Népszabadság, 1981. október (39. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-20 / 246. szám

1981. október 20., kedd NÉPSZABADSÁG Reagan—Mitterrand találkozó Virginia államban ( WASHINGTONI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Virginia államban, Williamsburg­­ben megkezdődött a francia—ameri­kai csúcstalálkozó. Az első megbe­szélést a yorktowni csata kétszáza­­dik évfordulójára az Egyesült Álla­mokba érkezett Mitterrand és Rea­gan között a York folyón egy, az ün­nepségre idevezényelt francia hadi­hajó fedélzetén tartották, ezt továb­bi eszmecserék követték. Amerikai hivatalos részről az első ötórás megbeszélés után elismerték, hogy három kérdésben különböznek a nézetek. Ezek: a Líbiába irányuló francia fegyverexport folytatódása, a salvadori helyzet és egészében a „harmadik világban” követendő po­litika. Másrészt kiemelték, hogy az amerikai—francia kapcsolatok javul­tak, amióta Mitterrand lépett Giscard elnök helyébe. Aláhúzták azt is, hogy Párizs egyetért a NATO rakétaprog­ramjával. Pohárköszöntőjében a francia elnök hangsúlyozta: az Otta­wában kezdődött és most folytatódó személyes kapcsolat elősegíti ama nehézségek leküzdését, amelyek a különböző pályát befutó államférfiak közt elkerülhetetlenül felmerülnek. A yorktowni ünnepségen mondott beszédben hétfő este Mitterrand el­nök arról beszélt, hogy a világ bi­zonyos részein ma is éppúgy küzde­nek a szabadságért, mint kétszáz év­vel ezelőtt ugyanezen a helyen. Egy francia tisztségviselő szerint Mitter­rand ezzel emlékeztetni akarta tár­gyaló partnerét arra, hogy a „har­madik világban” a társadalmi felsza­badulásukért küzdő népek igazságos ügyért harcolnak. A francia elnök arra is rámutatott, hogy a két ország érdekkülönbségeiből adódó nézetkü­lönbségek nem zárják ki a közös kül­politikai kezdeményezéseket. Mitterrand egyébként az ABC tévé­állomásnak adott interjúban óvatos bírálatban részesítette a Reagan-kor­­mányzatot, amiért az nem növeli se­gítségét a harmadik világnak: utalt rá, hogy az ilyen politika kudarchoz vezethet a cancuni értekezleten és mélyítheti az „Észak—Dél szakadé­kot”. (Mitterrand és Reagan is részt vesz a mexikói Cancúnban négy nap múlva kezdődő konferencián, amely­­lyel kapcsolatban a francia és ame­rikai álláspont között már az előké­szítés közben megmutatkoztak a tak­tikai nézeteltérések.) Mitterrand elkerülte a válaszadást arra a kérdésre, hogy vajon elég ha­tározottan törekszik-e az USA fegy­verkorlátozási tárgyalásokra a Szov­jetunióval. De hangsúlyozta, hogy ha nem kerül sor hamarosan ilyen tár­gyalásokra, akkor „mélyülhet a pszi­chológiai és erkölcsi krízis Európá­ban”. E krízis mögött — mint mon­dotta —, mindenekelőtt az NSZK- ban, az a félelem áll, hogy az euró­pai népekről nélkülük döntenek. A fegyverkezési hajsza fokozódása sú­lyos gazdasági következményekhez vezethet, és fokozhatja a háborús ve­szélyt — jelentette ki a többi között. Vajda Péter A francia és az amerikai elnök a De Grasse romboló fedélzetén. Újabb összecsapások a Polisario és a marokkói csapatok között A nyugat-szaharai Guetta Zem­­mun körzetében vasárnap folytatód­tak az összecsapások a Nyugat-Sza­­hara felszabadításáért küzdő front (Polisario) és marokkói katonai egy­ségek között. A Polisario főparancsnokságának algíri közleménye szerint a nyugat­­szaharai hazafiak súlyos csapást mértek a marokkói kormánycsapa­tokra, és megsemmisítettek egy kulcsfontosságú marokkói fegyver­­raktárt. Rabatban viszont cáfolták a Polisario sikereiről szóló híreket. Marokkói források határozottan ál­lítják, hogy a kormánycsapatoknak sikerült újra ellenőrzésük alá von­niuk a helyőrség körzetét, és a ge­rillák visszavonulóban vannak a mauritániai határ irányába. Rabat­ban azonban elismerték, hogy