Népszabadság, 1977. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-14 / 112. szám

19*7. május 14., szombat m isrá-NOVELLÁK Ez év április 24-én hunyt el Nagy István, a romániai magyar irodalom gesztora. Mire a novelláiból készült adaptáció a képernyőre került, a bemutatásból kegyeleti gesztus lett. E fordulatot szívesen elengednénk, de azt is meg kell mondani, hogy a látottak nemigen boldogították volna Nagy Istvánt. Három elbeszélés adaptációjáról van szó, de nem nehéz fölismerni, hogy az elsőbe egy negyediket is beledolgozott a forgatókönyvet szerző Juhász István. A dadát, egy 1934-es elbeszélést az 1943- ban megjelent Aranykanalak anyaga dúsítja. Ámabban csak a helyzetet találta föl Juhász, a dialógusok zömét a másikból vette ki. Kár, hogy ötvözet helyett kevercset sikerített. De nem járt jobban a másik két elbeszélés sem. Az igazságkereső Cserepes és a Valaki zörget anyagából formált második és harmadik szakasz ugyancsak megszegényíti az eredeti novellákat. Valahol azt olvasom, hogy az adaptáció mindig más. Nem volna gondom vele, csak rosszabb ne legyen, mint volt az eredeti. Mert akármennyire is más, a néző mégis Nagy Istvánra gondol. Sütő András a ravatala fölött — szólítva a holtat — mondta: „A szegénység mélységei dobtak föl irodalmunk nagyjai közé ...” De az adaptáció egyáltalán nem tud visszaköszönni e kijelentésnek. Aki Réz Mihályék szegénységéből húzott föl a maradandóságba, annak munkája több megbecsülést érdemel annál, ahogy a tvadaptáció bánik vele. Inkább azt mondanám, hogy az adaptáció legyen interpretáció, legyen a mű — az eredeti — értelmezése. Így is lehet más, hiszen az irodalmi alkotásnak több értelmezése is lehetséges. Már azért is, mert az értelmezésbe az idő is beleszól. Ha a Nagy István-novellák jól viselik a múló időt — és jól viselik —, akkor a mai olvasónak másként beszélnek, mint első közlésük idején az egykorinak. Aki maga is élt a szegények kenyerén, annak mást jelentettek ezek az elbeszélések, mint annak aki épp ezekből a novellákból tudhatja meg — vagy ezekből is —, hogy mit jelentett kiszolgáltatottnak lenni. Az elbeszélés helyt tud állni magáért, így aztán nézhet a képernyőre a néző is más igénnyel. De jobban teszi, ha elolvassa az eredeti novellákat. Kérdés azonban, hogy kedvet csinál-e az olvasáshoz az adaptáció. Abból, amit látunk, önkéntesen következik egy olyan fölismerés béldjául, hogy Nagy István semmit nem gondol a lélektani motiválással. Három asszony perel egymással A dadában. Az öreg nagysága embertelenkedik, s hiába könyörög neki a fiatalabb, a menye, hogy ne bántsa a szoptatós dajkát, mert izgalmát a kisded szenvedi meg, a másik mit se törődik vele, holott az unokájáról van szó. A színésznő kardos-kegyetlen javakorú nőt alakít, és viselkedésének képtelenségét annyi korrigálja, hogy menyével áll szemben. Ha azonban előkerítjük az eredeti novellát, kiderül, hogy nem anyós és meny, hanem anya és lánya viszonyáról van szó, hogy a kapitánykodó nagysága nem javakorú, hanem nyomorék test és széthulló lélek. Nagy István a bajkeverő következetlenségeket, melyeket valóban az öreg nagysága követ el, lélektanilag motiválja, s nem arról van szó, hogy milyen kegyetlen a nagysága a dadához, hanem a dada kiszolgáltatottságáról, arról, hogy ilyen helyzetben még a tehetetlen aggság is többre juthat, mint épp az, akinek birtokában van az élet forrása. Így lesz az eredeti novellából, Az igazságkereső Cserepesből is igazságkereső. Úgy értsem, általánosabb képlet? Valójában