Népszabadság, 1979. május (37. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-20 / 116. szám

- 16 Gyurgyalag Magyar ember evés közben nem beszél, mi is némán villáztuk ott­hon vacsoránkat, csak a rádió szólt, és minden átmenet nélkül azt mondta, hogy ezerkilencszáz­­hetvenkilenc a gyurgyalag éve. Megállt a falat a számban, és lopva a feleségemre pillantottam, aki tűnődve evett tovább. Nem akartam vacsora közben zavarni, ezért csak magamban állapítot­tam meg, hogy nincs más hátra, holnap tényleg el kell mennem a fülészetre egy alapos kivizsgálás­ra. Ekkor azt mondta a rádió, hogy a lakosság segítségére is szükség van a gyurgyalag évének sikeréhez. Beletörődtem, hogy a hallásom­mal nagyobb a baj, mint elsőre hittem volna. Ez már kifejezet­ten aggasztó tünet, a gyermekek évét az ember csak igen súlyos halláskárosodás esetén értheti gyurgyalagok évének. Ebben a pillanatban a feleségem letette a villát, és azt mondta, hogy ne ne­vessem ki, de egymás után két­szer is úgy hallotta, mintha a rá­dióban a gyurgyalag évéről be­széltek volna, pedig ez nyilván­való képtelenség. Megnyugtattam, hogy eszerint másnap kéz a kéz­ben mehetünk a fülészeti szak­­rendelésre. Ahol is majd előad­juk, hogy mindketten vagy a gyermekek évét vagy az ötéves terv utolsó előtti évét értettük gyurgyalag évének, és még sze­rencsénk lesz, ha a fül-orr-gégész nekilát a vizsgálatnak, és hallu­cináció miatt nem küld át ben­nünket egyből az­ idegosztályra. Képzelhetik, mekkora kő esett le a szívünkről, amikor a rádió harmadszor is tisztán és tagoltan gyurgyalagot mondott, hozzáté­ve, hogy azért vált szükségessé ezerki­lencszázhetvenki­lencet az ő évének nyilvánítani, mert az utóbbi időben ez a színpompás tollazatú madár igencsak megfo­gyatkozott, már éppen csak hír­mondónak maradt belőle néhány, így hát rászorul a megkülönböz­tetett védelemre. A megkönnyebbülés pillanatai után csakhamar rádöbbentünk, hogy már megint micsoda felelős­séget raktak a vállunkra. Ha egy­szer a lakosság segítségét kérik a gyurgyalagok védelméhez, ak­kor kötelességünk megadni a tő­lünk elvárható legnagyobb támo­gatást. Igen ám, de miképpen, ami­kor azt sem tudjuk, hogy mi fán terem a gyurgyalag. Előfordul­hat, hogy ott csiripel az orrunk előtt, mi meg közönyösen elme­gyünk mellette, mintha csak nem is a gyurgyalag éve volna. A lexikonban szerencsére ben­ne volt a gyurgyalag, művészi szí­nes ábrával, amelyről gondos ta­nulmányozás után megállapítot­tuk, hogy gyönyörű madár lehet, de személyesen mindeddig még nem találkoztunk vele. Megtud­tuk továbbá, hogy a tudományos neve Merops apiaster, és a riká­csosok közé tartozó költöző ma­dár, tápláléka repülő rovarokból áll, alkalmilag a méheket is meg­eszi. A méhészek emiatt sajnos rossz szemmel nézik a gyurgyala­got, sőt olykor fészkét és fiókáit is elpusztítják. Ezzel már meg is volt az első gyakorlati teendő, amellyel se­gíthetjük a gyurgyalag évének si­kerét. Megfogadtuk, hogy vala­mennyi méhész ismerősünket meggyőzően lebeszéljük a gyur­­gyalagellenességről. Ennek egyet­len akadálya az, hogy pillanatnyi­lag egyetlen méhész ismerősünk sincs, de megoldottunk