Népszabadság, 1981. július (39. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

8 NÉPSZABADSÁG 1981. július 19., vasárnap Emléküket a déli harangszó őrizze meg... A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADAL 525. ÉVFORDULÓJÁN öt és negyed századdal ezelőtt Belgrád vára, vagy ahogy az akkori magyarok nevezték, Nándorfehérvár alatt az addigi idők leghatalmasabb török hadereje gyűlt össze. Egykorú források 150—200 ezer, sőt kétannyi emberről szóltak. II. Mohamed szul­tán a birodalom haderejének színe­­javát sorakoztatta fel a Duna és a Száva közötti földháton a válogatott sereget, válogatott hadfelszereléssel. A feudalizmuskori Magyarországot addigi történetének legnagyobb ve­szedelme fenyegette. Az oszmán-tö­rök birodalom hódításainak útjába kerülve olyan állammal találta szemben magát, amely a kor legna­gyobb katonai erejével világuralmi törekvéseit a meghódított népek tar­tós leigázásával és kirablásával akarta megvalósítani. 1456 júliusátél évszázados „előcsatározás” után a tö­rök terjeszkedési politikában és a magyar önálló államiság történeté­ben is fordulópont volt. Az ellenség az ország kapujában Az oszmán-török állam, amely a XIII. század végén Kisázsiában vert gyökeret — nevét a szeldzsuk-török szultánok uralmát lerázó Oszmán fe­jedelemtől nyerte —, példátlan gyor­sasággal kezdett terjeszkedni. Száz év alatt leigázta Kisázsia országait, s a XIV. század közepétől már Európa, a Balkán félsziget lett a hódítások fő célpontja: szétzúzta a feudális szét­­forgácsoltságban vergődő, az egymás elleni hadakozásban is meggyöngült görög, bolgár és szerb államot. A XIV. század végére az oszmán hódítás megfékezése európai politikai ügy lett: a különbözőségeivel együtt is társadalmi berendezkedésében, vallásában és kultúrájában nagyjá­ból egységes feudális Európa a hódí­tók fogadására készült fel. Kivált azután került a török terjeszkedés a kontinens diplomáciájának közép­pontjába, miután 1389-ben Rigóme­zőnél a törökök szétzúzták a magyar csapatoktól is támogatott erős észak­balkáni szövetséget. Zsigmond magyar király ki is hasz­nálta a külföld érdekeltségét a török visszaverésében, és 1396-ban, főkép­pen francia és burgundiai támoga­tással, megsemmisítő vereséget akart mérni a hódítókra, de „Európa lova­gi országainak színe-virága” Niká­­polynál csúfos vereséget szenvedett. Európa lovagjait ezután már semmi áron nem lehetett keresztes háború­ba vinni, de a XV. században a kö­zös katonai fellépést már a konti­nens politikai-hatalmi viszonyai is gyakorlatilag lehetetlenné tették: fo­kozatosan élesedett Franciaország, a német—római császárság és a pápai udvar hatalmi rivalizálása. A török hódítás megállítása a részben már meghódított dél- és délkelet-európai népekre várt, meg arra a Magyar­­országra, amely sem akkori állam­szervezettségét, sem haderejét te­kintve nem számíthatott tartós si­kerre. Magyarországon — mint általában a feudális államban — a fegyvervi­­selés monopóliuma a nemességé volt. A főuraknak ugyan volt állandó had­seregük — bandériumuk —, ezeket azonban jobbára csak a feudális párt­harcokban használták fel. A főúri bandériumokból álló magyar sere­gekkel szemben a török haderő — bár annak gerincét is feudális elemek alkották — nemcsak számban, hanem