Népszabadság, 1981. szeptember (39. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-18 / 219. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1981. szeptember 18., péntek AZ 1956-OS ELLENFORRADALOMRÓL: A NÉGY OK 1. Az elbizakodottságtól a bizalom megrendüléséig Aki az 1956-os magyarországi ellenforradalmi fegyveres felkelés előtörténetét fel akarja idézni, annak a forrásmunkák tekintetében a bőség zavarával kell megküzdenie. Számtalan pártokmány, előadás, tanulmány, egy-egy vetületet megvilágító könyv, dokumentációk serege foglalkozik az okokkal, az előzményekkel. Mi történt Magyarországon 1956. október 23-án és az azt követő napokban, és miért történt? A pontos eligazodás akkoriban nemcsak az események kuszasága miatt volt nehéz — a tömegek nagy részének érthető kritikai indulatait reakciós irányzatok tudták megragadni —, hanem azért is, mert csak úgy harsogott a bel- és külföldi reakció a „dicsőséges nemzeti forradalomról”, a „spontán felkelésről”. Életbevágó volt, hogy milyen választ ad a Magyar Szocialista Munkáspárt a feltoluló kérdésekre. Dlvszerű válasz Alig egy hónap múlt el a november 4-i fordulat után, az ellenforradalom erői még utóvédharcot folytattak s összetűzéseket is provokáltak, amikor december 2—3—5-én tartott ülésén az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága világos, egyértelmű, a gyors konszolidálást nagymértékben segítő és azóta a tudományos kutatómunka által is sokoldalúan bizonyított választ adott. Legfontosabb megállapításai a következők: „Az eseményeknek négy alapvető oka, illetve meghatározó tényezője volt. Ezek az okok és tényezők már jóval az októberi események kirobbanása előtt egy időben, egymás melett, egymásba kapcsolódva és egymással kölcsönhatásban hatottak, s együttesen vezették az eseményeket tragikus alakulásuk felé.” „1. A Rákosi—Gerő klikk, amelynek a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségében és a Magyar Népköztársaság kormányában döntő befolyása volt, 1948 végétől letért a marxizmus —leninizmus elvi alapjairól.” „2. Az októberi események keletkezésében és azok tragikus fordulatában súlyos szerepet játszott a korábbi években kialakult és állandóan növekvő pártellenzéknek az a szárnya is, amely Nagy Imrét és Losonczy Gézát választotta zászlajául... A kritikát — helytelenül — a párton kívülre, az utcáa vitték ki, amelybe a reakciós elemek is bekapcsolódtak. Ilyenformán ez a kritika... a párt még meglevő tekintélyét rombolta, a munkásosztály, a magyar népi demokratikus rend pozícióit és alapjait támadta... felbátorította a reakció erőit, és jelentős mértékben hozzád járult az ellenforradalom kirobbantásához.” „3. ... alapvető tényező volt a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalistaföldesúri ellenforradalom. ... A magyar ellenforradalom célja a kapitalista-földesúri rendszer visszaállítása volt, amelyről az 1945-ben elszenvedett veresége óta egy pillanatra sem mondott le.” „4. A magyarországi eseményekben végül döntő és alapvető szerepet játszott a nemzetközi imperializmus, amelynek céljai természetesen túlmentek a magyar kérdésen ... Az imperializmusnak Magyarországon az ellenforradalom nyeregbe segítésével egy új háborús tűzfészek létrehozása volt a célja, most már itt , Európa térségében.” Nagy elvi jelentősége volt annak, hogy az MSZMP az ellenforradalom okai között első helyre a régi pártvezetés hibáit tette. Ebben is tükröződött Lenin mélységesen igaz intelmének megszívlelése: „Nincs olyan osztály, amely megbuktathatna bennünket: mellettünk van a proletárok és a falusi szegénység többsége. Senki sem vihet a pusztulásba bennünket, kivéve saját hibáinkat.’’ (32. k. 45. o.) Pedig könnyű lett volna kijelenteni, hogy minden az akkor nagyon is aktív ellenség műve volt. Csakhogy ez éppen Rákosiék módszere volt: önkritika helyett minden kudarc mögött az ellenséget keresni — holott korábban, ugyancsak leegyszerűsítve és elnagyolva a dolgokat, épp azt sugallták, hogy „mindenért, ami ebben az országban történik, mi, kommunisták vagyunk felelősek’’. Az ebből levonható következtetéseket azonban nem vállalták. Az a körülmény, hogy az MSZMP az ellenforradalom okai között első helyre a párt, annak korábbi vezetésének hibáit tette, tanúsította azt a nagyfokú erkölcsi-politikai szilárdságot, elviséget, amely az új vezetést eltöltötte, egyúttal eltökéltségét, hogy visszatér a marxizmus a leninizmus elvi alapjaihoz, ezeket alkalmazza hazánk viszonyaira, pártszervezeti életünkben pedig helyreállítja a lenini normákat. Mindezeken túl történeti-időrendi és logikai tény is, hogy az ellenforradalomra vezető okok között a korábbi pártvezetés súlyos hibái és vétkei azért az elsők, mert — bár az okok „egymás mellett, egymásba kapcsolódva és egymással kölcsönhatásban hatottak” — az elkövetett hibák miatt rendült meg a vezető párt, a kormányzat iránti bizalom és népi támogatás, ez szállított híveket a hamis prófétáknak, nyitott utat a belső ellenség egyre arcátlanabb tevékenységének és annak, hogy az imperializmus és a vele mindvégig együttműködő fasiszta és brurzsoá emigráció az események alakításában — a határozat szavaival élve — súlyos, döntő és alapvető szerepet játsszon. 1956. október 23-án tehát nem derült, hanem nagyon is viharos égből csapott le a villám. A magyar politikai égbolt fokozatosan borult be. S ez annál fájóbb, a tömegek számára annál kiábrándí- tóbb volt, mert az 1945-ös felszabadulást követő első években jól haladtak az ügyek, a párt és vezetése elnyerte a lakosság nagy többségének bizalmát. A háború mérhetetlen pusztulást okozott. Megsemmisült a nemzeti vagyonnak mintegy 40 százaléka, az ipar termelőképességének a fele, az állatállománynak több mint a fele, a budapesti lakások nagy része vált lakhatatlanná, megbénult a vasúti közlekedés, szinte valamennyi közúti híd fel volt robbantva. Az emberek sokasága reményvesztett volt. S akkor a kommunisták kiadták a jelszót: „Lesz magyar újjászületés!”, az MKP vezetésével hatalmas lendülettel megindult az újjáépítés. És vele együtt új társadalom épült. Csakugyan igazat mondtak az olyan jelmondatok, mint az „Urak országából dolgozók hazája, romok helyén virágzó élet”, „Tiéd az ország, magadnak építed”. Hazánk történetében, népünk sorsában nem volt ehhez mérhető fordulat, az ország a felemelkedés, a szocializmus útjára lépett. Mindezek az éles osztályharc sikeres megvívásának is eredményei voltak. 1949-ben az ipari termelés már 28 százalékkal túlhaladta az 1938. évit, a mezőgazdaság az 1934—38-as öt év átlagának 80 százalékát állította elő, s az év végére 220 állami gépállomáson 6000 traktor segítette a parasztok munkáját. Az életszínvonal magasabb volt az utolsó békeévinél. Megszűnt a munkanélküliség. Az emelkedő jövedelmekhez gyorsan bővülő szociális juttatások, ingyenes közoktatás stb. stb. járultak. Kialakultak és megerősödtek az új közigazgatás szervei, munkások, parasztok, a néphez hű értelmiségiek tízezrei kerültek az állami és gazdasági élet, a fegyveres testületek vezető posztjaira. A nagyipar