Népszabadság, 1976. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-30 / 25. szám
1976. január 10., péntek MESE, LECKE, SZÓRAKOZÁS Látogatóban a Diafilimgyártó Vállalatnál A diafilmezés barátai — több tízezren vannak — tudják, hogy a diafilmeknek kétféle változata van: a szalagos és a keretezett. De más szempontból is kétféle diafilmről beszélhetünk. Az egyikfélét a fotóamatőr maga állítja elő, a másikat felhasználója készen vásárolja. Ez utóbbiakat készíti hazánkban a Magyar Diafilmgyártó Vállalat. Munkájukról Keresztes Mihályné igazgatótól kértünk tájékoztatást. — A becslések szerint az országban magánosok és intézmények használatában 100 ezer diavetítő van. Hogyan tájékozódik a vállalat arról, hogy milyen diafilmekre van szükség és milyen mennyiségben? — Az igényeket a kereskedelem közvetíti. A legnagyobb mennyiséget, az általunk előállított diafilmeknek csaknem kétharmadát kitevő mesefilmeket a játék-nagykereskedelmi vállalat, az iskolai oktatást szolgáló diafilmeket pedig az iskolai szemléltetőeszközöket forgalomba hozó TANÉRT megrendelésére készítjük. Kiadunk ezeken kívül ismeretterjesztő diafilmeket is, továbbá olyanokat, amelyek különbözőszervezetek, intézmények, vállalatok igényeinek megfelelően az általuk való felhasználásra gyártunk. — A részletesebb tájékoztatást kezdjük tehát a mesediafilmekkel. — Mesefilmjeinkből (ezekből az óvodák és az iskolák is nagy mennyiségben vásárolnak) 350- féle kapható, és a választék évenként hat-nyolc új filmmel bővül Folyamatosan felülvizsgáljuk azokat, amelyeket régebben jelentettünk meg, az elavultakat selejtezzük, azokból viszont, amelyek iránt a kereslet stabil, évről évre ismételten ellátjuk a piacot. Köztük nem egy eddig több százezres példányszámot ért el. A legnépszerűbbek, a legjobban keresettek a hagyományos mesék, főképpen Grimm meséi, a Jancsi és Juliska, a Hófehérke; ezekből eddig félmillión, egyik-másikból háromnegyed millión felüli mennyiségnél tartunk. Ezek sikerének az lehet a magyarázata, hogy e filmeket a szülők, a nagyszülők vásárolják, akikben ilyenkor nyilván saját gyerekkori meseélményeik idéződnek fel. Pedig mesefilmjeinknek választéka, témában és grafikai megoldásokban egyaránt, meglehetősen széles, sokrétű, viszont ajánlásuknak lehetőségei a játékboltokban meglehetősen korlátozottak. Ennek ellenére bizonyos kezdeti eredményeket tapasztalunk például abban, hogy növekszik a kereslet a magyar népmesei feldolgozások iránt, és mivel kezd szülővé válni egy más látásmódú nemzedék, ez már gyerekeinek a modernebb, az elvontabb, a nem naturalista megoldású diafilmeket is vásárolja. 1975-ben egymillió 200 ezer darab mesefilmethoztunk forgalomba. — Rátérhetünk az ismeretterjesztő diafilmek kategóriájára. — Vállalatunk húsz esztendővel ezelőtt tulajdonképpen ezzel a feladattal alakult: képi eszközökkel segíteni az ismeretterjesztő, felvilágosító munkát. E filmek témaköre is rendkívül változatos, megtalálhatók köztük a politikai, irodalmi, művészeti, történelmi, földrajzi, egészségügyi, műszaki, mezőgazdasági ismeretterjesztő film egyaránt. Ezekből is 350-féle áll a vásárlók rendelkezésére, azonban— és éppen ez egyik legnagyobb gondunk — ezek az országban csupán egy helyen, vállalatunk diafilm-mintaboltjában kaphatók. — És miért nem tudnak ezen a helyzeten változtatni? — Csakugyan nem vagyunk