Népszabadság, 1982. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-06 / 55. szám
16 A televízió mint hangszer? Érdekes élményben lehetett részük azoknak a tévénézőknek vasárnap este, akik minden különösebb előkészület nélkül, csak úgy nézték készüléküket még tíz óra után is. Nyilván egy árva szót sem értettek a dologból. Aki előre megvizsgálta a stáblistát, az persze sejthetett már valamit. A műfaj megjelölése (Zenés tévéfilm) után mindjárt a zeneszerző (Deák Tamás), íróként pedig a produkció dramaturgja (Bánki László) mellett a zenei rendezőként ismert Apró Attila nevét olvashatta. Gyanakodhatott hát, hogy Edgar Allan Poe novellájából nem szokványos televíziós változat készült, s eldönthette magában, vajon kíváncsi-e rá, vagy inkább nézi a kettesen a Boccaccio ’70-et. A műsorszerkesztők bizonyára ebben is reménykedtek, meg abban, hogy akik egyébként is csak úgy nézik a tévét, akik nem kimondottan megrázó művészi élményekre vágyva ülnek a képernyő elé, már amúgy is lefekszenek aludni ilyen késő órán. Hanem aki se fel nem készült a tárgyból, se nem kapcsolta ki vagy át a készülékét, az azután csodálkozhatott. Sejthette, hogy valamilyen történet játszódik a szeme láttára, de azt ugyan soha meg nem fejthette, hogy mi akar lenni az a történet. Az iránt sem lehettek kétségei, hogy „az elítélt”, akit Emőd György igen kifejezően jelenített meg, s akinek szenvedéseit Márk Iván nagyon szépen fényképezte le, meglehetősen rosszul érzi magát, annak felismerése sem okozhatott gondot, hogy emlékképei, álmai vannak, amelyekről egyébként Poe írásában nincs szó. Sejteni lehetett, hogy az elítélt jobb körökből való ember lehet, s hogy valamiféle eretnekség, szabadabb szellemű tanulmányok miatt került az inkvizíció börtönébe, a kút, az inga és a patkányok közé. A képek szépségét, a lélekábrázolás finomságait élvezhette is, bár azok helyenként kissé sablonosak voltak. Azt azonban soha ki nem találhatta, hogy kínlódó hősünk hogyan került ki, sőt kikerült-e egyáltalán börtönéből, a záróképet, a szabad mezőn a rabtársaival együtt való futást is — Poe-nál ez sem szerepel — vajon nem csak álmodta-e. Láthatta a jámbor néző, hogy valamilyen történetet akarnak neki elmesélni, pontosabban valamilyen történetnek bizonyos vonatkozásait szeretnék vele megértetni, csakhogy magát a történetet titokban hagyták előtte, így azután amennyire megvolt egy-egy képsornak az íve, a szereplő szorongásának fokozódása és feloldódása, annyira nem volt meg az egésznek, miután nem tudhattuk meg eléggé világosan, hogy szenvedéseinek milyen fokára jutott hősünk, sem azt, hogy az ő szempontjából milyen váratlan esemény szabadította ki. Apró Attila, aki nemcsak egyik írója, hanem rendezője is volt e produkciónak, nyilvánvalóan úgy találja, hogy a televíziós képek éppolyan művészi nyelvet alkothatnak, mint a hangszerek hangjai, a festmények színei, a szobrok, az épületek formái, a nyelv szavai. S ebben lehet is valami igazság, lehetséges, hogy valóban tekinthető és kezelhető is hangszerként a tévé, noha olyan műalkotást, amelyik csupán televíziós képekkel éppúgy művészi teljességet tud kifejezni, mint egy vers vagy egy festmény, még nem láttam — sőt minden kísérletnél, amikor megpróbálták több-kevésbé önállóan használni akár a film, akár a tévé képsorait, mindig is alapvető szerepe volt a zenének. A tapasztalat szerint azonban még zenével együtt sem válik valóban önálló, erőteljes műve a mozgókép. Nem tudja nélkülözni a történetet, a cselekményt, az eseményt, aminek közléséhez valamenynyi szöveges információ alighanem elkerülhetetlen. Lehet ugyan műalkotást, főképp zenei művet, alkotni egy eseménysornak pusztán érzelmi vetületét felidézve. Az úgynevezett — s egyébként sokszor szidott — programzene nem is tesz mást. De a zenében az érzelmi hatások hullámzása végül is önállóan hat, függetlenül attól a cselekménytől, amelyhez kapcsolódik. Az ihlető történet szinte a szerző magánügye, jóformán mindegy, hogy a hallgató