Népszabadság, 1977. augusztus (35. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-11 / 188. szám
1977. augusztus 11. csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI ► • * » • » m ■ n i i » i i m » » m » i m » i( TISZTES HONPOLGÁROK Luigi Zampa kiemelkedő név az olasz filmművészetben. 1946-os felejthetetlen Békében élni című filmjével. 1952-es Per a város ellen című alkotásával a neorealizmus „alapító atyái” között jelölte ki helyét. Azóta azonban mind kevesebbet hallottunk róla, illetve láthattunk tőle. S amit hallottunk és láthattunk — mint a Nyári bolondságok, Jó megjelenésű ausztráliai feleséget keres — arról tanúskodtak, hogy az egykori úttörő művészből, ügyes, biztoskezű mesterember lett, aki jól ismeri a filmhatás titkait, érdekesen adja elő történeteit, de a mélyreható társadalmi felfedezés, vagy a filmnyelvi áttörés feladataira már nem vállalkozik. A Tisztes honpolgárok is — amelynek forgatókönyvét Giuseppe Fava regénye alapján Leó Benvenutival és Piero de Bernardival közösen írta — tisztes, jól megcsinált mozidarab, annak a nagy hatású és jellegzetesen olasz irányzatnak az egyik átlagos megnyilvánulása, amely a társadalmi problémákat regényesítve, sőt, krimisítve tárja fel Esetünkben ezeket a problémákat, mint annyi más olasz filmben, Szicília jelenti, az elmaradt, a titokzatos, az érthetetlen Szicília, ahol minden más, mint Olaszország és a világ többi részén, mások az emberek, más az erkölcs, más a gondolkodásmód. Ám, néha úgy érezzük, hogy viszszaélnek Szicíliának ezzel a különös státusával és valamiféle idegenforgalmi klisét — csikósgulyás romantikát — adnak (vagy adnak be) tényleges valósága helyett. Zampa filmje is azt a gyanút ébreszti fel bennünk, hogy több köze van Szicíliának ehhez a mítoszához, mint valóságos életéhez, hétköznapjaihoz. A film középpontjában egy északról érkező csinos tanutónő áll, aki fantasztikus eseményeknek válik előbb áldozatává, majd hősévé, majd ismét áldozatává. Megérkezésekor egy férfi molesztálja. A város szenvtelenül segédkezik az inzultushoz. Reggelre azonban virággal a szájában, meggyilkolva találják a férfit a város főterén. A rendőrfelügyelő hősnőnket gyanúsítja a gyilkossággal, de legalábbis a bűnrészességgel. A virág (virágnyelven) ellene vall. Két motoros — feltehetően a meggyilkolt rokonai vagy barátai — — rátámad és hajánál fogva vonszolja végig a főtér kövezetén. Mint megelőzően, most sem jön senki a segítségére. Viszont ezt a két embert is halva találják a főtéren. A gyilkosságok misztikus tiszteletet ébresztenek hősnőnk iránt a városka lakói közt, aki egy titokzatos jóbarátja — a környék elszegényedett földesura, az egykori fasiszta polgármester fivére — tanácsára ezt a tekintélyt a szegények — tanítványai szülei — jogos sérelmeinek orvoslására segélyek kiharcolására használja fel. Misztikus hatalma előtt meghajol a polgármester, sőt, a város szenátora is, aki követelésére keresztülhajszolja a parlamentben azt a hét esztendeje ígérgetett „különleges törvényt”, amely a helység szociális problémáit lenne hivatott megoldani. S csak az ünneplések után derül ki, hogy a tervezetet megnyirbálták, népjóléti előirányzatait elhagyták belőle, s csak azt a városfejlesztési tervet hagyták jóvá, amely Belcampo ügyvéd — hősnőnk „atyai barátja” — unokáját milliárdossá teszi. Hősnőnk, ráébredve, hogy pártfogója telekspekulációs manővereinek