggel bemegy a városba s kocsival kihozza az asszonyokat és a gyerekeket. Megcsókolták a szüleiket, s kitették az asztalra az ajándékot. — A család? — Reggel beugrom értük. Az öreg Tarr szikár, vékony ember volt, s ha szemlélődött, akkor arca szigorúnak tetszett. Ilyen alkalmakkor sorra megvizsgálta fiai arcát. Mintha minden ráncot, foltot számon tartana fiain, s ilyenkor ellenőrzi: rendben megmaradtak e fiai. Valójában az öreg emlékezetében minden megmaradt, ami a három fiúhoz kötötte. Feleségének a járása már az első szülés után elnehezedett, hát maga pesztonkálta mindet. Tudta, melyik fiának hol találni a testén apró jegyet. Egyiknek a füle mögött virított egy szemölcs, a másiknak a karján barnás folt világított, lóhere alakban, a legkisebbnek pedig az ajkán egy piciny gödröcske huncutkodott. A szemölcs megnőtt s bronzvörös színt vett fel, a lóhere alakú barnás foltot benőtte a fekete szőr, az ajkán pedig széles árokká nőtt a gödröcske. De ő ezt nem látta. Neki a három férfiember ugyanaz a gyerek volt, mint ezelőtt, harmincvalahány éve. — Együnk! — jelentette ki az apa. A gyerekek kezet mostak, az anya terítette az asztalt, az öreg pedig ment a pincébe borért. Előbb ittak egy pohárral, majd szépen villázni kezdték a főtt marhahúst. Leves előtt ezt eszik, jó erős tormával. A fogások közt ejtőznek keveset, isznak. Csak miután elfogyasztották az ebédet, szólalt meg újra az öreg Tarr Gáspár. — El kell dönteni, mi legyen a házzal. — Reped talán? — Tavaly is mondtam. — A bánya, mi? Az öreg bólintott. — Megfizetik. — Megfizetik, meg. De mégis, ez a porta! Az öreg Tarr-ral nehéz vitatkozni. A gyerekei nemegyszer javasolták neki: adja el ezt a házat, s költözzön be a városba. Hiába idegenkedett a bányától, végül is ott tudott le tizenkét évet. Ha nem is lenn, hanem csak a portán, azért nyugdíjat kap, s élhetnek belőle. S hát arról nem is beszélve, hogy a bánya mindenkit kártalanít, bőségesen. Még azt is elintézheti az idősebb — mérnökként dolgozott az egyik aknaüzemben —, hogy lakáshoz jussanak jutányos áron. Az anya oldalt ült, közel az ajtóhoz. Ha olykor meglebbentette az ajtóra akasztott lepedőt a szél, s a legyek rázúdultak a terített asztalra, hessegette a férgeket. — Tolakodtok, tolakodtok! Jámbor kis asszonyka volt Tarr Gáspárné. Úgy élt — s adott életeket — ezen a portán, mint egy idegen. Nem is idegen, de mint a porta egy darabja, akinek az a rendeltetése, hogy gyereket szüljön, ebédet, vacsorát főzzön, reggelit csomagoljon s takarítson. Más munkát nem bízott rá a férje. Malacokat, hízókat, aprójószágokat a férje látta el, mióta az eszét tudja. De a jó ebédet, a tisztaságot megkövetelte. Gyerek is annyi született, amennyit az ura akart. Ennyi feladatot rótt ki rá a férje a sorsa nevében, de ő azért nagyon boldog volt. Gyerekei egészségben felnőttek, törvénnyel soha nem álltak szemben, kenyerük hol kevesebb, hol meg több, mindig akadt. Egy világégést is átvészeltek itt a hegyek lábánál, a hétházi magánosságban. Férjét behívták ugyan katonának, de épségben visszatért, amint befejeződött a háború. — A házat meg kell fizettetni a bányával... Aztán eladni valakinek. Most divat a kert meg a szőlő. Itt meg minden van. A legkisebb javaslatán elgondolkodtak. — A