képesek átlépni a bűvös kört. A mesefilmekkel azért könnyebb a helyzetünk, mert ezek szervesen illeszkednek a játékáruk kategóriájába, kaphatók is Budapesten és vidéken minden olyan boltban, ahol játékot árulnak. Aki ismeretterjesztő filmet szeretne vásárolni, nem a játékboltokban érdeklődik. Kezdeményeztük hát, próbálkozzanak ezzel a könyvesboltok. Elzárkóztak, nem az ő profiljuk. A papír-írószer boltok talán? Itt sem volt nagyobb sikerünk. Végül is kénytelenek vagyunk a kereskedelmi hálózat közreműködése nélkül forgalmazni ezeket. A probléma megoldásának fontosságát szemlélteti, hogy az 1975-ben eladott 113 ezer ismeretterjesztő diafilmek száma csupán egytizede a forgalomba hozott mesefilmekének. — Mi a helyzet az iskolai oktatás számára készített diafilmekkel? — Ebből a kategóriából eddig kétszázféle diafilm készült, az óvodások nevelését segítő sorozatoktól az általános és középiskolai oktatást hatékonyabbá tevő szemléltető sorozatokig. Ezek az iskolai foglalkozások számára készülnek ugyan, de a tanulók, a szülők is megvásárolhatják a TANÉRT boltjaiban. Végül: néhány szót a szakmai oktató-ismeretterjesztő diafilmekről. — Az utóbbi években mind több vállalat, hivatal, intézmény ismeri föl, hogy milyen eredménnyel jár, ha akár speciális szakmai képzésükhöz — mint például a honvédségi szervek és a MÁV —, vagy propagandatevékenységükhöz — így az Egészségügyi Felvilágosító Központ, jó néhány külkereskedelmi vállalat és az idegenforgalmi szervek — igénybe veszik a diafilmben rejlő lehetőségeket. Évente 70—90-féle ilyen diafilmet készítünk megrendelőink kívánságának megfelelően, egy-egy fajtából általában száznál kevesebbet. Ezek a diafilmek kereskedelmi forgalomba nem kerülnek. Kivétel azonban akad, hiszen például a Közlekedésbiztonsági Tanács megbízásából a gyerekek számára készített oktatófilmből az Évi közlekedni tanul címűből több ezret a játékboltok is árusítanak. A diafilm tehát, mint sajátos szemléltető eszköz, sokféle feladat megoldására alkalmas, szerepe pedig a korszerű oktatási módszerek, az audiovizuális rendszerek terjedésével egyre növekszik. Varga Sándor NÉPSZABADSÁG A Nosztalgia a nosztalgia után Borbás Tibor kiállítása a Stúdió Galériában Szindbád divatot csinált a szobrászatban is. A tárlatokon rendszeresen ott kísért a széles karimájú kalap, a gyönyörű szempár, a petyhüdtségében is vonzó férfiarc. Gyakran feltűnik Rezeda Kázmér és Eszténa, Terka és Széplaki Titusz halvány mélabújából szőtt szövedék, a Kendyvilágkép megfogható és tárgyiasítható szellemi csomópontja. Szinte várható volt, hogy nyílik egyszer olyan kiállítás, amelyiknek egyetlen műtárgya sem tud szabadulni a félmúltakba révedő, kifinomult erotikába feledkező, élve is álmodó, álmodva is élő figuráktól, egyszóval nem tud szabadulni a magyar irodalom e sűrűre fogalmazott légkörétől. Borbás Tibornak ugyan csak egyetlen szobra szól címe szerint Krúdyról a Stúdió Galériában, a többi Adyt és Szabó Lőrincet, Bibliát és mitológiát idéz, de mindegyikében van valami krúdys, pontosabban valami olyanfajta látvány, ahogyan Krúdyt mostanában többen láttatni akarják. Ennek a Rákeres, Léda mellett ülő Adynak ugyanis semmi köze nincs a lángoszlop-költőhöz, ahogyan azt annak idején Csorba Géza ábrázolta, nem hasonlít a Ferenczy Béni formálta fölényes intellektushoz sem, és más, mint Melocco