ütőerejével is felülmúlta a kelet- és délkelet-európai hadseregeket. Emiatt sem járhatott sikerrel Zsigmond utol­só kísérlete, hogy a határ menti Ga­­lambóc visszafoglalásával útját állja a törökök várha­tó magyarországi terjeszkedésének. Rendkívül súlyos­sá vált a helyzet a Zsigmond halá­lát (1437) követő hatalmi viszály­kodás nyomán. Mi­közben a szerb ál­lam addig meg­maradt része is el­esett, Magyaror­szágon trónköve­telők és nagyúri pártok marcan­golták egymást, lesben állt a ko­ronára III. (Habs­burg) Frigyes né­met császár, s nem ültek el a trón­harcok a Jagelló I. Ulászló király­­lyá koronázásával sem. A harmincas évek második fe­létől a feudális anarchiától pusz­tított és szétfor­gácsolt Magyaror­szágon egyetlen név volt, amely a török ellenében a siker reményét adta: Hunyadi Já­nosé. Hunyadi, aki — egyik politikai el­lenfele, a német császár titkára írta róla: „nem származott nagy nem­zetségből, de fegyverei annál na­gyobbá tették” — első, igazán nagy hadi sikerét 1439-ben érte el a Szö­rény vidéki várak megvédelmezésé­­vel. Sikereit birtokadományok kísér­ték és fontos katonai-hatalmi megbí­zatások: Szörényi bán, erdélyi vajda, temesi ispán, majd nándorfehérvári főkapitány. Ez a három, országos tisztség Magyarország első „zászlósá­vá”, azaz seregvezető főtisztjévé tet­te. De nemcsak óriásira nőtt hatalma különböztette meg őt az ország többi zászlósurától: tisztségeinek, birtokai­nak roppant jövedelmét, egész ma­gánhadseregének erejét a török elle­ni harc szolgálatába állította. Hunya­dinak ahhoz is volt bátorsága, hogy a fenyegetettség óráiban közfelkelést hirdessen meg, és — amint a fel­jegyzés írja — 1442-ben az Erdélyre rátörő Mezid bég ellen Gyulafehér­­várott „hadba hívja a székelyeket, a parasztokat és a városlakókat is”. Várna és következményei A számottevő erővel támadó török seregek elleni győzelmek sorozata az európai politikában is kedvezően éreztette hatását. Elcsitultak a trón­viszályok, a Habsburg-ház is fegy­verszünetre kényszerült, és a vi­szonylagos belső béke lehetőséget te­remtett Hunyadinak a nagy terv megvalósítására: a törökellenes euró­pai — a valóságban kelet- és dél­kelet-európai — ellentámadás meg­indítására. A nevezetes „hosszú hadjárat” 1443 őszén indult meg. A magyar ha­dak mellett csatába indultak a len­gyel és moldvai csapatok, és csatla­kozott Hunyadihoz az országától megfosztott szerb fejedelem, Branko­­vics serege is. A hadsereg föltartóz­tathatatlanul tört előre: átkelt a Mo­­raván, fölszabadította Nist, Szófiát, egymás után verte szét a török csa­patokat, majd a kemény téllel járó viszontagságok ellenére — igaz, erő­sen megfogyatkozva — 1444 január­jában Hunyadi győzelemmel fejezte be a hadjáratot. A siker mámora és a velenceiek balkáni érdekeltségét szívén viselő pápa közbenjárása azonban arra vette rá Hunyadit, hogy fölrúgva a Ma­gyarország számá­ra rendkívül elő­nyös békét, még az év őszén — az 1443-as háború­ban részt vett erőknél lényege­sen kisebb létszá­mú sereggel — megindítsa a sú­lyos várnai vere­séggel végződő újabb hadjáratot, amely a korábbi sikerek majd min­den eredményét elveszejtette. Várna után — Ulászló király is a csatamezőn lelte halálát — újult erővel lángoltak föl a trónharcok, s a főúri csalá­dok garázdálko­dása nyomán