Népszabadság, 1973. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-04 / 259. szám

»­­uJ kIU mJ mJ LU 3. Cl ě Z­o: ‘O ui Λ н ♦ O u Λ Q ě ca ě N­­A a ‘IU Z BARÁTH LAJOS: AZ ÖREG HÁZ Üzent a fiainak, hogy szombaton várja őket. A három Tarr fiú ösz­­sze is jött a telepi kocsmába, s onnan indultak ki, gyalogosan, a hétházi por­tára. Előbb szép komótosan megittak egy-egy üveg sört, hozzá féldeci rumot, vettek csokoládét az anyjuknak. S nézelődtek. A kocsma és a buszmegálló a kör­nyék legmagasabb pontján. Jólesett el­merengni pár percet. Itt már megszű­nik a város, s olyan világ kezdődik, mely sötétben is kitapintható volt. Itt nőttek fel, ide szalasztotta le anyjuk vásárolni őket. — Anya beteg lehet... — Nem hinném. Az asszony két hete fennjárt, szólt volna .. . A legidősebb hallgatott. Úgy érezte, apja őt szereti s szerette mindig a leg­jobban. És neki jut legkevesebb idő ar­ra, hogy meglátogassa a szüleit. Innen fentről rálátott a portára; a házukat csak azért nem láthatták, mert a gyü­mölcsös és az utcai fronton magasodó nyárfák eltakarják. Rákerült a sor, ment a söntéshez, rendelt. Mindig így tették, ha nagy ritkán összejöttek. Első­nek a legfiatalabb. Bandi rendelt, ő, a legidősebb utoljára Ha úgy látta jónak, hogy már nem kell ital, akkor kijelen­tette, hogy elég lesz, s az öccsei ezt mindig szó nélkül tudomásul vették. Most rendelt, mert neki is kellett az ital. Azért is utazott busszal, s hagyta otthon a kocsiját. S hát az öreg borát is meg kellett kóstolni, nehogy harag essen belőle. Egyébként szótlan természetű embe­rek voltak a Tarr fiúk. Együtt különö­sen azok. Beszéd nélkül is tudták: ők hárman — ha mégoly ritkán is jönnek össze — együvé tartoznak, egy apától, egy méhben fogamzottak. S ez erősebb érzés volt bennük minden másnál. — Indulhatnánk! — javasolta a kö­zépső fiú, Péter. Visszavitték a söntéshez a poharakat, s indultak. Péter valójában szerencsés nevet ka­pott születése után. Az ő névnapját mindig megünnepelték. Péter-Pál nap­ján ünnepli a Hétház a búcsút, s ilyen­kor koccintanak az egészségére. Arról valójában,el is feledkeztek, hogy hol­nap ünnepelnek. Az idő kimosta belő­lük a régi szokások egy részét. Csak mikor anyjuk bőséges ebédet terített eléjük, jutott eszükbe, hiszen ma búcsú van a telepen.­­N­em is telep volt az a pár ház, ahol Gáspár élt. A bánya elnyújtózko­dott idővel ide is,­ de csak a föld alatt. Ők abban a paraszti életben születtek s nőttek fel, amilyenben a legtöbb ta­nyasi ember. Talán abban különböztek az igazi gazdáktól, hogy erre kevesebb volt a jó szántó. Viszont több volt az erdő és a fa. Kora gyermekkorukban megszokták, hogy kijárnak az erdőbe fáért, gombáért, s néha még egy-egy vadtyúkért is. Ilyen kalandozások köz­ben találkoztak először a bányával: be­lopták magukat az aknaudvar széléig, s nézték a súlyos gépeket, megborzad­tak a ventillátorok zúgására, s ha al­kalmuk volt, egy-egy csövet, kereket, csavart magukkal vittek. Míg a keskeny kaptatón haladtak, megegyeztek, ha már elfeledkeztek a búcsúról, hát a legidősebb azzal teszi jóvá, hogy reggel bemegy a városba s kocsival kihozza az asszonyokat és a gyerekeket. Megcsókolták a szüleiket, s kitették az asztalra az ajándékot. — A