Népszabadság, 1980. december (38. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-14 / 293. szám
1980. december 11., vasárnap Magyar párt küldői utazott a Kubai Kommmunista Párt kongresszusára A Kubai Kommunista Párt Központi Bizottságának meghívására Korom Mihálynak, a Politikai Bizottság tagjának, a Központi Bizottság titkárának vezetésével szombaton elutazott Havannába a Magyar Szocialista Munkáspárt küldöttsége, hogy részt vegyen a Kubai Kommunista Párt II. kongresszusán. A küldöttség tagja Grósz Károly, a Központi Bizottság tagja, az MSZMP Borsod-Abaúj-Zemplén megyei bizottságának első titkára és Jakus Jenő, hazánknak a Kubai Köztársaságban akkreditált nagykövete. Megkezdődtek a népfront megyei küldőitértekezletei Sarlós István részt volt a miskolci tanácskozáson Szombaton újabb állomásához érkezett a Hazafias Népfront VII. kongresszusának előkészítése: megkezdődött a megyei küldöttértekezletek sora. A tanácskozásokon részt vettek az országos tanács képviselői is. Miskolcon, a diósgyőri Vasas Művelődési Központban a Hazafias Népfront Borsod megyei bizottsága tartotta küldöttértekezletét, amelyen részt vett és felszólalt Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára is. A tegnapi megyei értekezleteken megválasztották a küldötteket a Hazafias Népfront VII. kongresszusára, valamint a megyei testület tisztségviselőit, az elnököt és a titkárt. Baranya megyében Ádám Antal és Krasznai Antal, Bács-Kiskun megyében Dobos László és Farkas József, Borsod megyében Deme László és Amrcskó Gusztáv, Nógrád megyében Kojnok Nándor és Marczinek István, Veszprém megyében Nemecz Ernő és Mógor Győző, Zala megyében Takáts Ádám és Szabó János lett a népfront megyei bizottságának elnöke, illetve titkára. Debrecenben a Hazafias Népfront városi bizottságának elnökévé Varga Pálnét, titkárává Kecskés Lászlót választották meg. Vikuilazon Sudapestről a Srri Lanka-i külügyminisartem Közlemény a látogatásról Szombaton befejezte magyarországi látogatását és elutazott Budapestről A. C. Shahul Hameed, a Sri Lanka-i Demokratikus Szocialista Köztársaság külügyminisztere, aki Pója Frigyes külügyminiszter meghívására hivatalos látogatáson tartózkodott hazánkban. A vendéget itt-tartózkodásakor fogadta Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke és Lázár György, a Minisztertanács elnöke. Mint a látogatásról kiadott közlemény megállapítja, a két külügyminiszter tárgyalásokat folytatott időszerű nemzetközi kérdésekről és a kétoldalú kapcsolatokról. A beszélgetések középpontjában a nemzetközi béke és biztonság megszilárdítása, az enyhülés és a leszerelés, Európa, Ázsia és az Indiai-óceán nemzetközi viszonyainak alakulása, továbbá a világgazdaság rendje egyenlőbbé és igazságosabbá tételének kérdései álltak. Megerősítették a két ország kölcsönös érdekeltségét a kapcsolatok fejlesztésében, különösen gazdasági, tudományos, műszaki, tájékoztatási és kulturális területen. Hangsúlyozták a különböző szintű küldöttségek gyakoribb cseréjének jelentőségét az együttműködés bővítésében. A külügyminiszterek egyetértettek abban, hogy a látogatás és a megbeszélések hozzájárultak a két ország közötti megértés és barátság elmélyítéséhez. Hameed külügyminiszter Sri Lanka-i látogatásra hívta meg Puja Frigyest, aki a meghívást elfogadta. (MTI) Hlamar-szovjet építőipari igényált intázödés Szombaton hazaérkezett a Szovjetunióból a Szabó János építésügyi és városfejlesztési államtitkár vezette küldöttség, amely a két ország építőanyag-ipari állandó munkacsoportjának 12. ülésén vett részt. A kétoldalú tárgyalások során értékelték és hasznosnak minősítették mindkét ország számára az 1979—80-ban megvalósult együttműködést. A tanácskozás alkalmával aláírták a következő ötéves tervidőszak műszaki-tudományos együttműködési munkatervét, amelynek kiemelt feladata lesz az anyag- és energiatakarékos építőanyag-ipari technológiák kidolgozása, minél