az anarchia olyan mérvű lett, hogy a német császár már említett titkára ezt írhatta le jelenté­sében: „A magyar állam megrendült, összeomlott, ré­szekre szakadozott, és a részek kö­zött alig van kapcsolat...” ■Habsburg Frigyes leplezetlen trón­igényei és a török erőteljes támadá­sai a Balkánon arra késztették az or­szágtanácsot, hogy engedjen a Hu­nyadi-pártnak, és 1446-ban a török­verőt kormányzóvá válassza. Hogy e méltóság mekkora tényleges hata­lommal járt az oligarchák — az or­szágrészeket ellenőrizetlenül uraló főurak — Magyarországán, azt tragi­kus példával bizonyítja Hunyadi 1448-as — megint csak Rigómezőnél — vereséggel végződő hadjárata. A magyar főurak semmi támogatást nem adtak a hadjárathoz, sőt Hunya­di legnagyobb ellenfele, Cill és Ulrik, arra is rávette rokonát, Brankovics szerb fejedelmet, hogy szembefordul­jon Hunyadival, és haditerveit el­árulja a szultánnak. Az intrikák si­kert is értek: Hunyadi helyzete meg­ingott, s a Csileiek 1452-ben V. Lászlóként a trónszékbe ültethették a nemzetségfő gyermek unokaöccsét. A tisztségéről leköszönt Hunyadi változatlanul a legmagasabb rangú főúr maradt: a király kénytelen volt kinevezni országos főkapitánnyá és „a királyi jövedelmek kezelőjévé”. Ez utóbbi cím azt jelentette, hogy az uralkodó voltaképpen haszonbérlet­be adta az országot Hunyadinak, évi 24 ezer aranyért — ennyit juttatott a főkapitány a királynak az udvartar­tás költségeire — lemondott magyar­­országi jövedelmeiről. Mindazonáltal az anarchiától és belső viszályoktól meggyöngült or­szág sebeit nem lehetett palástolni, s a szultán az ötvenes évek elejétől olyan hadjáratsorozatra készült, amelynek célpontja már Magyaror­szág lett. Az európai vészharangot akkor kongatták meg, amikor az új szultán, II. Mohamed ostroma alatt 1453 májusában elesett Konstantiná­poly, „a világ királynője”, a bizánci császárság utolsó bástyája. A bizánci birodalom porba hullásának hírére élénk diplomáciai előkészületek in­dultak meg a német, az itáliai, a francia és a pápai udvarban, gyakor­latilag azonban semmi sem történt a fenyegetett Magyarország megerősí­tésére. „Soha a törököket így meg nem verték .. Nem kétséges, hogy a következő nagy erejű támadás az ország kul­csának tartott Nándorfehérvár ellen indul meg. Bár a várt támadás csak később következett be, 1456 nyaráig, a nándorfehérvári ütközetig, a török fogadtatására készült nagyszabású tervekből alig valósult meg valami. Hunyadi a támadás hírére ötezer főnyi zsoldossereget küldött Nándor­fehérvárra, s a vár parancsnokságát sógorára, Szilágyi Mihályra bízta. Európa több országa az ostrom köze­ledtére keresztes háborút hirdetett meg. Németországban, Itáliában csa­patok gyülekeztek, de többségük nem jutott el Nándorfehérvárig. Érkeztek viszont katonák és népfelkelők Cseh­országból, Lengyelországból, Mold­vából s főleg Szerbiából meg más balkáni országból. A király Magyarországon is meg­hirdette a keresztes háborút. A pápa megbízottja, Kapisztrán János elein­te fontosabbnak tekintette a görög­keletiek átkeresztelését, mint a had­seregszervezést. A toborzás csak ak­kor járt nagyobb eredményekkel, amikor tevékenységének színterét át­helyezte a Délvidékre. Amennyire lassan csordogált a külföldi keresz­tesek segítsége és akadozott az itt­honi