Népszabadság, 1981. szeptember (39. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-18 / 219. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1981. szeptember 18., péntek AZ 1956-O­S ELLENFORRADALOMRÓL: A NÉGY OK 1. Az elbizakodottságtól a bizalom megrendüléséig Aki az 1956-os magyarországi ellen­­forradalmi fegyveres felkelés előtör­ténetét fel akarja idézni, annak a for­rásmunkák tekintetében a bőség za­varával kell megküzdenie. Számtalan pártokmány, előadás, tanulmány, egy-egy vetületet megvilágító könyv, dokumentációk serege foglalkozik az okokkal, az előzményekkel. Mi történt Magyarországon 1956. október 23-án és az azt követő na­pokban, és miért történt? A pontos eligazodás akkoriban nemcsak az események kuszasága miatt volt ne­héz — a tömegek nagy részének ért­hető kritikai indulatait reakciós irányzatok tudták megragadni —, hanem azért is, mert csak úgy har­sogott a bel- és külföldi reakció a „dicsőséges nemzeti forradalomról”, a „spontán felkelésről”. Életbevágó volt, hogy milyen választ ad a Ma­gyar Szocialista Munkáspárt a fel­toluló kérdésekre. Dlvszerű válasz Alig egy hónap múlt el a novem­­ber 4-i fordulat után, az ellenforra­dalom erői még utóvédharcot foly­tattak s összetűzéseket is provokál­tak, amikor december 2—3—5-én tar­tott ülésén az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága világos, egyér­telmű, a gyors konszolidálást nagy­mértékben segítő és azóta a tudo­mányos kutatómunka által is sokol­dalúan bizonyított választ adott. Leg­fontosabb megállapításai a követke­zők: „Az eseményeknek négy alapvető oka, illetve meghatározó tényezője volt. Ezek az okok és tényezők már jóval az októberi események kirobbanása előtt egy időben, egymás melett, egy­másba kapcsolódva és egymással köl­csönhatásban hatottak, s együttesen vezették az eseményeket tragikus ala­kulásuk felé.” „1. A Rákosi—Gerő klikk, amelynek a Magyar Dolgozók Pártja Központi Ve­zetőségében és a Magyar Népköztár­saság kormányában döntő befolyása volt, 1948 végétől letért a marxizmus —len­in­izmus elvi alapjairól.” „2. Az októberi események keletkezé­sében és azok tragikus fordulatában súlyos szerepet játszott a korábbi években kialakult és állandóan nö­vekvő pártellenzéknek az a szárnya is, amely Nagy Imrét és Losonczy Gézát választotta zászlajául... A kri­tikát — helytelenül — a párton kívül­re, az utcáa vitték ki, amelybe a reakciós elemek is bekapcsolódtak. Ilyenformán ez a kritika... a párt még meglevő tekintélyét rombolta, a munkásosztály, a magyar népi de­mokratikus rend pozícióit és alapjait támadta... felbátorította a reakció erőit, és jelentős mértékben hozzád járult az ellenforradalom kirobbantá­­sához.” „3. ... alapvető tényező volt a Hor­­thy-fasiszta és a magyar kapitalista­földesúri ellenforradalom. ... A ma­gyar ellenforradalom célja a kapita­lista-földesúri rendszer visszaállítása volt, amelyről az 1945-ben elszenvedett veresége óta egy pillanatra sem mon­dott le.” „4. A magyarországi eseményekben végül döntő és alapvető szerepet ját­szott a nemzetközi imperializmus, amelynek céljai természetesen túl­mentek a magyar kérdésen ... Az im­perializmusnak Magyarországon az el­lenforradalom nyeregbe segítésével egy új háborús tűzfészek létrehozása volt a célja, most már itt , Európa térségében.” Nagy elvi jelentősége volt annak, hogy az MSZMP az ellenforradalom okai között első helyre a régi párt­vezetés hibáit tette. Ebben is tükrö­ződött Lenin mélységesen igaz intel­mének megszívlelése: „Nincs olyan osztály, amely megbuktathatna ben­nünket: mellettünk van a proletárok és a falusi szegénység többsége. Sen­ki sem vihet a pusztulásba bennün­ket, kivéve saját hibáinkat.’’ (32. k. 45. o.) Pedig könnyű lett volna kijelen­teni, hogy minden az akkor nagyon is aktív ellenség műve volt. Csak­hogy ez éppen Rákosiék módszere volt: önkritika helyett minden ku­darc mögött az ellenséget keresni — holott korábban, ugyancsak leegy­szerűsítve és elnagyolva a dolgokat, épp azt sugallták, hogy „mindenért, ami ebben az országban történik, mi, kommunisták vagyunk felelősek’’. Az ebből levonható következtetéseket azonban nem vállalták. Az a körül­mény, hogy az MSZMP az ellenfor­radalom okai között első helyre a párt, annak korábbi vezetésének hibáit tet­te, tanúsította azt a nagyfokú erköl­csi-politikai szilárdságot, elviséget, amely az új vezetést eltöltötte, egy­úttal eltökéltségét, hogy visszatér a marxizmus a leninizmus elvi alapjai­hoz, ezeket alkalmazza hazánk vi­szonyaira, pártszervezeti életünkben pedig helyreállítja a lenini normákat. Mindezeken túl történeti-időrendi és logikai tény is, hogy az ellenfor­radalomra vezető okok között a ko­rábbi pártvezetés súlyos hibái és vét­kei azért az elsők, mert — bár az okok „egymás mellett, egymásba kap­csolódva és egymással kölcsönhatás­ban hatottak” — az elkövetett hibák miatt rendült meg a vezető párt, a kormányzat iránti bizalom és népi támogatás, ez szállított híveket a hamis prófétáknak, nyitott utat a belső ellenség egyre arcátlanabb te­vékenységének és annak, hogy az imperializmus és a vele mindvégig együttműködő fasiszta és brurzsoá emigráció az események alakításában — a határozat szavaival élve — sú­lyos, döntő és alapvető szerepet játs­­­­szon. 1956. október 23-án tehát nem de­rült, hanem nagyon is viharos égből csapott le a villám. A magyar politikai égbolt fokoza­tosan borult be. S ez annál fájóbb, a tömegek számára annál kiábrándí-­ tóbb volt, mert az 1945-ös felszaba­dulást követő első években jól ha­ladtak az ügyek, a párt és vezetése elnyerte a lakosság nagy többségé­nek bizalmát. A háború mérhetetlen pusztulást okozott. Megsemmisült a nemzeti vagyonnak mintegy 40 szá­zaléka, az ipar termelőképességének a fele, az állatállománynak több mint a fele, a budapesti lakások nagy része vált lakhatatlanná, megbénult a vasúti közlekedés, szinte vala­mennyi közúti híd fel volt robbant­va. Az emberek sokasága remény­­vesztett volt. S akkor a kommunis­ták kiadták a jelszót: „Lesz magyar újjászületés!”, az MKP vezetésével hatalmas lendülettel megindult az újjáépítés. És vele együtt új társa­dalom épült. Csakugyan igazat mond­tak az olyan jelmondatok, mint az „Urak országából dolgozók hazája, romok helyén virágzó élet”, „Tiéd az ország, magadnak építed”. Hazánk történetében, népünk sorsában nem volt ehhez mérhető fordulat, az or­szág a felemelkedés, a szocializmus útjára lépett. Mindezek az éles osz­tályharc sikeres megvívásának is eredményei voltak. 1949-ben az ipari termelés már 28 százalékkal túlhaladta az 1938. évit, a mezőgazdaság az 1934—38-as öt év átlagának 80 százalékát állította elő, s az év végére 220 állami gépállo­máson 6000 traktor segítette a pa­rasztok munkáját. Az életszínvonal magasabb volt az utolsó békeévinél. Megszűnt a munkanélküliség. Az emelkedő jövedelmekhez gyorsan bő­vülő szociális juttatások, ingyenes közoktatás stb. stb. járultak. Kiala­kultak és megerősödtek az új köz­­igazgatás szervei, munkások, parasz­tok, a néphez hű értelmiségiek tíz­ezrei kerültek az állami és gazdasági élet, a fegyveres testületek vezető posztjaira. A nagyipar államosítása, a két