a Po­lisario lelőtt két marokkói harci re­pülőgépet. Az említett helyőrség ellen a múlt kedden indítottak támadást a Poli­sario fegyveresei. Helyi értesülések szerint a Nyugat-Szahara független­ségéért küzdő front legjelentősebb erőit vetette be a harcokba. Marok­kói források a múlt héten elismer­ték, hogy az immár hat éve tartó sivatagi háború egyik legsúlyosabb csatáját vívják az említett térség­ben. A marokkói király, II. Hasszán a múlt héten bejelentette, hogy a Polisario a háború történetében elő­ször támad páncélozott járművekkel, harckocsikkal és légelhárító raké­tákkal. (MTI) Rendelet Romániában a kenyérellátásról ( BUKARESTI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Romániában vasárnap államtaná­csi rendeletet tettek közzé, amely in­tézkedik a lakosság kenyérrel és liszttel való ellátásának biztosításá­ról. A jövőben mindenki csak lakóhe­lyén vásárolhatja meg a kenyeret, lisztet és kukoricalisztet. A rendelet nem érinti azokat, akik falun lak­nak, de városban dolgoznak. Ezek a személyek ott szerezhetik be a ter­mékeket, ahol munkahelyük van, vagy ahol tevékenységüket kifejtik. A rendelet meghatározza, hogy az 1981—1982-es mezőgazdasági évben egy-egy városi vagy falusi lakos ösz­­szesen 150 kiló búza- és 30 kiló ku­korica-, egy-egy hegyvidéki lakos pe­dig 120—130 kiló búza- és 30—40 kiló kukoricamennyiséget kaphat, ame­lyet kenyér, más sütőipari termék vagy liszt formájában vásárolhatnak meg. Hangsúlyozza a rendelet, hogy „az ország gabonatermelése biztosítja az egész lakosság ellátását kenyérrel, liszttel, kukoricaliszttel és sütőipari termékekkel, kielégíti az ipar és a nemzetgazdaság más ágazatait meg­felelő nyersanyagokkal”, de szüksé­ges, hogy a jövőben a lakosság ellá­tásánál a területi önigazgatás és ön­ellátás elveit valósítsák meg. Az in­tézkedéssel kívánják megteremteni az ésszerű fogyasztást, gátat szabni a pazarlásnak, a termékek romlásának, mindenféle veszteségnek, egyúttal megakadályozni a spekulációt, az üzérkedést. Oltványi Ottó A veteránok kritikája Margaret Thatcher brit miniszter­­elnök az idén is megkapta Black­­poolban azokat a tapsokat, amelyek a konzervatív párt mindenkori vezé­rének kijárnak. Ebből a szempontból a kormánypárt kongresszusi mecha­nizmusa kitűnően működik, előírás­szerűen szállítja azt az éljenzést és a lelkesedést, amire a toryknak a mostani zord időkben kiváltképp nagy szükségük van. A kongresszusi közönség jól ido­mított. Még csak felszínesen sincs beavatva abba a küzdelembe, amely a párt politikaformáló testületeiben, a parlamenti képviselők és a kor­mány köreiben folyik. Mindig mele­gen megtapsolja vezéreit, még ha történetesen, egymással ellentétes né­zeteknek adnak is hangot. Ez a tár­saság egyetlen dolgot nem tűr el: azt, hogy valaki a pártvezérbe belemar­jon. Így történhetett meg azután Black­­poolban, hogy a szentségtörő Edward Heath volt miniszterelnököt — aki kritikai megjegyzéseibe belefűzte Margaret Thatcher nevét — az egy­begyűltek zöme csipetnyi rokonszenv­­vel sem volt hajlandó megajándé­kozni. Heath, a volt kormányfő hetek óta nyilvánosan hangoztatta a gazdaság­­politikai irányváltás szükségességét. Ebben — ha a „személyeskedésben” nem is — társa volt a konzervatív párt vezetőségének több félreállított vagy a kormányból kirekesztett tag­ja, a párt ifjúsági szervezetének sok hangadója. Némi leegyszerűsítéssel szólva mindazok a konzervatívok, akik a thatcherizmus legfőbb oko­zatát, a három-négymilliós munka­­nélküliséget sem morálisan, sem a párt jövője iránti aggodalomból nem képesek elviselni. Szánandó kisebbségben volt ez a csoport a kongresszuson? Semmikép­pen sem. Thatcher asszony ugyanis rajtuk kívül jóval diszkrétebb, ezüst­papírba csomagolt kritikát, de kriti­kát