Népszabadság, 1978. május (36. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-06 / 105. szám

1918. május 6., szombat NEPSZABADSAG 7 Magyar muzsikusok külföldön A tavaszi koncertévad végén is több kiváló magyar hangszeres szólista vendégszerepei Európa és a Távol-Kelet hangversenytermei­ben. Lehel György karmester már Baselban tartózkodik, ahol négy napon át, majd alig két hét múlva visszatérve újabb három napig a baseli rádió szimfonikus zeneka­rának előadásában, vezényletével hangszalagra rögzítik Schröder, Boccherini, Hdndel és Raff egy­­egy zenekari művét A svájci rádiófelvételek után Moszkvába látogat; május 28-án a Moszkvai Filharmonikusok zenekarát ve­zényli majd. Farkas Gyöngyi cimbalommű­vész a jövő hét elején az NSZK- ba utazik. A kölni rádió schützen­­hofsaali stúdiójában, közreműkö­désével veszik hangszalagra Pa­tachich Iván Presentazioni című művét. Schiff András a hónap közepén kezdi meg csaknem húsz koncert­ből és két hanglemezfelvételből álló másfél hónapos japán turné­ját. Első fellépése május 18-án lesz Aichiben. Ezután 15 városban, közöttük Tokióban, Sapporóban, Osakában, Kyotóban és Yokoha­mában lép fel. Falvai Sándor zongoraművész május közepén hat koncertből álló, egyhetes hangversenykör­­úton vesz részt az Egyesült Álla­mokban. Koncertjein — amelye­ken Bartók-, Beethoven-, Haydn­éi Liszt-műveket ad elő — New Yorkban és környékén lép fel, és szerepel a Carnegie Hall nemzet­közi hangversenysorozatában is. Kocsis Zoltán május 22-én a francia fővárosban szerepel. (MTI) Megnyílt a Moszkvai csillagok fesztivál A néhány napja elhunyt, világ­hírű szovjet-örmény zeneszerző, Aram Hacsaturjan Spartacus cí­mű balettjének a Nagy Színház­ban való előadásával péntek este megnyílt a Moszkvai csillagok művészeti fesztivál. Az idén 15. alkalommal, ez­úttal május 5-től 13-ig megtar­tandó tavaszi kulturális rendez­vénysorozatra 40 országból több mint 30 ezer vendég érkezett a szovjet fővárosba. A Nagy Szín­házban színre kerülő művek: Molcsanov Csendesek a hajnalok című operája és Espaj Angara cí­mű balettjé, valamint Rubinnak a Sztunyiszlavszkij—Nyemirovics- Dancsenko zenés színházban be­mutatandó operaoratóriuma, A jú­liusi vasárnap a szovjet hadsereg, illetve a Lenini Komszomol meg­alakulása 60. évfordulójának állít emléket. A klasszikus opera és balett kedvelői számára a Nagy Színház új rendezésben állítja színpadra Verdi Otelló és Mozart Cosi fan tutte című operáját, Bartók Béla alkotását, A kékszakállúi herceg várát és Rameau, Mozart és má­sok több egyfelvonásos balettjét. A Nagy Színház olyan népszerű klasszikus előadásokat is felújít, mint Borogyin Igor herceg és Verdi Trubadúr című operái. A Sztanyiszlavszkij—Nyemiro­vics-Dapcsenko zenés színházban XX. századi szovjet zeneszerzők (Sosztakovics, Prokofjev, Hren­­nyikov és Szigyelnyikov) alkotá­sait hallhatja a közönség. A művészetek tavaszi fesztivál­ján külföldi művészek is részt vesznek, köztük a több nemzet­közi elismerésben részesült Anton Dikov, a Bolgár Népköztársaság érdemes művésze, aki Bartók 11. zongoraversenyét adja elő a moszkvai szimfonikusok kíséreté­ben. A Moszkvai csillagok fesztivál május 13-án, a Kreml Kongresz­­szusi Palotájában megtartandó ünnepi hangversennyel zárul. máshoz, ha egy napon a szeszgyá­ros neje meg nem botiak a rosz­­szul kövezett járdán, és estében ki nem ficamítja a lábát. Hatan rohantak segítségére, becipelték a közel eső cukrászdába és mert nem lelték a községi orvost, rohantak értem. Lám, tudták, hogy