mi már nehezebb feladatokat is. Külön­ben gyurgyalag ismerősünk sincs, de most már nem tartunk attól, hogy nem ismerjük fel, ha ösz­­szefutunk vele. Megtudtuk ugyan­is, hogy a gyurgyalag jelenlétét sűrűn hallatott „prü-prü” hang­járól csalhatatlanul meg lehet ál­lapítani. Amennyiben a szélhá­mosok nem kapnak rá, hogy prü­­prüzéssel gyurgyalagnak adják ki magukat, úgy csakugyan nem lesz nehéz dolgunk. Volna továbbá még néhány sze­rény ötletünk is. A gyurgyalag éve alkalmából rendezzenek jó­tékony célú gálaestet az Erkel Színházban; a fellépő művészek, feltéve, hogy nem méhészek, bi­zonyára szívesen vállalják az in­gyenes szereplést. Ugyanígy ren­dezhetnének a Népstadionban egy nagyszabású majálist is, amely­nek hatásos jelmondata az lehet­ne, hogy legdrágább kincsünk a gyurgyalag. Végül pedig célszerű lenne, ha egy megfelelően tekintélyes fóru­mon valaki félreérthetetlenül ki­mondaná, hogy a gyurgyalagosok pártján állunk. Nem kétséges, hogy ez mindenkinek jólesne, akit valaha is madárnak néztek. Vegyszerrel szilárdítják az omlékony szenet A Mecseki Szénbányáknál vegy­szerrel szilárdítják a könnyen málló szenet, kőzetet, hogy meg­változtassák a rossz természeti adottságokat, csökkentsék az om­lásveszélyt. A hároméves kutatómunka után a komlói Kossuth bányában már elkészült az injektáló géplánc, a pécsi István aknán pedig most szerelik. Ennek segítségével olyan keveréket préselnek a szénfalba, amely 2—4 méter mélységig ha­tol és 24 óra alatt megszilárdul. A keverék fő alkotórésze a Fűzfői Nitrokémiában előállított mű­­gyanta. Az ezzel készült szilárdító anyag nem tűzveszélyes, sőt je­lentősen mérsékli a szén öngyul­ladásának lehetőségét. A kezelés nem rontja a szén minőségét sem. A kísérlet eredményeit az ősszel országos konferencián ismertetik. Csak egy helyen: ssic., Csak egy hétig: MEGVÁSÁROLHATJA A PÉCSI CIPŐIPARI SZÖVETKEZET­ LEGDIVATOSABB NŐI SZANDÁLJAIT ÉS KÉNYELMI CIPŐIT NE­M’ S­Z­A­B­A­D­S­Á­G 1979. május 20., vasárnap A társadalom rendjét védték KÉT RENDŐRTISZTRE EMLÉKEZVE Két nyugalmazott rendőrtiszt tá­vozott a napokban közülünk, az élők sorából, Fóti Andor ezredes és Ru­das György vezérőrnagy. A két je­les kriminalista a felszabadulást kö­vetően negyedszázadon át vezette a bűnözés elleni küzdelmet. Fóti a fővárosban, Rudas országosan. Az egykori bűnügyi szerzőpáros emlé­keiből idézünk. A hetvenes évek elején úgy adódott, hogy New Yorkban egy ifjúkori barátomat, V. Ferit hall­gattam a Tabán presszóban, aki ott zongorázott. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy záróra előtt még kielégítse az utolsó rendeléseket. A szövegeket pepita fedelű koc­kás, még itthon összeállított és hetykén­ cinikusan „honvágy-nó­ták” feliratot viselő füzetből éne­kelte. Kell az ilyesmi, ha valaki két hónapra New Yorkba szerző­dik. magyarok, nagyon is hánya­tott sorsú magyarok „honvágy kocsmájába”. Előtte már sokan játszottak ott, V. Ferinél sokkal nevesebbek, akik a bulit ameri­kai koncertszerződésnek keresz­telték át, és így adták hírül itthon. V. Feri azonban soha nem tar­tozott a sznobok közé, mindig csak hangulatot akart csinálni, és azt