Népszabadság, 1977. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-26 / 278. szám
1977. november 26., szombat NÉPSZABADSÁG Boldizsár Iván vallomásából rajzolódik ki az egyik, a másik meg a pécsi kamarajátékból — az Uránbányászokból — tetszik elő. Mert Simon Gáspár is túlélő, s annak nevezi magát Boldizsár Iván is. Kire mondhatjuk ezt másra, mint csak arra, aki a veszedelmeket túlélte. A százesztendős öregre sose mondjuk. Egyik ember hamarabb hal, mint a másik, az életet nem, csak a helyzeteket lehet túlélni. Nagy veszélyben forgott, de túlélte — szoktuk mondani. Soha nem a másik embert, mindig a helyzetet. Boldizsár Iván hazajött Voronyezsből, átvészelte a háborús összeomlást, nem lett a Rajk-per áldozata, nagy időket, veszedelmes élethelyzeteket élt át, s most tanúskodik életéről, mert valamennyi bajból ép bőrrel menekedett, s erre mondja, hogy túlélő. Az uránbányászok közt is van egy öreg, épp a nyugdíjára készül, neki is volt épp elég veszedelmes helyzete, ő is túlélte. Ő is tanúskodik. László Lajos igaz történetekből komponált epikus színpada — a brechti dramaturgia sikeres alkalmazása — helyzeteket varázsol az expresszionista módon konstruált színpadra, s ezek a szituációk a búcsúzó bányász tanúskodását motiválják, a túlélő bizonykodását a nehéz és veszedelmes élet mellett. Nem kell többé a bányába leszállni, nem kell a sorsot kísérteni, Simon Gáspárnak mégse telik öröme benne, hogy holnaptól nincs lent, most már csak a fönt marad. De hiába vigasztalják a társak, hiába valamennyi előzmény, komoran hallgat, mert akármilyen nehéz volt, vagy éppen azért, mert nagyon veszedelmes volt, az övé, s neki csak ez lehetett az élet, s lehet könnyű, ami következik, avval már nem tud azonosulni. Az élet értékei közt ott van a kockázat is. Padi István színpadának két szintje van. A fölső és az alsó, akár a bánya mélye és a felszín. Ez a vertikális tagoltság alkalmas arra, hogy a lélek rétegességét érzékeltesse. Az uránbányászok nemigen törődnek evvel a rétegességgel. De naponta jár velük a kas, hol lent vannak, hol a felszínen, s ebben a függélyes PÁRMMOS JUTMJZOK mozgásban tetszik elő a nehéz életű emberek lelkületének rétegessége, a benső bonyodalma. Bereményi Géza profán balladái és dalai: a lélek reagálásai az eseményekre; ezek a tárgyiasított érzelmek megnövelik még egy szinttel a másik kettőt, s nehéz számolni, hogy mennyivel még a helyzetek egymásra villanásai, az epikus dráma szerkezeti rendje. Érzéki látványban a benső bonyolultságát, s ez így a bányászember minőségét fejezi ki. Simon Gáspár hol lent van, hol fönt, s mindig helyzetekben. Éles körvonalú helyzetek ezek, folyton megpróbálják az embert. A próba megválaszt, a próba összehoz. Az életveszedelmes munka kiválasztja és összekapcsolja az embereket. Boldizsár Iván olyan életmenetről tanúskodik, ami nagyon hasonlít a Simon Gáspáréra. Egyazon logika szerint pereg a kettő. Az ilyen élet, ha benne voltunk, ha már mögöttünk van — elbeszélni érdemes igaz történet. S el lehet róla mondani a legjobbat is, a legrosszabbat is; egyet nem lehet: csak az egyiket mondani, s azon az alapon megítélni. Mert a bányász nem a szilikózisért, nem a mindennapi veszélyérzetért száll alá naponta a bányamélybe. A szükség viszi, s addig-addig ismételi, mígnem azonossága támad a szükséggel. Addig jár a korsó a kútra míg el nem törik. Avagy mégsem törik, mert van túlélő korsó is. Boldizsár Iván szerencsének mondja. Burokban született, úgy ítéli. A szerencse, a burok, nyilvánvalóan metaforikus jelzése