Népszabadság, 1975. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-23 / 46. szám
O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET % KARDOS LÁSZLÓ: „Mit kell tennünk a magyar EGY DOKUMENTUM HARMINC ÉV ELŐTTRŐL 1944—1945 fordulóján elkezdődött a romos Debrecenben az iskolai munka. Engem is beosztottak a „püspöki palotában” elhelyezett leány- és a református kollégiumban megindított fiúgimnáziumhoz. Magyar irodalmat tanítottam. A kollégiumban tanított Kéry László is. Március első napjaiban egy délelőtt váratlanul felkeresett bennünket a frissen alakult kultuszminisztérium küldötte, éspedig azzal az üzenettel, hogy jelentkezzünk Teleki Géza miniszternél. Azonnal elmentünk a minisztériumok Kossuth utcai közös épületébe. Itt Simon László államtitkár — debreceni tanártársunk — fogadott bennünket, és közölte, hogy Kéry Lászlót miniszteri titkárnak, engem miniszteri osztálytanácsosnak neveztek ki, s ezt a miniszter személyesen kívánja közölni velünk. Teleki Géza közelebbről is megjelölte teendőinket: a minisztérium „művészeti osztályán” az irodalmi élet gondjaival foglalkozunk. A következő napokban összeállítottam egy vázlatos munkaprogramot, ezt április 10-én, mikor a kormány a fővárosba költözött, magammal hoztam Budapestre. A minisztérium művészeti osztályán több példányban legépeltettük, egy-egy példányt átadtam az osztály referenseinek, s azt hiszem, Simon államtitkárnak is. Egy példányt megtartottam magamnak, ez került most elő irományaim közül, a gépelt lapokon, mindegyiken, ott van a minisztérium bélyegzője. A tervezet globális megvalósítása egyébként elmaradt, de egyes pontjai — legalábbis részben és később — megvalósultak. Íme a tervezet: * Azok a teendők, amelyek a magyar irodalom érdekeinek biztosítása, színvonalának emelése és a demokratikus építő munkába való bekapcsolása körül a kormányzatra várnak, a következő négy alapgondolatból sarjadnak ki. 1. Fel kell tárni azokat az irodalmi utakat, amelyeken a demokrácia eszmevilága szabadon tud beáramlani a magyar társadalomba. 2. Az irodalom révén hangulati és eszmei összhangot kell teremteni a falusi és városi dolgozók között. 3. „Európa” és „magyarság” viszonyát ki kell egyensúlyoznunk. Főképp pótolnunk kell az új orosz irodalmi kultúrával szemben történt mulasztásokat. 4. Módot kell adni a magyar írónak, hogy hivatásának éljen. Ezeket a gondolatokat a következő tervekkel szolgálhatjuk eredményesen: a) Írói kataszter bizalmas szociális gondozása b) Elpusztult iskolai remekírók új kiadása c) A világirodalom remekeinek tervszerű fordítása. d) Műfordítói csereakció. e) Régi magyar írók új szempontú válogatása és kiadása. f) Népkönyvtáraink korszerű megújítása. g) Kooperáció a Magyar Írók Szövetségével szereplői közé kell sorolnunk és gondoskodni kell arról, hogy műveiket az erre alkalmas hetilapok és folyóiratok másodközlésben is hozzák. Mindezt tapintatosan kell cselekednünk, hogy az író ne érezze magát eltartottnak, de még csak hivatalosan támogatottnak sem. Elpusztult iskolai remekírók új kiadása A háború nagyon sok iskolánknak elpusztította ifjúsági és tanári könyvtárát. A kötelező iskolai remekírókat az irodalom tanára nem adhatja az ifjúság kezébe, márpedig olvasmányalap nélkül minden irodalmi oktatás értelmetlen és reménytelen. Ezen a legsürgősebben segítenünk kell. Legjobb íróink tollából származó, eleven és céltudatos bevezető tanulmányokkal, jól gondozott, olcsó kiadványokban kell hozzáférhetővé tenni azt a klasszikus anyagot, amelyet a megreformált iskola igényel. A világirodalom remekeinek tervszerű fordítása A magyar irodalom eléggé gazdag jó műfordításokban, de a fordított világirodalmi anyag összeválogatásában igazi és nagyvonalú tervszerűség sohasem érvényesült. Egyes írók 3—4 magyar tolmácsolásban is olvashatók, mások