csinált. Most is, itt, a Second Avenue-n. Még Fóti a főzsaru? Az egyik viharos életről tanús­kodó arcú vendég rendelésére ép­pen azt játszotta, hogy „Most jöt­tem én Vácról kérem, hét mázsát pihent a vérem .. ”, amikor a szö­vegben oda ért, hogy „sötét az ut­ca, kihalt a város, reggelre meg­tudjuk, ki lesz a káros ..a mu­latós magyar—amerikai hozzám, az otthonról frissen jötthöz for­dult. — És mi van az R-csoporttal? — érdeklődött. — Még mindig a Fóti Bandi a főzsaru? Csak jóval később értettem meg, hogy mindenkinél akkor állt meg a hazai élet, amikor elhagyott bennünket. Vagy ahogy ez az 1946-ban távozott honfitárs mond­ta: „Télakra ment”. A kifejezést először Fóti Bandi bácsitól hal­lottam, aki a budapestiek sokak által jogtalanul lenézett nyelvén beszélt. Egy 1946-os nem meghiú­sított tiltott határátlépés „télak” volt a számára, egy 1957 eleji disszidálóról pedig azt, mondta hogy „letaposott”. Kerestem a találó választ. A felszolgálónő — új disszidens, mindössze öt hónapja távol hűtle­­­­nül elhagyott Budapestjétől — s közbeszólt. Közölte az urakkal,­­ hogy Fóti már nyugdíjban van, s egyben megérdeklődte nálam: nem tudom-e, hogy az új Fóti-vissza­­emlékezések is megjelennek-e könyv alakban? Mivelhogy a foly­tatásos olvasását kényszerűségből félbe kellett hagynia, de a köny­vet okvetlenül meg akarja sze­rezni. Vagy három hónappal később a Nagykörúton a Royal sörözőben, ahol Bandi bácsi — nyugdíjashoz illően — parajfőzeléket ebédelt, feltéttel, beszélgettünk régről-má­­ról, nagyvilági-hazai dolgokról. — Tudtam, hogy sok ezer csi­bészt megfutamítottunk az R-cso­­porttal, hála istennek, hogy most már azokat boldogítják... A nyugati országok lapjainak bűnügyi tudósításaiban még ma sem ritkák a magyar nevek, de az 1940-es és az 1950-es évek vége táján különösen gyakran szere­peltek, Fóti Andor, illetve az ál­tala vezetett R-csoport működé­sének „melléktermékeként”. Ami­kor ugyanis 1946 elején, majd megszűnése után nyolc évvel, 1956 novemberében újjáalakítva a „Riadócsoport” megkezdte a közbiztonság helyreállítását, az addig fékezhetetlen alvilági legé­nyek ezrei, társaik vesztén okul­va, nem várták meg, amíg rájuk is sor kerül, hanem sürgősen el­hagyták a számukra forróvá vált hazai talajt. Ennek is része van abban, hogy amíg az R-csoport megalakulása előtti évben,­ 1945- ben 501 gyilkosságot, illetve szán­dékos emberölést regisztráltak, a feloszlása előtti esztendőben, 1948-ban mindössze 17-et jegyez­tek fel. A rablások száma 1328-ról 44-re, a betöréses lopásoké 12 ezer 207-ről 4134-re csökkent. Ismerni kell a csibészeket, fiam! A megszűnt szervezett alvilág 1956 októbere után újraéledt. Gárdáját a börtönökből az ellen­forradalmárok által kiszabadított 20—25 ezer bűnöző alkotta. Fóti, akit akkor már többnyire Bandi bácsiztak, a párt felszólítására is­mét az R-csoport élére állt. A ré­gi barátok géppisztollyal a vállu­kon, néhány hónap alatt elvégez­ték a dolgukat, s aztán a rend helyreállítása után ki-ki vissza­tért a maga „békés­” nyomozói beosztásába. 