a vilá­gon vagyok! Amikor helyrerántot­tam a ficamot, a szeszgyáros neje abbahagyta a jajgatást, letörölte a könnyeit és megkérdezte: — Ma­ga az új községi orvos? — Kivezényelt munkaszolgála­tos orvos vagyok. — Óh ... nem látszik izraelitá­nak. — Nem is voltam soha. — Nem értem, hogy kerülhetett ilyen ... megalázó helyzetbe... E pillanatban kanyarodott a bolt elé a szeszgyáros kocsija, kel­ten felsegítették páciensemet, aki szenvedő arccal megköszönte se­gítségemet. A cukrász meginvitált egy pohárka szilvóriumra, ahogy mondta — a nagy ijedtségre. Másnap délután üzent értem a szeszgyáros neje. — Sokkal jobban érzem magam, de itt még fáj — a bokájára muta­tott , Állottvizes borogatást rendeltem és nyugtatót. Amikor elköszöntem, borítékban húsz pengőt nyomott a markomba. A kertben a szesz­gyárosba ütköztem. — Hallom re­mekelt tegnap — mondta — nem nézne meg engem is? Hetek óta szívdobogás ébreszt hajnalban, Márkus professzor írt fel valamit, de nem használt... |V| egvizsgáltam és fogyókúrát ajánlottam, diétával; leg­alább egy óra sétát naponta, és langyos fürdőket. — Megpróbá­lom — mondta elgondolkozva, a kapuig kísért, és ott jutott eszébe meghívni a másnapi vadászatra. Szabadkoztam: nincs puskám, ré­gen nem vadásztam — ami igaz volt, mert gyermekkori ürgevadá­szaton kívül nemigen hódoltam Artemis sportjának. De minden ellenvetésem hiábavalónak bizo­nyult, még aznap küldött az öreg orvoshoz puskát, lábszárvédőt, töltényt és egy üveg konyakot. Kora hajnalban román hajtó jött értem, és üres pipáját szortyogtat­­ra szótlanul kísért az erdei tisz­tásig, ahol már gyülekeztek a helybeli vadászok. Nagyon elme­rültek a beszélgetésben, egyik­másik fejből in lássál viszonozta köszönésemet. Az öreg román sű­rű, bokros részig kísért. — Ide áll­jon, pán doktor, erre jön a vadkan. Ördög vigye a vadkanod, gon­doltam kedvetlenül, és meghúzód­tam egy vén fa odvas törzsében. Tőlem mehet a vadkan, amerre akar, elég széles az erdő, megfé­rünk benne kelten, nem ártott ne­kem, nem ember — dohogtam ma­gamban, és félig ülő helyzetben, álmosan vártam a vadászat végét. Csak messziről hallottam kutya­ugatást, néhány kiáltást, kisvár­tatva két lövést, . aztán megint csend ereszkedett az erdőre. Ma­dár sem rebbent. Az erdő roppant csendjét mozdulatlan fák vigyáz­ták. Az oldalzsákomért nyúltam, amikor jobbról recsegés-ropogás tépte szét a csendet; a következő pillanatban feltűnt a vadkan. Ijed­ten talpra ugrottam, puskám be­leakadt az ágakba, elsült, a vad­kan megtorpant, majd eldőlt. Pil­lanatok alatt kivert a veríték, nem mertem moccanni, nem tudtam, mitévő legyek. Közeledő léptek za­ja és a kutyák csaholása térített magamhoz: félszemmel a vadra figyelve, felvettem a puskát, meg­töröltem a homlokom, és már meg is érkeztek az első vadászok: a fő­jegyző, a nyugalmazott őrnagy és a szeszgyáros. — Odanézzetek — kiáltott az őrnagy — ekkora dögöt még nem láttam! Lövésre készen, óvatosan köze­ledtek a vadkanhoz, puskával megbökdösték. — Így telibe találni — csodál­kozott rám az őrnagy —, ezt ne­vezem hidegvérnek! — Egészen közeire engedte, és pont a szívébe talált! — ámuldo­zott a szeszgyáros — ennek az em­bernek nincsenek idegei... Egy csapásra megváltozott min­den: még aznap pertut ittam a helybeli előkelőségekkel; egyre­­másra kaptam a meghívásokat ebédre, vacsorára, kártyapartira, vadászatra... „Embert” csinált belőlem a vad­kan! Az Abigélről tulajdonképpen nem akartam írni. A forgató­­könyvtől a színészi játékig jó mesteremberi munkának