toborzás, annyira gyorsan ka­pott fegyverre az ország — de főleg a Nándorfehérvár környékén élő — parasztsága. Kapisztrán hívására július 7. és 14. között 18 ezer keresztes gyűlt össze Szalánkeménnél, de addigra a török haderő már elözönlötte a Duna és a Száva közötti síkságot, és ágyúkkal lőtte a pestistől és éhínségtől is pusz­tított, körülzárt várat Július 14-én az addig kereskedésre használt gá­lyákból sebtében felállított flotta öt­órás küzdelemben szétverte és rész­ben megsemmisítette a törökök ha­jóraját, s a keresztesek előtt megnyílt az út a szorongatott várhoz. A döntő összecsapás napja július 21. volt, sőt a véres harc a következő nap regge­léig tartott. A törökök ismételt roha­mokkal bevették a külső vár védő­vonalát, s harcosaik a belső várat ost­romolták, zászlótartók megmászták a tornyokat. Ismeretes Hunyadi régi vi­tézének, Dugovics Titusznak a hős­tette: miután nem bírt a török zászló­tartóval, azt magával ragadva taszí­totta le a mélybe. A vár védőinek ismételt ellentáma­dásai visszavetették az ellenséget. Jú­lius 22-én Hunyadiék, megelőzve az újabb ostromot, ellentámadásba in­dultak, szétszórták a török derékha­dát, és végleg elfoglalták ágyúikat. A csatatér az imént még ostromlottak kezén maradt. Újabb támadásra már nem volt ereje a töröknek. „Soha a törököket így meg nem verték, s a végromláshoz soha közelebb nem voltak, mint ezen ütközet után” — olvasható az egykori helyszíni fel­jegyzésből. Nándorfehérvár diadala után so­kan azt hitték: elérkezett az idő, amikor a hódítókat nemcsak megállí­tani lehet, hanem ki is szoríthatók Európából. A nagy tervekből azon­ban nem lett semmi. A keresztes hadsereg felbomlott, Hunyadi hadse­regének zömét — s­őt magát is — az országon végigvonuló járvány ragad­ta el. A győzelem így is óriási jelen­tőségű volt: egy időre a Balkán fölöt­ti Európa föllélegezhetett — a hős védők emlékére ezért rendelte el a pápa a déli harangzúgást —, két em­beröltőre visszavetette a török Ma­gyarország elleni támadását, egy történelmi korszakra példát szolgál­tatott a törökellenes nemzeti mozgal­maknak, s bizonyítékát adta a hazá­ját védelmező nép erejének. Mert Mohamedet, a hódítót — amint a század nagy krónikása, Turóczi Já­nos írta — „paraszti kéz verte le, já­ratosabb a kapu, mint a fegyver for­gatásában, s ki sok kürt, harci dob hangja mellett, nagy vigassággal jött, búsan, és csendjében, rútul futamo­­dott meg”. Papp Gábor Hunyadi János, a törökverő. A hódító, II. Mohamed. A nagy győzelem színtere egy XVI. századi metszeten. A Fehér út és Pillangó utca között jól halad a pályafelújítás a metrónál Az előkészítő munkálatok után, jú­lius 13-án megkezdődött, s ma befe­­jeződik a kelet-nyugati metróvonal Fehér út és Pillangó utca közötti szakaszán a pályarekonstrukció első szakasza. Az osztrák Plasser-cég nagy telje­sítményű ágyazatrostáló gépe a jobb oldali sínpáron haladva hetven cen­timéter mélyen rendezi maga alatt a talajt, az ágyazatot, kiemelve, meg­tisztítja az apró, szemcsés hulladék­tól és szeméttől, a megfelelő nagysá­gú darabokat pedig visszadobja. A hétfőn, július 20-án kezdődő má­sodik fázisban a kiszedett anyagot pótolják, majd a munka befejező sza­kaszában az ágyazat tömörítése, sza­bályozása következik. Ezután a bal oldali