kapott kormányának néhány köztiszteletben álló veteránjától, mindenekelőtt Priortól és Pymtől, ki­sebb mértékben Whitelaw belügymi­nisztertől is. Thatcher asszonynak nem lehetett nem meghallania „a régi konzerva­tívok” panaszát. Ennélfogva úgy ha­tározott, hogy hajlandó lesz a mun­kanélküliség-ellenes érzelmek na­gyobbik felét magáévá tenni, miköz­ben kitart a még több állástalanságot szülő gazdaságpolitika folytonossága mellett. Csipetnyi elégtétel tehát Heathnek is adódott. Sőt lehet, hogy több is ennél. Ha azt tekintjük, hogy a konzervatív­ pártkongresszus a leg­kevésbé alkalmas fórum egy politi­ka csődjének beismerésére, jelentő­séget kell tulajdonítanunk Margaret Thatcher ama kijelentésének, hogy ő „csupán a népszerűség kedvéért nem hajlandó változtatni”. (Tavaly még azt mondotta: „Nos, uraim, a hölgy nem változtat.”) Londonban úgy vé­lik, hogy a miniszterelnök asszony beismerte: a népszerűség kedvéért nem, de a tények súlya alatt talán kénytelen lesz irányváltásra. Az izgalmas vita kivehető tanul­sága az, hogy manapság majdnem kilátástalan vállalkozás egy fejlett tőkés társadalmat úgy igazgatni, hogy a jótéteményekből a dolgozó osztá­lyoknak semmi vagy mind kevesebb jusson és a válság terheit csakis ők viseljék. A brit konzervatívok ultra­reakciós közgazdasági elméletekre támaszkodó kísérlete éppen ezért nemcsak brutális, hanem anakro­nisztikus is. A párt sorsáért aggódó veteránok úgy érzik, még a látszat­egység kedvéért sem hallgathatnak. London, 1981. október. Aczél Endre Thatcher asszony „saját útja” a bírá­latok kereszttüzében. A LONDONI THE TIMES KARIKATÚRÁJA Közlemény Araffat vietnami útjáról /­­ HANOI TUDÓSHONKTÓL Hanoiban közös közleményt hoztak nyilvánosságra Jasszer Arafatnak, a PFSZ végrehajtó bizottsága elnöké­nek vietnami látogatásáról. A doku­mentum hangsúlyozza: a tartós és igazságos közel-keleti békét csak a PFSZ , a palesztin nép egyetlen törvényes képviselője — bevonásá­val lehet megteremteni. Kiemeli to­vábbá, hogy a PFSZ támogatja a vietnami nép harcát az imperialis­ták és más reakciós erők manőverei ellen. Vietnam egyszersmind meg­erősíti álláspontját, amely szerint tá­mogatja az arab népek harcát vala­mennyi arab terület felszabadítá­sáért, a független palesztin állam megalakításáért. Kína indiai területekre tart igényt Kína a hét végén megerősítette, hogy igényt tart 90 ezer négyzetkilo­méternyi indiai területre. Az Új-Kí­­na hírügynökség ezt tartalmazó anyaga azután jelent meg, hogy Pe­­king és Új-Delhi között vita bonta­kozott ki egy indiai képviselő pekin­gi utazásának ügyében. Az eset azért érdemel figyelmet, mivel Huang Hua külügyminiszter idei indiai látogatása során Kína és India megegyezett: ősszel indiai kül­döttség látogat Pekingbe és konzul­tációk kezdődnek a határkérdések­ről. Pekingi diplomáciai források szerint a küldöttség útját egyszer már elhalasztották, a konzultáció időpontja bizonytalan. (MTI) A diákképviselet az egyetemeken Bizonyára kevesen élnek közöttünk olyanok, akiknek — akár családi, ro­koni, akár baráti körben — egyete­mistával, főiskolással kapcsolatuk ne lett volna, s így diáksorsukról ne hallottak, tapasztaltak volna. A felsőoktatás felszabadulás utáni de­mokratizálása nyomán százezrek szerezhettek ilyen élményeket. En­nek ellenére ma is sokan misztikus távolságiban érzik maguktól ezeket az intézményeket. Az okok közt em­líthetjük nem egy felsőfokú intézmé­nyünk kisugárzó hatásának gyenge­ségét, sőt itt-ott tényleges zártságra törekvését; a fő okot azonban mégis abban kell keresnünk, hogy széles körben tovább él az oktatásról egy­kor kialakult felfogás: a tanár fel­adata, hogy tanítson­ a diáké a ta­nulás és semmi más, mert jó tanulá­sával a társadalom gondoskodásá­t kell