Népszabadság, 1980. szeptember (38. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-07 / 210. szám

20 Derő János: Petőfi nevével... Fehérre meszelt házak, térdeplő orgonák, egyenes törzsű akácok, egyértelmű és félreérthetetlen egyszerűség jellemezte nálunk a Tiszántúlon a falut, az épületeket, utcákat. A fehéren ragyogó házakban képek, festmények még a jobb módú gazdáknál is ritkaságszámba mentek, kivéve a pózba merevedett katonák „örök emlék”re készült képeit, vagy a családról készített gyorsfényképészmunkákat. A tisztaszobában, illetve a ,.nagyháziban, abban a helyiségben, ahol a szegényember a vendégeket fogadta — ha egyetlen mód kínálkozott rá —, ott függtek a falon a múlt őrzői. Gyermekkoromban sokszor elnéztem az ismerős házaknál a szúrós szemű, bajuszos katonákat, a kardját kirántó huszárt, a mosolygásra derítő régi arcokat, amelyeken ismerőseim vagy valamelyik hozzátartozóm ifjúkori mását fedeztem fel. Akadt azonban néhány kép, amelyet soha nem tudtam azonosítani az ismerősökkel. Szép, komoly férfiak arcmásai voltak ezek, és engem azért izgattak, mert több háznál felfedeztem őket. Szakasztott azok a szemek néztek rám a felsővégi vagy sirályi ismerősöknél, rokonoknál. — Az a nagy szakállú Kossuth apánk, ez itt Bocskai, a mi nagyságos urunk, ez meg ni, Petőfi Sándor! — felelték, ha kérdeztem róluk. Az első két kép tiszteletet parancsolt, méltóságteljes férfiakat ábrázolt, sőt Bocskai még félelmetesnek is tetszett jókora vasbuzogányával. Petőfi Sándor viszont a gyermekképével, kihajtott ingében akár s tegezhető jópajtásnak látszott, nem is értetlem, miképpen kerülhetett a tekintélyes emberek mellé. — Nagy költő, jeles íródeákvolt! — okosítottak föl. Sokat töprengtem rajta, ugyan mitől, nagy egy költő, amikor még buzogánya, sőt szakálla sincsen. Gyötrő kérdésem nem is maradt meg bennem, kiszállt keresztapámhoz. Őt is alighanem súlyosan meglegyintette okoskodásom, mert csak nézett rám, azután sokára visszakérdezett: — Hallottad már azt a nótát. Befordultam a konyhára, rágyújtottam a pipára... vagy azt, hogy Temetésre szól az ének, temetőbe kit kísérnek ?"... meg ezt a strófát. Mit nem beszél az a német, az istennyila ütné meg! A nótákat ismertem, a strófát sose hallottam. De azért kezdett bennem ágaskodni az okosság: mégse lehet akárki a kihajtott ingű Petőfi Sándor, ha ilyen nótái, strófái vannak, amelyeket még az idősek is tisztelettel emlegetnek ... Petőfi nyomával, emlékeivel 1960-ban találkoztam újra a sors szeszélyének jóvoltából. A dunavecsei járástan, a kunadacsi tanyavilágba mernem ekkor dolgozni, a Kossuth Termelőszövetkezetbe, Petőfi földjére. Már amikor Kunszentmiklóson kiszálltam a vonatból, és a szép nyárfasoros úton beballagtam a városba, mert bent várt rám valamilyen úti alkalmatosság, állandóan Petőfi nyomait kerestem. Tudtam, hogy itt is írt néhány verset. Hogy szerette a költő ezt a világot! Ezt a homokos pusztaságot, ahova szíve, lelke, „mindig mindenhonnan vissza-visszavágyott”. Milyen szépségeket látott meg benne, és én még 1960-ban is mennyi tennivalót találtam itt. Kunadacs akkor kezdett tanyaközpontból községgé fejlődni az út mentén. Házak sorakoztak egymás mellé, de még elég rendezetlenül, csak körvonalaiban sejtetve a leendő falut. Pedig Petőfi gyöngéd szeretetével is jól érezte, hogy ebben a földben nagy értékek rejlenek. Már négy-öt hónapja éltem ott, amikor egy szusszanásnyi időben — alighanem éppen aratás előtt — a tanyavilág tanítónője meghívott az iskolába, tartsak irodalmi órát a gyerekeknek. A meghívást elfogadtam. Szerettem volna tudni, mi érdekli őket legjobban Petőfi hajdani földjén, ismerik-e a költőt, olvassák-e egyáltalán műveit. Az érdeklődés így kölcsönös volt. Nem is előadást tartottam, hanem beszélgettünk. A legnagyobb örömmel és meglepetéssel hallottam tőlük, hogy nemcsak szeretik, hanem gyűjtögetik is a könyvet. Jó néhányan egész kis „könyvtárral” dicsekedhetnek, tíz-tizenöt könyvet is felsoroltak, amelyeket már ők vásároltak. Petőfit mindegyik elsőnek említette. Kedves délutánt töltöttünk együtt. Közösen kerestük a Petőfi-emlékeket. Tudták, hogy a „fő öreg kocsmáros” 1842—1845 között „széket”, azaz mészárszéket bérelt Kunszentmiklóson is, és a másik fia, a kisebbik, „István öcsém” vezette. Egyesek ismerték a mészárszékét, Dunavecsén, még ma is megvan. Büszkén emlegették, hogy a környező falukban, Szalkszentmártonban, Szabadszálláson, Fülöpszálláson, mindenütt megfordult a költő. Mintha közvetlen rokonukról, legjobb barátjukról lenne szó, olyan meleg hangon mesélték, mikor, melyik esztendőben járt itt meg amott. Soha nem szorította úgy a torkomat a boldogság, mint akkor, amikor a gyerekek hangját hallottam: nekem is megvan a verskötete, én is tudom sok versét! Hiszen ha valami tanúsítja, akkor ez igen, ma is itt él közöttünk, ma is sürget bennünket, hogy váltsuk valóra a világszabadságot, érjük el valahára a Kánaánt. A mi korosztályunk ezt már aligha éri meg. De ők talán már igen. És ehhez segít nekik a költő utánunk is, még akkor is. FELOSZTÁS Osszátok fel a táblát hat azonos nagyságú és alakú részre úgy, hogy minden részbe egy-egy férfinév kerüljön. Ha a hat név kezdőbetűjét "megfelelő sorrendben összeolvassátok, egy magyar zeneszerző vezetéknevét kapjátok eredményül. Megfejtésül a zeneszerző nevét küldjétek be. m: pszabansr 1980. szeptember 7., vasárnap László Gyula: Ősz Hull az eső, felhők könnye, Föld-apánknak felöltője csupa sár. Elbújt a nap, sohse látni, elment talán karikázni őrükre. Lombos fáink szép zöld kontyát őszi szelek szertehordják zizegve. Mókus, medve, télre gondol s ha kinéz a jó vackából, didereg. A favágók útrakelnek, amíg mennek, énekelnek hangosan. Zeng a fűrész, ág is reccsen, balra villog jó kezekben szaporán. Madársereg messze rebben s riadt, apró gyöngyszemekben könny ragyog. Ne sírjatok cinke, gerle, leltek ti még jobb fészekre úgy lehet. Jő a tavasz, kisül a nap, faültető, vidám csapat érkezik. Ültet bokrot, ültet fákat, nem is tizet, nem is százat, ezeret. Kivirágzik a hegyoldal, szerte szárnyal a madárdal boldogan. Káldi János: Mennek a fecskék Vége a nyárnak, vége, elhull az égbolt kékje. Akár megannyi emlék, gyülekeznek a fecskék. Akár a sebes csillag, hosszú körívet írnak. Tetőkön, dróton, kerten csipognak nagy seregben. Holnap már útra kelnek, jeges lesz minden ünnep. Villannak, messze tűnnek, úsznak, mint lenge pelyhek. Az átköltöztetett híd Újságok néha hírül hozzák, hogy valahol, városrendezés során a műemlék épületeket elmozdítják helyükről, és új helyükre tolva, előkészített alapozásukra csúsztatják. Arról azonban ritkán olvashatunk, hogy egész hidat szállítsanak el helyéről, pedig ilyen is történt, nem is kell messze menni, Győrött szállítottak el egy hidat, az egyik folyómederről a másikra. Hetvenkét esztendővel ezelőtt történt, az akkori technika okos felhasználásával. Győrt a három folyó városának szokták mondani, holott négy folyó találkozik egymással területén: a Duna, a Rába, a Rábca és a Marcal. Régi időkben előfordult, hogy a négy folyó egyszerre áradt meg, és akkor a város nehéz helyzetbe került. Gondos vízmérnöki vizsgálatokkal kimutatták, hogy ha a Rábca medrét megrövidítik, a város fölén elvezetik, vizét a Dunába irányítják, az árvízveszély lényegesen csökken. A szabályozást végrehajtották, megásták az új Rábca-medret, és akkor a folyó vize új mederbe került, a régi pedig szárazon maradt. Helyén ma szép park — a Bercsényi-liget — van. A régi meder fölött vashíd ívelt át Győr Újváros nevű kerületéből Szigetbe, a változással a híd feleslegessé vált. A hídra vezető utcát mai napig Híd utcának nevezik, holott a híd régen eltűnt. Úgy határoztak — még mielőtt az egész mű elkészült —, hogy lebontják a hidat és új helyén — a Rábca új medre fölött — újjáépítik. Ez azzal járt volna, hogy alá kell állványozni, szegecseket szétbontani, az új helyen felállványozni, szegecselni satöbbi, satöbbi. Mindez sok időt és munkát vett volna igénybe. A hídmunkáitokra a Magyar Vagon- és Gépgyár hídosztálya kapott megbízást, melynek mérnökei elhatározták: a drága művelet helyett a száz tonna súlyú, ötven méter hosszú hidat szétszedés nélkül, egészben szállítják új helyére. A munka kezdetekor két nagy dunai uszályt vontattak a híd alá, és azokat erős, merev gerendakötéssel szorosan egymás mellé rögzítették. Azután mindkét hajóba egyenletesen vizet szivattyúztak, vigyázva, hogy egyik hajó se sülylyedjen mélyebbre a másiknál. Amikor elegendő mélyre ereszkedett a két uszály, mindegyik hajóra gerendamáglyát építettek, acélcsavarokkal erősen összekötve a gerendákat egymással és a hajótesttel. Mindez pontos, gondos ácsmunkát kívánt. Ezután a vizet kezdték kiszivattyúzni a hajókból, mire azok lassan emelkedni kezdtek; a híd elvált a hídfőktől, felemelkedett. A partról kötelekkel irányítva, gőzhajóval tartva-vontatva a különös szállítmány leúszott a Rábába, onnét a Dunába, majd fel a Rábca új medrén az előkészített két hídfő közé. Ott ismét vizet szivattyúztak a hajókba, s azok lesüllyedve a hídfőkre engedték a hidat. A merész vállalkozás sikerült, a híd ma is úgy áll ott, mint 1908. augusztus 20- án, az elhelyezés napján. A második világháború rombolása elkerülte a hidat, amelyen élénk forgalom bonyolódik le Győr város és a Szigetköz, Privnyéd, Kunsziget és más helységek között. A vállalkozás nem hasonlítható világméretű műszaki alkotásokhoz — csatornák, duzzasztók —, de mint eredeti technikai megoldás, a Magyar Vagon század eleji műszaki embereinek hozzáértését dicséri. DR. HORVÁTH ÁRPÁD ISKOLAVÁROSOK, ISKOLÁK, ALAPÍTOK VÍZSZINTES: 1. Nem valódi, 3. író, pedagógus, a vízszintes 22-ben szereplő település iskolájának alapítója. 1l. Fatermesztési szakember. 13. Radioaktív fém. 14. Iskola, melyet 1797-ben a vízszintes 31-ben szereplő városban alapított Festetics György. 17. Ausztráliai futómadár. 18. Gyár szélei. 19. Négynél eggyel többen. 20. Van, létezik. 21. Római hat. 22. Alföldi település. 25. Kovács László. 26. Téli sport. 