esett áldozatul — mint, ahogy a történet időközben négyre szaporodott meggyilkolt áldozata is —, el akarja hagyni a várost, ahol rettegésben élt, szerelme cserbenhagyta, ahol semmit sem ért és őt sem érti senki. Végül azonban — kell ez az erkölcsnemesítő hepiendhez — meggondolja magát és mégis ott marad. Három, egészen kiváló színész, az Elena Bárdit, a tanítónőt alakító feltűnően szép Jennifer O’Neill, a szerelmét játszó Franco Nero, és a „jólelkű” tömeggyilkos ügyvédet életrekeltő James Mason próbálja elhitetni velünk a történetet. Mi azonban izgulunk rajta, de nem hisszük el. Valami ugyanis hiányzik ebből a filmből. Némi töprengés után rájöttem, hogy mi. A párttitkár. Bár e sorok írója az ötvenes években gyakran berzenkedett, amikor a párttitkárt hiányolták akkori filmjeinkből, a kedélyes közgazdasági-politikai gyilkosságsorozatot látva, felmerül benne a kérdés: hol van az olasz kommunista párt helyi szervezete? Vagy a szocialistáé? Vagy legalább valamelyik szakszervezeté? Mert egy párttitkár nemcsak sematikussá tehet egy filmalkotást, de olykor hitelessé is. NÉZD A BOHÓCOT! Kezdetben voltak Fellini, meg Bergman, meg Antonioni, a film úttörő mesterei, akik úgy ragadták meg az emberi élet problémáit, hogy egyszerre a jelképesség veretét és az emberi lélek belső dimenzióit is feltárták ábrázolásukban. Aztán jöttek az utánzók, akik már csak egy kiüresedett masinériát, egy felszínes modort vettek át. Alberto Bevilacqua a legambiciózusabb epigonnak mutatkozik ebben a filmjében — nem elégszik meg a nagyok egyikével, szinte mindegyikőjük követőjeként és „összefoglalójaként” jelentkezik. Amiből csak nagyképű zűrzavar kerekedhet ki. A történet, amit elmesél a valószerűséget tekintve abszurditás, abszurditásnak viszont földhözragadt banalitások költőietlen sorozata. A film meséje úgy kezdődik, hogy egy harmonikus házasságban élő, láthatóan nem is szűkölködő asszony, családanya, elhagyja szerető és szeretett férjét, régi csábítójáért, akit ugyan gyűlöl és megvet, de aki a gazdagságot kínálja számára. Tettének oka hogy tízévi boldog házasság után felismeri, épp olyan aljas, mint az utált csábító, szemben nemes lelkű, angyali és szeretett muzsikus férjével. S ezt a logikus indítást — amely részleteiben is hasonlóképpen életszerű mozzanatokból áll össze — követi a hasonlóképpen kimódolt fordulatok sorozata. Az elhagyott férjet a csábító elrabolja, magához költözteti, s ott ő úgy áll bosszút, hogy magát bohócnak tettetve, leplezi le riválisa emberi silányságát és gyávaságát — bár az a maga rögeszmés kényszerképzeteivel (Julius Caesarnak képzeli magát), hisztériájával igazán nem szorul rá a leleplezésére — és ha nem is, szerzi vissza feleségét, de tönkreteszi ezt a házasságot is. Se az élet, se a gondolat igazsága nem sugározza át ezt a filmet, mivel egyetlen érzékelhető célja, hogy meghökkentsen minket fordulataival — ám a szériában való meghökkentés is unalmassá válhat; a néző belefárad abba, hogy semmilyen emberi cselekvésnek nincs sem követhető oka, sem követhető célja — a marionettbábukként rángatott figurák egy példázat demonstrációjaként mozognak, de hogy mit példáz történetük, azt nem sikerül megfejtenünk. Persze, ebben a filmben is nagy sztárok játsszák a főszerepeket. Nino Manfredi az ütődött muzsikus, Eli Wallach a velejéig romlott, gaz csábító és Mariangelo Melato, a feleség, aki III. Richárdként