szélesebb körű bevezetése. Az AKI ipartmunkásküldöttségének látogatása A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának meghívására december 8. és 13. között látogatást tett hazánkban a Német Kommunista Párt pártmunkásküldöttsége, Birgit von Randownak, az NKP vezetősége tagjának vezetésével. A küldöttség az MSZMP ifjúsági politikájának megvalósítását tanulmányozta. NSZK-beli testvérpártunk képviselőit fogadta Baranyai Tibor, a Központi Ellenőrző Bizottság tagja, az MSZMP KB párt- és tömegszervezetek osztályának vezetője. Új Kossuth-könyvek A Kossuth Könyvkiadó több új munkát jelentetett meg. A Gazdasági partnerünk sorozatban Csehszlovákia népgazdaságával, a magyar—csehszlovák gazdasági együttműködés fejlődésével és továbbfejlesztésének lehetőségeivel ismertet meg Czibula János. Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete egyik kutatócsoportjának vizsgálati eredményeit ismerteti a Réteghelyzet — rétegtudat című tanulmánykötet. Szovjet közgazdászokból álló szerzői kollektíva munkája a Politikai gazdaságtan. Első része a tőkés termelési módot, a második a szocializmus, a kommunista termelési mód első szakasza gazdasági kérdéseit foglalja össze. I. J. Dvorkin munkája A mai polgári politikai gazdaságtan és a marxizmus. A Magyar Tudományos Akadémia idei közgyűlésének keretében az Akadémia három társadalomtudományi osztálya együttes ülést tartott; ennek időszerű és szélesebb körű érdeklődésre is számot tartó anyagát jelentette most meg a kiadó, Az 1970-es évtized a magyar történelemben címmel. Csehszlovák szerzőpár — Stanislav Biman és Román Cilek — a szerzője a Barna gyalogok játszmája című dokumentumregénynek; ez a szudétanémet vezetőknek a Csehszlovák Köztársaság elleni aknamunkáját és annak következményeit mutatja be, sok érdekes fotó kíséretében. A humor is tükrözheti — s tükrözi is — a történelmet; erről győz meg A mi kis történelmünk című kötet, amely 35 év humoros írásaiból válogat ÉRDEKPOLITIKA Az elmúlt napokban, miközben e sorok írója napjai nagy részét azzal töltötte, hogy figyelemmel kísérje a szovjet- indiai csúcstalálkozót, időről időre megtért hosszabb-rövidebb időre a szállodájába, hogy kifújja magát. A véletlen úgy hozta, hogy ez a szoba ugyanaz volt, mint amelybena tudósító az idén tavasszal egyszer már lakott. Következésképp az ötödik emeleti ablakból a kilátás is azonos volt, azaz lett volna, ha a szóban forgó szálloda nem Delhi egyik gyorsan fejlődő negyedében állna. De több kora délutáni pihenőt is az ablakban állva töltöttem, mert igyekeztem felidézni és összehasonlítani a tavaszi állapotokat a maiakkal. Az ég felé törő új házak, meg a kisebb, csupán néhány emeletes épületek is oly mértékben uralják már a látóhatárt, hogy elkészültnek mondható egy újpalotányi városnegyed. Néhány magasházon dolgoznak még. S noha a látvány nem új a nézelődőnek, a megdöbbenés — úgy látszik — visszatérő reakció. Tudniillik Indiában Le Corbusier terveinek a kivitelezéséhez sem használtak soha darut vagy más, a beton felhordásához felénk magától értetődőnek számító gépet. A 10. és 20. emelet magasságában is a néhány méterenként erős kötéllel összetartott bambuszrudak adják az állványt, lazán szétszórt deszkák a munkaterepet. S minthogy lift sincs az építkezésen, a leginkább szembeszökő látvány a színes szánkba öltözött asszony- és lánysereg, a nők fején a kis kosárban pár kilónyi kikevert beton. Messziről olyanok ők, mint a hangyák, amint lassan, de szívósan kúsznak céljuk felé, majd miután kiürítik a kosárkákat, elindulnak vissza. Nem tudom, napjában hányszor lehet megtenni ilyen utat, azt sem, hogy egy-egy ilyen vékonydongájú asszony hány esztendeig bírja ezt a fajta munkát. Csak azt tudom, hogy mindenki nagyon lassan mozog, de a házak mégis roppant gyorsan elkészülnek. Egy magasházon olykor ezer és ezer ember dolgozik. Egész családok. De ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége soha életében sem jut majd be lakóként olyan lakásba, amilyeneket épített. Az ő foglalkozása és kasztjabelieknek a sorsa Indiában az, hogy az építkezéshez érkezett első téglahalomból megcsinálják azt a kalyibát, amelyben mindaddig kihúzzák, amíg a téglát fel nem használják. Az utolsó hónapokat bádogból, papírmaséból, zsákmaradványokból és mindenféle elképzelhetetlen vackokból eszkábált putrikban töltik. Aztán egyszercsak teljes pompájában kibontakozik az épület, ragyognak beton, acél és üveg felületei, s eltakarítják a tövéből a sárba vagy porba tapadó vityillókat. Ezek az építőmunkások nem szerencsétlen emberek. Ellenkezőleg. Ők messze felette állnak annak a falusi szegénységnek, mely évről évre azért tódul milliószám a városokba, hogy talán beverekedheti magát az építők közé. A daru és a teherlift emiatt lenne itt népellenes istencsapás. De maradjunk most már az elkészült épület tövében. S figyeljük néhány percig, néhány óráig az épületben és az épület körül tüsténkedő embereket. Ha például kialszik a bejárat felett egy villanyégő, két ember jön. Az egyik hozza a létrát és a szerszámot, a másik pedig legfeljebb a kicserélendő körtét. Nem mester és inasa, hanem szakmunkás és segítője. Ha elvonultak, egészen biztosan jön majd valaki egy kis rövid nyelű seprűvel, leguggol, s rendet teremt. A szemetet elviszi, s ő végzett. De semmi kétség, hogy előbb-utóbb feltűnik valaki, hátán mocskos zsákot cipelve, s hosszú időt tölt majd el a szemét átválogatásával. Vigyázat, ő sem koldus. Neki még tisztes foglalkozása, s noha nehezemre esik leírni, de igaz, tehát leírom: jövedelme is van. Persze már csak legfeljebb napi egy rúpia. De aki ezen a szinten kezdte, az tudja, hogy ebből már nem kell éhenhalni. Aki ezt felülről nézi, az arra is villámgyorsan rájön, hogy erről a szintről felemelkedni sem lehet. Csakis amennyire minden egy kicsit feljebb emelkedik. A vadonatúj épületre egyébként három ember éppen szereli fel a villogó sárgaréz táblát: egy hatalmas számítógépközpont kezdi itt meg a tevékenységét. Szakemberek állítják, s nekik elhihető, hogy ez az intézet máris egyenrangú partnere az Egyesült Államok egyik leghíresebb komputercégének. — Ideje volt már, hogy ideköltözzenek — így egy indiai ismerősöm. — Mert eddigi helyükre külföldi vendéget már nem lehetett bevinni, olyan szörnyű körülmények között dolgoztak. — Az olvasó talán megérti, s talán egyet is ért, hogy e sorok írója e közlés hallatán befelé elnevette magát, és magunkra gondolt. Mert ki tudja, hányadszorra is rácsodálkozván India életének belső ellentmondásaira, ezúttal rádöbbentette arra a leglényegesebb közös nevezőre, ami felett mi, a szocializmus erősítéséért küzdő, de csak közepesen fejlett nemzet, együtt találjuk magunkat az olyan fejlődő országokkal, mint India. Azt akaroim mondani, hogy a történelem bennünket bizonyos időre arra szemelt ki, hogy mindig többre vállalkozzunk, mint amennyire a legfejlettebbek mércéje szerint és feltételezése alapján képesek vagyunk. Tudniillik majdnem minden vállalkozásunkra áll az, hogy miközben helyet követelünk és harcolunk ki magunknak a XX. század végének napja alatt, egyik szerszámunkkal építünk, a másikkal a múlt századba visszahúzó romok közül kell kiszabadítanunk a lábunkat. A tudata ennek lehet nyomasztó vagy felemelő, ám reális számításokat csinálni köz- és magánéletünkre egyaránt csakis e felismerés jegyében érdemes. Indiában ennek az egyik legfontosabb és, most már elmondhatjuk, legtartósabb tünete az, hogy az ország mindmáig legbefolyásosabb rétegei, az ipar és a pénztőke hatalmasan is következetes hívei a szocialista világgal való együttműködésnek. Mi több, a támaszkodásnak a világ eme részére. Természetesen éppen Indiában nagyon szűklátókörűnek bizonyulna minden bizonyítási kísérlet arra, hogy — például — gazdasági segítséget csakis mi adnánk. Ez nem így van. Ha szemügyre vesszük azokat a