kabaréjelenet egy keserű szatírából. Verebes tanácsos úr és a hadirokkant találkozása még feszültséges, s nyilvánvalóvá lesz, hogy a rögeszme őrült agyból pattant ki. A forgatókönyv írója azonban nem bízott a nézőben, s a tanácsosnét invitálja, hogy kommentálja a nyilvánvalót. Az eredeti egészen másképp szövi Cserepes igazságkereső kalandjait, az adaptáció vasútállomási jelenete — a sűrítmény! — viszont didaktikusabb, mint az ötvenes évek legsematikusabb novellája. Leggyengébbre a Valaki zörget adaptációja sikerült. Most bánik a forgatókönyv írója legszabadosabban az eredeti novellával. Juhász István nem sűrít, hanem egyszerűsít. Azt gondolja, hogy a novella tört, számlálója és nevezője van, ő pedig kiszámította a legnagyobb közös osztót. A novella motivációját egyszerűsíteni azonban annyit tesz, mint redukálni az értékét. Az eredetiben az öreg Mihálynak van mentsége, Pál Jánosék élete is keserves, és a keserűség beivódott az idegekbe. Elhasznált, kimerült asszony, italozó és más nők után kujtorgó férfi helyett a képernyőn keményhúsú menyecskét és hetyke fiatal férjet látunk. Megfontolással, gondolom, mert a keskeny priccsen csak kellemesebb látvány egy ilyen fiatal pár, mint amelyik az eredeti novellában tengődik. A képernyőn a házaspár legyen fiatal, lehetőleg látni engedtessék az ágyban is. Ha már annyi a rútság, szegénység, vénség Nagy István novelláiban, ahol lehet, kozmetikázzunk. De a felületességnek is megvan az ára. A kényelmességet, a közönyt — a felületesség forrásvidéke — hiába kozmetikázza a kellemkedés, és hiába minden dramaturgiai mesterkedés, a nézőt nem lehet leszerelni. Ideje van a szexbombának, a kriminek, a kabarénak, s a dobozban minden benne van, de Nagy István novelláiba nem lehet mindebből semmit csomagolni. A jó munkához idő és energia kell. Ez pedig már az egész televízió — a szervezet, a szervezés — felelőssége. Nagy István még halálában is segít nekünk. Mert elnézők vagyunk, ha egyszer-egyszer valamit csak úgy összefércelnek. Nagy István életműve azonban többet érdemelt volna a televíziótól. Durván és keményen. Több időt, több áldozatot. Természetesen a néző okulására és javára. Bata Imre A Szovjetunióba utazott a Nemzeti Színház társulata Pénteken szovjetunióbeli vendégszereplésre utazott a budapesti Nemzeti Színház társulata. A tí7 napig tartó turnén Moszkvában és Leningrádban hét előadást tartanak. Bemutatják Goethe Faust, Vörösmarty Csongor és Tünde, Bornemissza Péter Magyar Elektra és Csokonai Vitéz Mihály Özvegy Karnyóné című darabját. Mindkét városban előadják a Köszöntjük a 60 éves Szovjetuniót című műsort is. Mihail Carjov, az oroszországi színházi társaság elnöke pénteken tartott sajtóértekezletén — amelyen Marton Endre igazgató,endezővel, Major Tamás rendezővel az élen jelen voltak a Nemzeti Színház társulatának vezető művészei — méltatta a nagy hagyományokkal rendelkező szovjet—magyar színházi kapcsolatokat. A társulat külföldi útja idején — május 23-ig — a Nemzeti színpadán két vidéki színház művészeinek vendégjátékát láthatja a közönség. Május 13-án a veszprémi Petőfi Színház a Bánk bánt, 14-én és 15-én a Vén Európa Hotelt, 16-án Bethlen Katát viszi színre. Május 23-án a Tévedések vígjátékával szerepel. A kecskeméti Katona József Színház május 18-án és 19-én a VII. Gergelyt, május 22-én délutáni és esti előadáson a Mandragórát adja elő. NÉPSZABADSÁG 19 ROMAI MIHÁLY ANDRÁS: LÉDA ARANYSZOBRA í'saló játékba sohse fognál, Aranyba öntve mosolyognál Az ágyam előtt... Arany lényeddel sohse halnál... Aztán meghalt, magányos, csöndes asszony, egy ellene fordult, kihűlt világban, mely épp azon volt, hogy végleg elhitesse vele a két kegyetlen, remek sort, amellyel elbúcsúzott tőle a géniusz, kit testi szemeivel már huszonkét éve nem látott s ki már tizenöt éve volt akkor halott. Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag sorsomba ne véljen fonódni — s kinek ebben, ez egyetlenegyben, mégsem engedelmeskedett a Sors. Nem, mert a géniusz maga az egyetlen, akin a géniusznak hatalma nincs. S a Léda aranyszobra, melyet életre a géniusz hívott, örökre tündököl a szobor Ady mellett, kit az élő Adyból ő csókolt elő, az eleven Léda, minden Múzsánál teremtőbb csókos tragikusabb. Neve az Ady nevének csillagfényébe fonódva szikráz, míg e fénynek ereje, a költészetnek hatalma van. A század legnagyobb lírájáért szíve vérével, a halhatatlan versekért egy asszonyélet halálos szenvedésével fizetett. Illőbb szétmarcangolt életének kínjával, felismerve s elfogadva a költő oldalán a küldetést, de elhatárolva tőle s áldozatul nem vette neki azt, akinek végtelen jósága mellette állt: e kínnal, melyhez a költő csak újabb kínt adott, nem vigaszt. Aztán az elhagyatás, a magány kínjával, melynél asszonynak alig juthat ki nagyobb, kilenc pokoli év után még pokolibb hét esztendővel, melyből ötöt már feleségnek, s olyan feleségnek oldalán töltött a költő, ki egy új és nem kevésbé nagy lírára méltán ihlette meg: mert ebben a sors se Lédához, se Csinszkához, csak Adyhoz volt kegyes. S fizetett utóbb, legvégül, egy még nagyobb és kietlenebb magánnyal: mikor a költő halála levette róla feledésének gazdag úr-palástját, melybe addig legalább beburkolódzhatott, megfogadva benne — vedd magadra, mert lesz még hidegebb is — dermesztő végszavát. S lett is bizony, tizenöt éven át, minden halálnál hidegebb, mikor a csillag sorsától végképp elözvegyült asszonynak olvasnia kellett, mint rajzolják el élő alakját egy országos romlás durva ácsplajbászai. Sőt olvasnia kellett — egy úriságban tetszelgő Magyarország gavallériát sem ismerő ordenáréságának és kisajátító, politikai Ady-hamisításának együttes áldozataként —, mint próbálják a legmocskosabb eszközökkel leoperálni Adyról a „nagyváradi Salomét” (amely operáció a „nemzeti” Ady és a „nemzetietlen” baloldal egymásról való leválasztását célzó szánalmas műtétnek nem kevésbé szánalmas, mindenesetre pedig leggusztustalanabb része volt). Cserébe a diadalért, mely páratlan volt, s cserébe a szenvedélyért, mely magasabban a világköltészetben nem lobogott, hántásnak, szenvedésnek, asszonyi és emberi megaláztatásnak nem múlt el Lédától egyetlen pohara sem. S tizenöt évig, Ady halálától az övéig, mindezért mit kapott? Hírül vette az Ady halála után nem kevésbé meghajszolt, nem kevésbé méltó asszonynak, Csinszkának szíve legmélyéről s a lélek teljes szépségével felcsengő szavát: „Szeretnék elmenni Lédához s egyszer megcsókolni a kezét”. Ő kapta — ami mégis a legtöbb — a nevére érdemes magyar irodalom legjobbjainak diszkrét és nemes tiszteletét, elsősorban pedig Ady két leghívebb barátjának s életírójának, Révész Bélának és Bölöni Györgynek bátor hűségét mindhalálig: hűséget, mely bennük az igazi és teljes Adyhoz való hűség természetes része volt (hisz’ az ellenforradalom enyves kezét is ők ketten parancsolták el szuverénül Adytól) — s hűséget, melyet Frauendienstnek, holmi lovagi szolgálatnak gúnyolt a költő méltatlan öccse, a bátyja révén forradalmi karrierre startoló, majd az