egyben sem. A műfordítások egy része elavult. Tüzetes és a világirodalom egész területét szemmel tartó tervet kellene készítenünk, egy műfordítói „pjetilet, kát”, s azt fokról fokra megvalósítani. A cél az volna, hogy minden olyan idegen remekmű, amely segítő részese lehet a magyar művelődésnek vagy amely integráns eleme az európai irodalmi kultúrának, jó magyar fordításban is olvasható legyen. Műfordítói csereakció Fiatal, tehetséges költőket, akiket formai biztonságuk és hajlékonyságuk ajánl műfordításra, ki kell küldenünk 2—3 esztendőre idegen országokba, hogy annak az országnak a nyelvét tökéletesen megtanulják, irodalmát alaposan megismerjék és számunkra tolmácsolják. Elsősorban orosz műfordítók hiányát érezzük, noha angolul is kevesebben tudnak tökéletesen, mint szükséges volna. Ebben az akcióban a kis nemzetek sem hanyagolhatók el. A műfordítók kiküldetése cserealapon történnék: vendégül látnak az idegen, elsősorban az orosz és angol nemzet fiatal műfordítóit, akik itt elsajátítanák a magyar nyelvet és megismernék a mi irodalmunkat, hogy aztán ott a mi íróinkat a maguk nyelvén közvetíthessék. Régi magyar írók új szempontú válogatása és kiadása Az államnak elő kell segítenie a régi magyar írók egységes és új szempontú kiadását. Az eddig közkézen forgott úgynevezett klasszikus sorozatok részint elpusztultak, részint olyan anyagot adtak, amelynél helyenként becsesebbet és korszerűbbet is válogathatunk. Népkönyvtáraink korszerű megújítása Népkönyvtárainkban még akkor is sok értéktelen és politikailag ártalmas anyag marad, ha a fasiszta sajtótermékek megsemmisítéséről szóló rendeletet mindenütt gondosan végrehajtják. Ezt a kérdést rendkívüli tapintattal kell kezelni, mert a népkönyvtárak megújított anyagára nagy hivatás vár: a falu népét korszerű módon össze kell hangolnia a városi dolgozók tömegeivel E könyvtárak anyagának a magyar dolgozók nemzeti összeforradását kell szolgálnia, és be kell tömnie azt a mesterséges árkot, amelyet az előző korszakok repesztettek város és falu között. A népkönyvtárakban helyet kell kapniuk a városi dolgozók társadalmát ábrázoló regényeknek és a városi életről készült szociogramoknak is. Város és falu feszengő szembenállását, gyanakvó kisebbségi vagy fölényérzetét a jobb és kölcsönös megismerés útján kell megszüntetni. Kooperáció a Magyar Írók Szövetségével A kormányzatnak a Magyar Írók Szövetségével a legszorosabb kapcsolatot kell fenntartania Ez a kapcsolat egyfelől azáltal lesz gyümölcsöző, hogy a kormány állandó tájékoztatást szerez az írótársadalom igényeiről és terveiről, másfelől azáltal, hogy a kormánynak éppen e kapcsolatok szorossága révén, módja lesz a maga politikai, művészi és társadalmi igényeiről és terveiről az írók társadalmát tájékoztatni. Ez az utóbbi fél mondat semmiképpen sem jelentheti azt, hogy a kormányzat az írókra valamilyen művészetellenes, káros nyomást gyakorolhatna: a demokrácia eszmevilágán belül kifejtett írói szabadságot a magyar szellemiség épsége érdekében minden módon biztosítani kell, még olyan esetekben is, amikor kormány és író közt a részletekben elvi vagy érdekellentét látszik fennforogni. írói kataszter bizalmas szociális gondozása A magyar demokrácia nem engedheti meg, hogy tehetséges magyar írókat az anyagi ínség megbénítson, megrontson. A magyar államnak a lehetőséghez képest őrködnie kell azon, hogy az irodalom igaz értékei súlyosabb és végzetesebb anyagi gondok nélkül bontakozhassanak ki. A pénzsegély módszere nem egészen ártalmatlan. Az író akarva-akaratlan függő helyzetbe kerül állammal, minisztériummal szemben, s ez nem kívánatos. Sokkal egészségesebb a támogatásra szoruló írók foglalkoztatása olyan tisztességesen fizetett munkával, amely az író érdeklődési körétől nem idegen, idejét nem foglalja le nagy