Népszabadság, 1977. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-27 / 227. szám
1977. szeptember 27., kedd NÉPSZABADSÁG NAGYTAKARÍTÁS Csurka István vígjátéka a József Attila Színházban Házassági komédia a Nagytakarítás. Szabatosabban: házasságtörési bohózat. S ha valaki fölényesen legyintene erre: ugyan, lerágott csont, azt figyelmeztetni kell rá, hogy a világ drámairodalma csupa lerágott csontból áll. Éppen arról ismerszik meg az igazi drámaíró, mennyire képes a készen vett kliséket új tartalmakkal kitölteni, mennyire képes rá, hogy egy színházi-dramaturgiai egyezményt újravizsgáljon és keretei közé beleömlessze kora társadalmának fölismerhető jegyeit. Vagyis átértékelje a klisét. Csurka István darabjában megtörténik a csalás. Többször is, hiszen másfél éven át egy gazdátlanul maradt legénylakásba surran be egy élkáder a gépírónő szeretőjével. A különbség a mai és a hagyományos házasságtörő színdarab között a kibontakozás táján válik szembeütközővé. Semmi méltányosság, semmi méltóság, nagylelkűség nincs a mai változatban. Mintha Csurka önkéntelenül is azt bizonyítaná a háromszögű képlet levezetésével, hogy még látszattabuk, látszat-tízparancsolatok sem kínálnak eligazodási mércét az erkölcs területén. A darab végére mindenki lelepleződik, csak az OTP-részlet kötelezettsége drótozza egymáshoz a párokat, csak az anyagi érdek hunyat szemet velük a házassági bárka meglékelődése fölött. S itt derül ki Csurka fondorlatos szándéka a formával. A kétféle erkölcsről, a mindannyiunkban bujkáló kettősségről beszél a darab, egy visszamutató és egy előremutató énről, a polgári társadalom örökségéről, amit magunkkal cipelünk, és egy formálódó, próbálkozó új társadalmi erkölcsről, ami még nem egészen a miénk. * A házasságtörő bohózat formája tehát lényeges tartalmakat rejt magába. Persze, a Nagytakarítás Csurka kevésbé sikerült darabjának mondható, és a magyarázat éppen itt van. A bohózatíró és a moralista Csurka darabja nem simul eléggé természetesen egymáshoz. Szó sincs róla, hogy két darabot írt volna és azt kísérelte volna meg egymáshoz puszítani. Nem, ez egyazon darab, csak kissé széttárt kétféle eleme. S egyáltalán nem azért — ami olyan kézenfekvőnek látszódik —, hogy egy polgári szalondrámaformával képtelenség volna új erkölcsi tartalmakat összesűríteni. Kis formai fegyelmezetlenség, talán a hangjátéki előkép elnagyoltsága okozza, hogy ami komikum van a darabban, az nem erkölcsös, és ami erkölcsös, az nem komikus a Nagytakarításban. Benedek Árpád rendezése azonban a színház jobb produkciói közé tartozik. Tiszta vonalvezetésű, ízléstelenségektől, rájátszásoktól mentes. S ha eltekintünk a modernizmusnak fizetett érthetetlen adótól, még sikeresnek is mondható. Bodrogi Gyula kispolgára eleinte a vígjátéki patronokat pufogtatja és lassanként lopja át magát a mélyebb jellemábrázolás rétegeibe. Bölcs bánat és megalázott derű, a csakazértis éles plebejus újrakezdése jelenik meg játékában, amelynek csúcspontjaként légyottan rajtakapott feleségét türelmes szégyenkezéssel és törődően öltöztetgeti, akárha magatehetetlen betegségben szenvedne az asszony. Fülöp Zsigmond (a szerető) azok közé a színészek közé tartozik, akik a legbohózatibb helyzetekben is megtartják