munkáspárt egyesülése a mar­xizmus—leninizmus alapján, egy év­re rá a Magyar Függetlenségi Front meg-, pontosabban újjáalakulása, mindez együtt világossá tette, hogy a mi demokráciánk népi demokrácia, a proletárdiktatúra történelmileg új alakzata. Napirendre került a szo­cializmus alapjainak lerakása. És mi történt ezután? Eredményes évek után Az MSZMP országos pártértekez­lete (1957. június 27—29.) erről így beszél: „A volt Rákosi—Gerő-féle vezetés ... a korábbi években helyesen, a mar­xista-leninista elmélet alapján dolgo­zott a tömegek között és a tömege­kért. Ez a vezetés akkor nagy ered­ményeket ért el a párt és a nép ja­vára ... A munkában sorozatosan el­ért sikerek és a tömegek körében él­­­­vezett rokonszenv a vezetést később elbizakodottá tette, egyes vezetők té­vedhetetlennek tartották magukat. A gyakorlati munka marxista—leninista elemzését felváltotta a dogmák han­goztatása, a vezetés elbürokratizálódá­sa s a tömegektől való elszakadás.” Pártunk VII. kongresszusának (1959) határozatában ez áll: „A párt eredményes harcának és az ország újjáépítésében végzett jó mun­kájának évei után a szocializmus épí­tése során 1949-től kezdődően Rákosi­­ Mátyás körül személyi kultusz ala­kult ki ... Rákosi és szűk csoportja a pártélet lenini szabályainak félre­­dobásával, a törvényesség megsérté­sével eltorzította a párt irányvonalát, és egyre súlyosabb károkat okozott a szocializmus ügyének. A gazdaságpo­litikában elkövetett hibák, az iparo­sítás túlfeszített üteme következtében 1951. és 1953. között már nem emelke­dett, sőt átmenetileg visszaesett a dolgozók életszínvonala. Ez rontotta a párt és a munkásosztály kapcsolatait. Súlyos hibák jelentkeztek az agrár­­politikában, amelyek lazították a mun­kás-paraszt szövetséget.** E torzulások között elsőnek kell szólni az osztályharc elvileg hibás, gyakorlatilag is roppant káros felfo­gásáról. A szocializmust építő orszá­gokban amikor még élt az a Sztálin­tól eredő teória, hogy a szocialista építés győzelmeinek előrehaladtával az osztályharc szüntelenül és szükség­szerűen éleződik. Valójában — a reak­ció felett aratott győzelem folytán — meggyengült az osztály­ellenség, a földreform, a sikeres stabilizáció, az újjáépítés, az államosítás, az új közoktatás, a néptömegek növekvő részvétele az államhatalomban — mindmegannyi vívmánya volt az új rendszernek, amely csökkentette az ellenség befolyását, megnehezítette, hogy osztályharcát folytassa. Ennek ellenére azt állítani, hogy az osztály­harc szüntelenül éleződik, csak azzal a feltételezéssel lehetett, hogy a megvert ellenség képes az új hatal­mat belülről megtámadni, a rend­szer hívének álcázva magát beépül intézményeibe, mindenekelőtt a párt­ba, annak vezető szerveibe. Amiből egyenesen következett, hogy az el­lenséget elsősorban a pártban, a ve­zető szervekben kell keresni. Ennek a hajmeresztő okoskodás­nak az igazi ellenség örült a legjob­ban. Mialatt Rákosi és társai a párt és a nemzetközi kommunista mozga­lom olyan kiváló harcosai ellen in­dítottak kiagyalt pereket, mint Rajk László, Szőnyi Tibor, Pálffy György, Szalai András, majd Kádár János, Kállai Gyula, Marosán György, Sza­­kasits Árpád és mások — sajnos, hosszú a sor —, miközben a pártká­derek és a néphez hű más vezetők különböző csoportjait tartóztatták le és hurcolták meg, párttagok és a nép­hatalom más odaadó hívei ellen nyomoztak, eközben mind kevesebb figyelem jutott az igazi ellenség fel­derítésére és ártalmatlanná tételére. Éberség — kivel szemben? Az eluralkodott adminisztratív módszerek, az ellenségkeresés mögött persze ott voltak a hidegháború té­nyei, amelyek Churchill 1946-os ful­­toni beszédétől az Eisenhower—Dul­­les-féle amerikai vezetés deklarált taktikájáig, a „háború szakadékának szélén való táncolásig” csak szapo­rodtak; már 1948-ban, a berlini légi­híd idején világháborúval terhes fe­szültség keletkezett; éveken át dúlt az öldöklő koreai háború, amelyet az amerikaiak ösztönzésére robbantot­tak ki, és részvételükkel folytattak. 