éreztem, amit persze nem árt elmondani, ha nincs fontosabb dolgunk. Ám mivel az elmúlt napokban is több dolog késztetett töprengésre, sőt némelyikük felháborodásra, ezút­tal is — bár fájó szívvel — le­mondtam volna Szabó Magda és Zsurzs Éva már sokszor emlege­tett szaktudásának méltánylásá­­ról. Szívesen eltűnődtem volna például a profi bóvli (az. Aki mer, az nyer közvetítése a Vidám Szín­padról) és a szinte műkedvelői ügyetlenkedés (Muslicák a lift­ben) sajátosságain és különbsé­gein, vagy örömmel ünnepeltem volna azt, hogy május 1-re talán évek óta először sikerült a tévé­nek egyenletes színvonalú, s — számomra legalábbis — minden részletében kellemes szórakoztató műsort produkálnia, vagy bizonyos fanyar élvezettel háborogtam vol­na afelett, ahogyan egy ványad t vígjátékra való szövegből meg­próbált a rendező szatírát kipré­selni (Franciska). Az Abigél azonban közügy lett, s ha mint műalkotás nem is kész­tetett olyan megfontolásokra, amelyeket a nyilvánossággal meg­­osztandónak véltem volna, mint közügy, már szinte kötelez a hoz­zászólásra. De ezen a kötelezett­ségen felül is érdekel most már a sikerének titka. Nem azok a jól kiszámítottan adagolt hatóanya­gok izgatnak persze, amelyeket minden szakszerűen dolgozó mű­vésznek és művészetpótlékot gyártó iparosnak egyaránt ismer­nie kellene, sokkal inkább a siker­nek a befogadás körülményeiben rejlő feltételei. Például az, hogy az adás időpontjainak megválasz­tása folytán az Abigél nem si­mult bele a sorozatok megszokott rendjébe. Mert ez a rend, az ál­talában minden csütörtökön, újab­ban minden kedden menetrend­­szerű pontossággal jelentkező folytatás mintha az utóbbi idő­ben inkább kikapcsolná a soro­zatok iránti érdeklődést, mintsem növelné. Az Abigélt nem kény­szerítették bele ebbe a szürke szé­riaszerűségbe, s nem is tették az ifjúsági műsoroknak fenntartott helyekre, hanem két hét alatt a főműsoridők közül is talán a leg­főbbekben, péntek és vasárnap este adták le a négy részt. A ki­emelkedő jelentőséget ezáltal te­hát maga a televízió is sugallta. S a siker igazolni is látszik ezt. Egyúttal persze felmerül a kér­dés, vajon helyes-e, hogy a te­levízió legfontosabb látnivalója­ként egy ifjúsági regény adaptá­cióját kínálja. Nem hiszek ugyan­wWmhL AB,TML I r|j| MEDITÁLVA is abban, hogy nem létezik ifjú­sági irodalom és az ifjabb nemze­dékeknek szóló egyéb művészet, hanem — mint égyik kollégám kifejtette épp az Abigél kapcsán — a tehetségtelen művészkedők menhelye vagy éppen orvvadász területe lenne ez az ágazat. Még akkor is, ha itt az ifjabb korosz­tályok ártatlan nyitottságára szá­mítva valóban könnyebb elsütni mindenféle alig összetákolt' férc­művet. (Amilyen például az Ár­­vuska nevű papíroroszlánról szóló mesesorozot.) Ha pedig létezik if­júsági mű, akkor a helyének is meg kell lennie a játékrendben. Vajon helyes volt-e az Abigélt in­nen kiemelni ? A siker erre a kér­désre aligha elegendő válasz, hisz láttunk már olyan lelkesedést, ami inkább a közízlés fejletlensé­géről tanúskodott, mintsem a lel­kesedés tárgyának minőségéről. Az Abigéllel azonban más a helyzet. Fogadtatása, ha nem is áll arányban valóságos értékeivel, mégis legfeljebb egy jó mű túl­becsülése. S az sem elhanyagol­ható, hogy bár az ifjúsági jelleg­ből következő naivitással, de két­ségtelenül pozitív, tiszta eszmé­ket hirdet, terjeszt. Az eszmei mondandó tehát indokolná a ki­emelt helyet. Az ifjúsági naivitás azonban éppen éllentmond ennek. Hisz a történetnek — ha felnőt­teknek szólna — ott kellene kez­dődnie, ahol végződött. 