Népszabadság, 1976. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-30 / 25. szám

1976. január 10., péntek MESE, LECKE, SZÓRAKOZÁS Látogatóban a Diafilimgyártó Vállalatnál A diafilmezés barátai — több tízezren vannak — tudják, hogy a diafilmeknek kétféle változata van: a szalagos és a keretezett. De más szempontból is kétféle diafilmről beszélhetünk. Az egyik­félét a fotóamatőr maga állítja elő, a másikat felhasználója ké­szen vásárolja. Ez utóbbiakat készíti hazánk­ban a Magyar Diafilmgyártó Vál­lalat. Munkájukról Keresztes Mi­­hályné igazgatótól kértünk tájé­koztatást. — A becslések szerint az or­szágban magánosok és intézmé­nyek használatában 100 ezer diavetítő van. Hogyan tájékozó­dik a vállalat arról, hogy mi­lyen diafilmekre van szükség és milyen mennyiségben? — Az igényeket a kereskedelem közvetíti. A legnagyobb mennyi­séget, az általunk előállított dia­­filmeknek csaknem kétharmadát kitevő mesefilmeket a játék-nagy­kereskedelmi vállalat, az iskolai oktatást szolgáló diafilmeket pe­dig az iskolai szemléltetőeszkö­zöket forgalomba hozó TANÉRT megrendelésére készítjük. Ki­adunk ezeken kívül ismeretter­jesztő diafilmeket is, továbbá olyanokat, amelyek különböző­­szervezetek, intézmények, vállala­tok igényeinek megfelelően az ál­taluk való felhasználásra gyár­tunk. — A részletesebb tájékozta­tást kezdjük tehát a mesedia­­filmekkel. — Mesefilmjeinkből (ezekből az óvodák és az iskolák is nagy mennyiségben vásárolnak) 350- féle kapható, és a választék éven­ként hat-nyolc új filmmel bővül Folyamatosan felülvizsgáljuk azo­­­kat, amelyeket régebben jelentet­tünk meg, az elavultakat selejtez­­­zük, azokból viszont, amelyek iránt a kereslet stabil, évről évre ismételten ellátjuk a piacot. Köz­tük nem egy eddig több százezres példányszámot ért el. A legnép­szerűbbek, a legjobban keresettek a hagyományos mesék, főképpen Grimm meséi, a Jancsi és Julis­ka, a Hófehérke; ezekből eddig félmillión, egyik-másikból három­negyed millión felüli mennyiség­nél tartunk. Ezek sikerének az le­het a magyarázata, hogy e filme­ket a szülők, a nagyszülők vásá­rolják, akikben ilyenkor nyilván saját gyerekkori meseélményeik idéződnek fel. Pedig mesefilmjeinknek válasz­téka, témában és grafikai megol­dásokban egyaránt, meglehetősen széles, sokrétű, viszont ajánlásuk­nak lehetőségei a játékboltokban meglehetősen korlátozottak. En­nek ellenére bizonyos kezdeti eredményeket tapasztalunk pél­dául abban, hogy növekszik a ke­reslet a magyar népmesei feldol­­­gozások iránt, és mivel kezd szü­lővé válni egy más látásmódú nemzedék, ez már gyerekeinek a modernebb, az elvontabb, a nem naturalista megoldású diafilme­­ket is vásárolja. 1975-ben egy­­­­millió 200 ezer darab mesefilmet­­hoztunk forgalomba. — Rátérhetünk az ismeretter­jesztő diafilmek kategóriájára. — Vállalatunk húsz esztendő­vel ezelőtt tulajdonképpen ezzel a fel­adattal alakult: képi eszközökkel segíteni az ismeretterjesztő, felvi­lágosító munkát. E filmek téma­köre is rendkívül változatos, meg­találhatók köztük a politikai, iro­dalmi, művészeti, történelmi, föld­rajzi, egészségügyi, műszaki, me­­zőgazdasági ismeretterjesztő film egyaránt. Ezekből is 350-féle áll a vásárlók rendelkezésére, azonban­­— és éppen ez egyik legnagyob­b gondunk — ezek az országban csupán egy helyen, vállalatunk diafilm-mintaboltjában kaphatók. — És miért nem tudnak ezen a helyzeten változtatni? — Csakugyan