27. Kertész, több országos hírű park alapítója (János). 28. Folyó Olaszországban. 29. Gyomnövény. 31. Dunántúli város. 34. Magasabb beosztásba kerül. 36. Finom gúny. 38. Hegyaljai város, híres iskoláját 1531-ben alapította a különálló sorban . szereplő személy. 39. Nagy Péter. FÜGGŐLEGES: 1. Igekötő. 2. Vadon élő nyúlfajta. 3. Épületekkel körülvett közterület. 4. Betű kimondva. 5. Háztartási eszköz, pórszerű anyagok tisztítására. 6. Híres angliai iskolaváros. 7. Folyó a Szovjetunióban. 8. Betűt vet. 9. Város az NSZK-ban. 10. Summás egyik fele. 12. Görög építészeti stílus. 15. Vízpára. 16. Kutat. 20. Kötőszó. 21. Nem határtalan. 22. Téli sport. 23. Udvariassági látogatás. 21. Tan, keverve. 25. Város Csehszlovákiában. 26. Az emlős állatok testét borítja. 27. Hóbort, rögeszme. 28. Toll, angolul. 30. Helyhatározó. 31. Evőeszköz. 32. H. O. K. 33. Csendesóceáni sziget. 35. Sakkfigura. 37. A rádium vegyjele. Beküldendő: a vízszintes 3., 14., 22., 31., 38. és a különálló sor; a vízszintes 38-ban szereplő város híres iskolája alapítójának neve. (A különálló sorba a rejtvény azonos számú kockáinak betűit kell beírni.) T. D. Beküldési határidő: szeptember 13. Cím: Népszabadság Gyermekrovat, Budapest, Blaha L. tér 3. 1960. MEGFEJTÉS - NYERTESEK Az augusztus 31-i keresztrejtvény megfejtése: Kiss István, Mikus Sándor, Róna József, Gárdos Aladár. Az augusztus 24-i számban megjelent rejtvény helyes megfejtői közül az alábbiak nyertek könyvutalványt: Seres Tünde, Béla; Zemlényi Enikő és Erika, Kaba; Karai Péter, Szombathely; Balog Mária; Szekszárdi Kobzos Krisztina, Dunaújváros; Lestyán Balázs, Hatvan; Bertalan Ildikó, Rétság; Kocsis József, Gyula; Papp Mária, Rontván; Hrabovszki László, Szügy; Horváth László, Tapolca; Tüske Tamás, Nagybaracska; Ulveczki Mária, Kenderes; Emri Gábor, Mikóháza; Simon Marianna, Zalaistvánd; Sárszegi Zsolt, Jászberény; Nagy Beatrix, Berettyóújfalu; ifj. Izidor Gyula, Tatabánya; Partízer Zsuzsanna, Rakamaz; Bata László, Enying; Markó Marianna, Mezőnyárád; Simon Zsolt, Zalaegerszeg; Márki Éva, Sárospatak; Kovács Eszter, Szentes; Bárdos Gyula, Fazekas Ildikó, ifj. Beltus Attila, Besze Szilvia, Naszvadi András és Tímár Tünde, Budapest. ÉRDEKESSÉGEK Lengyel régészek Krakkó közelében meglepő ősi építőanyagraktárt fedeztek fel. Ebben a raktárban az ősember nem kőtömböket gyűjtött össze építkezéshez, hanem egy mély gödörben mammutcsontokat. A csiszolatlan kőkorszak, a paleolitikum idején az ősemberek kunyhójának váza az elejtett mammutok agyaraiból, bordáiból és lábszárcsontjaiból épült. A kunyhó vázát állatbőrökkel fedték be. Ilyen kunyhót találtak lengyel tudósok a Visztula mentén, szovjet régészek pedig a Dnyeper partján. Az alma-atai régészeti múzeum legértékesebb kiállítási tárgya egy férfi páncélruha, amely teljes egészében aranyból van. A szakemberek véleménye szerint 2500 évvel ezelőtt készült vért 4000 lemezkéből áll, amelyek különféle állatokat ábrázolnak. Feltételezik, hogy az aranypáncél egy, abban az időben Kazahsztán területén élt törzs igen híres harcosáé volt. Az aranyból készült páncélruhával együtt az ásatások során ezüsttálat is találtak, amelyre a tudomány számára eddig ismeretlen nyelven szöveg is van vésve. A szövegben 26 különböző írásjelet lehet megkülönböztetni. Valószínű, hogy az írás megfejtése még sok időt vesz igénybe.