ház összedől... Nem adnak érte sokat. — De a gyümölcsös! Az csak ér valamit. Az öreg ingatta a fejét. — És ha lebontanánk? — Bontani? Jobbat nem tudtok kitalálni? A legidősebb apja pártjára állt. — Mért kéne lebontani? Ha pénzt ér másnak a gyümölcsös, akkor azt a pénzt nekünk is megéri. Meg aztán a gyümölcsös ház nélkül semmit se ér. Az bitangol bele, aki akar! — Úgy van! Gáspárnak igaza van. Ha nem látnak házat a kert mellett, az megy rá, aki akar. — Házzal együtt kell eladni. — A bánya csak akkor fizet, ha le is bonthatja! — No, persze, akkor más. Mire kiürült az első üveg ital, az anya hozta a másikat. Csak olyankor ment a pincébe bort hozni, ha férfiak beszélgettek. — Meg kell tartani! — És az adó? — Édesapámék fejére dől a ház! Az északi frontnak vége, kezdik visszafejteni a pilléreket! — Akkor a gyümölcsösnek is vége! Ahol part volt addig, most gödör lesz ... — No, nem megy az máról holnapra ... — Olyan sok az az adó? — A baj ott van, hogy ti másként gondolkodtok... — mondta lassan az öreg Tarr, láthatóan gondolkodott, s a szavakkal csak időt akart nyerni. — Ha kiöregedett a kutyád, akkor nem vered agyon. Megvárod, míg egyszer csak nem jön haza... De agyon akkor se ütöd! Téged szolgált! Igaz? A szolgálatért becsület jár. A fiúk nem tudták pontosan, hogy apjuk mit akar ezzel mondani. Ám érezték, valamiben igaza van az öregnek. Bólogattak hát. — Egészségetekre! — emelte az apa a poharát. — Meg kéne nézni... Felkerekedtek. Lassan benőtte az udvart a gaz, csupán a kert virított. Tarr Gáspár nem vesztegeti erejét hiába. A kert gyümölcsöt, zöldségfélét ad. Abból is, ebből is, jut a gyerekeknek. Vasárnapokra az anya beutazik a városba a gyerekekhez, s mindnek visz valamit. „A piacon egy marék zöld levélért is pénzt adtok ... Nekünk meg női” ... mondogatja. A legsiralmasabban maga a ház nézett ki. A vert fal repedezett, s a tető is úgy borult rá, mint egy rühes kucsma. A küszöböket lerágta az idő, a csizmák és a cipők vasa ... — Hát... bizony ... — Ennek már leánya se kéne! Omlik az magától is. Az öreg körbejárta a házat. A csurgás utat vert köré. Teremtő istenem — mondta magának az öreg Tarr. — Mennyire megvénült. „Akárcsak én!” A fal tövében színes cserepeket látott. Felvett belőlük egy lilásat. Eszébe jutott, hogy ezt valamikor ő gyűjtötte. Gyerekkorában egyszer elment a szódáshoz, s ott látta meg ezt a lilás üvegdarabot. Belenézett, s ezer színre bomlott a világ, s még a napba is belepillanthatott. Elrejtette a zsebébe és hazalopta. A bolt előtt rózsaszínű üveget talált — az is ott feküdt előtte, a homokban. S olyan cserepeket is itt látott, melyeket talán nem is ő, de az apja gyűjtött a portára. A gyerekei már nem játszottak a cserepekkel, ők vascsövet, csavarokat loptak az aknáról, s egyszer egy csillekereket is. Sokáig rejtegették, hátha a bánya keresteti. De nem, senkinek nem hiányzott a dögnehéz vasöntvény. Megkerülte az öreg, rokkant falakat. Nézte a kitaposott utat, a falakba belevágott gyökérdarabokat. S valahogyan ott vonult el előtte hetven éve. A színes cserepeken át játszó világ, meg a káromkodós gondokkal nehezített napok. Nem látott mást akkor sem, amikor kibukkant a ház mögül. Szép volt az a ház, mint az erdő a vihar után. Igaz, a vihar megtépázza a fákat. De meg is mosdatja a fákat és a tisztásokat. Megtörölte a szemét, amikor meglátta feleségét és a három fiát. — Hát... — széttárta a karját. — Hát... — egyre csak ezt ismételgette.— Kifizettetjük a bányával! Mert nézze csak, édesapám! Ott valamikor domb volt. Ott szánkóztunk... No? Most meg már semmi sincs ott. Egy kis emelkedő csak! — Szerzünk lakást is! — Pénzen minden megvehető! Mert azt egyik fiú se merte javasolni, hogy magához veszi az apját. Kemény természetét ők még csak kibírnák. De az asszonyok aligha. A kisebbik fiú rikkantott egyet jókedvében. — Aztán egy óra alatt lebontjuk... Aki akar, az építsen rá magának házat! Amit akar — s belerúgott az öreg falba. Mintha megremegett volna az öreg ház. Por csapott a magasba, s még hátrálniuk is kellett, nehogy a szemükbe csapjon. Az öreg Tarr meg úgy érezte, hogynőst beléje rúgtak, őt készülnek lerontani. Legszívesebben megmarkolta volna a legkisebb fia ingét, s úgy istenigazából megrázza ... — Ne, te! Még összedől — csak enynyit mondott. Mert ő maga is gyenge, mint ez a ház: a falak, a tető, az eresztékek. — Még ránk omlik — tréfálkozott. Tarr Gáspár friss, pincehideg bort hozott. Hirtelen jókedve kerekedett a három fiúnak. Egy idő után elszabadult bennük az emlékezés, s azt hitték, most is csikókorukat élik, s mennek neki az erdőknek, lesni a bányát, s elcsennek valami értéktelen, de számukra nagyon is értékes apróságokat. Ittak, s felidézték emlékeiket. Egy-két csínyt utólag bevallottak az öregeknek. Már az apjuk is tréfálkozik. Ujjaival megfenyegette őket. „Hát ilyeneket is megtettetek? Én meg azt hittem, nincs jobb három fia senki ember fiának ezen a földön!” gondolja. De mást mondott. — Tudtam én azt mindjárt. Észrevettem ... Csak hát engedni is kell a gyereknek! Ezen meg a fiúk lepődtek meg. — Tudta, édesapám? Hű, pedig de féltünk, hogy rájön s akkor előveszi a nadrágszíjat. — Hát féltetek a nadrágszíjtól? A fiúk nevetnek. — Csípett! De még hogy... Az anya sóhajtott, s azt mondta. — De a kezét soha nem tette rátok... Szerencsére. Így viccelődtek, emlékeztek. Észre se vették, mikor állt fel idős Tarr Gáspár. Az öreg még egyszer megkerülte a házat, majd szépen elindult Katona Imréhez, aki a hivatalos embert jelenti a Hétházon. — Lebontanám a házat, Imre. — A bánya megveszi, meg le is bontatja. — Nem adom én azt senkinek... — Megbolondultál? A kártérítés csak akkor egész, ha a bánya bontatja le. — Nem kell nekem semmi kártérítés. Nem látszott betegnek, elkeseredettnek Tarr Gáspár. Éppen ezért csodálkozott Katona Imre. Megkínálta egy pohár ünnepi borral, s mondta neki, hogy csak bontsa, majd ad neki hivatalos papírt is. — Minek babrálna bele a más életébe a bánya? — mondta búcsúzóban nagy szomorúan az öreg. A takarékpénzén vett maguknak egy kis házat, a város szélén. De oda már nem jártak el búcsúba a fiai. S amikor újra összejöttek a szülőknél, akkor már temetésre jöttek össze. — Mi vihette el? — sírt csodálkozva az özvegy. — Hiszen olyan jól tartotta magát. Csak szomorú volt. Nagyon szomorú ... — ezt hajtogatta szüntelen, még azután is, hogy a halotti torra öszszejöttek a barátok, a régi ismerősök. — Ilyen az élet... — mondta valaki. — Ma van, holnap nincs.