1944 már­cius végén megmenekülni egy csapdából, a valóságban még sem­miféle megoldást, végeredményt nem jelenthet. Sőt csaknem bizo­nyosra vehető, hogy a filmben szereplő járőr jelentése alapján Ginát, König tanár urat, Horn Micit és Zsuzsanna nővért egy héten belül elfogják. Az ifjúsági regények jól bevált trükkje vesztes háborúk győztes csatáinak bemutatása. Itt is va­lami hasonló történt. Azzal, hogy az alkotók Abigél kilétét állítot­ták az érdeklődés középpontjába, dramaturgiai kibúvót találtak ma­guknak a történelmi teljesség be­mutatása alól. Egy pillanatnyi győzelem alkalmával kiderül a titok, s ezzel be lehet fejezni a történetet. Felnőttek számára ez kissé olcsó megoldás. Ez nem in­dokolja Abigél történetének a közfigyelem középpontjába állí­tását. Mégsem tudom egészen elítélni a tévé műsorszerkesztőit azért, mert kiemelték a maga keretei közül ezt az ifjúsági munkát. A megbízható szakmai színvonalnak ugyanis megnőtt az értéke. Már nem alap, aminek bírása feltétele annak, hogy egyáltalán kamera közelébe kerülhessen valaki, ha­nem csúcsnak, a legnagyobb ered­ménynek számít Ez persze bizo­nyára csak a felszín. Nem hiszem, hogy valóban szakképzetlen mű­kedvelőktől származna a sok gyenge produkció. Inkább mintha kétféle véglet között bukdácsol­nának a televíziós játékok és fil­mek alkotói. Az egyik véglet a profi bóvli, amikor cinikus mes­teremberek hülyének nézik a kö­zönséget, akivel mindent meg le­het etetni. Jól bevált szabványok­kal dolgoznak, méghozzá igényte­lenül. Olyan közönségre számíta­nak, amelyik úgysem becsülné meg a kivitel finomságait. A má­sik véglet a mindenáron kísér­letező, művészi eredetiségre tö­rekvő magatartás. Ennek a követ­kezménye szokott azután lenni az, hogy a végeredmény csetlő-botló amatőr munkának mutatkozik. Mert hisz valószínűleg Gábor Pál rendezése (Muslicák a liftben) sem azért hatott számomra műkedvelői ügyetlenkedésnek, mert a rende­ző nem ismeri a szakmáját, ha­nem azért, mert Vészi Endre no­velláját egy attól teljesen elütő hangulati közegbe akarta áthe­lyezni. Így a szöveg, a játék, a képi megjelenítés mind-mind el­ütött egymástól, s még a tetejé­be mindez olyan szándékosan vontatott tempóval, amelyben még külön hangsúlyt is kaptak az össze nem illő stíluselemek. E két véglet között valóban üdítően hatott Szabó Magda jól felépített, ötletekben és fordula­tokban sem szegény története és Zsurzs Éva- biztos kézzel végzett rendezői munkája, az, hogy itt minden részlet stiláris összhang­ban volt a többivel és az egésszel, hogy a színhelyek, a színészek, az öltözetek mind egységes hangu­latot keltettek, hogy a játszók (színészek és statiszták egyaránt) gondosan, kidolgozottan formál­ták meg szerepeiket, hogy a sztá­rok ezúttal nem manirjaikkal tűntek ki. S még sorolhatnám az ilyenféle erényeket. Mind csak azt szemléltetné, hogy az Abigél sikere megérdemelt, de túlmére­tezett. Kiemelt műsoridőben való ádása pedig, ha elvben nem is he­lyeselhető, alighanem kényszerű­ség szülte. Jobb nem volt Zappe László kiáltás az emberisegert Illyés Kinga előadóestje a Népszínházban |R gy gondolatilag nagy ívű, mű­­vészi megvalósításban szigo­rúan igényes sorozatot zárt a Nép­színház Illyés Kinga előadóestjé­vel. A Lírai oratórium Szilágyi Domokos verseiből, a marosvá­sárhelyi színház művésznőjének műsora, vidéki körút után került a népszínházi sarpkteremben a budapesti közönség elé. Szilágyi Domokos évtizedeink egyik legkeményebb