úgy dönt, hogy ezentúl aljas és romlott lesz. A MOKÉP „elsősorban az igényesebb moziközönség számára”ajánlja ezt a — alighanem megszeppenve átvett — filmalkotást. Persze különféle igények és igényességek vannak. De reklámfogásként sem helyeselhető, hogy a kritikátlan sznobizmust használjuk fel a közönség becsalogatására. Ez a film „elsősorban az igénytelen moziközönség” filmje. Azé, amely megelégszik néhány szexjelenettel és esztétikai élménye „súlyát” azon méri le, amit a filmből nem sikerült megértenie. Gyertyán Ervin A HOLNAP ISMERETÉÉRT A kívánt jövőtől a lehetséges jövőig. Tanulmánykötet. Jövőkutatási fogalomtár. Tudományszervezési füzetek Ősi vágyak valósulnak meg korunkban. Az ember legyőzi a tér és az idő korlátait, magasba emelkedik, kitör a Föld vonzóköréből, egyidejű szemlélője távoli földrészek eseményeinek. Vágyálom volt a jövő kifürkészése is, jósok, jövendőmondók légiói hitegették, biztatták az embereket, feltárják előttük a jövő titkait. A modern tudományos gondolkodás nemcsak technikai alkotásokat teremt, amelyekkel régi álmok mindennapi valósággá válnak: létrehozta a jövő megismerésének elméleti és módszertani alapjait is. A jövő kutatása szemünk láttára formálódik tudománnyá. Az elmúlt néhány évtized társadalmi-tudományos-technikai és kulturális változásai, e változások ütemének gyorsulása, de még inkább a várható változások következményei parancsoló szükségszerűséggé tették a jövő megismerését. Örvendetes, hogy hazánkban is kibontakozik, fejlődik, erősödik a jövőkutatás. Létrejött a jövőkutatók munkáját összefogó akadémiai bizottság. Intézeti, vállalati, tanszéki, hivatali munkahelyeken dolgozó közgazdászok, filozófusok, műszaki szakemberek, szociológusok és egyéb társadalmi tudományokat művelők kapcsolódtak be a jövőkutatásba. A Gondolat Kiadónál megjelent tanulmánykötet — A kívánt jövőtől a lehetséges jövőig — ezeknek a hazai szerzőknek az írásaiból készült válogatás. Úttörő jellegű és — bízvást mondhatjuk — bátor vállalkozás, hiszen a jövőkutatás fogalmi kérdéseit tisztázó, ismeret- és rendszerelméleti, történelemfilozófiai problémáival foglalkozó, a polgári jövőkutatás jelentősebb képviselőinek munkáit kritikailag elemző, s hazai szerzők írásait egyaránt egybegyűjtő tanulmánykötet ez ideig nálunk még nem jelent meg. A kötet — melyet Gábor Éva szerkesztett — vázát négy témakör határozza meg. Az első: a jövőkutatás fogalmi, ismeretelméleti és rendszerelméleti kérdései. A második: a marxista jövőkutatás történelemfilozófiai, személyiségelméleti és tervezéselméleti problémái. A harmadik: a polgári jövőképek és jövőmodellek marxista kritikája, és végül a negyedik: a jövőkutatás egyes módszertani kérdései. A tanulmányok szerzői néhány általános érvényű, jelentősebb elméleti és módszertani problémára fordították figyelmüket. Kimaradtak a könyvből ezért olyan, egyébként szintén igen fontos témák, mint például a tudományostechnikai forradalom társadalmi kihatásainak előrejelzése, az oktatás-képzés-nevelés, az életmód jövőbeli alakulásának vizsgálata. Elkerülhetetlen volt, hogy a szerzők ne foglalkozzanak a jövőkutatás fogalmi és terminológiai problémáival, mindenekelőtt a „futurológia” és a „prognosztika” kifejezések értelmezésével. Helyet kapott benne a jövőkutatás és a rendszerelmélet viszonyának elemzése, a racionalitás és irracionalitás szerepe, a jövőkutatás tervezése, módszertani