ellenforradalomban bravúrosan nyeregben maradt s bátyját az ellenforradalomnak kilószám kimérő Ady Lajos. Ennek az alacsony lelkű s jéghideg önzésű, fifikus kis vidéki tanerőnek, aki úgy került fel Pestre, hogy Ady Endrét szorította kínos instanciákásra Apponyi kultuszminiszternél s a fővárosban Jászi Oszkárhoz törleszkedett, míg alattomban Milotay Istvánnal pusmogott, hogy aztán a haldokló bátyjából kipréselt utolsó protekcióval tegye meg tankerületi főigazgatónak a forradalom — ennek kisvártatva már Horthy sem volt eléggé előkelően reakciós, s az Ady Endre kedvéért intézkedő Kunfi Zsigmond forradalmi közoktatásügyi miniszter kezéből elnyert tankerületi főigazgatást csak Ottó extrónörökös Sequentióba zarándokló önkéntes érettségiztetőjeként vesztette el. Hanem e bátyjából élő s bátyját halottaiban az ellenforradalom bolhapiacán kiárusító méltóságos törpének még mind e viselt dolgai közt is legalább való s legférfiatlanabb volt, a politikai Ady-hamisítás szerves részeként, a költő mindkét asszonya, Léda és Csinszka ellen egyaránt, válogatottan nemtelen okokból és válogatatlanul nemtelen eszközökkel folytatott, ádáz és egyenlőtlen hadviselés. Épp az Ady-centenáriumkor nincs mit rehabilitálni rajta: ez csak az igazi Adyért vívott hosszú tusának s hű bajvívóinak megtagadása árán volna lehető, magának Ady Endrének restaurált elrajzolása árán. Toldi Györgyöt rehabilitálni csak Toldi Miklós emléke árán lehet. Láda emlékének pedig e centenáriumkor most eggyel tartozunk: azzal, hogy azon a piedesztálon tisztelje a költő teljes ábrázolására s igazi kultuszára törekvő korunk, amelynek páratlan magaslatára a halhatatlanságban helyezte el Ady Endre költészete. í>évész és Bölöni, kik e magas 1alaton a sötét évtizedek alatt is megtartották a legjobbak szemében Lédát — ők ketten élték át, mint leghitelesebb tanúk, Adyval és Lédával a mindent eldöntő, a nagy költészetet kiváltó párizsi éveket: a csodát, ami abból lett, hogy a sorsába már-már beleragadt váradi újságíró az elszármazott váradi asszonyhoz, aki benne a zsenit asszonyi zsenialitással érezte meg, Párizsba kiérkezett. Tudnivaló, mi mindenné lettek gyönge és buta asszonyok kezén erős és okos férfiak, de gyönge és buta férfiak is erős és okos asszonyok kezén, hány zseni kallódhatott el méltatlan szoknya mellett, s hány hólyag látszott égbe szálló, színes léggömbnek, csak mert nála különb asszonyt rendelt mellé a sors, s bármi szédítő magasan áll is persze Ady Endre mind e köznapi kategóriák fölött, az asszonyi befolyás a férfi sorsában, mely áldás és átok is lehet, semminő magas szférában sem lebecsülhető. Persze túlbecsülni sem kell, épp, ha zseniről van szó, noha épp a zseni sorsa a legkiszámíthatatlanabb, iszonyú véletleneken is múlható kaland. Visszapergetni az Ady életének filmjét sem lehet: mi lett volna Ady Endréből, s lett volna-e Ady Endréből Párizs és Léda nélkül Ady Endre. Annyi azonban megváltozhatatlan, hogy Ady Endréből egy nagy szerelem szárnyán Ady Endre Párizsban lett, Léda oldalán. A tehetséges vidéki publicistában s alig bontakozó, még vajmi könnyen el is veszhető költőben ő, Léda pillantotta ott meg, ő hívta, provokálta, művelte, ölelte s ápolta ki belőle — megrendítő s mesés önfeláldozással — a korszakos lírai géniuszt, asszonyként, ki szinte másodszor szülte meg, asszonyként, kinek Ady Endre anyja után a legtöbbet köszönhette. Több volt ez, mint a Múzsa csókja, ilyen szerepet költő oldalán nő még nem viselt — s maga Ady Endre hatalmaz fel, hogy