mértékben és munkaerejét nem meríti ki jelentősen. El kell készítenünk bizalmas belső használatra azoknak az íróknak névsorát, akiknek a munkássága komoly, pótolhatalan nemzeti érték, s ügyelnünk kell arra, hogy ezek az írók az alkotásra kedvező életkörülmények közé jussanak. Ezeket az írókat kényelmesebb állásokba kell juttatnunk, a rádió jól fizetett és gyakran hallható A BETŰ A nyomtatott szó hitelét elsősorban tartalmán mérik. De mert a szó betűkből áll, minden betű erősítheti vagy gyöngítheti a szöveg hitelét. Minden betű, például az a, az névelőé, amellyel a sajtó oly mostohán bánik. Megfigyelhettük ezt legutóbb a 141 perc A befejezetlen mondatból című magyar filmről írottakban. Ez, mint valamennyi kritika utalt rá, Déry Tibor regényéből készült, amelynek címe A befejezetlen mondat. Az újságcikkekben mégis az volt a ritka, amelyik a film címét úgy írta, ahogyan kell s ahogy fent olvasható, hasonlóképpen a regényét is; ehelyett se szeri, se száma ennek az írásmódnak: 141 perc a Befejezetlen mondatból, illetve: a Befejezetlen mondat. Apró pontatlanság — lehetne mondani, ha egy kutyafuttában írandó tudósításról volna szó (persze, abban sem szabad lennie pontatlanságnak). De egy regényeimet, éspedig a huszadik századbeli magyar irodalom egyik remekéét, nemcsak illik, hanem kell is megbízhatóan, pontosan tudni és írni. A memória nem olyan megbízható, mint maga a regény, amely a közelmúltban új kiadásban is megjelent, de ha ez nincs kéznél, megteszi bármely lexikon. A pontatlanságra tehát nincs mentség. Kiváltképp bántó, hogy színházfilm szaklapunk következetes pontatlansággal ír Befejezetlen mondatot, de az irodalmi hetilap nemcsak kritikájában mellőzi a névelőt (s Fábri Zoltán nevét is y-nal írja egy helyen), hanem egy glosszában is, amelyben okkal kifakad egy félrevezető reklám miatt, a hirdetésben szereplő csupa nagybetűs szó HITELE végből csupa kistetűvel idéz, s „ .. .a befejezetlen mondat” lett a kinyomtatott szövegben. És hányszor áll így: a Töke, pedig Marx A tőke címet adta. Az ember tragédiája helyett úgyszintén gyakran írják az Ember tragédiáját, ami nem tragédia, legfeljebb Tragédia, ha mindenképpen rövidíteni akarják (a címet). Megannyi alkalmat adott a minapi Jókai-évforduló is a határozott névelővel való szabad játszadozásra. A kőszívű ember fiai helyett ilyennel találkoztunk: Kőszívű... stb., A Kőszívű...; Az új földesúr címe Új földesúr lett (mármint némelyik lapban). Az Egy magyar nábob címéből pedig Magyar nábob lett olykor. A Fekete gyémántok ellenben nem A fekete ..., s az Enyim, tied, övé sem Enyém ... stb. (Nem hibáztatható viszont Az arany ember című híres regény címének különféle írásmódja: Az aranyember vagy Aranyember vagy Az Aranyember. Az Irodalmi Lexikon tizenöt kiadás címlapjának fényképét közli és elképedve láthatjuk: lám, egy évszázad óta a könyvkiadók is mily gyöngén álltak a következetességgel. Jókai azonban Az arany ember írásmódot alkalmazta; a szövegkritikai kiadásban is így van.) Kisebb betűhibák esetében gyakran hivatkoznak a sajtó ördögére, s nem ok nélkül, ez az ördög csakugyan szédítő hibákat produkál. De ismert, sőt klaszszikus művek címének hibás közléséhez semmi köze sincs az ördögnek. Hanem az ördög tudja, hogy minek. " SZ. J. Műhelybeszélgetés MiklósPállal Az idén lett az Iparművészeti Múzeum főigazgatója Miklós Pál. Eddigi pályáját tekintve nem meglepő, hogy az Irodalomtudományi Intézet után most itt dolgozik. — Mindig kettős érdeklődésű voltam: amikor például az egyetemen a magyar —francia szakot végeztem, művészettörténettel is foglalkoztam. Húsz évvel ezelőtt is itt, a múzeumban kezdtem a pályámat, a Kelet-ázsiai Múzeumban dolgoztam, közben pedig műfordításokat csináltam. Később is mindig úgy alakult, hogy ha az állásom következtében az irodalommal