annak a bonyodalomnak, amit elmondani szoros időhatárok közt nem lehet. S miként László Lajos drámájában az expresszivitás, Boldizsár Iván monológjában is a kifejezés erőfeszítése érzékelteti a ki- és elmondhatatlant. Faragó Vilmos jó érzékkel segít neki, mikor ellentétes kérdésekkel biztatja: Mire vagy büszke, mit szégyellsz? Mit szeretsz, mit gyűlölsz? Az ilyen kérdezésmód az expressziót, a kifejezést ösztönzi. Noha aligha van szükség ösztönzésre. Mert elég csak belegondolni, máris egymásra torlódik a szó. Ellentéteken át — és roppant ellenállások közt — araszol előre az emlékezet. Boldizsár Iván — és Simon Gáspár! — bátran mondja a rosszat is, a jót is. Boldizsár ott volt valamikor azok közt, akik elhatározták Magyarország felfedezését. Az emlékezetes szociográfiai vállalkozásnak gyakorlati célja is volt. A hatalomra vágyó középosztálynak akarták fölnyitni a szemét. Ez az osztály a hatalomra áhítozott, de ehhez csukott szeme volt. A szociográfus viszont tágra nyitotta a magáét, s azt is meglátta, hogy nem a középosztálynak tartogatja a történelmi feladatot, és a hatalmat az idő. Boldizsár a politika szerelmese is volt, s az új világ természetes mozdulattal kínálta meg a politikai szereppel, mint sok társát, akikkel együtt vállalkozott az ország felfedezésére. Más jogcíme is volt erre a szerepre, mint társai közt nem egynek. Az általa oly pontosan jellemzett magyar ellenállás részeseként is kijárt neki a szerep, amit aztán ő szakszerűséggel is tudott viszonozni. S amire most csak metaforikusan tudott választ adni, a túlélés titkát talán épp ebben a sajátos életútban kell keresni. A nagy ügy mártírja más úton jött, ahogy különbözött azok útja is, akik az ügytől menet közben elszakadtak. Az ügy szolgálat volt, s a szolgálatban — e nehéz, ellentmondásos folyamatban — a teljes azonosulás. S úgy tanúskodik most a túlélő, mint a munkától búcsúzkodó Simon Gáspár. Akármilyen nehéz volt, s még az emlékét hordani se könynyű, mégis ez volt az egyetlen élet, s értéke túlmutat páratlanságán. Az uránbányász és Boldizsár Iván életrajza párhuzamos. Kata Imre sokszor felkereste dr. Szinetár Ernőt. Ugyanúgy, mint József Attilára, nagy hatással volt rá is a freudizmus és a pszichológia minden iskolája. A Falu álarcának megírásakor Szegedi Borist küldte el a parasztokhoz, hogy az apostagiak álmait és szorongásait megismerje. Ez a munkája tovább vezette őt az emberi sors megértésében. Noha sosem tántorodott el a szegénység és gazdagság, a proletariátus és a tőke ellentéteinek alapelvétől, mindinkább vallotta azt is, hogy a szadizmus és a mazochizmus pszichikai alkatai hozzájárulnak és társulnak az emberiség szenvedéseihez. A szegények iránti minden szolidaritása ellenére éles tekintettel és igen fiatalon észrevette a királypárti házmesternőket, a Károly király és Zita királynő szépségén ájuldozó prolikat ugyanúgy, mint a zsidó kispolgárok ostoba tiszteletét, amikor Wehrmacht-tisztek tévedtek be egy körúti kávéházba. És ez a pszichológiai gyávasággal megvert ember írta meg a fehérterror tombolása idején a „Találkozásaim az antiszemitizmussal” című tanulmányát, ő maga terjesztette, ő, aki az Abbázia ablakán át látta, hogy hurcolnak kommunistákat és zsidókat a Britannia pincéje felé, hogy kínozzák, kiheréljék és megöljék őket; a fehérterrorról nem hallgathatott. Ebben a bátorság érdemrendjénél többet érdemlő kis kötetében van egy elbeszélése: a Farkas és bárány. Voltaképpen nem más, mint egy különítményes tiszt és egy ártatlan áldozat „párbeszéde”, halálos, könyörtelen