Népszabadság, 1977. augusztus (35. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-11 / 188. szám

1977. augusztus 11. csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI ► • * » • » m ■ n i i » i i m » » m » i m » i( TISZTES HONPOLGÁROK Luig­i Zampa kiemelkedő név az olasz filmművészetben. 1946-os felejthetetlen Békében élni című filmjével. 1952-es Per a város el­len című alkotásával a neorealiz­­mus „alapító atyái” között jelölte ki helyét. Azóta azonban mind ke­vesebbet hallottunk róla, illetve láthattunk tőle. S amit hallottunk és láthattunk — mint a Nyári bo­londságok, Jó megjelenésű auszt­ráliai feleséget keres — arról ta­núskodtak, hogy az egykori úttörő művészből, ügyes, biztoskezű mes­terember lett, aki jól ismeri a filmhatás titkait, érdekesen adja elő történeteit, de a mélyreható társadalmi felfedezés, vagy a filmnyelvi áttörés feladataira már nem vállalkozik. A Tisztes hon­polgárok is — amelynek forgató­­könyvét Giuseppe Fava regénye alapján Leó Benvenutival és Piero de Bernardival közösen írta — tisztes, jól megcsinált mozidarab, annak a nagy hatású és jellegze­tesen olasz irányzatnak az egyik átlagos megnyilvánulása, amely a társadalmi problémákat regénye­­sítve, sőt, krimisítve tárja fel Esetünkben ezeket a problémá­kat, mint annyi más olasz film­ben, Szicília jelenti, az elmaradt, a titokzatos, az érthetetlen Szi­cília, ahol minden más, mint Olaszország és a világ többi ré­szén, mások az emberek, más az erkölcs, más a gondolkodásmód. Ám, néha úgy érezzük, hogy visz­­szaélnek Szicíliának ezzel a kü­lönös státusával és valamiféle idegenforgalmi klisét — csikós­gulyás romantikát — adnak (vagy adnak be) tényleges valósága he­lyett. Zampa filmje is azt a gya­nút ébreszti fel bennünk, hogy több köze van Szicíliának ehhez a mítoszához, mint valóságos éle­téhez, hétköznapjaihoz. A film középpontjában egy északról érkező csinos tanu­tónő áll, aki fantasztikus események­nek válik előbb áldozatává, majd hősévé, majd ismét áldozatává. Megérkezésekor egy férfi molesz­tálja. A város szenvtelenül segéd­kezik az inzultushoz. Reggelre azonban virággal a szájában, meg­gyilkolva találják a férfit a város főterén. A rendőrfelügyelő hősnőn­ket gyanúsítja a gyilkossággal, de legalábbis a bűnrészességgel. A virág (virágnyelven) ellene val­l. Két motoros — feltehetően a meg­gyilkolt rokonai vagy barátai — — rátámad és hajánál fogva von­szolja végig a főtér kövezetén. Mint megelőzően, most sem jön senki a segítségére. Viszont ezt a két embert is halva találják a főtéren. A gyilkosságok misztikus tiszteletet ébresztenek hősnőnk iránt a városka lakói közt, aki egy titokzatos jóbarátja — a kör­nyék elszegényedett földesura, az egykori fasiszta polgármester fi­vére — tanácsára ezt a tekintélyt a szegények — tanítványai szülei — jogos sérelmeinek orvoslására segélyek kiharcolására használja fel. Misztikus hatalma előtt meg­hajol a polgármester, sőt, a város szenátora is, aki követelésére ke­­resztülhajszolja a parlamentben azt a hét esztendeje ígérgetett „különleges törvényt”, amely a helység szociális problémáit len­ne hivatott megoldani. S csak az ünneplések után derül ki, hogy a tervezetet megnyirbálták, népjó­léti előirányzatait elhagyták be­lőle, s csak azt a városfejlesztési tervet hagyták jóvá, amely Bel­­campo ügyvéd — hősnőnk „atyai barátja” — unokáját milliárdossá teszi. Hősnőnk, ráébredve, hogy pártfogója telekspekulációs ma­nővereinek