méltóságukat és ártatlanságukat. S éppen a következményeket nem ismerő ártatlanságukból fakad komikumuk. Szemes Mari (a feleség) különösen a szerep első részében mulatságos megrendíthetetlen felsőbbségével, amikor lehámlik róla a társasági álca, kissé elrajzolja szerepét. Nehezen hisszük el róla, hogy olyan asszony, aki előtt férje nem merészel ingujjban megjelenni. Örkényi Éva kissé parodisztikusra hangszerelt szomszédaszszonya, Horváth Gyula expozíciós helyzetek megelevenítésére kárhoztatott barátja, Voith Ági kissé fakóbb szerepben megjelenő gépírónője, Dávid Ági egy villanásnyi ápolónőszerepben és Telessy Györgyi rutinos megjelenése tartozik még az előadáshoz. Mindjárt az előadás legelején tudjuk: értelmiségi szereplőkkel lesz dolgunk, ugyanis Fülöp Zsigmond is, Horváth Gyula is szemüveget visel. Magyar színházban a szemüveg az értelmiségiek jellemzésének egyetlen, ha nem is legfinomabb eszköze. Csurka darabja jellegzetesen az a színmű, amelyik előadásához jellemző bútorokra és kellékekre, a társadalmi élet megannyi, elhanyagolhatatlan attribútumára van szükség, ha életre akarjuk kelteni. Az előadás ezt elmulasztotta a szerepek közé vonni, s csupán Kemenes Fanny jelmezei segítenek eligazodni a társadalmiréteg-jellemzésben. Szemes Mari kosztümjétől eltekintve, a tervezőnő finoman oldotta meg karakterizáló feladatát, s még arra is volt gondja a mikrojellemzésben, hogy a férfi főszereplője öltözékéhez nem illő zoknit adasson, rámutatva az uborkafai felkapaszkodottság ízléshiányosságaira. M. G. P. Emlékezés a 100 %-ra Tudományos ülés, emlékkiállítás ötven évvel ezelőtt jelent meg a 100°/0 című kommunista irodalmi-politikai folyóirat. Az évforduló alkalmából az MSZMP KB Párttörténeti Intézete, az MTA Irodalomtudományi Intézete és a Petőfi Irodalmi Múzeum hétfőn tudományos emlékülést rendezett a Párttörténeti Intézetben. Vitaindítót tartott Illés László, az Irodalomtudományi Intézet főmunkatársa, majd történészek, irodalmárok méltatták a folyóirat szerepét a marxista-leninista gondolat terjesztésében, a szocialista irodalom és művészet népszerűsítésében. Felszólalt Tamás Aladár író, a folyóirat egykori szerkesztője is. A Petőfi Irodalmi Múzeumban Jovánovics Miklós, az Élet és Irodalom főszerkesztője nyitotta meg a folyóiratra emlékező, novemberig látható kiállítást. A RÁDIÓ MELLETT I |—p-f-1—i—|—i—| INFORMÁCIÓK INDIÁRÓL. Dokumentumműsornak jelölik, mi külpolitikai riportázsnak neveznénk — végül is interjúkat hallunk —, de hagyjuk a műfaji cédulát, minősítsünk inkább. A kliséjelző ugrik be legelőször: hézagpótló. A világpolitika iránt érdeklődő, legjobban informált hallgatót is meg lehetett volna „fogni” (ez idáig!) egy képzelt vetélkedőn a kérdéssel: mi a helyzet Indiában? Most már nagyjából tájékozott, P. Szabó József és Várszegi Károly jóvoltából. Akiket izgat a nemzetközi konstelláció, akik „szorítanak” a békéért és a haladásért, s egyik ország sorsa, problémaköre sem közömbös számukra — az elhangzottakból meglehetősen tiszta képet kaptak róla, milyen hallatlan bonyolult körülmények között folyik Indiában az osztályharc, mennyire „tapinthatóan” valóságos lehet az anakronizmus, hogy egy ilyen hatalmas államban a küzdelem ma még mindig elsősorban a