vallomásra szorítása. Ezek után elképzelhetjük, hogy milyen gyötrő lélekkel követte Nagy Lajos a hitlerizmus diadalútját. A Bucsinszky asztalánál ültünk, amikor híre jött: Hitler határtalan ünneplés közben bevonult Bécsbe. A Schutzbund leverése, Dollfus megöletése után már világossá vált, hogy Schuschnigg kancellár hiába bízik Mussoliniban. Az olasz fasizmus végleg behódolt Hitler Adolfnak és Seyss-Inquart csak a bevonulás napját várta, hogy a Führer előtt felesküdhessen Nagy-Németországra. Öten ültünk az asztal körül: Nagy Lajos, Sándor Kálmán, Szegedi Boris, én és Bözsikém. Mindenki jelleme szerint reagált. Nagy Lajos a letargia és az őrjöngés szélén volt, Sándor Kálmán a következményeket latolgatta. Énbennem megoszlott a fájdalom és a mérlegelés. Ezt Chamberlain és Franciaország nélkül nem tehette volna — mondtam. — Most majd Csehszlovákia következik ... megnyitják Hitler előtt a Szovjetunió felé vezető utat! Nagy Lajos keserű, torz mosollyal nézett rám. — Így akarsz vigasztalni? — kérdezte, és lehajtotta a fejét, mint aki nem akar embert látni. Ezekben az években szaporodtak a szélsőjobboldali lapok. Egy délelőtt a Bucsinszky asztalához lépett egy iszákos, de Nagy Lajost becsülő „Új Magyar-ág”-munkatárs. Megfogta a márványasztal szélét és lassan forgó nyelvvel így szólt: — Idehallgasson, Nagy Lajos, hagyja ott ezeket a zsidókat. Jöjjön át mihozzánk. Mi olyan nagy emberré tesszük, amilyen csak lenni akar! Nagy Lajos ráemelte nyílt, nagy szürkéskék szemét, és így szólt: — Kedves öcsém, tudja mit? Én most olyan kis ember akarok lenni, amilyen csak egyáltalán lehet valaki... A napló Amikor Nagy Lajos meghívást kapott a Szovjetunióba, a szovjet írók kongresszusára, József Attila joggal számított arra, hogy ő lesz a másik meghívott. Egész valójában megrendítette, hogy Illyés Gyulát választották. A döntést valószínűleg a moszkvai magyar emigráns írói körökből javasolták. S azt el kell ismerni, hogy amit Illyés erről az útjáról hozott, s a nagy nyilvánosságnak sikerrel átadott, az kimagasló jelentőségű volt, s nagy megnyugtatást jelentett. Nagy Lajos nehéz évben érkezett a Szovjetunióba. Az első ötéves terv utolsó esztendejében, de még annak befejezése előtt. A háború, a polgárháború és az intervenciós hadjáratok pusztításait egyszerre kellett begyógyítania az első szocialista államnak, amely a legelnyomóbb feudalizmust és csak egy parányi ipart örökölt. Mint egy óriás, látott hozzá a szovjet nép az ezernyi történelmi feladat egyidejű megoldásához. Sürgető és intő jelek kényszerítették a szocializmus országát az ipar és hadsereg gyors fejlesztésére. Hitler Adolf már hatalomra jutott, lefolyt a lipcsei per, Georgi Dimitrov leleplezte a Birodalmi Gyűlés igazi gyújtogatott, és a Mein Kampfból milliók és milliók megtudhatták, hogy a nácizmus fő célja a szocializmus, a kommunisták, a Szovjetunió megsemmisítése. Nagy Lajos Bajcsy-Zsilinszky lapjában naplófolytatásokban számolt be a szovjetunióbeli útjáról. Nem vette eléggé tekintetbe sem az előzményeket, sem a feladatokat. Kritikus szeme sok hibát vett észre, de az eredményeket nem mérte eléggé a kiindulóponthoz és a nagy társadalmi kérdéseket összevegyítette a kávéházak és a jó kávé iránti olthatatlan vágyával. Azt se láthatta, hogy az első ötéves terv végeztével sok olyan cikk is megjelenik majd a moszkvai piacon, amit ottlétekor még hiányolt. Mindegy. Tény, hogy cikksorozatát harag, indulat és sértettség kísérte. Még egy támadó cikket is írtak ellene, túlzó, sértő és gúnyolódó hangot. A kommunista íróknak és értelmiségieknek az volt az általános álláspontjuk, hogy még ha látunk is hibákat a Szovjetunióban, az elnyomott, éhező és kétségbeesett magyar munkásságot nem foszthatjuk meg utolsó reményétől. Erre a saját írásait és tetteit is bírálattal kísérő Nagy Lajos nemsokára rájött. (Befejező rész a vasárnapi számban.) 