esett áldozatul — mint, ahogy a történet időközben négyre szaporodott meggyilkolt áldozata is —, el akarja hagyni a várost, ahol rettegésben élt, sze­relme cserbenhagyta, ahol sem­mit sem ért és őt sem érti senki. Végül azonban — kell ez az er­kölcsnemesítő hepiendhez — meggondolja magát és mégis ott marad. Három, egészen kiváló színész, az Elena Bárdit, a tanítónőt ala­kító feltűnően szép Jennifer O’Neill, a szerelmét játszó Franco Nero, és a „jólelkű” tömeggyil­kos ügyvédet életrekeltő James Mason próbálja elhitetni velünk a történetet. Mi azonban izgulunk rajta, de nem hisszük el. Valami ugyanis hiányzik ebből a film­ből. Némi töprengés után rájöt­tem, hogy mi. A párttitkár. Bár e sorok írója az ötvenes években gyakran berzenkedett, amikor a párttitkárt hiányolták akkori filmjeinkből, a kedélyes közgaz­dasági-politikai gyilkosságsoroza­tot látva, felmerül benne a kér­dés: hol van az olasz kommunis­ta párt helyi szervezete? Vagy a szocialistáé? Vagy legalább vala­melyik szakszervezeté? Mert egy párttitkár nemcsak sematikussá tehet egy filmalkotást, de olykor­­ hitelessé is. NÉZD A BOHÓCOT! Kezdetben voltak Fellini, meg Bergman, meg Antonioni, a film úttörő mesterei, akik úgy ragad­ták meg az emberi élet problé­máit, hogy egyszerre a jelképes­ség veretét és az emberi lélek bel­ső dimenzióit is feltárták ábrázo­lásukban. Aztán jöttek az után­zók, akik már csak egy kiürese­dett masinériát, egy felszínes mo­dort vettek át. Alberto Bevilac­­qua a legambiciózusabb epigon­­nak mutatkozik ebben a filmjé­ben — nem elégszik meg a na­gyok egyikével, szinte mindegyi­kőjük követőjeként és „összefog­lalójaként” jelentkezik. Amiből csak nagyképű zűrzavar kereked­het ki. A történet, amit elmesél a va­lószerűséget tekintve abszurditás, abszurditásnak viszont földhözra­gadt banalitások költőietlen soro­zata. A film meséje úgy kezdődik, hogy egy harmonikus házasság­ban élő, láthatóan nem is szűköl­ködő asszony, családanya, el­hagyja szerető és szeretett férjét, régi csábítójáért, akit ugyan gyű­löl és megvet, de aki a gazdagsá­got kínálja számára. Tettének oka hogy tízévi boldog házasság után felismeri, épp olyan aljas, mint az utált csábító, szemben nemes lelkű, angyali és szeretett muzsi­kus férjével. S ezt a logikus in­dítást — amely részleteiben is ha­sonlóképpen életszerű mozzana­tokból áll össze — követi a ha­sonlóképpen kimódolt fordulatok sorozata. Az elhagyott férjet a csábító elrabolja, magához költöz­teti, s ott ő úgy áll bosszút, hogy magát bohócnak tettetve, leplezi le riválisa emberi silányságát és gyávaságát — bár az a maga rö­geszmés kényszerképzeteivel (Ju­lius Caesarnak képzeli magát), hisztériájával igazán nem szorul rá a leleplezésére — és ha nem is, szerzi vissza feleségét, de tönkre­teszi ezt a házasságot is. Se az élet, se a gondolat igazsága nem sugározza át ezt a filmet, mivel egyetlen érzékelhető célja, hogy meghökkentsen minket fordulatai­val — ám a szériában való meg­­hökkentés is unalmassá válhat; a néző belefárad abba, hogy sem­milyen emberi cselekvésnek nincs sem követhető oka, sem követhető célja — a marionettbábukként rángatott figurák egy példázat demonstrációjaként mozognak, de hogy mit példáz történetük, azt nem sikerül megfejtenünk. Persze, ebben a filmben is nagy sztárok játsszák a főszerepeket. Nino Manfredi az ütődött muzsi­kus, Eli Wallach a velejéig rom­lott, gaz csábító és Mariangelo Melato, a feleség, aki III. Richárd­­ként