államosítása, a két munkáspárt egyesülése a marxizmus—leninizmus alapján, egy évre rá a Magyar Függetlenségi Front meg-, pontosabban újjáalakulása, mindez együtt világossá tette, hogy a mi demokráciánk népi demokrácia, a proletárdiktatúra történelmileg új alakzata. Napirendre került a szocializmus alapjainak lerakása. És mi történt ezután? Eredményes évek után Az MSZMP országos pártértekezlete (1957. június 27—29.) erről így beszél: „A volt Rákosi—Gerő-féle vezetés ... a korábbi években helyesen, a marxista-leninista elmélet alapján dolgozott a tömegek között és a tömegekért. Ez a vezetés akkor nagy eredményeket ért el a párt és a nép javára ... A munkában sorozatosan elért sikerek és a tömegek körében élvezett rokonszenv a vezetést később elbizakodottá tette, egyes vezetők tévedhetetlennek tartották magukat. A gyakorlati munka marxista—leninista elemzését felváltotta a dogmák hangoztatása, a vezetés elbürokratizálódása s a tömegektől való elszakadás.” Pártunk VII. kongresszusának (1959) határozatában ez áll: „A párt eredményes harcának és az ország újjáépítésében végzett jó munkájának évei után a szocializmus építése során 1949-től kezdődően Rákosi Mátyás körül személyi kultusz alakult ki ... Rákosi és szűk csoportja a pártélet lenini szabályainak félredobásával, a törvényesség megsértésével eltorzította a párt irányvonalát, és egyre súlyosabb károkat okozott a szocializmus ügyének. A gazdaságpolitikában elkövetett hibák, az iparosítás túlfeszített üteme következtében 1951. és 1953. között már nem emelkedett, sőt átmenetileg visszaesett a dolgozók életszínvonala. Ez rontotta a párt és a munkásosztály kapcsolatait. Súlyos hibák jelentkeztek az agrárpolitikában, amelyek lazították a munkás-paraszt szövetséget.** E torzulások között elsőnek kell szólni az osztályharc elvileg hibás, gyakorlatilag is roppant káros felfogásáról. A szocializmust építő országokban amikor még élt az a Sztálintól eredő teória, hogy a szocialista építés győzelmeinek előrehaladtával az osztályharc szüntelenül és szükségszerűen éleződik. Valójában — a reakció felett aratott győzelem folytán — meggyengült az osztályellenség, a földreform, a sikeres stabilizáció, az újjáépítés, az államosítás, az új közoktatás, a néptömegek növekvő részvétele az államhatalomban — mindmegannyi vívmánya volt az új rendszernek, amely csökkentette az ellenség befolyását, megnehezítette, hogy osztályharcát folytassa. Ennek ellenére azt állítani, hogy az osztályharc szüntelenül éleződik, csak azzal a feltételezéssel lehetett, hogy a megvert ellenség képes az új hatalmat belülről megtámadni, a rendszer hívének álcázva magát beépül intézményeibe, mindenekelőtt a pártba, annak vezető szerveibe. Amiből egyenesen következett, hogy az ellenséget elsősorban a pártban, a vezető szervekben kell keresni. Ennek a hajmeresztő okoskodásnak az igazi ellenség örült a legjobban. Mialatt Rákosi és társai a párt és a nemzetközi kommunista mozgalom olyan kiváló harcosai ellen indítottak kiagyalt pereket, mint Rajk László, Szőnyi Tibor, Pálffy György, Szalai András, majd Kádár János, Kállai Gyula, Marosán György, Szakasits Árpád és mások — sajnos, hosszú a sor —, miközben a pártkáderek és a néphez hű más vezetők különböző csoportjait tartóztatták le és hurcolták meg, párttagok és a néphatalom más odaadó hívei ellen nyomoztak, eközben mind kevesebb figyelem jutott az igazi ellenség felderítésére és ártalmatlanná tételére. Éberség — kivel szemben? Az eluralkodott adminisztratív módszerek, az ellenségkeresés mögött persze ott voltak a hidegháború tényei, amelyek Churchill 1946-os fultoni beszédétől az Eisenhower—Dulles-féle amerikai vezetés deklarált taktikájáig, a „háború szakadékának szélén való táncolásig” csak szaporodtak; már 1948-ban, a berlini légihíd idején világháborúval terhes feszültség keletkezett; éveken át dúlt az öldöklő koreai háború, amelyet az amerikaiak ösztönzésére robbantottak ki, és részvételükkel folytattak. 