család? — Reggel beugrom értük. Az öreg Tarr szikár, vékony ember volt, s ha szemlélődött, akkor arca szi­gorúnak tetszett. Ilyen alkalmakkor sorra megvizsgálta fiai arcát. Mintha minden ráncot, foltot számon tartana fiain, s ilyenkor ellenőrzi: rendben megmaradtak e fiai. Valójában az öreg emlékezetében minden megmaradt, ami a három fiúhoz kötötte. Feleségének a járása már az első szülés után elnehe­zedett, hát maga pesztonkálta mindet. Tudta, melyik fiának hol találni a tes­tén apró jegyet. Egyiknek a füle mögött virított egy szemölcs, a másiknak a karján barnás folt világított, lóhere alakban, a legkisebbnek pedig az ajkán egy piciny gödröcske huncutkodott. A szemölcs megnőtt s bronzvörös színt vett fel, a lóhere alakú barnás foltot benőtte a fekete szőr, az ajkán pedig széles árokká nőtt a gödröcske. De ő ezt nem látta. Neki a három férfiember ugyanaz a gyerek volt, mint ezelőtt, harmincvalahány éve. — Együnk! — jelentette ki az apa. A gyerekek kezet mostak, az anya terítette az asztalt, az öreg pedig ment a pincébe borért. Előbb ittak egy pohárral, majd szépen villázni kezdték a főtt marhahúst. Leves előtt ezt eszik, jó erős tormával. A fogások közt ejtőz­nek keveset, isznak. Csak miután elfogyasztották az ebé­det, szólalt meg újra az öreg Tarr Gás­pár. — El kell dönteni, mi legyen a ház­zal. — Reped talán? — Tavaly is mondtam. — A bánya, mi? Az öreg bólintott. — Megfizetik. — Megfizetik, meg. De mégis, ez a porta! Az öreg Tarr-ral nehéz vitatkozni. A gyerekei nemegyszer javasolták neki: adja el ezt a házat, s költözzön be a városba. Hiába idegenkedett a bányá­tól, végül is ott tudott le tizenkét évet. Ha nem is lenn, hanem csak a portán, azért nyugdíjat kap, s élhetnek belőle. S hát arról nem is beszélve, hogy a bá­nya mindenkit kártalanít, bőségesen. Még azt is elintézheti az idősebb — mérnökként dolgozott az egyik akna­üzemben —, hogy lakáshoz jussanak jutányos áron. Az anya oldalt ült, közel az ajtóhoz. Ha olykor meglebbentette az ajtóra akasztott lepedőt a szél, s a legyek rázúdultak a terített asztalra, hessegette a férgeket. — Tolakodtok, tolakodtok! J­ámbor kis asszonyka volt Tarr Gás­­párné. Úgy élt — s adott életeket — ezen a portán, mint egy idegen. Nem is idegen, de mint a porta egy darabja, akinek az a rendeltetése, hogy gyereket szüljön, ebédet, vacsorát főzzön, regge­lit csomagoljon s takarítson. Más mun­kát nem bízott rá a férje. Malacokat, hízókat, aprójószágokat a férje látta el, mióta az eszét tudja. De a jó ebédet, a tisztaságot megkövetelte. Gyerek is annyi született, amennyit az ura akart. Ennyi feladatot rótt ki rá a férje a sor­sa nevében, de ő azért nagyon boldog volt. Gyerekei egészségben felnőttek, törvénnyel soha nem álltak szemben, kenyerük hol kevesebb, hol meg több, mindig akadt. Egy világégést is átvé­szeltek itt a hegyek lábánál, a hétházi magánosságban. Férjét behívták ugyan katonának, de épségben visszatért, amint befejeződött a háború. — A házat meg kell fizettetni a bá­nyával... Aztán eladni valakinek. Most divat a kert meg a szőlő. Itt meg minden van. A legkisebb javaslatán elgondolkod­tak. — A ház összedől... Nem adnak érte sokat. — De a gyümölcsös! Az csak ér vala­mit. Az öreg ingatta a fejét. — És ha lebontanánk? — Bontani? Jobbat nem tudtok kita­lálni? A legidősebb apja pártjára állt. — Mért kéne lebontani? Ha pénzt ér másnak a gyümölcsös, akkor azt a pénzt nekünk is megéri. Meg aztán a gyümölcsös ház nélkül semmit se ér. Az bitangol bele, aki akar! — Úgy van! Gáspárnak igaza van. Ha nem látnak házat a kert mellett, az megy rá, aki akar. — Házzal együtt kell eladni. — A bánya csak akkor fizet, ha le is bonthatja! — No, persze, akkor más. Mire kiürült az első üveg ital, az anya hozta a másikat. Csak olyankor ment a pincébe bort hozni, ha férfiak beszélgettek. — Meg kell tartani! — És az adó? — Édesapámék fejére dől a ház! Az északi frontnak vége, kezdik visszafej­teni a pilléreket! — Akkor a gyümölcsösnek is vége! Ahol part volt addig, most gödör lesz ... — No, nem megy az máról holnap­ra ... — Olyan sok az az adó? — A baj ott van, hogy ti másként gondolkodtok... — mondta lassan az öreg Tarr, láthatóan gondolkodott, s a szavakkal csak időt akart nyerni. — Ha kiöregedett a kutyád, akkor nem vered agyon. Megvárod, míg egyszer csak nem jön haza... De agyon akkor se ütöd! Téged szolgált! Igaz? A szolgá­latért becsület jár. A fiúk nem tudták pontosan, hogy apjuk mit akar ezzel mondani. Ám érezték, valamiben igaza van az öreg­nek. Bólogattak hát. — Egészségetekre! — emelte az apa a poharát. — Meg kéne nézni... Felkerekedtek. L­assan benőtte az udvart a gaz, csupán a kert virított. Tarr Gás­pár nem vesztegeti erejét hiába. A kert gyümölcsöt, zöldségfélét ad. Abból is, ebből is, jut a gyerekeknek. Vasárna­pokra az anya beutazik a városba a gyerekekhez, s mindnek visz valamit. „A piacon egy marék zöld levélért is pénzt adtok ... Nekünk meg női” ... mondogatja. A legsiralmasabban maga a ház né­zett ki. A vert fal repedezett, s a tető is úgy borult rá, mint egy rühes kucs­ma. A küszöböket lerágta az idő, a csiz­mák és a cipők vasa ... — Hát... bizony ... — Ennek már leánya se kéne! Omlik az magától is. Az öreg körbejárta a házat. A csur­­gás utat vert köré. Teremtő istenem — mondta magának az öreg Tarr. — Mennyire megvénült. „Akárcsak én!” A fal tövében színes cserepeket látott. Felvett belőlük egy lilásat. Eszébe ju­tott, hogy ezt valamikor ő gyűjtötte. Gyerekkorában egyszer elment a szó­dáshoz, s ott látta meg ezt a lilás üveg­darabot. Belenézett, s ezer színre bom­lott a világ, s még a napba is belepil­lanthatott. Elrejtette a zsebébe és haza­lopta. A bolt előtt rózsaszínű üveget ta­lált — az is ott feküdt előtte, a homok­ban. S olyan cserepeket is itt látott, melyeket talán nem is ő, de az apja gyűjtött a portára. A gyerekei már nem játszottak a cserepekkel, ők vascsövet, csavarokat loptak az aknáról, s egy­szer egy csillekereket is. Sokáig rejte­gették, hátha a bánya keresteti. De nem, senkinek nem hiányzott a dög­nehéz vasöntvény. Megkerülte az öreg, rokkant falakat. Nézte a kitaposott utat, a falakba bele­­vágott gyökérdarabokat. S valahogyan ott vonult el előtte hetven éve. A színes cserepeken át játszó világ, meg a ká­­romkodós gondokkal nehezített napok. Nem látott mást akkor sem, amikor ki­bukkant a ház mögül. Szép volt az a ház, mint az erdő a vihar után. Igaz, a vihar megtépázza a fákat. De meg is mosdatja a fákat és a tisztásokat. Megtörölte a szemét, amikor meglát­ta feleségét és a három fiát. — Hát... — széttárta a karját. — Hát... — egyre csak ezt ismételgette.