feudalista és az ezen már túllépett (és megosztott) erők szembesülésében nyilvánul meg. S kiviláglott, hogy az elmaradottságot felszámolni akarók közegében milyen eltérők a vélemények, a célok és módszerek tekintetében, nemcsak a nacionalisták s a mérsékeltek, de sajnos a baloldal kebelén belül is. Pontosabban: minderről nagy általánosságban tudtunk ugyan, de most a tizenkét megszólaltatott az ismereteinkben homályosan körvonalazottakat élesítette, újszerű tényekkel konkretizálta. A szűkszavú, de tartalmas összekötő kommentárok, kiegészítések tömörre feszítették a példásan szerkesztett tájékoztató adást. SZENVEDÉLYES VITÁT is hallottunk a múlt héten, nem is egyet. Közülük is a legélénkebbnek bizonyult az, amelyik a szórakozásról és játékról folyt, Kamarás István vezetésével (szerkesztő: Sárkány Klára). Nem csodáljuk: ez a téma úgyszólván kimeríthetetlen, számtalan — külön-külön is elemezhető — mellékágra bomlik, s azok összhatása oly bonyolult, hogy könnyen útvesztőbe kerülnek, akik minden szálát föl akarják gombolyítani. Ráadásul e tárgykör megközelítésében a legtöbb a szubjektív elem. Aki a szórakozásról, szórakoztatásról, játékról beszél, szükségképpen saját ízléséből, egyéni beállítottságából indul ki. Nemcsak az illető iskolázottsága, kulturáltsági „foka” számít, hanem humorérzéke, „homo ludens”-i mivolta, arisztokratizmusa vagy demokratikus belátása és még sok minden egyéb (az eleve „sportellenes” beállítottságúak például nyilván másképp nyúlnak az egész komplexumhoz, mint azok, akik a kultúra szerves részének tekintik; a szellemes poénokra „botfülűek” véleménye is szükségképpen eltér a humor s komikum minden árnyalatára érzékeny embertársaikétól. S van, aki — József Attilával ellentétben — nem szeret játszani és másokat sem enged szívesen.). A meghívott jeles részvevő vendégek pillanatok alatt olyan parázs disputába kezdtek, és olyan meggyőződéssel cövekeltek le egymással homlokegyenest ellenkező nézeteik mellett, hogy nyugodtan elmondhatjuk: maratoni adássorozat elé nézünk. Nem baj, ez a téma mindenkinek „szívügye”, aligha fullad közönybe. Szemelvénynek néhány érdekes megállapítás: „A szórakozás nem öröm”, „A szórakozásnak nincs köze a játékhoz”, „A golf a legnagyobb marhaság”, „A szabad természettel való egyedüllét kizárólag kikapcsolódás”, „A játék mindig a közösségbe való bekapcsolódás, még a bridzs is”. Ezek a szentenciák vagy érvvel alátámasztott kijelentések hol megkapták a maguk kritikáját (kiegészítését), hol nem. Mi is azokat idéztük itt, amelyekről szívesen vitáznánk. Most nincs rá mód, de a „Hasznos és haszontalan mulatságok”-ban elhangzottakra még visszatérünk az egyik legközelebbi adás után. Hegedűs Tibor Az sem leányálom, ha igaztalan (hibás, elfogult, gonosz stb.) bírálat ér bennünket, de ennél is kínosabb, ha a bírálónak igaza van. Az előbbi esetben ugyanis vagy lenyeljük, vagy kiköpjük az ócsárlást, s nyugodt lélekkel, bár káromkodva, bízzuk a „sorsra” a következtetéseket — ha viszont jogos a szemrehányás, akkor saját lelkiismeretünkkel kell farkasszemet néznünk. Efféle kényelmetlenség szorongat bennünket, irodalmárokat, amikor a gyermek- és IFJÚSÁGI IRODALOM bírálata és méltatása kerül szóba. Régi és indokolt panasza ugyanis az