Népszabadság, 1975. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-23 / 46. szám

O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET % KARDOS LÁSZLÓ: „Mit kell tennünk a magyar EGY DOKUMENTUM HARMINC ÉV ELŐTTRŐL 1944—1945 fordulóján elkezdődött a romos Debrecenben az iskolai munka. Engem is beosztottak a „püspöki palo­tában” elhelyezett leány- és a refor­mátus kollégiumban megindított fiú­gimnáziumhoz. Magyar irodalmat taní­tottam. A kollégiumban tanított Kéry László is. Március első napjaiban egy délelőtt váratlanul felkeresett bennün­ket a frissen alakult kultuszminiszté­rium küldötte, éspedig azzal az üzenet­tel, hogy jelentkezzünk Teleki Géza miniszternél. Azonnal elmentünk a mi­nisztériumok Kossuth utcai közös épü­letébe. Itt Simon László államtitkár — debreceni tanártársunk — fogadott ben­nünket, és közölte, hogy Kéry Lászlót miniszteri titkárnak, engem miniszteri osztálytanácsosnak neveztek ki, s ezt a miniszter személyesen kívánja közölni velünk. Teleki Géza közelebbről is meg­jelölte teendőinket: a minisztérium „művészeti osztályán” az irodalmi élet gondjaival foglalkozunk. A következő napokban összeállítottam egy vázlatos munkaprogramot, ezt április 10-én, mi­kor a kormány a fővárosba költözött, magammal hoztam Budapestre. A mi­nisztérium művészeti osztályán több példányban legépeltettük, egy-egy pél­dányt átadtam az osztály referenseinek, s azt hiszem, Simon államtitkárnak is. Egy példányt megtartottam magamnak, ez került most elő irományaim közül, a gépelt lapokon, mindegyiken, ott van a minisztérium bélyegzője. A tervezet globális megvalósítása egyébként elma­radt, de egyes pontjai — legalábbis részben és később — megvalósultak. Íme a tervezet: * Azok a teendők, amelyek a magyar irodalom érdekeinek biztosítása, szín­vonalának emelése és a demokratikus építő munkába való bekapcsolása körül a kormányzatra várnak, a következő négy alapgondolatból sarjadnak ki. 1. Fel kell tárni azokat az irodalmi utakat, amelyeken a demokrácia eszme­világa szabadon tud beáramlani a ma­gyar társadalomba. 2. Az irodalom révén hangulati és eszmei összhangot kell teremteni a fa­lusi és városi dolgozók között. 3. „Európa” és „magyarság” viszo­nyát ki kell egyensúlyoznunk. Főképp pótolnunk kell az új orosz irodalmi kul­túrával szemben történt mulasztásokat. 4. Módot kell adni a magyar írónak, hogy hivatásának éljen. Ezeket a gondolatokat a következő tervekkel szolgálhatjuk eredményesen: a) Írói kataszter bizalmas szociális gondozása b) Elpusztult iskolai remekírók új ki­adása c) A világirodalom remekeinek terv­szerű fordítása. d) Műfordítói csereakció. e) Régi magyar írók új szempontú válogatása és kiadása. f) Népkönyvtáraink korszerű megújí­tása. g) Kooperáció a Magyar Írók Szövet­­ségével szereplői közé kell sorolnunk és gon­doskodni kell arról, hogy műveiket az erre alkalmas hetilapok és folyóiratok másodközlésben is hozzák. Mindezt ta­pintatosan kell cselekednünk, hogy az író ne érezze magát eltartottnak, de még csak hivatalosan támogatottnak sem. Elpusztult iskolai remekírók új kiadása A háború nagyon sok iskolánknak el­pusztította ifjúsági és tanári könyvtá­rát. A kötelező iskolai remekírókat az irodalom tanára nem adhatja az ifjúság kezébe, már­pedig olvasmányalap nél­kül minden irodalmi oktatás értelmet­len és reménytelen. Ezen a legsürgő­sebben segítenünk kell. Legjobb íróink tollából származó, eleven és céltudatos bevezető tanulmányokkal, jól gondozott, olcsó kiadványokban kell hozzáférhető­vé tenni azt a klasszikus anyagot, ame­lyet a megreformált iskola igényel. A világirodalom remekeinek tervszerű fordítása A magyar irodalom eléggé gazdag jó műfordításokban, de a fordított világ­­irodalmi anyag összeválogatásában igazi és nagyvonalú tervszerűség sohasem ér­vényesült. Egyes írók 3—4 magyar tol­mácsolásban is olvashatók, mások egy­ben sem. A műfordítások egy része el­avult. Tüzetes és a világirodalom egész területét szemmel tartó tervet kellene készítenünk, egy műfordítói „pjetilet­, kát”, s azt fokról fokra megvalósítani. A cél az volna, hogy minden olyan ide­gen remekmű, amely segítő részese le­het a magyar művelődésnek vagy amely integráns eleme az európai irodalmi kultúrának, jó magyar fordításban is olvasható legyen. Műfordítói csereakció Fiatal, tehetséges költőket, akiket for­mai biztonságuk és hajlékonyságuk ajánl műfordításra, ki kell küldenünk 2—3 esztendőre idegen országokba, hogy annak az országnak a nyelvét tökélete­sen megtanulják, irodalmát alaposan megismerjék és számunkra tolmácsol­ják. Elsősorban orosz műfordítók hiá­nyát érezzük, noha angolul is keveseb­ben tudnak tökéletesen, mint szükséges volna. Ebben az akcióban a kis nemze­tek sem hanyagolhatók el. A műfordí­tók kiküldetése cserealapon történnék: vendégül látnak az idegen, elsősorban az orosz és angol nemzet fiatal műfor­dítóit, akik itt elsajátítanák a magyar nyelvet és megismernék a mi irodal­munkat, hogy aztán ott a mi íróinkat a maguk nyelvén közvetíthessék. Régi magyar írók új szempontú válogatása és kiadása Az államnak elő kell segítenie a régi magyar írók egységes és új szempontú kiadását. Az eddig közkézen forgott úgynevezett klasszikus sorozatok részint elpusztultak, részint olyan anyagot ad­tak, amelynél helyenként becsesebbet és korszerűbbet is válogathatunk. Népkönyvtáraink korszerű megújítása Népkönyvtárainkban még akkor is sok értéktelen és politikailag ártalmas anyag marad, ha a fasiszta sajtótermé­kek megsemmisítéséről szóló rendeletet mindenütt gondosan végrehajtják. Ezt a kérdést rendkívüli tapintattal kell kezelni, mert a népkönyvtárak megújí­tott anyagára nagy hivatás vár: a falu népét korszerű módon össze kell han­golnia a városi dolgozók tömegeivel E könyvtárak anyagának a magyar dol­gozók nemzeti összeforradását kell szol­gálnia, és be kell tömnie azt a mester­séges árkot, amelyet az előző korszakok repesztettek város és falu között. A nép­könyvtárakban helyet kell kapniuk a városi dolgozók társadalmát ábrázoló regényeknek és a városi életről készült szociogramoknak is. Város és falu fe­szengő szembenállását, gyanakvó ki­sebbségi vagy fölényérzetét a jobb és kölcsönös megismerés útján kell meg­szüntetni. Kooperáció a Magyar Írók Szövetségével A kormányzatnak a Magyar Írók Szö­vetségével a legszorosabb kapcsolatot kell fenntartania Ez a kapcsolat egy­felől azáltal lesz gyümölcsöző, hogy a kormány állandó tájékoztatást szerez az írótársadalom igényeiről és terveiről, másfelől azáltal, hogy a kormánynak éppen e kapcsolatok szorossága révén, módja lesz a maga politikai, művészi és társadalmi igényeiről és terveiről az írók társadalmát tájékoztatni. Ez az utóbbi fél mondat semmiképpen sem jelentheti azt, hogy a kormányzat az írókra valamilyen művészetellenes, ká­ros nyomást gyakorolhatna: a demok­rácia eszmevilágán belül kifejtett írói szabadságot a magyar szellemiség ép­sége érdekében minden módon bizto­sítani kell, még olyan esetekben is, amikor kormány és író közt a részle­tekben elvi vagy érdekellentét látszik fennforogni. írói kataszter­­ bizalmas szociális gondozása A magyar demokrácia nem engedheti meg, hogy tehetséges magyar írókat az anyagi ínség megbénítson, megrontson. A magyar államnak a lehetőséghez ké­pest őrködnie kell azon, hogy az iroda­lom igaz értékei súlyosabb és végzete­sebb anyagi gondok nélkül bontakoz­hassanak ki. A pénzsegély módszere nem egészen ártalmatlan. Az író akar­­va-akaratlan függő helyzetbe kerül ál­lammal, minisztériummal szemben, s ez nem kívánatos. Sokkal egészségesebb a támogatásra szoruló írók foglalkoztatá­sa olyan tisztességesen fizetett munká­val, amely az író érdeklődési körétől nem idegen, idejét nem foglalja le nagy mértékben és munkaerejét nem meríti ki jelentősen. El kell készítenünk bizal­mas belső használatra azoknak az írók­nak névsorát, akiknek a munkássága komoly, pótolhatalan nemzeti érték, s ügyelnünk kell arra, hogy ezek az írók az alkotásra kedvező életkörülmények közé jussanak. Ezeket az írókat kényel­mesebb állásokba kell juttatnunk, a rádió jól fizetett és gyakran hallható A BETŰ A nyomtatott szó hitelét elsősorban tartalmán mérik. De mert a szó betűk­ből áll, minden betű erősítheti vagy gyöngítheti a szöveg hitelét. Minden be­tű, például az a, az névelőé, amellyel a sajtó oly mostohán bánik. Megfigyelhettük ezt legutóbb a 141 perc A befejezetlen mondatból című magyar filmről írottakban. Ez, mint va­lamennyi kritika utalt rá, Déry Tibor regényéből készült, amelynek címe A befejezetlen mondat. Az újságcikkekben mégis az volt a ritka, amelyik a film címét úgy írta, ahogyan kell s ahogy fent olvasható, hasonlóképpen a regé­nyét is; ehelyett se szeri, se száma en­nek az írásmódnak: 141 perc a Befeje­zetlen mondatból, illetve: a Befejezet­len mondat. Apró pontatlanság — lehet­ne mondani, ha egy kutyafuttában íran­dó tudósításról volna szó (persze, abban sem szabad lennie pontatlanságnak). De egy regényeimet, éspedig a huszadik századbeli magyar irodalom egyik re­­mekéét, nemcsak illik, hanem kell is megbízhatóan, pontosan tudni és írni. A memória nem olyan megbízható, mint maga a regény, amely a közelmúltban új kiadásban is megjelent, de ha ez nincs kéznél, megteszi bármely lexikon. A pontatlanságra tehát nincs ment­ség. Kiváltképp bántó, hogy színház­film szaklapunk következetes pontatlan­sággal ír Befejezetlen mondatot, de az irodalmi hetilap nemcsak kritikájában mellőzi a névelőt (s Fábri Zoltán nevét is y-nal írja egy helyen), hanem egy glosszában is, amelyben okkal kifakad egy félrevezető reklám miatt, a hirde­tésben szereplő csupa nagybetűs szó­ HITELE végből csupa kistetűvel idéz, s „ .. .a befejezetlen mondat” lett a kinyomta­tott szövegben. És hányszor áll így: a Töke, pedig Marx A tőke címet adta. Az ember tra­gédiája helyett úgyszintén gyakran ír­ják az Ember tragédiáját, ami nem tra­gédia, legfeljebb Tragédia, ha minden­képpen rövidíteni akarják (a címet). Megannyi alkalmat adott a minapi Jókai-évforduló is a határozott névelő­vel való szabad játszadozásra. A kőszí­vű ember fiai helyett ilyennel találkoz­tunk: Kőszívű... stb., A Kőszívű...; Az új földesúr címe Új földesúr lett (mármint némelyik lapban). Az Egy magyar nábob címéből pedig Magyar nábob lett olykor. A Fekete gyémántok ellenben nem A fekete ..., s az Enyim, tied, övé sem Enyém ... stb. (Nem hi­báztatható viszont Az arany ember cí­mű híres regény címének­ különféle írásmódja: Az aranyember vagy Arany­ember vagy Az Aranyember. Az Irodal­mi Lexikon tizenöt kiadás címlapjának fényképét közli é­s elképedve láthat­juk: lám, egy évszázad óta a könyv­kiadók is mily gyöngén álltak a követ­kezetességgel. Jókai azonban Az arany ember írásmódot alkalmazta; a szöveg­­kritikai kiadásban is így van.) Kisebb betűhibák esetében gyakran hivatkoznak a sajtó ördögére, s nem ok nélkül, ez az ördög csakugyan szédítő hibákat produkál. De ismert, sőt klasz­­szikus művek címének hibás közléséhez semmi köze sincs az ördögnek. Hanem az ördög tudja, hogy minek. " SZ. J. Műhelybeszélgetés Miklós­­Pállal Az idén lett az Iparművészeti Mú­zeum főigazgatója Miklós Pál. Eddigi pályáját tekintve nem meglepő, hogy az Irodalomtudományi Intézet után most itt dolgozik. — Mindig kettős érdeklődésű voltam: amikor például az egyetemen a magyar —francia szakot végeztem, művészettör­ténettel is foglalkoztam. Húsz évvel ez­előtt is itt, a múzeumban kezdtem a pá­lyámat, a Kelet-ázsiai Múzeumban dol­goztam, közben pedig műfordításokat csináltam. Később is mindig úgy ala­kult, hogy ha az állásom következté­ben az irodalommal foglalkoztam, ak­kor a melléktevékenységem a művé­szettörténet volt vagy megfordítva. En­nek a két kulturális területnek, jelen­ségnek a közös problémái, érintkezési felületei érdekelnek a legjobban. Annak idején elég jó nyelvészképzést kaptam az Eötvös kollégiumban. Ehhez járul, hogy elég jól tudok keleti és nyugati nyelveket is. Innen a szöveg iránti tisz­teletem és érdeklődésem. Szerencsém, hogy tudok kicsit rajzol­ni is, s így — azt hiszem — képek, tár­gyak olvasásával is boldogulok. A kép­zőművészetben is van tehát valamelyest „nyelvészeti alapképzésem”. Mindehhez igen nagy segítségként járul hozzá, hogy két nagy kultúrát ismerhettem meg ala­kosabban az átlagosnál, két nagyot és meglehetősen különbözőt: a távol-kele­tit, ebből is tanulmányaim és a kint töl­tött évek alatt a kínait, illetve az euró­pait, mindenekelőtt a hazámét és a fran­ciát. Bármelyikbe tartozó jelenséget né­zek, olyan tapasztalatokat szolgáltat a másik, hogy az ember lassan beleszokik ebbe a nagy, „glóbusméretű” összefüg­gésrendben való gondolkodásba. Ez a keresztmetszete talán az érdek­lődésem alakulásának, amelynek hossz­­metszetét megszabja, hogy alapjában politikus alkat vagyok. Érdekel a jelen is, az, hogy miképp lehet itt jól megte­remteni a szocialista társadalmat, ki­alakítani az új típusú embert. Egyszó­val: a szolgálat vonz. Mindig ennek te­kintettem a munkámat, valamiféle pe­dagógiai lelkesedés is sarkallt — bárha igazi katedrához sohasem jutottam. — Érdeklődésének sokrétűségét válto­zatos munka tükrözte: Kínával kapcso­latos művészettörténet és irodalomtörté­net, majd irodalomelméleti munkák, utoljára pedig a tömegkommunikációs kérdések foglalkoztatták. — Valóban, a hatvanas évek végén figyeltem föl erre a problémakörre. A tömegkommunikáció és következmé­nyei, a nyelvi kultúra kétségtelen vál­ságjelenségei tűntek föl egyfelől, más­felől viszont a vizuális információözön­­nek a megjelenése s a vizuális kultúra iránt megnőtt társadalmi igény. Szá­momra a kérdés úgy jelentkezik, hogy miképp lehetne a szocialista tömegkul­túrát egészséges irányban és egészséges arányokban fejleszteni: ezen azt értem, hogy a nyelvi kultúra, a beszéd és az írás kultúrája megőrizze és megerősítse helyét, viszont a vizuális kultúrának is meg kell a helyét kapnia benne. Azt ér­zem a munkámban is a legfontosabb­nak, hogy ennek a vizuális információ­­özönnek a feldolgozásához és humani­zált, emberszabású alkalmazásához szükséges vizuális kultúrát megteremt­sük. Kísérletet tenni arra, hogy kidol­gozzuk és elterjesszük a vizuális közlés­rendszereknek és az egész tárgyi kultú­rának a nyelvtanát. — Ezzel eljutottunk mai múzeumi munkájához, mely igen fontos része le­het a vizuális kultúra kialakításának. — Azt remélem, hogy a múzeumok a közművelődési párthatározattal nagy politikai lendítőerőt kaptak ahhoz a fo­lyamathoz, ami világszerte érlelődik a múzeumi kultúrában — s itt én most ezt szeretném szolgálni. A múzeumnak három funkciója van. 1. archiváló funkció: a meglevő műkincsek megőr­zése, gondozása, gyarapítása; 2. közmű­velődési funkció: a birtokában levő kin­cseket az eleven élet részeseivé tenni, a tradíció folytonosságának dokumentá­ciójává és éltető eszközévé, vagyis szép és tanulságos kiállításokon nevelni ál­taluk; 3. tudományos funkció: ez az előző két funkció ellátásából adódik. Hazai múzeumaink az archiválás te­kintetében állnak a legjobban, kitűnő, áldozatkész szakemberek dolgoznak e te­rületen. Igazán megújulásra a közmű­velődési és a tudományos munka köl­csönösen összefüggő szférájában van szükség. Arra, hogy ne csak szép mű­tárgyak „attrakcióját” tartsuk fontos­nak, ne csak parádés kiállításokat csi­náljunk, hanem olyanokat, amelyek a tárgyakat az emberiség történetében, kultúrájában, az emberi gondolat ala­kulásában betöltött szerepükkel egye­temben mutatják be. BÁNYAI GÁBOR

Next