Népszabadság, 1981. július (39. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
8 NÉPSZABADSÁG 1981. július 19., vasárnap Emléküket a déli harangszó őrizze meg... A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADAL 525. ÉVFORDULÓJÁN öt és negyed századdal ezelőtt Belgrád vára, vagy ahogy az akkori magyarok nevezték, Nándorfehérvár alatt az addigi idők leghatalmasabb török hadereje gyűlt össze. Egykorú források 150—200 ezer, sőt kétannyi emberről szóltak. II. Mohamed szultán a birodalom haderejének színejavát sorakoztatta fel a Duna és a Száva közötti földháton a válogatott sereget, válogatott hadfelszereléssel. A feudalizmuskori Magyarországot addigi történetének legnagyobb veszedelme fenyegette. Az oszmán-török birodalom hódításainak útjába kerülve olyan állammal találta szemben magát, amely a kor legnagyobb katonai erejével világuralmi törekvéseit a meghódított népek tartós leigázásával és kirablásával akarta megvalósítani. 1456 júliusátél évszázados „előcsatározás” után a török terjeszkedési politikában és a magyar önálló államiság történetében is fordulópont volt. Az ellenség az ország kapujában Az oszmán-török állam, amely a XIII. század végén Kisázsiában vert gyökeret — nevét a szeldzsuk-török szultánok uralmát lerázó Oszmán fejedelemtől nyerte —, példátlan gyorsasággal kezdett terjeszkedni. Száz év alatt leigázta Kisázsia országait, s a XIV. század közepétől már Európa, a Balkán félsziget lett a hódítások fő célpontja: szétzúzta a feudális szétforgácsoltságban vergődő, az egymás elleni hadakozásban is meggyöngült görög, bolgár és szerb államot. A XIV. század végére az oszmán hódítás megfékezése európai politikai ügy lett: a különbözőségeivel együtt is társadalmi berendezkedésében, vallásában és kultúrájában nagyjából egységes feudális Európa a hódítók fogadására készült fel. Kivált azután került a török terjeszkedés a kontinens diplomáciájának középpontjába, miután 1389-ben Rigómezőnél a törökök szétzúzták a magyar csapatoktól is támogatott erős északbalkáni szövetséget. Zsigmond magyar király ki is használta a külföld érdekeltségét a török visszaverésében, és 1396-ban, főképpen francia és burgundiai támogatással, megsemmisítő vereséget akart mérni a hódítókra, de „Európa lovagi országainak színe-virága” Nikápolynál csúfos vereséget szenvedett. Európa lovagjait ezután már semmi áron nem lehetett keresztes háborúba vinni, de a XV. században a közös katonai fellépést már a kontinens politikai-hatalmi viszonyai is gyakorlatilag lehetetlenné tették: fokozatosan élesedett Franciaország, a német—római császárság és a pápai udvar hatalmi rivalizálása. A török hódítás megállítása a részben már meghódított dél- és délkelet-európai népekre várt, meg arra a Magyarországra, amely sem akkori államszervezettségét, sem haderejét tekintve nem számíthatott tartós sikerre. Magyarországon — mint általában a feudális államban — a fegyverviselés monopóliuma a nemességé volt. A főuraknak ugyan volt állandó hadseregük — bandériumuk —, ezeket azonban jobbára csak a feudális pártharcokban használták fel. A főúri bandériumokból álló magyar seregekkel szemben a török haderő — bár annak gerincét is feudális elemek alkották — nemcsak számban, hanem ütőerejével is felülmúlta a kelet- és délkelet-európai hadseregeket. Emiatt sem járhatott sikerrel Zsigmond utolsó kísérlete, hogy a határ menti Galambóc visszafoglalásával útját állja a törökök várható magyarországi terjeszkedésének. Rendkívül súlyossá vált a helyzet a Zsigmond halálát (1437) követő hatalmi viszálykodás nyomán. Miközben a szerb állam addig megmaradt része is elesett, Magyarországon trónkövetelők és nagyúri pártok marcangolták egymást, lesben állt a koronára III. (Habsburg) Frigyes német császár, s nem ültek el a trónharcok a Jagelló I. Ulászló királylyá koronázásával sem. A harmincas évek második felétől a feudális anarchiától pusztított és szétforgácsolt Magyarországon egyetlen név volt, amely a török ellenében a siker reményét adta: Hunyadi Jánosé. Hunyadi, aki — egyik politikai ellenfele, a német császár titkára írta róla: „nem származott nagy nemzetségből, de fegyverei annál nagyobbá tették” — első, igazán nagy hadi sikerét 1439-ben érte el a Szörény vidéki várak megvédelmezésével. Sikereit birtokadományok kísérték és fontos katonai-hatalmi megbízatások: Szörényi bán, erdélyi vajda, temesi ispán, majd nándorfehérvári főkapitány. Ez a három, országos tisztség Magyarország első „zászlósává”, azaz seregvezető főtisztjévé tette. De nemcsak óriásira nőtt hatalma különböztette meg őt az ország többi zászlósurától: tisztségeinek, birtokainak roppant jövedelmét, egész magánhadseregének erejét a török elleni harc szolgálatába állította. Hunyadinak ahhoz is volt bátorsága, hogy a fenyegetettség óráiban közfelkelést hirdessen meg, és — amint a feljegyzés írja — 1442-ben az Erdélyre rátörő Mezid bég ellen Gyulafehérvárott „hadba hívja a székelyeket, a parasztokat és a városlakókat is”. Várna és következményei A számottevő erővel támadó török seregek elleni győzelmek sorozata az európai politikában is kedvezően éreztette hatását. Elcsitultak a trónviszályok, a Habsburg-ház is fegyverszünetre kényszerült, és a viszonylagos belső béke lehetőséget teremtett Hunyadinak a nagy terv megvalósítására: a törökellenes európai — a valóságban kelet- és délkelet-európai — ellentámadás megindítására. A nevezetes „hosszú hadjárat” 1443 őszén indult meg. A magyar hadak mellett csatába indultak a lengyel és moldvai csapatok, és csatlakozott Hunyadihoz az országától megfosztott szerb fejedelem, Brankovics serege is. A hadsereg föltartóztathatatlanul tört előre: átkelt a Moraván, fölszabadította Nist, Szófiát, egymás után verte szét a török csapatokat, majd a kemény téllel járó viszontagságok ellenére — igaz, erősen megfogyatkozva — 1444 januárjában Hunyadi győzelemmel fejezte be a hadjáratot. A siker mámora és a velenceiek balkáni érdekeltségét szívén viselő pápa közbenjárása azonban arra vette rá Hunyadit, hogy fölrúgva a Magyarország számára rendkívül előnyös békét, még az év őszén — az 1443-as háborúban részt vett erőknél lényegesen kisebb létszámú sereggel — megindítsa a súlyos várnai vereséggel végződő újabb hadjáratot, amely a korábbi sikerek majd minden eredményét elveszejtette. Várna után — Ulászló király is a csatamezőn lelte halálát — újult erővel lángoltak föl a trónharcok, s a főúri családok garázdálkodása nyomán az anarchia olyan mérvű lett, hogy a német császár már említett titkára ezt írhatta le jelentésében: „A magyar állam megrendült, összeomlott, részekre szakadozott, és a részek között alig van kapcsolat...” ■Habsburg Frigyes leplezetlen trónigényei és a török erőteljes támadásai a Balkánon arra késztették az országtanácsot, hogy engedjen a Hunyadi-pártnak, és 1446-ban a törökverőt kormányzóvá válassza. Hogy e méltóság mekkora tényleges hatalommal járt az oligarchák — az országrészeket ellenőrizetlenül uraló főurak — Magyarországán, azt tragikus példával bizonyítja Hunyadi 1448-as — megint csak Rigómezőnél — vereséggel végződő hadjárata. A magyar főurak semmi támogatást nem adtak a hadjárathoz, sőt Hunyadi legnagyobb ellenfele, Cill és Ulrik, arra is rávette rokonát, Brankovics szerb fejedelmet, hogy szembeforduljon Hunyadival, és haditerveit elárulja a szultánnak. Az intrikák sikert is értek: Hunyadi helyzete megingott, s a Csileiek 1452-ben V. Lászlóként a trónszékbe ültethették a nemzetségfő gyermek unokaöccsét. A tisztségéről leköszönt Hunyadi változatlanul a legmagasabb rangú főúr maradt: a király kénytelen volt kinevezni országos főkapitánnyá és „a királyi jövedelmek kezelőjévé”. Ez utóbbi cím azt jelentette, hogy az uralkodó voltaképpen haszonbérletbe adta az országot Hunyadinak, évi 24 ezer aranyért — ennyit juttatott a főkapitány a királynak az udvartartás költségeire — lemondott magyarországi jövedelmeiről. Mindazonáltal az anarchiától és belső viszályoktól meggyöngült ország sebeit nem lehetett palástolni, s a szultán az ötvenes évek elejétől olyan hadjáratsorozatra készült, amelynek célpontja már Magyarország lett. Az európai vészharangot akkor kongatták meg, amikor az új szultán, II. Mohamed ostroma alatt 1453 májusában elesett Konstantinápoly, „a világ királynője”, a bizánci császárság utolsó bástyája. A bizánci birodalom porba hullásának hírére élénk diplomáciai előkészületek indultak meg a német, az itáliai, a francia és a pápai udvarban, gyakorlatilag azonban semmi sem történt a fenyegetett Magyarország megerősítésére. „Soha a törököket így meg nem verték .. Nem kétséges, hogy a következő nagy erejű támadás az ország kulcsának tartott Nándorfehérvár ellen indul meg. Bár a várt támadás csak később következett be, 1456 nyaráig, a nándorfehérvári ütközetig, a török fogadtatására készült nagyszabású tervekből alig valósult meg valami. Hunyadi a támadás hírére ötezer főnyi zsoldossereget küldött Nándorfehérvárra, s a vár parancsnokságát sógorára, Szilágyi Mihályra bízta. Európa több országa az ostrom közeledtére keresztes háborút hirdetett meg. Németországban, Itáliában csapatok gyülekeztek, de többségük nem jutott el Nándorfehérvárig. Érkeztek viszont katonák és népfelkelők Csehországból, Lengyelországból, Moldvából s főleg Szerbiából meg más balkáni országból. A király Magyarországon is meghirdette a keresztes háborút. A pápa megbízottja, Kapisztrán János eleinte fontosabbnak tekintette a görögkeletiek átkeresztelését, mint a hadseregszervezést. A toborzás csak akkor járt nagyobb eredményekkel, amikor tevékenységének színterét áthelyezte a Délvidékre. Amennyire lassan csordogált a külföldi keresztesek segítsége és akadozott az itthoni toborzás, annyira gyorsan kapott fegyverre az ország — de főleg a Nándorfehérvár környékén élő — parasztsága. Kapisztrán hívására július 7. és 14. között 18 ezer keresztes gyűlt össze Szalánkeménnél, de addigra a török haderő már elözönlötte a Duna és a Száva közötti síkságot, és ágyúkkal lőtte a pestistől és éhínségtől is pusztított, körülzárt várat Július 14-én az addig kereskedésre használt gályákból sebtében felállított flotta ötórás küzdelemben szétverte és részben megsemmisítette a törökök hajóraját, s a keresztesek előtt megnyílt az út a szorongatott várhoz. A döntő összecsapás napja július 21. volt, sőt a véres harc a következő nap reggeléig tartott. A törökök ismételt rohamokkal bevették a külső vár védővonalát, s harcosaik a belső várat ostromolták, zászlótartók megmászták a tornyokat. Ismeretes Hunyadi régi vitézének, Dugovics Titusznak a hőstette: miután nem bírt a török zászlótartóval, azt magával ragadva taszította le a mélybe. A vár védőinek ismételt ellentámadásai visszavetették az ellenséget. Július 22-én Hunyadiék, megelőzve az újabb ostromot, ellentámadásba indultak, szétszórták a török derékhadát, és végleg elfoglalták ágyúikat. A csatatér az imént még ostromlottak kezén maradt. Újabb támadásra már nem volt ereje a töröknek. „Soha a törököket így meg nem verték, s a végromláshoz soha közelebb nem voltak, mint ezen ütközet után” — olvasható az egykori helyszíni feljegyzésből. Nándorfehérvár diadala után sokan azt hitték: elérkezett az idő, amikor a hódítókat nemcsak megállítani lehet, hanem ki is szoríthatók Európából. A nagy tervekből azonban nem lett semmi. A keresztes hadsereg felbomlott, Hunyadi hadseregének zömét — sőt magát is — az országon végigvonuló járvány ragadta el. A győzelem így is óriási jelentőségű volt: egy időre a Balkán fölötti Európa föllélegezhetett — a hős védők emlékére ezért rendelte el a pápa a déli harangzúgást —, két emberöltőre visszavetette a török Magyarország elleni támadását, egy történelmi korszakra példát szolgáltatott a törökellenes nemzeti mozgalmaknak, s bizonyítékát adta a hazáját védelmező nép erejének. Mert Mohamedet, a hódítót — amint a század nagy krónikása, Turóczi János írta — „paraszti kéz verte le, járatosabb a kapu, mint a fegyver forgatásában, s ki sok kürt, harci dob hangja mellett, nagy vigassággal jött, búsan, és csendjében, rútul futamodott meg”. Papp Gábor Hunyadi János, a törökverő. A hódító, II. Mohamed. A nagy győzelem színtere egy XVI. századi metszeten. A Fehér út és Pillangó utca között jól halad a pályafelújítás a metrónál Az előkészítő munkálatok után, július 13-án megkezdődött, s ma befejeződik a kelet-nyugati metróvonal Fehér út és Pillangó utca közötti szakaszán a pályarekonstrukció első szakasza. Az osztrák Plasser-cég nagy teljesítményű ágyazatrostáló gépe a jobb oldali sínpáron haladva hetven centiméter mélyen rendezi maga alatt a talajt, az ágyazatot, kiemelve, megtisztítja az apró, szemcsés hulladéktól és szeméttől, a megfelelő nagyságú darabokat pedig visszadobja. A hétfőn, július 20-án kezdődő második fázisban a kiszedett anyagot pótolják, majd a munka befejező szakaszában az ágyazat tömörítése, szabályozása következik. Ezután a bal oldali sínpáron megismétlik ugyanezeket a munkálatokat. A nyújtott műszakban, éjszaka végzett pályafelújítás lényegében nem zavarja a megszokott forgalmi rendet, amely a Déli pályaudvar és a Népstadion között változatlan; a vonatok két és negyed percenként követik egymást. A Pillangó utca és a Fehér út közötti szakaszon is csak negyvenöt másodperccel kell többet várakozni egy-egy szerelvényre, a két állomás között pótvágányon bonyolítják le a forgalmat. A pályafelújítás teljes befejezését augusztus végére ígérik a metró üzemigazgatóságán. (MTI) Több baromfihús Vas megyéből bővítik a feldolgozó üzemet Továbbfejlesztik Sárváron a Baromfifeldolgozó Vállalatot. A piackutatás szerint a baromfihús a következő években is kelendő lesz. Ezért, főleg az exportárualap bővítése érdekében, 140 millió forintot fordítanak a fejlesztésre. A vállalat körmendi telepén a törzslibatartás helyett csirkehizlalásra térnek át. A Vas megyei gazdaságok naposliba-ellátását ugyanis a Győr- Sopron megyei keltetőállomások vállalták. A telepet alkalmassá teszik évi 2,4 millió csirke hizlalására. Jelentősen bővítik a hűtőházat, s folyamatos fagyasztóalagutat is felszerelnek, így a csomagolás után az árut azonnal mélyhűthetik, s a hűtési idő a jelenlegi hat-hét óráról 3,8 órára csökken. Automatizálják az üzemben az anyagmozgatást is, gépesítik a csirkecsomagolást. A fejlesztési programot 1983 tavaszáig megvalósítják, s ennek eredményeként a vállalatnál feldolgozott baromfi mennyisége eléri az évi 31 ezer tonnát. Ennek mintegy hatvan százalékát exportra szállítják. (MTI) Nemzetközi Tisza túra Tivadartól Szegedig Hat ország másfél száz vízi túrázója jelezte részvételét az idei, sorrendben tizennegyedik nemzetközi Tiszatúrára. A mezőny ezúttal Tivadarnál száll vízre. A táborverés után, mintegy próbaútként, a csónakosok, kajakosok és kenusok rövid kiruccanást tesznek Tivadarból Szatmárcsekére, hogy eközben szokják a vizet és egymás tempóját. Július 27-én rajtol a vízi mezőny, hogy augusztus 15-ig, 530 kilométer megtétele után, elérjék a túra végcélját, Szegedet. A részvevők útközben felkeresik Vásárosnamény, Tokaj, Szolnok és Szentes nevezetességeit, megismerkednek a Tisza mentén levő irodalmi és történelmi emlékhelyekkel. A Szabolcs-Szatmár megyei Természetbarát Szövetség által szervezett túrára menet közben Tokajnál és Szolnokon is lehet jelentkezni. Játéknap a lakótelepen Kaposvár legújabb lakótelepének Búzavirág utcai játszóterére telepedtek ki tegnap a Killián György ifjúsági és úttörő művelődési központ munkatársai. Zeneszóval csalogatták az éppen nem nyaraló kicsinyeket a közös játékra. Csaknem kétszáz gyermek gyűlt össze, akik számára változatos programról gondoskodtak. A kislányok például makramédveket, könyvjelzőket, szatyrokat készítettek, a kisfiúk papírból repülőmodelleket vágtak, röptettek, s kis távirányítású autókkal ügyeskedtek. Sokan jelentkeztek a görkorcsolya-, illetve a kerékpárversenyre. Nemcsak az így nyert apró jutalmakkal, hanem az agyagozás során formázott kedves tárgyakkal, a fiatal dalosok klubjának tagjaitól tanult szép népdalokkal gazdagodva tértek haza ezen a napon a kaposvári gyerekek, hátrahagyva az aszfaltrajzverseny színes emlékeit. (MTI)