íróknak, hogy nincs kellő sajtóvisszhangja műveiknek. Hiába erősködünk, hogy ez egyáltalán nem a lebecsülés jele, hanem műfaji és pedagógiai érzésünk gyatraságából fakad — a tény mindenhogyan tény marad: el kell fogadnunk a kritika kritikáját. Ezzel még semmi nem oldódik meg, tettek híján vajmi keveset ér a szánom-bánom. Csak a kritikai rovatok tágításával és sajátos felkészültségű recenzensek bevonásával lehet enyhíteni a hiányon, mert például jómagam sosem mernék arra vállalkozni, hogy képes leporellókról vagy óvodásoknak szóló mesékről mondjak véleményt. Mindenképpen el kell oszlatnunk azonban azt a hiedelmet, hogy a tizenévesekhez szóló könyvek az irodalom alsóbb régiójába tartoznak, és csak azért jelennek meg „ifjúsági irodalom” álnéven, mert a felnőttek számára ezértazért érdektelenek. A Kozmosz Könyvek nemrég méltatott sorozatából emelek ki cáfolatul két újdonságot, máris megjegyezve, hogy gyászosan semmitmondó fedőlapjuk alkalmatlan az érdeklődés felkeltésére. A félvér származású (portugál és indián szülőktől való) José Mauro de Vasconcelos nevét és munkásságát legfeljebb a brazil irodalom szakértői ismerték eddig. Tüskés rája című regénye azoknak a korántsem nagyszámú műveknek a sorába tartozik, amelyek ennek az óriási, részben még civilizálatlan országnak a tragikus árnyoldalát világítják meg. A tőkés civilizálás embertelenségéről ad rettenetes igazságú és — ha ugyan szabad ilyen jelzőt társítani hozzá — érdekes képsorozatot. A vadonban élő indián törzsek és négerek pusztulásán érzett fájdalom, a különféle „alapítványok” szenteskedő aljasságát világgá sikoltó gyűlölet és a lázas igazságvágy diktálta a regényt. A szociográfiai hitel és a drámai cselekményszövés természetes egységgé kulcsolódik az elbeszélésben. Megrázó és lelkes írás. Szókimondó és üde regényt olvasunk a fiatal grúz író, Nodar Dumbadze tollából. Egy tbiliszi börtönben játszódik a Fehér zászlók első személyben ábrázolt története. Inkább vakmerő, mint bátor a helyszín megválasztása, hiszen kétségesnek látszik, hogy a különböző, és jobbára zavaros múltú cellalakók vitáiból vagy vallomásaiból kikerekedhet-e a címmel sejtetett szimbólum — a humánus becsület — tartalmi igazolása. A jól rétegezett történet és a megszólaltatási mód cáfol rá a kételyre: kemény és hetyke, máskor meg szívből fiatalos — egyszóval emberséges — hangon hatol be a sorsok és jellemek bozótjába. Egy ifjúsági regénnyel indítom azt a szemlerészletet is, amelyben a mai SZLOVÁK SZÉPPRÓZA érdekességeiről lesz szó. Erőlködni vagy — ami senkinek és semminek nem használna — udvariaskodni kellene ahhoz, hogy az „érdekes”-nél vagy „kedves”-nél rangosabb jelzővel illessük Ján Navratil regényét (Az igazi nagy). Jó életkori ismerettel fűzi a szót, egy cserfes és szeleburdi bakfissal azonosulva; könnyed, hangulatossága is szívderítő, egészen a drámai végpontig. Jelentősnek vagy bármilyen vonatkozásban újszerűnek mégsem mondhatjuk a regényt. (Madách) Jó meggyőződéssel és örömmel köszöntjük Jozef Kot súlyosabb szavú bemutatkozását. A súlyosságon éppen nem elbeszéléseinek (A középcsatár mennybemenetele) formáját vagy stílusát értjük, hanem humorban pácolt megrendültségét az egyensúlyukat váratlanul elvesztő „hétköznapi” emberek