7 Búcsú Féyes Imre professzortól Néhány nappal halála előtt arról beszélgettünk Fényes Imrével, hogy a közoktatás bevezetés előtt álló reformja milyen új feladatokat támaszt a tanárképzéssel szemben. Azt tervezgette, hogy a második félévben hozzá kerülő tanárjelöltek elméletifizika oktatásában milyen változtatásokat hajtson végre. Megegyeztünk, olyan évfolyam hallgatóságát fogja tanítani, akik most kezdik tanulni az elméleti fizikát, és tanulmányaik befejezéséig tanítani fogja őket, hogy kipróbálhassa elképzeléseit. A sors szomorú kegyetlensége folytán erre már nem kerül sor, mert váratlanul kidőlt a sorból, és sírba vitte terveit, álmait. Halálával a magyar felsőoktatás olyan tanáregyéniséggel lett szegényebb, aki a fizikának nemcsak egy szűk területén volt magas szinten képzett, hanem az elmélet gyakorlati alkalmazásainak és világnézeti vonatkozásainak is kiváló ismerője volt. Gondolatokat ébresztő, színes előadásai a hallgatóság legjobbjainak érdeklődését az alapvető kérdésekkel való intenzív foglalkozásra inspirálták. Tanítványai közül sokan az egyetem elvégzése után is visszajártak hozzá problémáikkal, tanácsokat kérve munkájukhoz. A fővárostól távoli iskolákban tanító tanítványaival is szoros kapcsolatot tartott fenn. Ezeken a tanárokon keresztül a közoktatás egészséges továbbfejlesztésére haláláig eleven hatást gyakorolt. A hőtan középiskolai tanításának kérdése különösen foglalkoztatta. Nem volt elégedett e kérdéskör tanításának jelenlegi gyakorlatával, és ezért több iskolában kísérleteket irányított a tudományosabb, helyes szemlélet meghonosítására. A budapesti egyetemre 1953- ban nevezték ki, miután már tíz évig tanított a kolozsvári és a debreceni egyetemen. Idekerülése új színt jelentett az egyetemi fizikaoktatásban. Termodinamikai előadásai a hagyományos tárgyalásmóddal ellentétben megújították mind a fizikus-, mind a tanárképzés régi formáját. Őelőtte e tantárgy kizárólag a termodinamikai egyensúly feltételeivel és annak törvényeivel foglalkozott. Fényes Imre volt az első hazánkban, aki a nem egyensúlyi folyamatok termodinamikájának tanítását bevezette, és előadásaiban erre helyezte a hangsúlyt. Ezt a munkát mesteri szinten, a legnagyobb tájékozottsággal, kitűnő didaktikai érzékkel alakította ki, és közben tanítványokat nevelt e modern irány kutatására is, amelyet hazánkban ő kezdeményezett és indított el. Ugyancsak ő tett a legtöbbet a fizika világnézeti kérdéseinek a szaktárgyi oktatás folyamatába történő beépítéséért. Sohasem mulasztotta el az alkalmat, hogy előadásaiban a megfelelő helyeken rá ne mutasson a filozófia és a természettudományok kapcsolatára. Speciálkollégiumokat tartott a fizika világnézeti kérdéseiről, sőt több tudományos, dolgozata foglalkozott a modern fizika filozófiai problémáival. A tudományos kutatómunkába még egyetemi hallgató korában kapcsolódott be, Gombás Pál tanítványaként. Az elméleti fizikai kutatások hazánkban több területen már a felszabadulás előtt is nemzetközileg elismert szinten állottak. Ilyen volt a Gombás Pál irányításával működő tudományos iskola is. Eredményeire rangos nemzetközi folyóiratok elismeréssel hivatkoztak. A másik témakör, amelyben