nem vagyunk ké­pesek átlépni a bűvös kört. A me­sefilmekkel azért könnyebb a helyzetünk, mert ezek szervesen illeszkednek a játékáruk kategó­riájába, kaphatók is Budapesten és vidéken minden olyan boltban, ahol játékot árulnak. Aki isme­retterjesztő filmet szeretne vásá­rolni, nem a játékboltokban ér­deklődik. Kezdeményeztük hát, próbálkozzanak ezzel a könyves­boltok. Elzárkóztak, nem az ő profiljuk. A papír-írószer boltok talán? Itt sem volt nagyobb si­kerünk. Végül is kénytelenek va­gyunk a kereskedelmi hálózat közreműködése nélkül forgalmaz­ni ezeket. A probléma megoldásá­nak fontosságát szemlélteti, hogy az 1975-ben eladott 113 ezer isme­retterjesztő diafilmek száma csu­pán egytizede a forgalomba ho­zott mesefilmekének. — Mi a helyzet az iskolai ok­tatás számára készített diafil­mekkel? — Ebből a kategóriából eddig kétszázféle diafilm készült, az óvodások nevelését segítő soroza­toktól az általános és középiskolai oktatást hatékonyabbá tevő szem­léltető sorozatokig. Ezek az isko­lai foglalkozások számára készül­nek ugyan, de a tanulók, a szü­lők is megvásárolhatják a TA­NÉRT boltjaiban.­­ Végül: néhány szót a szak­mai oktató-ismeretterjesztő dia­filmekről. — Az utóbbi években mind több vállalat, hivatal, intézmény ismeri föl, hogy milyen ered­ménnyel jár, ha akár speciális szakmai képzésükhöz — mint pél­dául a honvédségi szervek és a MÁV —, vagy propagandatevé­kenységükhöz — így az Egészség­­ügyi Felvilágosító Központ, jó né­­hány külkereskedelmi vállalat és az idegenforgalmi szervek — igénybe veszik a diafilmben rejlő lehetőségeket. Évente 70—90-féle ilyen diafilmet készítünk megren­delőink kívánságának megfele­lően, egy-egy fajtából általában száznál kevesebbet. Ezek a diafil­mek kereskedelmi forgalomba nem kerülnek. Kivétel azonban akad, hiszen például a Közleke­désbiztonsági Tanács megbízásá­ból a gyerekek számára készített oktatófilmből az Évi közlekedni tanul címűből több ezret a játék­boltok is árusítanak. A diafilm tehát, mint sajátos szemléltető eszköz, sokféle feladat megoldásá­ra alkalmas, szerepe pedig a kor­szerű oktatási módszerek, az audiovizuális rendszerek terjedé­sével egyre növekszik. Varga Sándor NÉPSZABADSÁG A Nosztalgia a nosztalgia után Borbás Tibor kiállítása a Stúdió Galériában Szindbád divatot csinált a­­ szobrászatban is. A tárlato­kon rendszeresen ott kísért a szé­les karimájú kalap, a gyönyörű szempár, a petyhüdtségében is vonzó férfiarc. Gyakran feltűnik Rezeda Kázmér és Eszténa, Terka és Széplaki Titusz halvány méla­­bújából szőtt szövedék, a Kendy­­világkép megfogható és tárgyia­­sítható szellemi csomópontja. Szinte várható volt, hogy nyílik egyszer olyan kiállítás, amelyik­nek egyetlen műtárgya sem tud szabadulni a félmúltakba révedő, kifinomult erotikába feledkező, élve is álmodó, álmodva is élő figuráktól, egyszóval nem tud szabadulni a magyar irodalom e sűrűre fogalmazott légkörétől. Borbás Tibornak ugyan csak egyetlen szobra szól címe szerint Krúdyról a Stúdió Galériában, a többi Adyt és Szabó Lőrincet, Bibliát és mitológiát idéz, de mindegyikében van valami krú­­dys, pontosabban valami olyan­fajta látvány, ahogyan Krúdyt mostanában többen láttatni akar­ják. Ennek a Rákeres, Léda mel­lett ülő Adynak ugyanis semmi kö­ze nincs a lángoszlop-költőhöz, aho­gyan azt annak idején Csorba Gé­za ábrázolta, nem hasonlít a Fe­­renczy Béni formálta fölényes in­tellektushoz sem, és