1949-ben megalakult a NATO, külön, revansista államként létrehozták az NSZK-t, ahol a nácitlanítást felváltotta a nácik rehabilitálása és megkezdődött a Bundeswehr felfegyverzése, a kommunizmus „megfékezése”, „felgöngyölítése”, a népi demokratikus országok „felszabadítása” amerikai doktrínává vált. Nem szólva arról, hogy kezdetben az USA-é volt az atombomba monopóliuma, s ennek elvesztése után is sokáig a katonai technikában és a fegyverzetben fölényben voltak az amerikaiak. A Varsói Szerződést csak 1955-ben szervezték meg. Tévedés azonban azt hinni, hogy ezek a körülmények, a fenyegetettség — akár csak részlegesen is — indokolták a magyar belpolitika torzulásait. A nemzetközi feszültség természetesen fokozott éberségre intett a valóságos ellenség ellen, szigorúbb védekezést követelt meg a valóságos diverzánsokkal szemben. Ismét bebizonyosodott Lenin intelmének igazsága: a helyes politika egyik legveszedelmesebb ellensége annak túlhajtása. Az általános bizalmatlanság szelleme, a mesterségesen „ellenségeket” gyártó gyanakvás, a hamis vádakon alapuló perek nem erősítették, hanem gyöngítették a biztonság és a béke védelmét is, ronbolták azt az antifasiszta nemzeti összefogást, amelyet a népfrontpolitika létrehozott, és amelyre a növekvő veszéllyel szemben még inkább szükség lett volna. Az imperializmus agresszív törekvései a párt egységének még szorosabbá tételét, az új demokrácia erőinek még jobb összefogását követelték volna meg, amit a meggyőzés módszereivel — a még igen eleven háborús tapasztalatok miatt is — meg lehetett volna valósítani. (Rákosiék csökönyös ragaszkodása a régi módszerekhez pedig még akkor is folytatódott, amikor — 1954—55-ben — a fagyos nemzetközi viszonyokban is megindult az olvadás, előbb a nagyhatalmak külügyminiszterei, majd kormányfői tárgyalni kezdtek egymással, az osztrák államszerződés aláírásával pedig az enyhülés első kézzelfogható eredménye is létrejött.) Gyanakodással kezeltek mindenkit, a legjelentéktelenebb hibáért szabotálással vádoltak becsületes embereket, a társadalmi élet minden területén eluralkodtak az adminisztratív eljárások, a parancsolgatás, az önkényeskedés, a voluntarizmus — és ezek a módszerek, ha nem is olyan súlyosan, mint a perek vádlottjait, de tömegeket sújtottak. Nem szólva a mind ridegebb légkörről, az általános bizalmatlanság mérgező hatásáról. Mindez súlyos következményekkel járt a párt és a tömegek, a munkásosztály és szövetségesei kapcsolatára, aláásta, megzavarta e kapcsolatokat, a szocialista vívmányok körül oly biztatóan kialakuló nemzeti egységet. „A Magyar Dolgozók Pártja, miközben megnyerte a csatát a nyílt reakció utolsó maradványaival szemben ... fokozatosan elveszítette harci szövetségeseit és lojális útitársait. Elveszítette, mert önmagán kívül nem is tartott igényt semmilyen más erő közreműködésére a politikai küzdőtéren.” A magyar népi demokrácia története című mű e megállapítását bizonyítja a következő tény is: amikor az MDP határozatot hozott a Magyar Függetlenségi Népfront