hangú, leg­szenvedélyesebben emberségkere­ső költője. A költő kemény és mindannyiunk mellének szegzett, visszavonhatatlan kérdése: „Tud­játok-e / hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő, / hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie!” A kérdést a „világtörténelem leghosszabb évszázadában” élő kortársaknak teszi fel. E század embereinek, akik egy időben tanúi az emberi alkotóerő és tisztaság legneme­sebb megnyilvánulásainak s az emberi gonoszság elképzelhetet­len tetteinek. Szilágyi egész lírá­ja ennek az elviselhetetlen ket­tősségnek a fájdalmát mondja ki — s a minden szenvedésen túl azt is, „hogy szép a harc és szép ez az emberi lét”. Illyés Kinga válogatása ezt a vi­lágtörténelem-tudatot fejezi ki, s a költő szavait választhatná elő­adói stílusának mottójául: „Én játszom ugyan, ... de ti vegyetek komolyan”. A szigorú keménysé­gű versek mondanivalója más­más szemszögből mutatja ugyan­azt a lényeget — s ez nem tartal­mi egyhangúságot jelent, hanem a dolgok kapcsolatának, összefüg­géseinek új-új vonásait, s az ösz­­szefüggések változó tartalmait tárja fel a művek sora. Nemze­dékek sorsa elevenedik meg előt­tünk — csak a szenvedés azonos, a kiváltó ok más —, s ezt a más­ságot megmutatni, a leírt gondo­latokat elsodró erejű drámaiság­­gal életre kelteni, nem egyszerű előadóművészi feladat. Aki ebben a műsorban elénk lép — s ez az előadói estek közös lényege, a műfaj alaptörvénye, s kritikai megközelítésének egyet­len célhoz vezető szempontja —, nem színész, aki egy szerepet vállalva mintegy önmagát újra­alkotva egy önmagától idegen jel­lemet formál meg, hanem alko­tó, aki önmagát mondja ki, nem­csak a költőt, akinek sorait ön­vallomásához kiválasztotta. A zongoraművész, ha egy Beetho­­ven-szonátát játszik, nem csupán a zeneszerző zenei gondolatait „mondja ki” — a sajátjaiét is. Az előadóművésznek saját hangja, arca, keze, ujjai, egész teste a hangszer, amellyel újraalkotja a műveket, hozzájuk téve önmagát. Teszi ezt az eredeti mű iránti teljes alázattal, annak minél tel­jesebb befogadásával, értelmi, ér­zelmi azonosulással; érthető és csak megsejthető tartalmainak tudatos és intuitív felszínre ho­zatalával. Ezt az újraalkotást Ily­­lyés Kinga rendkívül gazdag esz­köztárral, lenyűgöző szuggesztivl­­tással, néhol megdöbbentő erővel valósította meg. Székely sirató­ének dallamainak jajongó hang­jai évszázadok mélyéből sikolta­­nak az Öregasszonyhang örök anyafájdalmának elmondásakor; egész teste táncoló, libegő játék a Kényszerleszállás előadásakor, e szenvedéssel teli könnyedséggel is kifejezve a lét kényszerét, az el­múlás elkerülhetetlenségét, éle­tünk sok válságát („szeresd fele­barátodat, mint tenmagadat”) s azt az örök emberi vágyat, hogy tisztább kort és életet hagyjunk utódainkra. A Rekviem kemény­sége teljesen szikár stílusban hangzott fel, s azt kell mondani, hogy a mondanivaló mellett az előadásmód gazdagsága, ereje, stí­lusának egybeötvözött sokszínűsé­ge volt az est másik maradandó élménye. A Népszínház előadói estjeinek központi gondolata: milyen az ember? Milyen volt eddig? Mi­lyennek kellene lennie? Nehéz sú­lyú gondolatok fogalmazódtak meg, merész megoldású egyéni al­kotások sorozatában, és szükséges­nek kell éreznünk ezt a történel­mi távlatokat átlátó emberi ön­vizsgálatot, hogy emberségünk tisztulása megvalósíthassa József Attila álmát: Sarjaink bízőan, csacsogva jó gépen tovább szállanak a művelhető csillagokba. Szabolcsi Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék