Népszabadság, 1980. december (38. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-14 / 293. szám

1980. december 11., vasárnap Mag­yar párt küldői utazott a Kubai Kommm­unista Párt kongresszusára A Kubai Kommunista Párt Köz­ponti Bizottságának meghívására Korom Mihálynak, a Politikai Bi­zottság tagjának, a Központi Bi­zottság titkárának vezetésével szombaton elutazott Havannába a Magyar Szocialista Munkáspárt küldöttsége, hogy részt vegyen a Kubai Kommunista Párt II. kong­resszusán. A küldöttség tagja Grósz Ká­roly, a Központi Bizottság tagja, az MSZMP Borsod-Abaúj-Zemp­­lén megyei bizottságának első tit­kára és Jakus Jenő, hazánknak a Kubai Köztársaságban akkredi­tált nagykövete. Megkezd­ődtek a népfront megyei küldői­tértekezletei Sarlós István részt volt a miskolci tanácskozáson Szombaton újabb állomásához érkezett a Hazafias Népfront VII. kongresszusának előkészítése: megkezdődött a megyei küldött­értekezletek sora. A tanácskozá­sokon részt vettek az országos ta­nács képviselői is. Miskolcon, a diósgyőri Vasas Művelődési Központban a Haza­fias Népfront Borsod megyei bi­zottsága tartotta küldöttértekez­letét, amelyen részt vett és fel­szólalt Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Hazafias Népfront Országos Ta­nácsának főtitkára is. A tegnapi megyei értekezlete­ken megválasztották a küldötte­ket a Hazafias Népfront VII. kong­­resszusára, valamint a megyei testület tisztségviselőit, az elnö­köt és a titkárt. Baranya megyé­ben Ádám Antal és Krasznai An­tal, Bács-Kiskun megyében Dobos László és Farkas József, Borsod megyében Deme László és Am­­rcskó Gusztáv, Nógrád megyé­ben Kojnok Nándor és Marczi­­nek István, Veszprém megyé­ben Nemecz Ernő és Mógor Győ­ző, Zala megyében Takáts Ádám és Szabó János lett a népfront megyei bizottságának elnöke, il­letve titkára. Debrecenben a Ha­zafias Népfront városi bizottsá­gának elnökévé Varga Pálnét, tit­kárává Kecskés Lászlót választot­ták meg. Vikuilazon S­udapestről a Srri Lanka-i kü­lügyminisartem Közlemény a látogatásról Szombaton befejezte magyaror­szági látogatását és elutazott Bu­dapestről A. C. Shahul Hameed, a Sri Lanka-i Demokratikus Szo­cialista Köztársaság külügymi­nisztere, aki Pója Frigyes külügy­miniszter meghívására hivatalos látogatáson tartózkodott hazánk­ban. A vendéget itt-tartózkodása­kor fogadta Losonczi Pál, az El­nöki Tanács elnöke és Lázár György, a Minisztertanács elnöke. Mint a látogatásról kiadott köz­lemény megállapítja, a két kül­ügyminiszter tárgyalásokat foly­tatott időszerű nemzetközi kérdé­sekről és a kétoldalú kapcsola­tokról. A beszélgetések közép­pontjában a nemzetközi béke és biztonság megszilárdítása, az eny­hülés és a leszerelés, Európa, Ázsia és az Indiai-óceán nemzetközi vi­szonyainak alakulása, továbbá a világgazdaság rendje egyenlőbbé és igazságosabbá tételének kérdé­sei álltak. Megerősítették a két ország kölcsönös érdekeltségét a kapcsolatok fejlesztésében, külö­nösen gazdasági, tudományos, mű­szaki, tájékoztatási és kulturális területen. Hangsúlyozták a kü­lönböző szintű küldöttségek gya­koribb cseréjének jelentőségét az együttműködés bővítésében. A külügyminiszterek egyetértettek abban, hogy a látogatás és a meg­beszélések hozzájárultak a két ország közötti megértés és barát­ság elmélyítéséhez. Hameed kül­ügyminiszter Sri Lanka-i látoga­tásra hívta meg Puja Frigyest, aki a meghívást elfogadta. (MTI) Hlamar-szovjet építőipari igény­ált in­tá­zödés Szombaton hazaérkezett a Szov­jetunióból a Szabó János építés­ügyi és városfejlesztési államtit­kár vezette küldöttség, amely a két ország építőanyag-ipari ál­landó munkacsoportjának 12. ülé­sén vett részt. A kétoldalú tárgyalások során értékelték és hasznosnak minősí­tették mindkét ország számára az 1979—80-ban megvalósult együtt­működést. A tanácskozás alkal­mával aláírták a következő öt­éves tervidőszak műszaki-tudo­mányos együttműködési munka­tervét, amelynek kiemelt felada­ta lesz az anyag- és energiataka­rékos építőanyag-ipari technoló­giák kidolgozása, minél szélesebb körű bevezetése. Az AKI i­partmu­nkáskü­ldöttségén­ek látogatása A Magyar Szocialista Munkás­párt Központi Bizottságának meg­hívására december 8. és 13. kö­zött látogatást tett hazánkban a Német Kommunista Párt párt­munkásküldöttsége, Birgit von Randownak, az NKP vezetősége tagjának vezetésével. A küldött­ség az MSZMP ifjúsági politiká­jának megvalósítását tanulmá­nyozta. NSZK-beli testvérpártunk képviselőit fogadta Baranyai Ti­bor, a Központi Ellenőrző Bizott­ság tagja, az MSZMP KB párt- és tömegszervezetek osztályának ve­zetője. Új Kossuth-könyvek A Kossuth Könyvkiadó több új munkát jelentetett meg. A Gazda­sági partnerünk sorozatban Cseh­szlovákia népgazdaságával, a magyar—csehszlovák gazdasági együttműködés fejlődésével és to­vábbfejlesztésének lehetőségeivel ismertet meg Czibula János. Az MSZMP KB Társadalomtudomá­nyi Intézete egyik kutatócsoport­jának vizsgálati eredményeit is­merteti a Réteghelyzet — réteg­tudat című tanulmánykötet. Szov­jet közgazdászokból álló szerzői kollektíva munkája a Politik­ai gazdaságtan. Első része a tőkés termelési módot, a második a szo­cializmus, a kommunista termelési mód első szakasza gazdasági kér­déseit foglalja össze. I. J. Dvorkin munkája A mai polgári politikai gazdaságtan és a marxizmus. A Magyar Tudományos Akadé­mia idei közgyűlésének keretében az Akadémia három társadalom­­tudományi osztálya együttes ülést tartott; ennek időszerű és széle­sebb körű érdeklődésre is számot tartó anyagát jelentette most meg a kiadó, Az 1970-es évtized a ma­gyar történelemben címmel. Cseh­szlovák szerzőpár — Stanislav Biman és Román Cilek — a szer­zője a Barna gyalogok játszmája című dokumentumregénynek; ez a szudétanémet vezetőknek a Cseh­szlovák Köztársaság elleni akna­munkáját és annak következmé­nyeit mutatja be, sok érdekes fo­tó kíséretében. A humor is tük­rözheti — s tükrözi is — a törté­nelmet; erről győz meg A mi kis történelmünk című kötet, amely 35 év humoros írásaiból válogat ÉRDEKPOLITIKA Az elmúlt napokban, miköz­ben e sorok írója napjai nagy részét azzal töltötte, hogy fi­gyelemmel kísérje a szovjet- indiai csúcstalálkozót, időről időre megtért hosszabb-rövidebb időre a szállodájába, hogy ki­fújja magát. A véletlen­ úgy hoz­ta, hogy ez a szoba ugyanaz volt, mint amelyben­­a tudósító az idén tavasszal egyszer már lakott. Következésképp az ötö­dik emeleti ablakból a kilátás is azonos volt, azaz lett volna, ha a szóban forgó szálloda nem Delhi egyik gyorsan fejlődő ne­gyedében állna. De több kora délutáni pihenőt is az ablakban állva töltöttem, mert igyekeztem felidézni és összehasonlítani a tavaszi állapotokat a maiakkal. Az ég felé törő új házak, meg a kisebb, csupán néhány emeletes épületek is oly mértékben ural­ják már a látóhatárt, hogy el­készültnek mondható egy újpa­­lotányi városnegyed. Néhány magasházon dolgoz­nak még. S noha a látvány nem új a nézelődőnek, a megdöbbe­nés — úgy látszik — visszatérő reakció. Tudniillik Indiában Le Corbusier terveinek a kivitele­zéséhez sem használtak soha da­rut vagy más, a beton felhor­dásához felénk magától értető­dőnek számító gépet. A 10. és 20. emelet magasságában is a né­hány méterenként erős kötéllel összetartott bambuszrudak ad­ják az állványt, lazán szétszórt deszkák a munkaterepet. S minthogy lift sincs az építkezé­sen, a leginkább szembeszökő látvány a színes szánkba öltö­zött asszony- és lánysereg, a nők fején a kis kosárban pár ki­­lónyi kikevert beton. Messziről olyanok ők, mint a hangyák, amint lassan, de szívósan kúsz­nak céljuk felé, majd miután kiürítik a kosárkákat, elindul­nak vissza. Nem tudom, napjában hány­szor lehet megtenni ilyen utat, azt sem, hogy egy-egy ilyen vé­­konydongájú asszony hány esz­tendeig bírja ezt a fajta mun­kát. Csak­ azt tudom, hogy mindenki nagyon lassan mozog, de a házak mégis roppant gyor­san elkészülnek. Egy magashá­zon olykor ezer és ezer ember dolgozik. Egész családok. De ezeknek az embereknek a túl­nyomó többsége soha életében sem jut majd be lakóként olyan lakásba, amilyeneket épített. Az ő foglalkozása­ és kasztjabeliek­­nek a sorsa Indiában az, hogy az építkezéshez érkezett első téglahalomból megcsinálják azt a kalyibát, amelyben mindad­dig kihúzzák, amíg a téglát fel nem használják. Az utolsó hó­napokat bádogból, papírmasé­­ból, zsákmaradványokból és mindenféle elképzelhetetlen vackokból eszkábált putrikban töltik. Aztán egyszercsak teljes pompájában kibontakozik az épület, ragyognak beton, acél és üveg felületei, s eltakarítják a tövéből a sárba vagy porba ta­padó vityillókat. Ezek az építő­­munkások nem szerencsétlen emberek. Ellenkezőleg. Ők messze felette állnak annak a falusi szegénységnek, mely év­ről évre azért tódul milliószám a városokba, hogy talán beve­­­­rekedheti magát az építők kö­zé. A daru és a teherlift emiatt lenne itt népellenes istencsapás. De maradjunk most már az elkészült épület tövében. S fi­gyeljük néhány percig, néhány óráig az épületben és az épület körül tüsténkedő embereket. Ha például kialszik a bejárat felett egy villanyégő, két em­ber jön. Az egyik hozza a lét­rát és a szerszámot, a másik pe­dig legfeljebb a kicserélendő körtét. Nem mester és inasa, hanem szakmunkás és segítője. Ha elvonultak, egészen biztosan jön majd valaki egy kis rövid nyelű seprűvel, leguggol, s ren­det teremt. A szemetet elviszi, s ő végzett. De semmi kétség, hogy előbb-utóbb feltűnik vala­ki, hátán mocskos zsákot cipel­ve, s hosszú időt tölt majd el a szemét átválogatásával. Vigyá­zat, ő sem koldus. Neki még tisztes foglalkozása, s noha ne­hezemre esik leírni, de igaz, tehát leírom: jövedelme is van. Persze már csak legfeljebb napi egy rúpia. De aki ezen a szin­ten kezdte, az tudja, hogy eb­ből már nem kell éhenhalni. Aki ezt felülről nézi, az arra is vil­lámgyorsan rájön, hogy erről a szintről felemelkedni sem lehet. Csakis amennyire minden egy kicsit feljebb emelkedik. A vadonatúj épületre egyéb­ként három ember éppen szere­li fel a villogó sárgaréz táblát: egy hatalmas számítógépköz­pont kezdi itt meg a tevékeny­ségét. Szakemberek állítják, s nekik elhihető, hogy ez az inté­zet máris egyenrangú partnere az Egyesült Államok egyik leg­híresebb komputercégének. — Ideje volt már, hogy ideköltöz­zenek — így egy indiai ismerő­söm. — Mert eddigi helyükre külföldi vendéget már nem le­hetett bevinni, olyan szörnyű körülmények között dolgoztak. — Az olvasó talán megérti, s ta­lán egyet is ért, hogy e sorok írója e közlés hallatán befelé elnevette magát, és magunkra gondolt. Mert ki tudja, hányad­­szorra is rácsodálkozván India életének belső ellentmondásai­ra, ezúttal rádöbbentette arra a leglényegesebb közös nevezőre, ami felett mi, a szocializmus erősítéséért küzdő, de csak kö­zepesen fejlett nemzet, együtt találjuk magunkat az olyan fej­lődő országokkal, mint India. Azt akaroim mondani, hogy a történelem bennünket bizonyos időre arra szemelt ki, hogy min­dig többre vállalkozzunk, mint amennyire a legfejlettebbek mércéje szerint és feltételezése alapján képesek vagyunk. Tud­niillik majdnem minden vállal­kozásunkra áll az, hogy miköz­ben helyet követelünk és har­colunk ki magunknak a XX. század végének napja alatt, egyik szerszámunkkal építünk, a másikkal a múlt századba visszahúzó romok közül kell ki­szabadítanunk a lábunkat. A tudata ennek lehet nyomasz­tó vagy felemelő, ám reális szá­mításokat csinálni köz- és ma­gánéletünkre egyaránt csakis e felismerés jegyében érdemes. In­diában ennek az egyik legfonto­sabb és, most már elmondhat­juk, legtartósabb tünete az, hogy az ország mindmáig legbefolyá­sosabb rétegei, az ipar és a pénz­tőke hatalmasan is következetes hívei a szocialista világgal való együttműködésnek. Mi több, a támaszkodásnak a világ eme részére. Természetesen éppen Indiá­ban nagyon szűklátókörűnek bizonyulna minden bizonyítási kísérlet arra, hogy — például — gazdasági segítséget csakis mi adnánk. Ez nem így van. Ha szemügyre vesszük azokat a sta­­tisztikáka­t, amelyek India adós­ságait mutatják, de még azokat is, amelyeken a vissza nem fize­tendő segélyek sorakoznak, ak­kor a szocialista világ csak egyi­ke a közreműködőknek. A poli­tikai értékelése a tetteknek ott válik el a számoktól, ahol azt kezdi el firtatni az érdeklődő, hogy ki milyen impulzusokkal segítette ez­t az országot az el­múlt harminc évben. E tekin­tetben ugyanis cáfolhatatlanul mi vezetünk. Illetve ez nem is pontos meghatározás. Az igaz­ság az, hogy csakis a szovjet fellépés késztette a másik ol­dalt arra, hogy ne kizárólag, s ne teljesen gátlástalanul orien­tálódjon az extraprofilra, ha­nem olykor áldozzon is valamit. Egyszer majd eljön az ideje annak is, hogy a történészek ki­mutassák, milyen hallatlanul merész lépés volt Nehrutól az ötvenes