örökre lássuk így. Ő tudta a legjobban, mit köszönhet néki, ezért is ragaszkodott hozzá évtizeden át, szinte babonásan, mint a „csillagához”; s a legszentebb szót is, a két asszonyt előbb egybefoglalva — ... van egy anyám: szent asszony. Van egy Lédám, áldott legyen — majd a teljesség csengésével is ő maga, Pásztor Mária imádásig hű fia mondta ki: Máriától Veronikáig Ívelnek el a férfikarok: Veronikám, asszonyom, Lédám. Én most álmodni akarok., Ki szült s ki tanított a csókra? Asszony. S a halál hajnalán Altass, Lédám. Hadd álmodom, hogy Te vagy az anyám, az anyám. •Tán a világköltészetnek sincs rendkívülibb nőalakja, Lédához fogható. A Browning Elizabeth Barrettja költő volt maga is, Anglia legnagyobb költőnője, s viharosan volt írónő a Musset George Sand-ja is: nem olvadtak ők fel a Browning vagy a Musset zsenijében, ambícióikat nem férfiaikban élték ki, hanem önmagukba, műveikbe vetették. Szendrey Júlia alig-alig teremtett valamit is abból, ami Petőfi volt; ő volt a Petőfi teremtménye, szinte mindenestül. Catullus Lesbiája, Dante Beatricéja, Petrarca Laurája, Csokonai Lillája, Vajda Ginája, megannyi passzív Múzsa, önkéntelen s többékevésbé pironkodó hordozója mindannak, amit költője reá és belé képzelt, aggatott és tékozolt, maga közben vígan hemperegve mindenféle sarokban, mint Gina, mint Lesbia, szendén biccentve vissza költőjének az imádott hites férj karjáról, mint Lilla s Beatrice, szülve közben pláne gyedeket is rakásra annak, mint Laura, tizenegyet. Nem is tehettek róla szegénykék, csak magukra vethettek a költők, s áldassék emlékük így is a halhatatlan versekért, melyeknek önkéntelen s öntudatlan objektuma voltak, mint fényének a táj, ha Nap sütötte meg. Egy sem volt köztük, ki úgy vetette volna magát a költő máglyájára, mint az indiai özvegyek, s aki előtt, áldozatának nagyságát értve — érdemes a Margita, a nemes és okos Vészi Margit emlékezését is elolvasni erről —, költője maga is így borult volna le. Egy sem volt közöttük, aki költőjéből, sorsát pillantva benne meg, valami ihletett szenvedéllyel, magát a zsenit váltsa ki. De még olyan sem volt köztük egy sem, aki legalább, mint aktív Múzsa, a műért alkotójával együtt szenvedett volna meg. Léda így szenvedett meg érte. Kilenc éve Adyval korántsem volt mindvégig a Mária és Veronika egyenletes áhítata, inkább küzdelem, egymást pusztítva teremtő héja-nász, nem idill. Nem bizony, annyira nem, hogy elmondható: vele a magyar szerelmi líra is hangot váltott, kilódult a hol vidékies-biedermeieres, hol városias-perditás idillből, még a Vajda János önkívületének roppant monológjából is, s túl a férfinak rendszerint csak önbeporzással termékenyülő szerelmi líráján, szinte világirodalmi újdonságként, a szerelmi párviadalnak, a szenvedély dialógusának költészetét termette meg. Férfi és Nő kapcsolatának olyan líráját, melyben e kapcsolat a maga teljes jelentőségében, végső elemzésében feszegettetik. S annyival elevenebből még egyetlen világirodalmi párjánál, Madách Tragédiájánál is, hogy ezt az Évát nem önlelkéből kreálta a költő, harca véle nem egy isteni fikció színpadán, de test test ellen. Éden és kiűzetés ősvadonján folyik, mely egy magyar emberpár körül egy párizsi szobában egyszer csak újra felburjánzott, minden gyönyörével és kínjával terhesen. Téda aranyszobra örök. Sírkövén pedig üzenet, mely kiemeli őt minden múzsák s asszonyok közül — az Adyé: Hirdetni fogod, te akartad S mindent, mi történt, te akartál , hogy nálam is hatalmasabb vagy a Halálnál.