kérdések, a marxizmus klasszikusainak idevonatkozó elméleti érvényű megállapításai, az emberi kapcsolatok és a személyiség jövője, valamint egyes jelentősebb polgári felfogások kritikája. A hazai jövőkutatás fejlődésének fontos állomása és dokumentuma a Jövőkutatási fogalomtár második kiadásának megjelenése. Ebben a kis enciklopédiában az olvasó — szakember és laikus érdeklődő — egyaránt megtalálja a jövőkutatással kapcsolatos, őt érdeklő, rövid, szabatos információkat. Az Akadémiai Kiadó gondozta új kiadás összeállítóinak az volt a céljuk, hogy csökkentsék azoknak a címszavaknak a számát, amelyek más források egyszerű kivonatai vagy fordításai voltak, növeljék a több forrásra támaszkodó, kellően dokumentált szócikkek arányát. Megfogalmazásaikban a szerzők a tudományos igényesség érvényesítését tartották szem előtt, oly módon, hogy ez ne csökkentse a gyakorlati hasznosságot és ne menjen a közérthetőség rovására. A fogalomtár kiadásával egy jövőkutatási lexikon előkészítését is segítik, mely a hazai jövőkutatás újabb szintjét jelezheti majd. A kötet jelentős mennyiségű és megfelelő bibliográfiai adatot tartalmaz az egyes szócikkekhez kapcsolódóan. A Jövőkutatási fogalomtárat Schmidt Ádám irányításával Harasztiy Ágnes és az időközben elhunyt Fodor Judit szerkesztette. Bodnár István Grúz táncosok Szegeden Szerdán a déli órákban megérkezett Szegedre a nyolcvantagú Grúz Állami Népi Együttes, amelynek tagjai az elkövetkező napokban három előadást tartanak a szabadtéri játékokon. A vendégek délután ellátogattak a Dóm térre és találkoztak a szegedi nyári rendezvények vezetőivel is. A grúz együttest 1945-ben alakította meg Tbilisziben két kiváló művész, Iliko Szuhisvili és Nino Ramisvili, akik ma a Szovjetunió állami díjas népművészei, a világszerte ismert grúz táncosok vezetői. Csoportjuk bejárta már a kontinenseket A grúz nép sajátos, temperamentumos táncaival felléptek Európa szinte valamenynyi országában — köztük hazánkban —, s Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában, Új-Zélandon is. Szegeden augusztus 12-én, 14- én és 16-án mutatják be két és fél órás műsor-összeállításukat. A grúz együttes szegedi vendégjátéka után Budapestre utazik, ahol a tervek szerint négy este lépnek majd színpadra. 7 könyvekről „SZABÁLYTALAN” EMLÉKIRAT Komját Irén: A kommunista mozgalom világlapja. Az Inprekorr története Örömmel lapoztam át, majd olvastam el figyelmesen — lapról lapra — Komját Irén könyvét a kommunista világmozgalom világlapjáról, pontosabban: világlapjairól. Az átlapozás nem valamifajta bizalmatlanság volt, hiszen ismerve a szerző irodalmi, újságírói, közéleti tevékenységét, ahhoz nem fért kétség, hogy valódi értéket kap kézhez az olvasó. Inkább arra voltam kíváncsi, milyen és mennyi új információt ad ez a könyv, mennyiben nyújt segítséget a korszak és a téma iránt érdeklődőknek, hogy ismereteiket bővítsék. Ez az igény azért is jogos, mert a két világháború közötti nemzetközi kommunista mozgalom történetében oly sok még a kiaknázatlan terület. Ma, amikor a kommunista mozgalom múltjáról, jelenéről és nem kismértékben jövőjéről van szó, különösen fontos szerep hárul az ilyen feldolgozásokra. S természetes, ha az olvasó azt vizsgálja elsősorban, hogy az útkeresés mellett mennyiben segít választ adni a forradalmi munkásmozgalom néhány alapkérdésére. Voltaképpen nehéz meghatározni, hogy ez