Fényes jelentős tudományos eredményeket ért el, a kvantumelmélet valószínűség-elméleti megalapozásával van kapcsolatban. Fényes Imre dolgozatait, amelyek a kvantumelmélet alapjaira vonatkoznak, sok filozófiai (szovjet és nyugati) tanulmányban idézték. Heisenberg — a kvantumelmélet egyik megalkotója — is hivatkozik rá. Fényes Imre neve hazánkban fizikuskörökben a modern termodinamika továbbfejlesztésével fonódik össze. E területen dolgozik legtöbb tanítványa is, akik közül sokan az elmélet gyakorlati alkalmazását művelik. Sok szép eredménye közül — amelyek megtalálhatók könyvében — itt csak egyet emelünk ki. A Helmholtz, majd Pauli által megadott termodinamikai variációs elv néhány fogyatékosságát korrigálta. Ezt az elvet az irodalom Helmholtz—Fényes elvnek nevezi. A kiváló tudós egyéniségek igazi nagysága nemcsak alkotásaikban mutatkozik meg, hanem abban is, hogyan tudják a tudományos megismerés nagyszerű eredményeit az emberek széles körével megismertetni. Ilyen tehetséggel csak kevesen vannak megáldva, mert igen nehéz feladat elvont tudományos fogalmakat sokak számára is érthetővé tenni. Fényes Imre ebben is példamutató lelkesedéssel és nagyszerű adottságokkal tűnt ki. A tudományos ismeretterjesztésnek évtizedeken keresztül volt lelkes munkatársa mint előadó, vitavezető és népszerűsítő írások szerzője — élete utolsó percéig. Éppen egy nagyszabású könyv utolsó pontjait írta a fizika eredetéről, amikor a kegyetlen halál kiütötte kezéből a tollat. Alkotó erejének teljében, váratlanul távozott körünkből, űrt hagyva munkatársai körében és soká gyógyuló sebet okozva barátai, tisztelői szívén. Nagy Károly akadémikus Az ifjú zenebarátok országos tanácskozása (Tudósítónktól.) Az Ifjú Zenebarátok Magyarországi Szervezete ma tartja III. küldöttközgyűlését Budapesten, a Fészek Művészklub nagytermében. Önálló szervezeti formában 1965 óta tevékenykedik, az Unesco Nemzetközi Zenei Tanácsába tartozó Fédération Internationale des Jeunesses Musicales akkor tartott bécsi kongresszusán fogadta el jelentkezését. A 12 esztendő alatt kirajzolódtak azok a sajátos lehetőségek, kulturális mozgalmi formák, amelyekben az ifjú zenebarátok hatékonyan segíthetik a fiatalok iskolán kívüli zenei nevelését. • A munka főképp klubszerű keretek közt folyik; a klubfoglalkozások általában a hangversenyek és az ismeretterjesztő előadások ötvözetei, jó fórumul szolgálva zeneművészek és hallgatóság rendszeres találkozására. E szép munkában részt vállalnak a már jelentős hazai és nemzetközi sikereket elért fiatal előadóművészek, zeneszerzők, nemzetközi zenei versenyek díjnyertesei. Az ifjúzenebarát mozgalomban áldozatos munkát végző pedagógusok és a művészi pályára készülő főiskolai hallgatókon kívül éppen ez a művésznemzedék tesz sokat egy új közönség neveléséért. A mozgalom jelentős rendezvényei az ifjúsági zenei táborok. Jövőre rendezik meg tizedik alkalommal a pécsi nemzetközi ifjúsági zenei tábort, amely mintegy 120 fiatal muzsikust fogad kéthetes táborozásra; a részvevők fele magyar, fele 20 országból érkező fiatal. A megyei tanácsokkal és a KISZ-bizottságokkal együttműködve megszervezik ismét a 8—14 napos területi amatőrtáborokat; ilyen zenei tábort rendeznek jövő nyáron Baján, Balatonberényben, Debrecenben, Felsőtárkányban, Tiszaligeten, Vácott és Velemben. Az országban működő több mint száz klubban csaknem két és fél ezer, jórészt középiskolás fiatal és szakmunkástanuló vesz részt rendszeresen a zenei programokon; ők küldték el képviselőiket a mai közgyűlésre.