iránt. A hirtelen zavar hol tragikus, hol groteszk pillanatából bontja ki az összetevők és eredők elképesztő sokaságát, s fanyar mosollyal konstatálja botcsinálta hőseinek — valójában antihőseinek — vergődését. A tömörség és a kesernyés hálószövés mutatja tehetségét. Ha azonban fentebb az újszerűséget hiányolták, itt is megjegyzendő, hogy vannak előzményei ennek a látásmódnak magában a cseh és a szlovák prózában (hogy is maradhatott volna Hasek elszigetelt óriás?), sőt a mi irodalmunkból is említhetünk párhuzamot: elég a címre utalnunk, bizonyára senkit nem lep meg, ha Moldova György szatirikus novelláira emlékeztetünk. (Európa.) Jó könyvekről jót mondani nemcsak hálás feladat, de könnyű is — annál borzongatóbb remekműveket véleményezni, különösen néhány mondatban. Gondolom, mást is elfogna a félsz, ha ennek tudatában látna hozzá a MODERN KÖNYVTÁR egyik-másik kötetének véleményezéséhez — elsősorban az immár klasszikus rangú Bernard Malamud regényének (A lakók) bemutatásához. Oly szívet szorító és minden mondatának, mind szavának megválasztásában tudatos és igaz alkotás, hogy szükségtelen is mentegetőzni a kritikusi dadogás miatt. Ha igaz (és bizonyára igaz) az esztétikai tökéletesség jellemzésére, hogy semmit belőle elvenni, és semmit hozzátenni nem szabad, ez pontosan áll Malamud regényére. Két író sorsát ütközteti — a forma megszállottjaként mindent agyonjavítgató és örök rettegésében, árvultságában individualistává aszalódott zsidóét, s a lelkes, de primitív kollektivizmus gőzében gyötrődő és ágáló négerét. Önpusztító és egymást gyilkoló egyéniségek, akiket (mint a helyszín, a kiürült lakóház sivársága remekül érzékelteti) az amerikai jelen pogromhangulata forgat ki emberi és művészi értékeikből. Már a „remekmű” szóhasználat is frázis és ismétlés, de jobbat vagy igazabbat nem találok. Ljuben Petkov regénye (Zöld keresztek) kiadásának — szó, ami szó, megkésett kiadásának — főképp azért örülünk, mert megnyerő értékeivel cáfol rá arra a fikcióra, hogy a népi demokratikus országok prózájában alig lehet találni színvonalas aktualitást. Nemcsak formailag modern ez a regény — ha már a modernséget mindenáron az időbontással akarja valaki összekapcsolni, netán azonosítani —, hanem szellemében is a szocialista korszerűséget képviseli. Egy idős parasztember, 1923-as partizán, lélekbe maró drámáit ábrázolja — azokat az erőszak szülte torzulásokat, amelyek szembefordították a kollektivizálással, és földönfutóvá kergették —, s azt a felületi beletörődést, amellyel vénségét és a falu elnéptelenedését kell fogadnia. Ott lüktet ennek az első személyben emlékező apának a gondolkodásában az újra már érzéketlen maradiság is, de épp e kettős távlat érzékeltetésével mélyül el a regény emberi és történeti igazsága. F. R. F „ ftt w jtfí JOZEF KOT A KÖZÉPCSATÁR MENNYBEMENETELE Kitüntették a Belügyminisztérium Duna Művészegyüttesét Az Elnöki Tanács a Belügyminisztérium Duna Művészegyüttesének a népzene és néptánc művészetének megismertetése, hazai és külföldi népszerűsítése terén kifejtett eredményes munkássága elismeréseként a fegyveres erők napja alkalmából a Vörös Csillag Érdemrendet adományozta. A kitüntetést Földesi Jenő vezérőrnagy, miniszterhelyettes nyújtotta át. (MTI)