statisztikákat, amelyek India adósságait mutatják, de még azokat is, amelyeken a vissza nem fizetendő segélyek sorakoznak, akkor a szocialista világ csak egyike a közreműködőknek. A politikai értékelése a tetteknek ott válik el a számoktól, ahol azt kezdi el firtatni az érdeklődő, hogy ki milyen impulzusokkal segítette ezt az országot az elmúlt harminc évben. E tekintetben ugyanis cáfolhatatlanul mi vezetünk. Illetve ez nem is pontos meghatározás. Az igazság az, hogy csakis a szovjet fellépés késztette a másik oldalt arra, hogy ne kizárólag, s ne teljesen gátlástalanul orientálódjon az extraprofilra, hanem olykor áldozzon is valamit. Egyszer majd eljön az ideje annak is, hogy a történészek kimutassák, milyen hallatlanul merész lépés volt Nehrutól az ötvenes évek közepén teljes fordulatot tenni a világpolitikai orientációban, a Nyugattól el és a Szovjetunió felé. Olyan időpontban, amikor az évi kereskedelmi forgalom India és a Szovjetunió között — mai számokban kifejezve — néhány millió dollárnyi volt, s India látszólag kimozdíthatatlanul szorult be a kapitalista világpiac nagy tartópillérei közé. Ma már miért ne mondhatnék ki, hogy nagyobb volt az akarata és az elszántsága az akkor cselekvő államférfiaknak, mint a pénzben és anyagi cselekvőképességben kimutatható ereje. De — úgy látszik — a fantáziának olykor valóban meg kell előznie a főkönyvekből levonható száraz következtetéseket. Hol vagyunk ettől? Indiának a nyolcvanas évek elején a legfontosabb gazdasági partnere már a Szovjetunió. A szocialista világ természetesen nem túlnyomó, de már döntő hányadot mondhat magáénak. A további együttműködés most már nem egy-egy, időközben legendás hírnévre szert tett gyárra korlátozódik, hanem a felek iparágakban gondolkodnak, s olyan összegben, mint ezúttal, Leonyid Brezsnyev látogatásának napjaiban: a Szovjetunió több mint ötmilliárd rúpia beruházási hitelt folyósít a következő években, miközben a két ország kereskedelmének értékét is milliárdokban számítják. Mit kapunk mi cserébe azért, hogy ennek a nagy nemzetnek megbízható partnerei voltunk függetlensége első percétől kezdve, s szövetségesei vagyunk abban az értelemben is, amiről a szovjet államfő itt nagyon nyíltan beszélt: India védelmi képessége ma már a lényeget tekintve szovjet technológiára támaszkodva mondható megbízhatónak s világpolitikailag hatékonynak. Leonyid Brezsnyev Indiában higgadtan reagáló, magabiztos és ezért megbízható partnerekkel tárgyalt. A Szovjetunió egyetértésben tudhatja magát Indiával abban, hogy a hetvenes évek értelmes kompromiszszumainak az enyhülést biztosító útjára minden mást megelőzően a fegyverkezési verseny lefékezésével lehet és kell viszszatérni. Moszkvában abból indulhatnak ki, hogy India — s nyomában bizonyára még jó néhány el nem kötelezett ország — nem megy bele abba a játszmába, melynek szervezői azt akarják elfogadtatni a világgal, hogy a kelet—nyugati feszültség fő góca Kabul. Indiában az emberek — érthetően — érzelmileg is reagálnak arra, hogy mi történik a közvetlen szomszédságukban, állomásoznak-e egy nagyhatalom katonái valamely el nem kötelezett ország földjén, vagy sem. De India kormánya az emberek többségének az egyetértésével helyezkedhetett arra az álláspontra, hogy Afganisztánban két lehetőség van. Az egyik a forradalom teremtette viszonyok konszolidálása, a másik pedig valami olyan szélsőségesen reakciós, a muzulmán törzsi rendszert feltámasztó fordulat, amely nem kevésbé veszélyeztetné India belső biztonságát, mint a Szovjetunió déli határait. Gazdaságfejlesztésben és tudományos együttműködésben, a világpolitikai elhelyezkedésben és alapvető világgazdasági folyamatok megítélésében az érdekek a mozgatórugói ennek az együttműködésnek. Szerencse, hogy India élén olyan emberek állnak, akiknek érzelmeiken és hajlamaikon sem kell erőszakot tenniük, hogy ezeket az érdekeket hagyják érvényesülni. Hajdú János