Miklós deheroizálásokból új héroszt formáló halál előtti poétája. Ez az Ady vízióból emlékké halványodott, arca részletszegényebb, mint a kocsi jól megformált kereke, személyisége éppolyan pontatlan és lírai, mint a lét és nemlét határait közömbös könnyedséggel átlépő regényhősöké. A „szindbádosított” Ady nyilván kihívásnak készült, mert nem lehet másnak látni olyan költőarcképet, amelyben a magánélet zsánerszerű leképezése fontosabb a belső élet kivetítésénél, az egyénített vonásoknál hangsúlyosabbak a kocsilámpákat jelző maratott üvegdugók. A különös csak az, hogy a kihívásnak számító merész interpretáció ugyancsak félénk ellenvetéssé szelídült Borbás fogalmazásában. A falból félig kiálló kocsi és levegőben lógó tartozékai ahelyett, hogy az alakot öltött irrealitás erejével torpantanák meg a nézőt, annyira hozzátapadnak a köznapi látványhoz, mint egy hagyományos plasztika, amelyiknek levágták a fejét. Az Ady-kompozíció tévedéseiről azért is kellett hosszan beszélni, mert Borbás többi lehelethangulattal átizzott szobrán nem kerül ilyen élesen szembe téma és mondanivaló, ötlet és plasztika. Ami célját tévesztette a fiákeren, az telitalálattá vált az ódon, veretes ajtóhoz simuló Krúdynál. Az egyik az életrajz pletykaforgácsaiból épített társasági reliefet, a másik az életmű lényegére tapintva megtalálta a nyelvi stílusbravúr plasztikus megfelelőjét: a cselekményt hordozó és a cselekmény légkörét kifejező részletek egyformán artisztikus megformázását. Az következne ebből, hogy Borbás szobrai akkor igazán jók, ha temperamentumához, mondanivalójához közel álló irodalmi anyag háromdimenziós illusztrálására vállalkozik? A kérdést már csak azért is értelmetlen így feltenni, mert Borbás akkor a legjobb, ha egyáltalában nem illusztrál. Stílusa önmagában is annyira érzelemgazdag, hogy az irodalmi téma szolgálatában félő: túlcsordul és átcsap önmaga karikatúrájába, az érzelgősségbe. 191egtörténhet persze ez az átlendülés mindazokkal a művészekkel, akik — Borbáshoz hasonlóan — formáikat a századelő sokáig elfelejtett modorából merítik. Sokszor leírták már, hogy a huszadik századi szobrászat egy része Maillol, másik része Rodin köpönyegéből bújt ki. Évtizedeken át úgy tetszett, hogy az utóbbi ruhadarabot nem vállalja senki. Logikus az ellenhatás: előbbutóbb fel kellett újra fedezni Rodint, sőt a Rodinéhez hasonlító — de a mai szem számára „modernebbnek” tetsző — Medardo Rosso stílusát. A vonzókor változása Borbá*áson kívül jó néhány más, pályája első felében járó szobrász műveit is magyarázza. Ami néhány évtizede alaptilalom volt, ma általánosan elfogadott gyakorlat. „Nem lehet megmintázni a tavaszi esőt” — vallották a klasszikusok és klasszicizálók, ma pedig nemcsak felhők és villámok tudnak szoborrá válni, hanem gyorsan illanó, tünékeny mozgások, víz alatt fodrozódó ruharedők, statikátlan lebegések is. Borbás azonban iróniamentesen és groteszk nélkül, halálosan komolyan veszi a melodrámába hajló vizuális érzelmességet , nemcsak a szimbolista-impresszionista eszközöket, hanem a letűnt kor tartalmát is. Az élet álom — vallja Krúdy után szabadon, és nem is lehet másnak látni az illúziókból építkező, egyetlen nézetre számító szobrokat. Az igazán szép bennük azonban éppen az, amiben nem álomszerűek: az érzékenyen mintázott arcok, a biztos esztétikai érzékkel formált