1957 januárjában je­len lehettem egy razzián a Nyu­gati pályaudvar közelében, a nem sokkal utána lebontott hírhedt Ilkovicsban. A csoport a bejára­tokat elállva igazoltatott, Bandi bácsi meg csak sétált. Öt vendég­re rámutatott, akiket aztán szé­pen berámoltak a „rabosba”. Ez este 6 óra tájban történt, reggel 7 órakor adták át őket a vizsgá­lati osztálynak. Addigra kiderült, hogy Fóti őrnagy szeme ismét nem tévedett. Mind az ötöt sú­lyos, addig felderítetlen bűncse­lekmények terhel­ték. Honnan tudta Bandi bácsi, hogy éppen ezeket kell? — Ismerni kell a csibészeket, fiam. Meg a rendes embereket is! A gyanúsítottakat, a terhelte­ket a nyomozói, rendőri munkája nyomán elítélteket rendszerint „csibészként” emlegette. Soha nem hallottam tőle a sommás gazember vagy a hivatalosan csengő bűnöző megjelölést. A ki­fejezéseit Fóti, aki magáról gyak­ran mint „zsaruról” beszélt, épp­úgy ifjúkora kemény munkásvi­lágából hozta, mint bátorságát, keménységét, erkölcsét. Fóti — ez volt a foglalkozása és a szakma istenadta tehetsége volt — rengeteg rosszat tudott sok­sok emberről, és mégis emberba­rátként élte le az életét. Hosszú pályafutása alatt több ezer gyil­kost, rablót, betörőt ismert meg. Volt néhány egészen kiemelkedő nagy nyomozói sikere. Emlékeze­tes bűnügy Krisztián Imréé, aki 1965. decemberében Cinkotán az Autóalkatrész-gyárban fizetés előtti napon úgy fosztotta ki a pénzszekrényt, hogy két embert kalapáccsal vert agyon, ne ma­radjon tanú, aki a rendőrségnek támpontot adna. , Könyvektől körülbástyázva A páratlan kegyetlenséggel el­követett kettős rablógyilkosság helyszínére nagy létszámú, kitű­nően felkészült rendőri bizottság vonult ki. Ott volt Fóti is, aki ak­kor már tudta nyugdíjba vonulá­sának időpontját. Mint a labda­rúgók idény után, már „leveze­tett”. Inkább csak figyelt, hallga­tott. A gyári főrendész ott sür­­gött-forgott a rendőrtisztek kö­rül. Vele minden tökéletesen rendben levőnek látszott. Pedig, mint ilyen esetben mindig, az ő életkörülményeit, viszonyait, sőt az alibijét is rutinszerűen felül­vizsgálták. A főrendész élete, jel­leme szinte példamutatónak tet­szett, a szóban forgó időpontra ali­bije volt, szóba sem jöhetett mint gyanúsított. Bandi bácsi viszont biztos volt benne, hogy rátalált a gyilkosra, a főrendész az, Krisztián Imre. Feltételezésével — enyhén fogal­mazva — a rendőri bizottság el­ső megbeszélésein nem volt sike­re. Makacsságával meg mintha egyenesen azokat igazolta volna, akik a régi generáció iránti min­den tiszteletük ellenére a megér­zést a tudományos alapokon foly­tatott rendőri munka akadályá­nak tekintik. A tényállás viszont később Botit igazolta. És éppen az adózott a legna­gyobb elismeréssel ennek a sok­sok napi élettapasztalatra épített rendőri megérzésnek, aki a kri­minalisztika tudományosan felké­szült szakembereként töltötte be a magyar rendőrség bűnügyi fő­nökének tisztét: dr. Rudas György. A felszabadulástól ismerték egy­mást, noha életpályájuk más-más ívet vett a rendőrségen belül. Fó­ti Bandi bácsi nemzetközi hírne­vét a bűnözök között szerezte, Rudas doktor a bűnüldözők nem­zetközi világában lett ismertté. Professzorosan kedves alakja a minden valamirevaló nemzetkö­zi kriminalisztikai tanácskozáson