1949-ben megalakult a NATO, külön, revansista államként létrehozták az NSZK-t, ahol a nácitlanítást felvál­totta a nácik rehabilitálása és meg­kezdődött a Bundeswehr felfegyver­zése, a kommunizmus „megfékezése”, „felgöngyölítése”, a népi demokra­tikus országok „felszabadítása” ame­rikai doktrínává vált. Nem szólva ar­ról, hogy kezdetben az USA-é volt az atombomba monopóliuma, s ennek elvesztése után is sokáig a katonai technikában és a fegyverzetben fö­lényben voltak az amerikaiak. A Varsói Szerződést csak 1955-ben szervezték meg. Tévedés azonban azt hinni, hogy ezek a körülmények, a fenyegetett­ség — akár csak részlegesen is — indokolták a magyar belpolitika tor­zulásait. A nemzetközi feszültség természetesen fokozott éberségre in­tett a valóságos ellenség ellen, szi­gorúbb védekezést követelt meg a valóságos diverzánsokkal szemben. Ismét bebizonyosodott Lenin intel­mének igazsága: a helyes politika egyik legveszedelmesebb ellensége annak túlhajtása. Az általános bizal­matlanság szelleme, a mesterségesen „ellenségeket” gyártó gyanakvás, a hamis vádakon alapuló perek nem erősítették, hanem gyöngítették a biz­tonság és a béke védelmét is, ron­­­bolták azt az antifasiszta nemzeti összefogást, amelyet a népfrontpoli­tika létrehozott, és amelyre a növek­vő veszéllyel szemben még inkább szükség lett volna. Az imperializmus agresszív törekvései a párt egységé­nek még szorosabbá tételét, az új de­mokrácia erőinek még jobb össze­fogását követelték volna meg, amit a meggyőzés módszereivel — a még igen eleven háborús tapasztalatok miatt is — meg lehetett volna való­sítani. (Rákosiék csökönyös ragasz­kodása a régi módszerekhez pedig még akkor is folytatódott, amikor — 1954—55-ben — a fagyos nemzetközi viszonyokban is megindult az olva­dás, előbb a nagyhatalmak külügy­miniszterei, majd kormányfői tár­gyalni kezdtek egymással, az osztrák államszerződés aláírásával pedig az enyhülés első kézzelfogható eredmé­nye is létrejött.) Gyanakodással kezeltek minden­kit, a leg­jelentéktelenebb hibáért szabotálással vádoltak becsületes em­bereket, a társadalmi élet minden területén eluralkodtak az adminiszt­ratív eljárások, a parancsolgatás, az önkényeskedés, a voluntarizmus — és ezek a módszerek, ha nem is olyan súlyosan, mint a perek vádlottjait, de tömegeket sújtottak. Nem szólva a mind ridegebb légkörről, az általános bizalmatlanság mérgező hatásáról. Mindez súlyos következményekkel járt a párt és a tömegek, a munkás­­osztály és szövetségesei kapcsolatá­ra­, aláásta, megzavarta e kapcsola­tokat, a szocialista vívmányok körül oly biztatóan kialakuló nemzeti egy­séget. „A Magyar Dolgozók Pártja, miköz­ben megnyerte a csatát a nyílt reak­ció utolsó maradványaival szemben ... fokozatosan elveszítette harci szö­vetségeseit és lojális útitársait. Elve­szítette, mert önmagán kívül nem is tartott igényt semmilyen más erő köz­reműködésére a politikai küzdőté­ren.” A magyar népi demokrácia törté­nete című mű e megállapítását bizo­nyítja a következő tény is: amikor az MDP határozatot hozott a Ma­gyar Függetlenségi Népfront újjá­élesztésére, Rákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének 1949. már­cius 5-i ülésén ezt mondta: „Ha az elvtársak azt hiszik, hogy ez a népfront hosszú életű, tartós kép­ződmény, akkor nagyon tévednek . .. Sok ebből a népfrontpolitikából nem jön ki.” Mértéktéveszt­és A szövetségesek öntelt lekezelésé­hez hasonló mértékvesztésből ered­tek a gazdaságpolitika súlyos hibái is. Az igazsághoz tartozik, hogy az 1949—53-as években is sok nagy, maradandó alkotás jelezte a szocia­lista rendszer életerejét, népünk al­kotókészségét, a magyar mérnökök és munkások tehetségét, szorgalmát. A fokozatosan elhatalmasodó hibák ellenére is folytatódott a szocialista át­alakulás folyamata, a szocializmus tár­sadalmi alapjainak lerakása, amelyek­re később építeni lehetett. Pártunk VII. kongresszusa állapította meg: „A felszabadulás után a magyar nép az évszázados feudális és félgyarmati viszonyokból eredően elmaradott ipari és mezőgazdaságot kapott örökül. A 15 év alatt gyors ütemben fejlesztet­tük az ipart, mindenekelőtt a nehéz­ipart, amelynek döntő szerepe volt a népgazdaság fellendítésében. Az ipari termelés ... 1938-hoz képest 1958-ra három és félszeresére emelkedett. Fej­lődött, bár korántsem kielégítő mér­tékben a mezőgazdaság is ...” Ezekhez az évekhez fűződik olyan alkotások felépülése vagy építésének megkezdése, mint Dunaújváros, Ino­­ta, Kazincbarcika, Komló stb., üze­mek százainak bővülése és korszerű­sítése, az a folyamat, amelynek ré­vén hazánk a hajdani elmaradott ag­rár-ipari országból végül is gyorsan fejlődő ipari-agrár országgá alakult át. Az ipari termelés 1950 és 54 kö­zött 130 százalékkal nőtt. 1949-ben iktatta törvénybe az országgyűlés a Magyar Népköztársaság alkotmányát, amely kimondta, hogy „minden ha­talom a dolgozó népé”. Ennek jegyé­ben jött létre és szilárdult meg a ta­nácsrendszer; tovább szerveződött a szocialista közoktatás, amely szélesre tárta a közép- és felsőfokú taninté­zetek kapuit a munkás- és paraszt­fiatalok előtt; az egészségügyi és más szociális vívmányok a dolgozók mind nagyobb tömegeire terjedtek ki. A hibák egyik gyökere azonban az volt, hogy a gazdaságpolitikában a hazai adottságoktól sok tekintetben eltérő szovjet gazdasági építés pél­dáját gépiesen-dogmatikusan másol­ni akarták, olyan helyes elveket, mint a nehézipar elsődlegessége, helytelenül alkalmaztak. „A vas és acél országa” jelszót hirdették, nem törődve nyersanyaghelyzetünkkel, a nagy múltú könnyű- és élelmiszer­­ipari ágak fejlesztését elhanyagolták stb. Mindez deformálta a magyar gazdaságot, oktalan hiányokat és sok kárt okozott. Az 1950-től induló első ötéves terv eredetileg helyes célokat tartalma­zott, olyanokat, amelyek kifejezték az ország lehetőségeit, társadalmunk reális igényeit. A terv első eszten­dejében az ipar a tervezett 21,4 szá­zalék helyett 27-tel növelte termelé­sét. De az MDP II. kongresszusa (1951) jóváhagyva az elbizakodott vezetők javaslatát, nagymértékben növelte az előirányzatokat: a beru­házásokét 51 milliárd forintról 80 milliárdra, az ipari termelését 86 szá­­­zalékról 200-ra! A­ módosított terv 35 helyett 50 százalékos életszínvonal­emelkedést ígért.. Ekkora növeke­désnek nem voltak meg sem az anyagi-gazdasági, sem a műszaki, sem a káderfeltételei, nem is szólva a politikaiakról. 