részletek. Mellettük feleslegesnek látszanak a hozzájuk tapadó elvágyódások, mert nosztalgiájuk valójában nem egy távoli kornak vagy messzi helynek szól, hanem magának a nosztalgiának. P. Szűcs Julianna Magyar és szovjet írók együttműködése Dobozy Imre és Georgij Markov moszkvai nyilatkozata — A magyar és a szovjet írószövetség együttes titkársági ülésén mindkét szövetség vezetői minden részletre kiterjedő tájékoztatást adtak szövetségük és országuk irodalmának helyzetéről — mondotta Dobozy Imre, a Magyar Írók Szövetségének főtitkára a Moszkvában csütörtökön befejeződött írószövetségi tárgyalásokról, melyek eredményeként aláírták a két szövetség közötti együttműködés ötéves távlati programját és kétéves együttműködési tervét. — A kölcsönös tájékozódáson kívül az együttes titkársági ülések másik nagy előnye, hogy fenntartások nélküli, őszinte eszmecsere folyik. Dobozy Imre hangoztatta, hogy a moszkvai találkozón konkrét megállapodások jöttek létre a nemzetközi írótalálkozókon, vitákon való részvétel kérdéseiben. Garai Gábor, az írószövetség főtitkárhelyettese a Moszkvában aláírt dokumentumokat jellemezve elmondotta: szovjet részről elismeréssel fogadták a szocialista országok fiatal íróinak első találkozójára vonatkozó tervet. A találkozót ősszel rendezik meg Magyarországon, s úgy tetszik, hogy ez a kezdeményezés hamarosan követőkre talál. Az ötéves együttműködési program egyik fontos mozzanataként emelte ki a főtitkárhelyettes, hogy a két ország legfontosabb nemzeti ünnepei alkalmából a szovjet, illetve a magyar irodalmi folyóiratok a másik ország irodalmát népszerűsítő különszámokat jelentetnek meg. Az új megállapodás lehetővé teszi továbbá a magyar írók számára, hogy anyaggyűjtés, az élet és a munka tanulmányozása céljából hosszabb időt töltsenek a KGST nagy közös építkezésein. A szovjet és a magyar írószövetség második együttes titkársági ülésén — mondotta Georgij Markov, a Szovjet Írók Szövetségének első titkára — elemezték azt is, hogyan segítik a szövetségek népüket és pártjukat a két szocialista testvérország előtt álló fő feladatok megoldásában. E feladatokat olyan események fényében vizsgálták meg, mint a helsinki biztonsági értekezlet, melynek eredményeit az irodalmi életben is érvényesíteni kívánják. Az ülésen — folytatta a szovjet írószövetség vezetője — mindkét fél elismerte a két ország irodalmárai között kialakult széles körű kapcsolatok és együttműködés eredményeit, s fény derült sok megoldatlan problémára is, arra, hogy együttműködésünknek még bőven vannak kihasználatlan tartalékai. Irodalmi, vitajellegű találkozóinkat például az eddiginél sokkal nagyobb mértékben kellene művekkel, könyvekkel alátámasztani. Rapai Gyula, hazánk moszkvai rendkívüli és meghatalmazott nagykövete csütörtökön baráti találkozót rendezett a két írószövetség vezetőinek részvételével. (MTI) ASZTALOS INDULÓ Vámos Miklós színműve a szolnoki Szigligeti Színházban Ács György asztalosmester ötvenedik születésnapján elugrasztja a segédjét italért, aztán koccint vele és meghal. Közben van a színdarab, az az „öt perc”, amíg magára marad, s ami alatt felidéződik előtte és előttünk az élete. Egy dicstelen élet. Ács György a tisztes iparnak tisztességtelen képviselője. Az asztalosdinasztia nemzedékeken át becsülettel küszködött a létfenntartásért, ő becstelenül lop, csal, hazudik. Kiuzsorázza önmagát is, zörgő biciklin jár, kopott munkaruhában, mindene a műhely, a szerzés — és becsapja önmagát is, miközben túljár az emberek eszén. Ő kicselezi a törvényeket. A háború végén, ritka bátorsággal, embereket bújtat és ment meg, de értékeiket elcsaklizza, ezzel veti meg vagyona alapját. Csakhogy egyik megmentettje, Singer ügyvéd, nem hagyja magát kifosztani, és miután belelát a kártyáiba, a markában tartja az asztalost: megmenti őt az államosítástól, mert egy válóperrel mindent a feleségére irat, de Ács attól kezdve telhetetlen családjára keres, s amikor már kifacsarnak belőle mindent, a feleség és az ügyvéd szerető kidobja őt, a vagyontalan senkit, aki számára a pinceműhelyben megváltás a szívroham. Vámos Miklósnak, a fiatal írónak, ez a második bemutatott darabja. Ácsban a vagyonszerzés megszállottját és áldozatát mutatja meg, aki számára a gyarapodás már öncélú dolog, nem élvezi, nem is élvezheti, amit szerez; öröme a szerzés maga. A színműhöz szükség van erre a kóros felnagyításra. Történelmi és társadalmi viszonylatokba helyezi hősét, amitől hitelessé válik. Színműírói technikája a jelenet-mozaikokra való tördelés, amit itt a tér- és időjáték meg is kíván. De a jól végiggondolt szerkezet sem pótolhatja a valódi dráma sodrását, szorítását, ábrázoló erejét. A drámai csomópontok nem elég hangsúlyosak, kidolgozatlanok (például Ács és Singer háború utáni találkozása nagy jelenet lehetne, és annak is kellene lennie, itt dől el minden). Így drámai összecsapások helyett veszekedéseket hallunk, és dráma helyett mintha dramatizálást látnánk. Nagyobb írói erőfeszítésre kell sarkallnom Vámos Miklóst, hogy színpadi szerzőből drámaíróvá válhasson. Dicséretes buzgalommal állt a darab mellé a szolnoki Szigligeti Színház. Valló Péter rendező (a tavalyi veszprémi Vámos-bemutatót is ő rendezte) úgy látszik, baráti társalkotó ezekben a produkciókban, és az ő kiforrott művészete, színpadi gyakorlata, pontos és szenvedélyes alkotó munkája meglátszik az előadáson. A remek színpadképben (Najmányi László díszlete) egyetlen helyszínen tudta eljátszani harminc év változó történetét, mindig új és új beállításokat talált, leleményesen mozgatta színészeit, a világítási effektust alkotó módon használta. A tulajdonképpen jó iramú "" előadás se tudta azonban helyettesíteni a darabból hiányzó drámai" sodrást. Sajnos a főszereplő Iványi József Ács Györgye nem volt eléggé sokszínű, árnyalt alak. Pedig egy emberi élet minden alaphelyzetét eljátszhatta volna, a bátorságot és a meghunyászkodást, a gyermeki tiszteletlenséget és az apai tehetetlenséget, szerelmet és megcsalattatást, ügyeskedést és becsapottságot. A veszekedő közönségesség Ács György jellemzése lehetett volna egy kiérlelt, kidolgozott alakításban. Tímár Éva feleségalakítása ezt tudta megvalósítani, a férjére ránövő asszony ellenszenvesen veszélyes önzését. Sarlai Imre öreg asztalosa a korlátolt, kisszerű iparosbecsület megtestesítője, egy jól megírt figura pontos kiteljesítése. Piróth Gyula a sógorban érzékeltetni tudta egy másféle életvitel és magatartás undorodó tiltakozását. Szabó Ildikó kitűnt visszafogott és mégis mélyen átélt játékával, s jók voltak Koós Olga, Baranyai Ibolya, Hanga Erika, Polgár Géza, Peczkay Endre. Hruby Mária jelmezeit a nőkön, főleg Vilmán vettük észre. Gáli István