újjáélesztésére, Rákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének 1949. március 5-i ülésén ezt mondta: „Ha az elvtársak azt hiszik, hogy ez a népfront hosszú életű, tartós képződmény, akkor nagyon tévednek . .. Sok ebből a népfrontpolitikából nem jön ki.” Mértéktévesztés A szövetségesek öntelt lekezeléséhez hasonló mértékvesztésből eredtek a gazdaságpolitika súlyos hibái is. Az igazsághoz tartozik, hogy az 1949—53-as években is sok nagy, maradandó alkotás jelezte a szocialista rendszer életerejét, népünk alkotókészségét, a magyar mérnökök és munkások tehetségét, szorgalmát. A fokozatosan elhatalmasodó hibák ellenére is folytatódott a szocialista átalakulás folyamata, a szocializmus társadalmi alapjainak lerakása, amelyekre később építeni lehetett. Pártunk VII. kongresszusa állapította meg: „A felszabadulás után a magyar nép az évszázados feudális és félgyarmati viszonyokból eredően elmaradott ipari és mezőgazdaságot kapott örökül. A 15 év alatt gyors ütemben fejlesztettük az ipart, mindenekelőtt a nehézipart, amelynek döntő szerepe volt a népgazdaság fellendítésében. Az ipari termelés ... 1938-hoz képest 1958-ra három és félszeresére emelkedett. Fejlődött, bár korántsem kielégítő mértékben a mezőgazdaság is ...” Ezekhez az évekhez fűződik olyan alkotások felépülése vagy építésének megkezdése, mint Dunaújváros, Inota, Kazincbarcika, Komló stb., üzemek százainak bővülése és korszerűsítése, az a folyamat, amelynek révén hazánk a hajdani elmaradott agrár-ipari országból végül is gyorsan fejlődő ipari-agrár országgá alakult át. Az ipari termelés 1950 és 54 között 130 százalékkal nőtt. 1949-ben iktatta törvénybe az országgyűlés a Magyar Népköztársaság alkotmányát, amely kimondta, hogy „minden hatalom a dolgozó népé”. Ennek jegyében jött létre és szilárdult meg a tanácsrendszer; tovább szerveződött a szocialista közoktatás, amely szélesre tárta a közép- és felsőfokú tanintézetek kapuit a munkás- és parasztfiatalok előtt; az egészségügyi és más szociális vívmányok a dolgozók mind nagyobb tömegeire terjedtek ki. A hibák egyik gyökere azonban az volt, hogy a gazdaságpolitikában a hazai adottságoktól sok tekintetben eltérő szovjet gazdasági építés példáját gépiesen-dogmatikusan másolni akarták, olyan helyes elveket, mint a nehézipar elsődlegessége, helytelenül alkalmaztak. „A vas és acél országa” jelszót hirdették, nem törődve nyersanyaghelyzetünkkel, a nagy múltú könnyű- és élelmiszeripari ágak fejlesztését elhanyagolták stb. Mindez deformálta a magyar gazdaságot, oktalan hiányokat és sok kárt okozott. Az 1950-től induló első ötéves terv eredetileg helyes célokat tartalmazott, olyanokat, amelyek kifejezték az ország lehetőségeit, társadalmunk reális igényeit. A terv első esztendejében az ipar a tervezett 21,4 százalék helyett 27-tel növelte termelését. De az MDP II. kongresszusa (1951) jóváhagyva az elbizakodott vezetők javaslatát, nagymértékben növelte az előirányzatokat: a beruházásokét 51 milliárd forintról 80 milliárdra, az ipari termelését 86 százalékról 200-ra! A módosított terv 35 helyett 50 százalékos életszínvonalemelkedést ígért.. Ekkora növekedésnek nem voltak meg sem az anyagi-gazdasági, sem a műszaki, sem a káderfeltételei, nem is szólva a politikaiakról. 