sínpáron megismétlik ugyan­ezeket a munkálatokat. A nyújtott műszakban, éjszaka végzett pályafelújítás lényegében nem zavarja a megszokott forgalmi rendet, amely a Déli pályaudvar és a Népstadion között változatlan; a vonatok két és negyed percenként követik egymást. A Pillangó utca és a Fehér út közötti szakaszon is csak negyvenöt másodperccel kell többet várakozni egy-egy szerelvényre, a két állomás között pótvágányon bo­nyolítják le a forgalmat. A pályafelújítás teljes befejezését augusztus végére ígérik a metró üzemigazgatóságán. (MTI) Több baromfihús Vas megyéből bővítik a feldolgozó üzemet Továbbfejlesztik Sárváron a Ba­romfifeldolgozó Vállalatot. A piacku­tatás szerint a baromfihús a követ­kező években is kelendő lesz. Ezért, főleg az exportárualap bővítése ér­dekében, 140 millió forintot fordíta­nak a fejlesztésre. A vállalat körmendi telepén a törzs­­libatartás helyett csirkehizlalásra tér­nek át. A Vas megyei gazdaságok naposliba-ellátását ugyanis a Győr- Sopron megyei keltetőállomások vál­lalták. A telepet alkalmassá teszik évi 2,4 millió csirke hizlalására. Je­­­­lentősen bővítik a hűtőházat, s folya­matos fagyasztóalagutat is felszerel­nek, így a csomagolás után az árut azonnal mélyhűthetik, s a hűtési idő a jelenlegi hat-hét óráról 3,8 órára csökken. Automatizálják az üzem­ben az anyagmozgatást is, gépesítik a csirkecsomagolást. A fejlesztési programot 1983 ta­vaszáig megvalósítják, s ennek ered­ményeként a vállalatnál feldolgozott baromfi mennyisége eléri az évi 31 ezer tonnát. Ennek mintegy hatvan százalékát exportra szállítják. (MTI) Nemzetközi Tisza túra Tivadartól Szegedig Hat ország másfél száz vízi túrázó­ja jelezte részvételét az idei, sorrend­ben tizennegyedik nemzetközi Tisza­­túrára. A mezőny ezúttal Tivadarnál száll vízre. A táborverés után, mint­egy próbaútként, a csónakosok, ka­jakosok és kenusok rövid kiruccanást tesznek Tivadarból Szatmárcsekére, hogy eközben szokják a vizet és egy­más tempóját. Július 27-én rajtol a vízi mezőny, hogy augusztus 15-ig, 530 kilométer megtétele után, elérjék a túra vég­célját, Szegedet. A részvevők útköz­ben felkeresik Vásárosnamény, To­kaj, Szolnok és Szentes nevezetessé­geit, megismerkednek a Tisza men­tén levő irodalmi és történelmi em­lékhelyekkel. A Szabolcs-Szatmár megyei Ter­mészetbarát Szövetség által szerve­zett túrára menet közben Tokajnál és Szolnokon is lehet jelentkezni. Játéknap a lakótelepen Kaposvár legújabb lakótelepének Búzavirág utcai játszóterére teleped­tek ki tegnap a Killián György ifjú­sági és úttörő művelődési központ munkatársai. Zeneszóval csalogatták az éppen nem nyaraló kicsinyeket a közös játékra. Csaknem kétszáz gyer­mek gyűlt össze, akik számára válto­zatos programról gondoskodtak. A kislányok például makramé­dve­ket, könyvjelzőket, szatyrokat készí­tettek, a kisfiúk papírból repülőmo­­delleket vágtak, röptettek, s kis táv­­irányítású autókkal ügyeskedtek. So­kan jelentkeztek a görkorcsolya-, il­letve a kerékpárversenyre. Nemcsak az így nyert apró jutalmakkal, ha­nem az agyagozás során formázott kedves tárgyakkal, a fiatal dalosok klubjának tagjaitól tanult szép nép­dalokkal gazdagodva tértek haza ezen a napon a kaposvári gyerekek, hátrahagyva az aszfaltrajzverseny színes emlékeit. (MTI)

Next