­— Kifizettetjük a bányával! Mert nézze csak, édesapám! Ott valamikor domb volt. Ott szánkóztunk... No? Most meg már semmi sincs ott. Egy kis emelkedő csak! — Szerzünk lakást is! — Pénzen minden megvehető! Mert azt egyik fiú se merte javasol­ni, hogy magához veszi az apját. Ke­mény természetét ők még csak kibír­nák. De az asszonyok aligha. A kisebbik fiú rikkantott egyet jó­kedvében. — Aztán egy óra alatt lebontjuk... Aki akar, az építsen rá magának há­zat! Amit akar — s belerúgott az öreg falba. Mintha megremegett volna az öreg ház. Por csapott a magasba, s még hát­rálniuk is kellett, nehogy a szemükbe csapjon. Az öreg Tarr meg úgy érezte, hogy­­nőst beléje rúgtak, őt készülnek leron­tani. Legszívesebben megmarkolta vol­na a legkisebb fia ingét, s úgy isten­­igazából megrázza ... — Ne, te! Még összedől — csak eny­­nyit mondott. Mert ő maga is gyenge, mint ez a ház: a falak, a tető, az eresz­tékek. — Még ránk omlik — tréfálko­zott. Tarr Gáspár friss, pincehideg bort hozott. H­irtelen jókedve kerekedett a három fiúnak. Egy idő után elszabadult bennük az emlékezés, s azt hitték, most is csikókorukat élik, s mennek neki az erdőknek, lesni a bányát, s elcsennek valami értéktelen, de számukra na­gyon is értékes apróságokat. Ittak, s fel­idézték emlékeiket. Egy-két csínyt utó­lag bevallottak az öregeknek. Már az apjuk is tréfálkozik. Ujjaival megfenyegette őket. „Hát ilyeneket is megtettetek? Én meg azt hittem, nincs jobb három fia senki ember fiának ezen a földön!” gondolja. De mást mondott. — Tudtam én azt mindjárt. Észre­vettem ... Csak hát engedni is kell a gyereknek! Ezen meg a fiúk lepődtek meg. — Tudta, édesapám? Hű, pedig de féltünk, hogy rájön s akkor előveszi a nadrágszíjat. — Hát féltetek a nadrágszíjtól? A fiúk nevetnek. — Csípett! De még hogy... Az anya sóhajtott, s azt mondta. — De a kezét soha nem tette rátok... Szerencsére. Így viccelődtek, emlékeztek. Észre se vették, mikor állt fel idős Tarr Gáspár. Az öreg még egyszer megkerülte a há­zat, majd szépen elindult Katona Imré­hez, aki a hivatalos embert jelenti a Hétházon. —­ Lebontanám a házat, Imre. — A bánya megveszi, meg le is bon­tatja. — Nem adom én azt senkinek... — Megbolondultál? A kártérítés csak akkor egész, ha a bánya bontatja le. — Nem kell nekem semmi kártérítés. Nem látszott betegnek, elkeseredett­nek Tarr Gáspár. Éppen ezért csodál­kozott Katona Imre. Megkínálta egy pohár ünnepi borral, s mondta neki, hogy csak bontsa, majd ad neki hivata­los papírt is. — Minek babrálna bele a más életébe a bánya? — mondta búcsúzóban nagy szomorúan az öreg. A takarékpénzén vett maguknak egy kis házat, a város szélén. De oda már nem jártak el búcsúba a fiai. S amikor újra összejöttek a szülőknél, akkor már temetésre jöttek össze. — Mi vihette el? — sírt csodálkozva az özvegy. — Hiszen olyan jól tartotta magát. Csak szomorú volt. Nagyon szo­morú ... — ezt hajtogatta szüntelen, még azután is, hogy a halotti torra ösz­­szejöttek a barátok, a régi ismerősök. — Ilyen az élet... — mondta valaki. — Ma van, holnap nincs.

Next