évek közepén teljes for­dulatot tenni a világpolitikai orientációban, a Nyugattól el és a Szovjetunió felé. Olyan idő­pontban, amikor az évi kereske­delmi forgalom India és a Szov­jetunió között — mai számok­ban kifejezve — néhány millió dollárnyi volt, s India látszólag kimozdíthatatlanul szorult be a kapitalista világpiac nagy tar­tópillérei közé. Ma már miért ne mondhatnék ki, hogy na­gyobb volt az akarata és az el­szántsága az akkor cselekvő ál­lamférfiaknak, mint a pénzben és anyagi cselekvőképességben kimutatható ereje. De — úgy látszik — a fantáziának olykor valóban meg kell előznie a fő­könyvekből levonható száraz következtetéseket. Hol vagyunk ettől? Indiának a nyolcvanas évek elején a leg­fontosabb gazdasági partnere már a Szovjetunió. A szocia­lista világ természetesen nem túlnyomó, de már döntő hánya­dot mondhat magáénak. A to­vábbi együttműködés most már nem egy-egy, időközben legen­dás hírnévre szert tett gyárra korlátozódik, hanem a felek iparágakban gondolkodnak, s olyan összegben, mint ezúttal, Leonyid Brezsnyev látogatásá­nak napjaiban: a Szovjetunió több mint ötmilliárd rúpia be­ruházási hitelt folyósít a követ­kező években, miközben a két ország kereskedelmének értékét is milliárdokban számítják. Mit kapunk mi cserébe azért, hogy ennek a nagy nemzetnek megbízható partnerei voltunk függetlensége első percétől kezdve, s szövetségesei vagyunk abban az értelemben is, amiről a szovjet államfő itt nagyon nyíltan beszélt: India védelmi képessége ma már a lényeget tekintve szovjet technológiára támaszkodva mondható megbíz­hatónak s világpolitikailag ha­tékonynak. Leonyid Brezsnyev Indiában higgadtan reagáló, magabiztos és ezért megbízható partnerek­kel tárgyalt. A Szovjetunió egyetértésben tudhatja magát Indiával abban, hogy a hetve­nes évek értelmes kompromisz­­szumainak az enyhülést bizto­sító útjára minden mást meg­előzően a fegyverkezési verseny lefékezésével lehet és kell visz­­szatérni. Moszkvában abból in­dulhatnak ki, hogy India — s nyomában bizonyára még jó né­hány el nem kötelezett ország — nem megy bele abba a játsz­mába, melynek szervezői azt akarják elfogadtatni a világgal, hogy a kelet—nyugati feszültség fő góca Kabul. Indiában az em­berek — érthetően — érzelmi­leg is reagálnak arra, hogy mi történik a közvetlen szomszéd­ságukban, állomásoznak-e egy nagyhatalom katonái valamely el nem kötelezett ország föld­jén, vagy sem. De India kor­mánya az emberek többségének az egyetértésével helyezkedhe­tett arra az álláspontra, hogy Afganisztánban két lehetőség van. Az egyik a forradalom te­remtette viszonyok konszolidá­lása, a másik pedig valami olyan szélsőségesen reakciós, a muzulmán törzsi rendszert fel­támasztó fordulat, amely nem kevésbé veszélyeztetné India belső biztonságát, mint a Szov­jetunió déli határait. Gazdaságfejlesztésben és tu­dományos együttműködésben, a világpolitikai elhelyezkedésben és alapvető világgazdasági fo­lyamatok megítélésében az ér­dekek a mozgatórugói ennek az együttműködésnek. Szerencse, hogy India élén olyan emberek állnak, akiknek érzelmeiken és hajlamaikon sem kell erőszakot tenniük, hogy ezeket az érdeke­ket hagyják érvényesülni. Hajdú János

Next