a könyv emlékirat-e vagy tudományos földolgozás. Alighanem ez is, az is. Ma már egyre több az olyan memoár, amelyben a szerző nem kizárólag saját emlékeire támaszkodik, hanem igénybe veszi levél- és irattárak anyagát, más részvevők vagy szemtanúk emlékét is. Ez a módszer azért is rokonszenves, mert — és erre Komját Irén könyve jó példa — az ilyen dokumentumok serkentik a szerző emlékezését, s felszínre hoznak olyan eseményeket, amelyek évekig, évtizedekig meghúzódtak a feledés homályában. Szerencsére a szerző nemcsak jó emlékező, hanem jó kutató is, így könyve sok hasznos adatot és gondolatot tartalmaz. Utólag nem szépít, hanem úgy írja le mondanivalóját, ahogy akkor látta. Az Inprekorr (Internationale Presse Korrespondenz) 1921. szeptember 24-én indult, s azután évtizedeken át (különböző nevek alatt) hirdette és terjesztette a Kommunista Internacionálé elvét, nézeteit, programját. Az Inprekorr egykori magyar szerkesztői, munkatársai (Alpári Gyula, Fried Jenő, Komját Aladár, Boross F. László és mások) közül már csak Komját Irén él, aki joggal írja a lap történetéről: „Ez a feladat most már csakugyan reám maradt, és sürgőssé is vált, mivel utolsó vagyok az Inprekorr hajdani szerkesztőségéből, amely a húszas és harmincas években a Kommunista Internacionálé tudósítójaként szolgálta a forradalmi munkásmozgalmat és a haladó nemzetközi közvéleményt.” A Komintern vezetősége az Inprekorr főszerkesztőjévé Alpári Gyulát (Julius) nevezte ki, aki egyben a német kiadást is szerkesztette. Az ő irányításával és segítségével egy jól felkészült, fiatal kommunista újságírógárda nevelődött ki. Közülük is kiemelkedett Fritz Runge és a magyar Komját Aladár. Könyvünk szerzője 1927-ben került a laphoz, ahol fordított, szerkesztett, riportokat készített. Természetesen kommunista lapot csinálni a húszas években a weimari Németországban, Ausztriában vagy Franciaországban nem volt könynyű feladat. Gyakori házkutatások, kiköltöztetések, kiutasítások „tarkították” a szerkesztők amúgy sem túl szürke hétköznapjait. Erről is sok mindent talál az olvasó a könyvben. Most és itt egy „költözést” említünk, azt, amikor 1932-ben az egyre jobban fasizálódó Németországot kellett végleg elhagyniuk. Ekkor költöztek a svájci Baselba ahol 1932 júliusában új nevén meg is jelent a lap, a Rundschau, amelynek központi szerkesztősége ezután 1935-ben Párizsba költözött Ezekben az években a lap fő feladata — a Kommunista Internacionálé feladatainak megfelelően — a fasizmus elleni harc propagálása, az arra való mozgósítás volt. Mint korábban, úgy most is eleget tett annak a feladatának, hogy terjessze és magyarázza nemcsak a Komintern állásfoglalásait,, hanem elemezze a világhelyzetet és hírt adjon a Szovjetunióban folyó építőmunkáról is. Különösen a gazdasági világválság idején oldotta meg kitűnően ezeket a feladatait. Komját Irén hű krónikása az Inprekorrnak, a Rundschaunak, az ő munkájukat 1939 után folytató stockholmi Die Weltnek és a brüsszeli Le Monde-nak. Gazdagon ismerteti a különböző nyelvű kiadványokat, és szinte látható örömmel ír arról, hogy miként találta meg a Világszemlét, a Rundschau magyar nyelvű változatát. S elmondhatjuk, sok újat merítettünk e kis kötetből, s kár, hogy ebben a „sajátos emlékiratban” kevés hely jutott a szerző személyes élményeinek, a lap munkáját bizonyára színesítő szubjektív emlékeknek. (Kossuth) Kiss György