úgy dönt, hogy ezentúl aljas és romlott lesz. A MOKÉP „elsősorban az igé­nyesebb moziközönség számára”­­ajánlja ezt a — alighanem meg­szeppenve átvett — filmalkotást. Persze különféle igények és igé­nyességek vannak. De reklámfo­gásként sem helyeselhető, hogy a kritikátlan sznobizmust használ­juk fel a közönség becsalogatására. Ez a film „elsősorban az igényte­len moziközönség” filmje. Azé, amely megelégszik néhány szexje­lenettel és esztétikai élménye „sú­lyát” azon méri le, amit a film­ből nem sikerült megértenie. Gyertyán Ervin A HOLNAP ISMERETÉÉRT A kívánt jövőtől a lehetséges jövőig. Tanulmánykötet. Jövőkutatási fogalomtár. Tudományszervezési füzetek Ősi vágyak valósulnak meg ko­runkban. Az ember legyőzi a tér és az idő korlátait, magasba emelkedik, kitör a Föld vonzókö­réből, egyidejű szemlélője távoli földrészek eseményeinek. Vágy­álom volt a jövő kifürkészése is, jósok, jövendőmondók légiói hi­tegették, biztatták az embereket, feltárják előttük a jövő titkait. A modern tudományos gondolkodás nemcsak technikai alkotásokat teremt, amelyekkel régi álmok mindennapi valósággá válnak: létrehozta a jövő megismerésé­nek elméleti és módszertani alap­jait is. A jövő kutatása szemünk lát­tára formálódik tudománnyá. Az elmúlt néhány évtized társadal­­mi-tudományos-technikai és kul­turális változásai, e változások ütemének gyorsulása, de még in­kább a várható változások követ­kezményei parancsoló szükség­­szerűséggé tették a jövő megis­merését. Örvendetes, hogy hazánkban is kibontakozik, fejlődik, erősödik a jövőkutatás. Létrejött a jövőkuta­tók munkáját összefogó akadé­miai bizottság. Intézeti, vállalati, tanszéki, hivatali munkahelyeken dolgozó közgazdászok, filozófu­sok, műszaki szakemberek, szo­ciológusok és egyéb társadalmi tudományokat művelők kapcso­lódtak be a jövőkutatásba. A Gondolat Kiadónál meg­jelent tanulmánykötet — A kí­vánt jövőtől a lehetséges jövőig — ezeknek a hazai szerzőknek az írásaiból készült válogatás. Úttörő jellegű és — bízvást mond­hatjuk — bátor vállalkozás, hi­szen a jövőkutatás fogalmi kér­déseit tisztázó, ismeret- és rend­szerelméleti, történelemfilozófiai problémáival foglalkozó, a polgári jövőkutatás jelentősebb képvise­lőinek munkáit kritikailag elem­ző, s hazai szerzők írásait egy­aránt egybegyűjtő tanulmánykö­tet ez ideig nálunk még nem je­lent meg. A kötet — melyet Gábor Éva szerkesztett — vázát négy téma­kör határozza meg. Az első: a jö­vőkutatás fogalmi, ismeretelméleti és rendszerelméleti kérdései. A második: a marxista jövőkutatás történelemfilozófiai, személyiség­elméleti és tervezéselméleti prob­lémái. A harmadik: a polgári jö­vőképek és jövőmodellek marxis­ta kritikája, és végül a negyedik: a jövőkutatás egyes módszertani kérdései. A tanulmányok szerzői néhány általános érvényű, jelentősebb el­méleti és módszertani problémá­ra fordították figyelmüket. Ki­maradtak a könyvből ezért olyan, egyébként szintén igen fontos té­mák, mint például a tudományos­technikai forradalom társadalmi kihatásainak előrejelzése, az ok­­tatás-képzés-nevelés, az életmód jövőbeli alakulásának vizsgálata. Elkerülhetetlen volt, hogy a szerzők ne foglalkozzanak a jövő­kutatás fogalmi és terminológiai problémáival, mindenekelőtt a „futurológia” és a „prognosztika” kifejezések értelmezésével. Helyet kapott benne a jövőkutatás és a rendszerelmélet viszonyának elemzése, a racionalitás és irra­cionalitás szerepe, a jövőkutatás tervezése, módszertani kérdések, a marxizmus klasszikusainak ide­vonatkozó elméleti érvényű meg­állapításai, az emberi kapcsolatok és a személyiség jövője, valamint egyes jelentősebb polgári felfogá­sok kritikája. A hazai jövőkutatás fejlődésé­nek fontos állomása és dokumen­tuma a Jövőkutatási fogalomtár második kiadásának megjelenése. Ebben a kis enciklopédiában az olvasó — szakember és laikus ér­deklődő — egyaránt megtalálja a jövőkutatással kapcsolatos, őt ér­deklő, rövid, szabatos információ­kat. Az Akadémiai Kiadó gondoz­ta új kiadás összeállítóinak az volt a céljuk, hogy csökkentsék azok­nak a címszavaknak a számát, amelyek más források egyszerű kivonatai vagy fordításai voltak, növeljék a több forrásra támasz­kodó, kellően dokumentált szócik­kek arányát. Megfogalmazásaik­ban a szerzők a tudományos igé­nyesség érvényesítését tartották szem előtt, oly módon, hogy ez ne csökkentse a gyakorlati hasznos­ságot és ne menjen a közérthető­ség rovására. A fogalomtár kiadá­sával egy jövőkutatási lexikon előkészítését is segítik, mely a hazai jövőkutatás újabb szintjét jelezheti majd. A kötet jelentős mennyiségű és megfelelő bibliog­ráfiai adatot tartalmaz az egyes szócikkekhez kapcsolódóan. A Jövőkutatási fogalomtárat Schmidt Ádám irányításával Ha­raszti­y Ágnes és az időközben el­hunyt Fodor Judit szerkesztette. Bodnár István Grúz táncosok Szegeden Szerdán a déli órákban megér­kezett Szegedre a nyolcvantagú Grúz Állami Népi Együttes, amely­nek tagjai az elkövetkező napok­ban három előadást tartanak a szabadtéri játékokon. A vendé­gek délután ellátogattak a Dóm térre és találkoztak a szegedi nyári rendezvények vezetőivel is. A grúz együttest 1945-ben ala­kította meg Tbilisziben két kiváló művész, Iliko Szuhisvili és Nino Ramisvili, akik ma a Szovjetunió állami díjas népművészei, a vi­lágszerte ismert grúz táncosok ve­zetői. Csoportjuk bejárta már a kontinenseket A grúz nép sajá­tos, temperamentumos táncaival felléptek Európa szin­te valameny­­nyi országában — köztük hazánk­ban —, s Észak- és Dél-Ameriká­­ban, Ausztráliában, Új-Zélandon is. Szegeden augusztus 12-én, 14- én és 16-án mutatják be két és fél órás műsor-összeállításukat. A grúz együttes szegedi vendég­játéka után Budapestre utazik, ahol a tervek szerint négy este lépnek majd színpadra. 7 könyvekről „SZABÁLYTALAN” EMLÉKIRAT Komját Irén: A kommunista mozgalom világlapja. Az Inprekorr története Örömmel lapoztam át, majd ol­vastam el figyelmesen — lapról lapra — Komját Irén könyvét a kommunista világmoz­galom világlapjáról, pontosabban: világlapjairól. Az átlapozás nem valamifajta bizalmatlanság volt, hiszen ismerve a szerző irodalmi, újságírói, közéleti tevékenységét, ahhoz nem fért kétség, hogy va­lódi értéket kap kézhez az olva­só. Inkább arra voltam kíváncsi, milyen és mennyi új információt ad ez a könyv, mennyiben nyújt segítséget a korszak és a téma iránt érdeklődőknek, hogy isme­reteiket bővítsék. Ez az igény azért is jogos, mert a két világ­háború közötti nemzetközi kom­munista mozgalom történetében oly sok még a kiaknázatlan terü­let. Ma, amikor a kommunista moz­galom múltjáról, jelenéről és nem kismértékben jövőjéről van szó, különösen fontos szerep hárul az ilyen feldolgozásokra. S ter­mészetes, ha az olvasó azt vizs­gálja elsősorban, hogy az útkere­sés mellett mennyiben segít vá­laszt adni a forradalmi munkás­­mozgalom néhány alapkérdésére. Voltaképpen nehéz meghatá­rozni, hogy ez a