meghálálnia. Ez az egyszerűsítő szemlélet már mindinkább talaját veszti, s miköz­ben erősödik a törekvés az intézmé­nyek belső életének demokratizálá­sára, a külső szemlélők vélekedése sem maradhat változatlan. Önmagukért is felelősek Az ifjúsági törvény megalkotásá­hoz vezető társadalmi viták, majd az elmúlt évtizedben a törvény végre­hajtásán munkálkodók igyekezete nyomán az egyetemeken és főiskolá­kon mind szélesebb körben terjed az a nézet, hogy az ifjúság is felelős ön­magáért, s nemcsak a társadalom ér­te. A szemléletváltozás legfőbb serkentője éppen a párt volt, amely az ifjúság érdekeinek képviseleté­ben nagyobb szervezettségre buzdít. Ha a párt serkentő erejéről beszé­lünk, nemcsak a felső határozatokra gondolunk. Minden felsőoktatási in­tézményben ott vannak a pártszer­vezetek, benne tanárok és diákok együtt. Fontos szerepük van egye­bek közt a demokrácia érvényesíté­sében. Hallatják szavukat a diákok a KISZ-szervezet útján is; vezetői­ket minden lényeges döntés megho­zatalába be kell vagy célszerű be­vonni. Most azonban többről, intéz­ményesített képviseletről van szó. Jó évtizede már rendeletek és azo­kat követő intézményi szabályzatok teszik lehetővé, hogy a hallgatók kép­viselőket küldjenek az egyetemek és főiskolák vezető testületeibe, külön­böző bizottságaiba, s ezáltal részesei lehessenek a közvetlen irányításnak. E képviselők azonban többnyire csu­pán a saját véleményüket mondhat­ták el ezeken a fórumokon, mint­hogy a diákok nagyobb köreinek véleményét összegyűjteni nem tud­ták. S tegyük hozzá, alapos tájéko­zottság híján olykor még megszólal­ni sem mertek, jóllehet e fórumo­kon — a kari, az egyetemi taná­csokban — a hallgatókat közvetle­nül érintő döntéseket hoztak. A párt által is igényelt demokra­tizmus így formális maradt volna. Ezért több egyetemen kialakították a hallgatói képviselet szervezetét, amely már nemcsak az intézmények legfelsőbb testületében, hanem az ok­tatási egységeknek megfelelően, a tanszékcsoportokban, az intézetek­ben, sőt a tanszékeken is helyet ka­pott. S ahol éltek a diákképviseletből fakadó lehetőségekkel, ott a tanszé­keken, például az órarend kialakítá­sában, a tanulmányi fegyelmezetlen­ség csökkentésében is, eredményeket értek el, egyúttal az intézmény veze­tő testületébe küldött diákképviselők munkáját is segítették a vélemények összegyűjtésével, javaslatok kidolgo­zásával. S említhetnénk a kollégiumok gya­korlatát is. Bár — főként kisebb kol­légiumokban — még érvényesül a merev házirend, a megcsontosodott nevelői szemlélet, általánosan mégis az a jellemző, hogy a felsőoktatás kollégiumaiban felnőttszámba veszik a fiatalokat, akiknek — a diákönkor­mányzat fórumai révén — demokra­tikus lehetőségeik vannak e felnőtt­ség bizonyítására. Magukban az ok­tatási intézményekben is nagyobb szerephez kellene jutnia ennek a fel­nőttségnek, mégpedig éppen az ottani demokratizmus növelésével, azzal, hogy napi közvetlen dolgaikban is szervezetten érvényesíthessék érde­keiket. Késztetés a beleszólásra összhangban a felsőoktatás tovább­fejlesztését előkészítő munkával, mind több, legfőképp a párttól, a kormányzattól származó késztetés se­gíti konkrétan is az egyetemek és fő­iskolák demokratizmusának elmélyí­tését. Az idén jelent meg az ifjúsági törvény művelődési minisztériumi végrehajtási utasítása; e szerint a diá­kok dönthetnek a rendkívüli szociá­lis segélyek elosztásáról, csak az ő egyetértésükkel határozhatják meg a vizsgák rendjét, a kollégiumi fel­vételeket, hogy csak néhányat em­lítsünk meg a 45-féle jogból. Ez a demokratizmus jó alapul szol­gál a hallgatók érdekei folyamatos érvényesítéséhez, ám­ ma már ennél többről is szólhatunk. Most ősszel minden egyetemen és főiskolán a diá­kok számára egyik legfontosabb dön­tés előkészítéseként az ösztöndíjrend­szer módosításáról kérik ki a hallga­tók véleményét. S ez a hazai gyakor­latban is példamutatóan demokrati­kus lépés. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy jelentős összeggel, 150 millió forinttal növekszik 1982 februárjától a hallgatóknak jutó álla­mi támogatás, s arról, hogy ennek a központilag megnövelt összegnek az országos elosztásában a diákok érvé­nyesíthetik érdekeiket, közvetlenebb tapasztalataikat, mégpedig nemcsak önmaguk, hanem a következő évek diákjainak a javát is szolgálva. Ugyancsak példásnak nevezhető nyílt és világos vitaanyagot kaptak a Művelődési Minisztériumtól a fiata­lok: 12 oldalon az ország valamennyi hazai hallgatójára vonatkozó, az ösz­töndíjakkal kapcsolatos adatokat, tudnivalókat összefoglalták számuk­ra, s maga a minisztérium ajánlott­­alternatív javaslatokat a vitákhoz. A kellő felkészüléshez idejekorán a diákok kezébe kerülő dokumentum jó segítséget nyújt az érdemi hozzá­szóláshoz, s lehetőséget arra, hogy a diákok véleményének, javaslatainak birtokában az állami juttatások a jö­vőben a leghatékonyabban jussanak el az azt megérdemlőkhöz, az arra rászorulókhoz. Az ösztöndíjelosztás új módjának meghatározásában egy­úttal olyan javaslatokat is vár a mi­nisztérium, amelyek az intézmények, tehát a helyi döntések szerepét növe­lik, s így az elosztást az eddiginél is demokratikusabbá teszik. A hallgatóknak a döntés-előkészí­tésbe való bevonása kétségkívül nem mindennapi feladat elé állítja a fia­talokat, még ha ők maguk is törek­szenek erre a megbízatásra. Felada­tuk nehézségét növeli, hogy­, a párt javaslata, támogatása nyomán már ezen az őszön, majd a későbbiekben is jelentős oktatáspolitikai és konk­rét oktatási feladatok végrehajtásá­nak az előkészítésében hallathatják a szavukat. Véleményüket várják a tananyag módosításáról, a tanév idő­rendjének ésszerűsítéséről, a vizsgáz­tatás és beszámolás új módszereiről, a képzés hatékonyságának növelésé­ről.­­ Széles körben, szervezetten Nyilvánvaló, hogy ezeknek a fel­adatoknak csak akkor felelhetnek meg az egyetemisták és a főiskolá­sok, ha az oktatási intézmények va­lóban demokratikusan segítik a vé­lemények, a szándékok, a javaslatok feltárását, s valóban hasznosítják is őket. Módot kell teremteni tehát, hogy e munkába a diákok legszéle­sebb köreit bevonják, ne csak alkal­mi szószólóik vállalják a vitát. A kialakult hallgatói képviselete­ket mielőbb országosan is általánossá és szabályozottá kell tenni ahhoz, hogy az érdekvédelem feltételei fo­lyamatosak legyenek, beleértve azt is, hogy a diákok érdekében elhatározott intézkedések ellenőrzötten valósulja­nak meg. Az érdekképviseleti munka bőséges alkalmat kínál, hogy az értelmiségi pályára készülő fiatalok tapasztala­tokat szerezzenek a közéleti cselek­vésben, gondolkodásban. Az egyete­mek és a főiskolák demokratizmusá­nak kiszélesítése közepette látnunk kell, hogy a jövő értelmisége, nagy képzettségű szakembergárdája már nem képzelhető el közéleti tapaszta­latok nélkül. Ezért szükséges, hogy maguk az oktatók is igényeljék a hallgatók közéleti szereplését, állás­­foglalását, hiszen az ő céljuk sem le­het más, mint a diákok szakmai, ideo­lógiai és politikai felkészítése az egyetem utáni életre. Ahhoz, hogy ez a kölcsönös érdek mind kisebb zök­kenőkkel, kevesebb ellentmondással valósuljon meg, felnőttnek kell tekin­teni a hallgatókat, és mindennapi éle­tükben is érezhetővé kell tenni a szá­mukra: a tanulásban és a közéletben egyformán felelős magatartást vár tőlük saját jövőjük és a társadalom. A felsőoktatási intézmények párt­os állami szerveinek is eszerint kell támogatniuk, megvalósítaniuk a ha­tékonyabb egyetemi, főiskolai de­mokratizmust. Soós Kálmán 3

Next