1951 novemberében határozatot hoztak az ár- és bérrendezésről. A bérek néhány százalékos emelése messze elmaradt az alapvető élelmicikkek meredek drágulásától. Ez az intézkedés sok millió munkás, értelmiségi és alkalmazott életszínvonalát vetette vissza. És természetesen a parasztságét is. 1949-et 100-nak véve, 1952-ben a fogyasztóiár-index 179,1-re ugrott, a munkások és az alkalmazottak reálbére 82,3 százalékra, reáljövedelme 94 százalékra esett vissza. Az árintézkedések 1952-re mintegy 20 százalékkal csökkentették a bérből és fizetésből élők keresetének értékét. Ami az agrárpolitikát illeti: a földosztás és az újbirtokosok megvédése a pártnak nagy befolyást szerzett a dolgozó parasztság körében. Erősödött a munkás-paraszt szövetség. Ennek volt az eredménye az is, hogy a párt felszólítására az ország sok vidékén az egykori szegényparasztok termelőszövetkezeteket, illetve -csoportokat alakítottak, ezeknek java része később is kitartott a szövetkezés mellett. De ezek a sikerek is a párt legfőbb vezetőinek a fejébe szálltak; nem sokkal ezután a számokat hajszoló versengés indult meg a termelőszövetkezeti csoportok (tszcs-k) szervezésére. Sok helyen megsértették az önkéntesség lenini elvét, s rendkívül szigorú gazdasági rendszabályokkal, súlyos begyűjtési és adóterhekkel gyakoroltak nyomást a dolgozó parasztságra, elsősorban a középparasztokra. Azt várták, hogy a paraszti tömegek, szabadulni akarván a terhektől, szinte bemenekülnek a szövetkezetekbe. Egy részük, meggyőződése ellenére, ezt tette. Sokan azonban otthagyták földjeiket, felszívta őket az ipar, s százezer holdakon maradtak megműveletlenül a szántóföldek. Ez visszavetette a termelést, ahol meg hozzácsapták e földeket a tsz-ekéhez, azok megfelelő gépek és egyéb eszközök híján képtelenek voltak jól megművelni. Nyilvánvaló, miként hatott ez a közellátásra. Mindehhez sok más torzulás is járult. Egyrészt különféle szorzókkal (és szorzók nélkül) seregnyi középparasztot átminősítettek kulákká, a szövetkezetesítéstől húzódozókat sok helyen kikiáltották ellenségnek, kipellengérezték, meghurcolták. Ez a súlyosan hibás politika nagy tömegeket idegenített el a párttól, és mélyen megrendítette a termelési biztonságot. Aligha érdektelen megjegyezni, hogy Nagy Imre, aki ekkor a Politikai Bizottság tagja volt, az élelmezési miniszter tisztét látta el. ő írta 1951. július 1-én a Szabad Népben: „A terménybegyűjtés nem szükségintézkedés, hanem a kibontakozó szocialista tervgazdálkodás szerves része ... Átmenet a parasztság és az állam közötti kapitalista viszonyból, a parasztság és az állam közötti szocialista viszonyba.** A cikk magasztalja a beszolgáltatást, amely „igazságos”, ezért „pórul jár az, aki el akarja odázni a cséplőgéptől való közvetlen beadást”. Gyakorlattá vált, hogy sok helyen a begyűjtés teljesítése végett még a padlást is lesöpörték, s vetőmag sem maradt. 1952 telén, 53 tavaszán tehát csökkenő életszínvonal, ellátási nehézségek, rossz politikai légkör jellemezték az országot. Számvetés 1953-ban 1953-ban, Sztálin halála után, az SZKP vezetői kritikusan elemezték a lezárult időszakot; ezzel olyan folyamat indult el, amely kihatott a nemzetközi kommunista mozgalom legnagyobb részére. Olyan, évekig csak formálisan emlegetett fogalmak kerültek előtérbe, mint a kollektív vezetés, a lenini normák, a szocialista törvényesség, a szövetségesekhez való viszony, a gazdaságpolitika szubjektív-voluntarista hibái stb. Mindezek fényében az MDP is számvetésre kényszerült. Ennek megtárgyalására ült össze 1953 júniusának végén a Központi Vezetőség. Következik: 2. A KIBONTAKOZÁS LEHETŐSÉGE ÉS ELSZALASZTÁSA Címképünk: az MDP 1951-es, II. kongresszusának elnöksége tapsol. Az első sorban: Hegedűs András, Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Gerő Ernő.