feltűnt, hírt adva a magyar rend­őrség felkészültségéről, szakszerű­ségéről. Ha olykor riporteri munkám a szobájába sodort, mindig köny­vektől körülbástyázva találtam. És soha nem ügyeket-bűneseteket mesélt a kíváncsiskodó újságíró­nak, hanem mindig a bűnüldözők­ről, a Fóti Bandi bácsikról beszélt, akik — jól tudta — hihetetlen nehézségek közepette küzdötték fel magukat a kriminalisztika gyakorlati kiválóságaivá. Fóti a bűnügy helyszínén és az utcán ül­­­dözte a bűnt, Rudas az íróasztal mögül, iratokat, könyveket tanul­mányozva gondoskodott a rend­ről, a biztonságról. De azért ő is átélt sok izgalmas órát, amit min­den nyomozó érez, amikor súlyos a bűntény, és a tettes sehol. Rudas is tanult tőle Éppen a szobájában tartózkod­tam, amikor egy telefonjelentés nyomán döbbent arccal közölte: — Képzeld, a Markóból megszö­kött a Sípos! Falat bontott. Egy zárkában volt Francia Kiss Mi­hállyal, az maradt, nem ment ve­le, csak egy harmadik, egy kis senki! Szép história... Nem ha­ragszol, de most el kell válnunk — szabadkozott, és máris ment az emberei közé, hogy nagyon is gya­korlatias irányítással kerítsék kézre a roppant veszélyes bűnö­zőt. Sípos neve akkoriban nemcsak azért mondott sokat az újságíró­nak, mert a riporter a nyomozók­kal, rendőrökkel szinte egy időben érkezett 1957. január 18-án este hat óra után néhány perccel a Csurgói útra, egy kettős rablógyil­kosság helyszínére, amit a hírhedt „Szöszi”, az ellenforradalom nap­jaiban börtönből szabadított Sí­pos Zsigmond követett el fegy­verrel, hanem főképp azért, mert ugyanez a bűnöző lőtte le orvul 1957. január 12-én Böjti Imre kar­­hatalmista őrnagyot a mai Tele­vízió épülete mögött, az akkori Nádor utcában. Később Sípost el­fogták. Már a tárgyalására várt , egy zárkában az 1919-es tömeg­gyilkossal, a felszabadulás után 12 évig Kecskemét mellett, Bugac­­pusztán bujkáló Francia Kiss Mi­hállyal, de még most sem volt tétlen: falat, bontott a zárkában és megszökött. Nos egy ilyen ve­szedelmes bűnöző, akinek — mint joggal feltételezték — több he­lyütt­ volt eldugott fegyvere is — három gyilkossággal a háta mö­gött rászabadult a fővárosra, az országra. És amikor öt nap múl­va újra elfogták — könnyűszer­rel tudták lefegyverezni, éppen aludt. Rudas György mesélte ké­sőbb: — Az elfogása előtt 12 órá­val megelőzően már tudtuk, hol bújik, mégsem törtünk rá. Egy­szer a Fóti Bandi mesélte, hogy ő a felszabadulás után, amikor még sok fegyver volt bűnözőkéz­ben — ha csak tehette és a hely­zet engedte —, soha nem tartóz­tatott le fegyveres bűnözőt nap­pal és este, csak hajnalban. „A bűnöző is ember, ő is alszik, ak­kor meg minek kockáztassuk a saját embereink életét?” Tőle ta­nultam ezt a nagyon életszerű igazságot — mondta Rudas, aki egyébként már az ötvenes évek végén nyilvántartó gépekről — a mai számítógépek elődeiről — meg hipermodern laboratóriumokról álmodott, amelyek megkönnyítik, még eredményesebbé teszik a bűnügyi felderítőmunkát. Fóti és Rudas, a magyar bűnül­dözés két ragyogó alakja végül is azonos életutat tett — valameny­­nyiünk nyugalmáért dolgoztak, küzdöttek mindketten. Pintér István— Szabó László

Next