más, mint Me­­locco Miklós deheroizálásokból új héroszt formáló halál előtti poé­tája. Ez az Ady vízióból emlékké halványodott, arca részletszegé­­nyebb, mint a kocsi jól megfor­mált kereke, személyisége épp­olyan pontatlan és lírai, mint a lét és nemlét határait közömbös könnyedséggel átlépő regényhő­söké. A „szindbádosított” Ady nyil­ván kihívásnak készült, mert nem lehet másnak látni olyan költő­arcképet, amelyben a magánélet zsánerszerű leképezése fontosabb a belső élet kivetítésénél, az egyé­­nített vonásoknál hangsúlyosab­bak a kocsilámpákat jelző ma­ratott üvegdugók. A különös csak az, hogy a kihívásnak számító merész interpretáció ugyancsak félénk ellenvetéssé szelídült Bor­bás fogalmazásában. A falból fé­lig kiálló kocsi és levegőben lógó tartozékai ahelyett, hogy az ala­kot öltött irrealitás erejével tor­­pantanák meg a nézőt, annyira hozzátapadnak a köznapi lát­ványhoz, mint egy hagyományos plasztika, amelyiknek levágták a fejét. Az Ady-kompozíció tévedései­ről azért is kellett hosszan be­szélni, mert Borbás többi lehe­lethangulattal átizzott szobrán nem kerül ilyen élesen szembe téma és mondanivaló, ötlet és plasztika. Ami célját tévesztette a fiákeren, az telitalálattá vált az ódon, veretes ajtóhoz simuló Krú­­dynál. Az egyik az életrajz plety­kaforgácsaiból épített társasági reliefet, a másik az életmű lénye­gére tapintva megtalálta a nyelvi stílusbravúr plasztikus megfelelő­jét: a cselekményt hordozó és a cselekmény légkörét kifejező részletek egyformán artisztikus megformázását. Az következne ebből, hogy Borbás szobrai akkor igazán jók, ha temperamentumá­hoz, mondanivalójához közel álló irodalmi anyag háromdimenziós illusztrálására vállalkozik? A kérdést már csak azért is értel­metlen így feltenni, mert Borbás akkor a legjobb, ha egyáltalában nem illusztrál. Stílusa önmagában is annyira érzelemgazdag, hogy az irodalmi téma szolgálatában félő: túlcsordul és átcsap önmaga kari­katúrájába, az érzelgősségbe. 191­egtörténhet persze ez az át­­lendülés mindazokkal a mű­vészekkel, akik — Borbáshoz ha­sonlóan — formáikat a századelő sokáig elfelejtett modorából merí­tik. Sokszor leírták már, hogy a huszadik századi szobrászat egy része Maillol, másik része Rodin köpönyegéből bújt ki. Évtizede­ken át úgy tetszett, hogy az utób­bi ruhadarabot nem vállalja sen­ki. Logikus az ellenhatás: előbb­­utóbb fel kellett újra fedezni Ro­­dint, sőt a Rodinéhez hasonlító — de a mai szem számára „moder­nebbnek” tetsző — Medardo Ros­­so stílusát. A vonzókor változása Borbá­­*á­son kívül jó néhány más, pá­lyája első felében járó szobrász műveit is magyarázza. Ami né­hány évtizede alaptilalom volt, ma általánosan elfogadott gya­korlat. „Nem lehet megmintázni a tavaszi esőt” — vallották a klasszikusok és klasszicizálók, ma pedig nemcsak felhők és villámok tudnak szoborrá válni, hanem gyorsan illanó, tünékeny mozgá­sok, víz alatt fodrozódó ruhare­­dők, statikátlan lebegések is. Borbás azonban iróniamentesen és groteszk nélkül, halálosan ko­molyan veszi a melodrámába haj­ló vizuális érzel­mességet , nem­csak a szimbolista-impresszionista eszközöket, hanem a letűnt kor tartalmát is. Az élet álom — vall­ja Krúdy után szabadon, és nem is lehet másnak látni az illúziók­ból építkező, egyetlen nézetre számító szobrokat. Az igazán szép bennük azonban éppen az, ami­ben nem álomszerűek: az érzéke­nyen mintázott arcok, a biztos esztétikai érzékkel formált részle­tek. Mellettük feleslegesnek lát­szanak a hozzájuk tapadó elvá­gyódások, mert nosztalgiájuk va­lójában nem egy távoli kornak vagy messzi helynek szól, hanem magának a nosztalgiának. P. Szűcs Julianna Magyar és szov­jet írók együttműködése Dobozy Imre és Georgij Markov moszkvai nyilatkozata — A magyar és a szovjet író­­szövetség együttes titkársági ülé­sén mindkét szövetség vezetői minden részletre kiterjedő tájé­koztatást adtak szövetségük és országuk irodalmának helyzetéről — mondotta Dobozy Imre, a Ma­gyar Írók Szövetségének főtitká­ra a Moszkvában csütörtökön be­fejeződött írószövetségi tárgyalá­sokról, melyek eredményeként aláírták a két szövetség közötti együttműködés ötéves távlati programját és kétéves együttmű­ködési tervét. — A kölcsönös tájékozódáson kívül az együttes titkársági ülé­sek másik nagy előnye, hogy fenn­tartások nélküli, őszinte eszme­csere folyik. Dobozy Imre hangoztatta, hogy a moszkvai találkozón konkrét megállapodások jöttek létre a nemzetközi írótalálkozókon, vitá­kon való részvétel kérdéseiben. Garai Gábor, az írószövetség főtitkárhelyettese a Moszkvában aláírt dokumentumokat jellemez­ve elmondotta: szovjet részről el­ismeréssel fogadták a szocialista országok fiatal íróinak első talál­kozójára vonatkozó tervet. A ta­lálkozót ősszel rendezik meg Ma­gyarországon, s úgy tetszik, hogy ez a kezdeményezés hamarosan követőkre talál. Az ötéves együttműködési prog­ram egyik fontos mozzanataként emelte ki a főtitkárhelyettes, hogy a két ország legfontosabb nemzeti ünnepei alkalmából a szovjet, il­letve a magyar irodalmi folyóira­tok a másik ország irodalmát népszerűsítő különszámokat je­lentetnek meg. Az új megállapo­dás lehetővé teszi továbbá a ma­gyar írók számára, hogy anyag­­gyűjtés, az élet és a munka ta­nulmányozása céljából hosszabb időt töltsenek a KGST nagy kö­zös építkezésein.­­ A szovjet és a magyar író­­szövetség második együttes tit­kársági ülésén — mondotta Geor­­gij Markov, a Szovjet Írók Szö­vetségének első titkára — ele­mezték azt is, hogyan segítik a szövetségek népüket és pártjukat a két szocialista testvérország előtt álló fő feladatok megoldásá­ban. E feladatokat olyan esemé­nyek fényében vizsgálták meg, mint a helsinki biztonsági érte­kezlet, melynek eredményeit az irodalmi életben is érvényesíteni kívánják. Az ülésen — folytatta a szovjet írószövetség vezetője — mindkét fél elismerte a két ország irodal­márai között kialakult széles kö­rű kapcsolatok és együttműködés eredményeit, s fény derült sok megoldatlan problémára is, arra, hogy együttműködésünknek még bőven vannak kihasználatlan tar­talékai. Irodalmi, vitajellegű ta­lálkozóinkat például az eddiginél sokkal nagyobb mértékben kelle­ne művekkel, könyvekkel alátá­masztani. Rapai Gyula, hazánk moszkvai rendkívüli és meghatalmazott nagykövete csütörtökön baráti ta­lálkozót rendezett a két író­­szövetség vezetőinek részvételé­vel. (MTI) ASZTAL­OS IND­UL­Ó Vámos Miklós színműve a szolnoki Szigligeti Színházban Á­cs György asztalosmester öt­­venedik születésnapján el­­ugrasztja a segédjét italért, aztán koccint vele és meghal. Közben van a színdarab, az az „öt perc”, amíg magára marad, s ami alatt felidéződik előtte és előttünk az élete. Egy dicstelen élet. Ács György a tisztes iparnak tisztes­ségtelen képviselője. Az asztalos­dinasztia nemzedékeken át be­csülettel küszködött a létfenntar­tásért, ő becstelenül lop, csal, ha­zudik. Kiuzsorázza önmagát is, zörgő biciklin jár, kopott munka­ruhában, mindene a műhely, a szerzés — és becsapja önmagát is, miközben túljár az emberek eszén. Ő kicselezi a törvényeket. A háború végén, ritka bátorság­gal, embereket bújtat és ment meg, de értékeiket elcsaklizza, ezzel veti meg vagyona alapját. Csakhogy egyik megmentettje, Singer ügyvéd, nem hagyja ma­gát kifosztani, és miután belelát a kártyáiba, a markában tartja az asztalost: megmenti őt az ál­lamosítástól, mert egy válóperrel mindent a feleségére irat, de Ács attól kezdve telhetetlen családjá­ra keres, s amikor már kifacsar­nak belőle mindent, a feleség és az ügyvéd szerető kidobja őt, a vagyontalan senkit, aki számára a pinceműhelyben megváltás a szívroham. Vámos Miklósnak, a fiatal író­nak, ez a második bemutatott da­rabja. Ácsban a vagyonszerzés megszállottját és áldozatát mu­tatja meg, aki számára a gyara­podás már öncélú dolog, nem él­vezi, nem is élvezheti, amit sze­rez; öröme a szerzés maga. A színműhöz szükség van erre a kóros felnagyításra. Történelmi és társadalmi viszonylatokba he­lyezi hősét, amitől hitelessé vá­lik. Színműírói technikája a jele­net-mozaikokra való tördelés, amit itt a tér- és időjáték meg is kíván. De a jól végiggondolt szer­kezet sem pótolhatja a valódi dráma sodrását, szorítását, ábrá­zoló erejét. A drámai csomópon­tok nem elég hangsúlyosak, ki­dolgozatlanok (például Ács és Singer háború utáni találkozása nagy jelenet lehetne, és annak is kellene lennie, itt dől el minden). Így drámai összecsapások helyett veszekedéseket hallunk, és drá­ma helyett mintha dramatizálást látnánk. Nagyobb írói erőfeszí­tésre kell sarkallnom Vámos Miklóst, hogy színpadi szerzőből drámaíróvá válhasson. Dicséretes buzgalommal állt a darab mellé a szolnoki Szigligeti Színház. Valló Péter rendező (a tavalyi veszprémi Vámos-bemu­tatót is ő rendezte) úgy lát­szik, baráti társalkotó ezekben a produkciókban, és az ő kiforrott művészete, színpadi gyakorlata, pontos és szenvedélyes alkotó munkája meglátszik az előadá­son. A remek színpadképben (Najmányi László díszlete) egyet­len helyszínen tudta eljátszani harminc év változó történetét, mindig új és új beállításokat ta­lált, leleményesen mozgatta szí­nészeit, a világítási effektust al­kotó módon használta. A tulajdonképpen jó iramú "" előadás se tudta azonban helyettesíteni a darabból hiány­zó drámai" sodrást. Sajnos a főszereplő Iványi József Ács Györgye nem volt eléggé sok­színű, árnyalt alak. Pedig egy emberi élet minden alaphelyze­tét el­játszhatta volna, a bátorsá­got és a meghunyászkodást, a gyermeki tiszteletlenséget és az apai tehetetlenséget, szerelmet és megcsalattatást, ügyeskedést és becsapottságot. A veszekedő kö­zönségesség Ács György jellem­zése lehetett volna egy kiérlelt, kidolgozott alakításban. Tímár Éva feleségalakítása ezt tudta megvalósítani, a férjére ránövő asszony ellenszenvesen veszélyes önzését. Sarlai Imre öreg asztalo­sa a korlátolt, kisszerű iparos­becsület megtestesítője, egy jól megírt figura pontos kiteljesíté­se. Piróth Gyula a sógorban ér­zékeltetni tudta egy másféle élet­vitel és magatartás undorodó til­takozását. Szabó Ildikó kitűnt visszafogott és mégis mélyen át­élt játékával, s jók voltak Koós Olga, Baranyai Ibolya, Hanga Erika, Polgár Géza, Peczkay End­re. Hruby Mária jelmezeit a nő­kön, főleg Vilmán vettük észre. Gáli István

Next