foglalkoztam, akkor a melléktevékenységem a művészettörténet volt vagy megfordítva. Ennek a két kulturális területnek, jelenségnek a közös problémái, érintkezési felületei érdekelnek a legjobban. Annak idején elég jó nyelvészképzést kaptam az Eötvös kollégiumban. Ehhez járul, hogy elég jól tudok keleti és nyugati nyelveket is. Innen a szöveg iránti tiszteletem és érdeklődésem. Szerencsém, hogy tudok kicsit rajzolni is, s így — azt hiszem — képek, tárgyak olvasásával is boldogulok. A képzőművészetben is van tehát valamelyest „nyelvészeti alapképzésem”. Mindehhez igen nagy segítségként járul hozzá, hogy két nagy kultúrát ismerhettem meg alakosabban az átlagosnál, két nagyot és meglehetősen különbözőt: a távol-keletit, ebből is tanulmányaim és a kint töltött évek alatt a kínait, illetve az európait, mindenekelőtt a hazámét és a franciát. Bármelyikbe tartozó jelenséget nézek, olyan tapasztalatokat szolgáltat a másik, hogy az ember lassan beleszokik ebbe a nagy, „glóbusméretű” összefüggésrendben való gondolkodásba. Ez a keresztmetszete talán az érdeklődésem alakulásának, amelynek hosszmetszetét megszabja, hogy alapjában politikus alkat vagyok. Érdekel a jelen is, az, hogy miképp lehet itt jól megteremteni a szocialista társadalmat, kialakítani az új típusú embert. Egyszóval: a szolgálat vonz. Mindig ennek tekintettem a munkámat, valamiféle pedagógiai lelkesedés is sarkallt — bárha igazi katedrához sohasem jutottam. — Érdeklődésének sokrétűségét változatos munka tükrözte: Kínával kapcsolatos művészettörténet és irodalomtörténet, majd irodalomelméleti munkák, utoljára pedig a tömegkommunikációs kérdések foglalkoztatták. — Valóban, a hatvanas évek végén figyeltem föl erre a problémakörre. A tömegkommunikáció és következményei, a nyelvi kultúra kétségtelen válságjelenségei tűntek föl egyfelől, másfelől viszont a vizuális információözönnek a megjelenése s a vizuális kultúra iránt megnőtt társadalmi igény. Számomra a kérdés úgy jelentkezik, hogy miképp lehetne a szocialista tömegkultúrát egészséges irányban és egészséges arányokban fejleszteni: ezen azt értem, hogy a nyelvi kultúra, a beszéd és az írás kultúrája megőrizze és megerősítse helyét, viszont a vizuális kultúrának is meg kell a helyét kapnia benne. Azt érzem a munkámban is a legfontosabbnak, hogy ennek a vizuális információözönnek a feldolgozásához és humanizált, emberszabású alkalmazásához szükséges vizuális kultúrát megteremtsük. Kísérletet tenni arra, hogy kidolgozzuk és elterjesszük a vizuális közlésrendszereknek és az egész tárgyi kultúrának a nyelvtanát. — Ezzel eljutottunk mai múzeumi munkájához, mely igen fontos része lehet a vizuális kultúra kialakításának. — Azt remélem, hogy a múzeumok a közművelődési párthatározattal nagy politikai lendítőerőt kaptak ahhoz a folyamathoz, ami világszerte érlelődik a múzeumi kultúrában — s itt én most ezt szeretném szolgálni. A múzeumnak három funkciója van. 1. archiváló funkció: a meglevő műkincsek megőrzése, gondozása, gyarapítása; 2. közművelődési funkció: a birtokában levő kincseket az eleven élet részeseivé tenni, a tradíció folytonosságának dokumentációjává és éltető eszközévé, vagyis szép és tanulságos kiállításokon nevelni általuk; 3. tudományos funkció: ez az előző két funkció ellátásából adódik. Hazai múzeumaink az archiválás tekintetében állnak a legjobban, kitűnő, áldozatkész szakemberek dolgoznak e területen. Igazán megújulásra a közművelődési és a tudományos munka kölcsönösen összefüggő szférájában van szükség. Arra, hogy ne csak szép műtárgyak „attrakcióját” tartsuk fontosnak, ne csak parádés kiállításokat csináljunk, hanem olyanokat, amelyek a tárgyakat az emberiség történetében, kultúrájában, az emberi gondolat alakulásában betöltött szerepükkel egyetemben mutatják be. BÁNYAI GÁBOR