könyv emlék­irat-e vagy tudományos földolgo­zás. Alighanem ez is, az is. Ma már egyre több az olyan memoár, amelyben a szerző nem kizárólag saját emlékeire támaszkodik, ha­nem igénybe veszi levél- és­ irat­­tárak anyagát, más részvevők vagy szemtanúk emlékét is. Ez a módszer azért is rokonszenves, mert — és erre Komját Irén könyve jó példa — az ilyen do­kumentumok serkentik a szerző emlékezését, s felszínre hoznak olyan eseményeket, amelyek éve­kig, évtizedekig meghúzódtak a feledés homályában. Szerencsére a szerző nemcsak jó emlékező, hanem jó kutató is, így könyve sok hasznos adatot és gondolatot tartalmaz. Utólag nem szépít, hanem úgy írja le mon­danivalóját, ahogy akkor látta. Az Inprekorr (Internationale Presse Korrespondenz) 1921. szeptember 24-én indult, s azután évtizedeken át (különböző nevek alatt) hirdet­te és terjesztette a Kommunista Internacionálé elvét, nézeteit, programját. Az Inprekorr egykori magyar szerkesztői, munkatársai (Alpári Gyula, Fried Jenő, Komját Aladár, Boross F. László és má­sok) közül már csak Komját Irén él, aki joggal írja a lap történe­téről: „Ez a feladat most már csakugyan reám maradt, és sür­gőssé is vált, mivel utolsó vagyok az Inprekorr hajdani szerkesztő­ségéből, amely a húszas és har­mincas években a Kommunista Internacionálé tudósítójaként szolgálta a forradalmi munkás­­mozgalmat és a haladó nemzet­közi közvéleményt.” A Komintern vezetősége az Inp­rekorr főszerkesztőjévé Alpári Gyulát (Julius) nevezte ki, aki egyben a német kiadást is szer­kesztette. Az ő irányításával és segítségével egy jól felkészült, fiatal kommunista újságírógárda nevelődött ki. Közülük is kiemel­kedett Fritz Runge és a magyar Komját Aladár. Könyvünk szer­zője 1927-ben került a laphoz, ahol fordított, szerkesztett, ripor­tokat készített. Természetesen kommunista lapot csinálni a hú­szas években a weimari Német­országban, Ausztriában vagy Franciaországban nem volt köny­­nyű feladat. Gyakori házkutatá­sok, kiköltöztetések, kiutasítások „tarkították” a szerkesztők amúgy sem túl szürke hétköznapjait. Er­ről is sok mindent talál az olvasó a könyvben. Most és itt egy „köl­tözést” említünk, azt, amikor 1932-ben az egyre jobban fasizá­­lódó Németországot kellett végleg elhagyniuk. Ekkor költöztek a svájci Baselba ahol 1932 júliusá­ban új nevén meg is jelent a lap, a Rundschau, amelynek központi szerkesztősége ezután 1935-ben Párizsba költözött Ezekben az években a lap fő feladata — a Kommunista Inter­­nacionálé feladatainak megfele­lően — a fasizmus elleni harc propagálása, az arra való mozgó­sítás volt. Mint korábban, úgy most is eleget tett annak a fel­adatának, hogy terjessze és ma­gyarázza nemcsak a Komintern állásfoglalásait,, hanem elemezze a világhelyzetet és hírt adjon a Szovjetunióban folyó építőmun­káról is. Különösen a gazdasági világválság idején oldotta meg ki­tűnően ezeket a feladatait. Komját Irén hű krónikása az I­nprekorrnak, a Rundschaunak, az ő munkájukat 1939 után foly­tató stockholmi Die Weltnek és a brüsszeli Le Monde-nak. Gazda­gon ismerteti a különböző nyelvű kiadványokat, és szinte látható örömmel ír arról, hogy miként ta­lálta meg a Világszemlét, a Rund­schau magyar nyelvű változatát. S elmondhatjuk, sok újat merí­tettünk e kis kötetből, s kár, hogy ebben a „sajátos emlékiratban” kevés hely jutott a szerző szemé­lyes élményeinek, a lap munká­ját bizonyára színesítő szubjektív emlékeknek. (Kossuth) Kiss György

Next