1951 novemberében határozatot hoztak az ár- és bérrendezésről. A bérek néhány százalékos emelése messze elmaradt az alapvető élelmi­cikkek meredek drágulásától. Ez az intézkedés sok millió munkás, értel­miségi és alkalmazott életszínvona­lát vetette vissza. És természetesen a parasztságét is. 1949-et 100-nak vé­ve, 1952-ben a fogyasztóiár-index 179,1-re ugrott, a munkások és az al­kalmazottak reálbére 82,3 százalék­ra, reáljövedelme 94 százalékra esett vissza. Az árintézkedések 1952-re mintegy 20 százalékkal csökkentették a bérből és fizetésből élők kereseté­nek értékét. Ami az agrárpolitikát illeti: a föld­osztás és az újbirtokosok megvédése a pártnak nagy befolyást szerzett a dolgozó parasztság körében. Erősö­dött a munkás-paraszt szövetség. Ennek volt az eredménye az is, hogy a párt felszólítására az ország sok vidékén az egykori szegényparasztok termelőszövetkezeteket, illetve -cso­portokat alakítottak, ezeknek java része később is kitartott a szövetke­zés mellett. De ezek a sikerek is a párt legfőbb vezetőinek a fejébe szálltak; nem sokkal ezután a számokat hajszoló versengés indult meg a termelőszö­vetkezeti csoportok (tszcs-k) szerve­zésére. Sok helyen megsértették az önkéntesség lenini elvét, s rendkívül szigorú gazdasági rendszabályokkal, súlyos begyűjtési és adóterhekkel gyakoroltak nyomást a dolgozó pa­rasztságra, elsősorban a középpa­rasztokra. Azt várták, hogy a parasz­ti tömegek, szabadulni akarván a terhektől, szinte bemenekülnek a szövetkezetekbe. Egy részük, meg­győződése ellenére, ezt tette. Sokan azonban otthagyták földjeiket, fel­szívta őket az ipar, s százezer hol­dakon maradtak megműveletlenül a szántóföldek. Ez visszavetette a ter­melést, ahol meg hozzácsapták e föl­deket a tsz-ekéhez, azok megfelelő gépek és egyéb eszközök híján kép­telenek voltak jól megművelni. Nyil­vánvaló, miként hatott ez a közellá­tásra. Mindehhez sok más torzulás is já­rult. Egyrészt különféle szorzókkal (és szorzók nélkül) seregnyi középpa­rasztot átminősítettek kulákká, a szö­vetkezetesítéstől húzódozókat sok he­lyen kikiáltották ellenségnek, kipel­lengérezték, meghurcolták. Ez a sú­lyosan hibás politika nagy tömegeket idegenített el a párttól, és mélyen megrendítette a termelési biztonságot. Aligha érdektelen megjegyezni, hogy Nagy Imre, aki ekkor a Politi­kai Bizottság tagja volt, az élelmezési miniszter tisztét látta el. ő írta 1951. július 1-én a Szabad Népben: „A terménybegyűjtés nem szükség­­intézkedés, hanem a kibontakozó szo­cialista tervgazdálkodás szerves ré­sze ... Átmenet a parasztság és az állam közötti kapitalista viszonyból, a parasztság és az állam közötti szo­cialista viszonyba.** A cikk magasztalja a beszolgálta­tást, amely „igazságos”, ezért „pórul jár az, aki el akarja odázni a cséplő­géptől való közvetlen beadást”. Gyakorlattá vált, hogy sok helyen a begyűjtés teljesítése végett még a padlást is lesöpörték, s vetőmag sem maradt. 1952 telén, 53 tavaszán tehát csökkenő életszínvonal, ellátási ne­hézségek, rossz politikai légkör jel­lemezték az országot. Számvetés 1953-ban 1953-ban, Sztálin halála után, az SZKP vezetői kritikusan elemezték a lezárult időszakot; ezzel olyan fo­lyamat indult el, amely kihatott a nemzetközi kommunista mozgalom legnagyobb részére. Olyan, évekig csak formálisan emlegetett fogalmak kerültek előtérbe, mint a kollektív vezetés, a lenini normák, a szocia­lista törvényesség, a szövetségesek­hez való viszony, a gazdaságpolitika szubjektív-voluntarista hibái stb. Mindezek fényében az MDP is szám­vetésre kényszerült. Ennek megtárgyalására ült össze 1953 júniusának végén a Központi Vezetőség. Következik: 2. A KIBONTAKOZÁS LEHETŐ­SÉGE ÉS ELSZALASZTÁSA Címképünk: az MDP 1951-es, II. kongresszusá­nak elnöksége tapsol. Az első sorban: Hegedűs And­rás, Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Gerő Ernő.

Next