ismeri-e azt, vagy sem. A mozgó képek viszont mindenképpen történetet is sejtetnek, cselekményre is utalnak, hacsak nem egészen elvont szín- és formaorgia zajlik a szemünk előtt. Ha viszont utalnak egy történetre, ha sejtetnek egy eseménysort, akkor azt valóban el is kell beszélni valamilyen módon. Van azonban még nagyobb nehézség is e formával, amelyet egyébként a zenés tévéfilm alkotói úgy is neveznek, hogy „Fantázia szimfonikus zenekarra, kórusra és szólóénekre”. Poe novellája ugyanis valóban színtiszta lélekrajz, ahol az inkvizíció válogatott kínzási módszerei csak arra szolgálnak, hogy a szélsőséges lelkiállapotokat kiváltsák a hősből. Csakhogy a novella elítéltje nemcsak elszenvedi, hanem el is beszéli a börtönben töltött napokat. Utólag, gondosan elemezve adja elő mindazt, amin ott keresztülment. Nem is az tehát a legnagyobb baj, hogy nem tudja meg a néző a befejezést, még az sem, hogy a novellát nem ismerve a képek alapján esetleg a kút és az inga funkciójáról sem bizonyosodhat meg igazán,, hanem az, hogy a látvány éppen az elemzést, az utólagos értelmi feldolgozást nem nyújtja. Ez a Zenei-képi felidézés tulajdonképpen arra lenne hivatott, hogy mintegy rekonstruálja az elbeszélés alapján a tényleges szenvedéseket, azokat egy másik, sokkal érzékibb művészi közegben jelenítse meg. Csakhogy ennek az írásnak az ábrázolásmódja, az elmélyült gondolati feldolgozás, az alapos önelemzés legalább olyan fontos része, mint maguk a lelki folyamatok, amelyeket elbeszél. A „lelki rezdülések” átvitele egy másik közegbe, legyen az akár képi, akár zenei, akár — mint ebben az esetben — a kettő együtt, nem lehet elegendő a novella hatásának, értékének felidézéséhez. Ezen érzéki művészetek legfeljebb velünk is szinte átélezhetnék azokat az élményeket, amelyeket a novella leír, de nem tudhatják analizálva leírni őket. Márpedig az elemző távolságtartás nélkül elviselhetetlenek lennének az elítélt szenvedései, így azután a nézőt egészséges önvédelmi reflexei eleve megakadályozzák abban, hogy beleélje magát e tévéjáték világába, eleve ellenáll a néző annak, hogy e mű hatása alá kerüljön. Zappe László NÉPSZABADSÁG 1982. március 6., szombat Befejeződtek a magyar—olasz társadalomtudományi napok Köpeczi Béla nyilatkozata (Munkatársunktól.) Négynapos magyar—olasz társadalomtudományi eszmecsere volt ezen a héten Budapesten és Pécsett. A két ország tudósai történelmi és szociológiai témákat vitattak meg. A rendezvénysorozat munkájának értékelésére Köpeczi Béla akadémikust, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettesét kértük meg. — A Magyar Tudományos Akadémia és az Olasz Országos Kutatási Tanács immár kilencéves együttműködésében — mondta Köpeczi Béla —, úgy vélem, igen fontos állomás volt a mostani rendezvénysorozat: először tartottunk ugyanis konferenciát kizárólag társadalomtudományi témákban. Közös elhatározásunk szerint a már nyugodtan hagyományosnak mondható magyar—olasz tudományos napok programjául a jövőben is viszonylag szűkebb tudományterületeket választunk. A mostani tanácskozásokon négy kérdéskört érintettünk: az integrált városi rendszerek s a különböző szolgáltatások területi megszervezése a városokban, az innováció társadalmi feltételei, a korszerű műveltség programja, valamint a politikai gondolkodás és a modern állam összefüggései. Ez utóbbi eszmecserén elsősorban a XV—XVII. századi olasz városállamok fejlődéséről és az itáliai városállamokban kialakult, nagy hatású politikai felfogások és elméletek, mint például Machiavelli koncepciójáról, azok magyarországi kisugárzásáról, elsősorban az erdélyi fejedelemség és Zrínyi Miklós politikájában fellelhető hatásairól hangzottak el előadások. Már most megállapodtunk abban, hogy folytatjuk a közös történeti kutatásokat, közösen kívánjuk összegyűjteni és megjelentetni a XVI. században igen szerteágazó magyar—olasz kapcsolatok dokumentumait. A magyar és az olasz történészek kapcsolatai eredményes múltra tekintenek vissza, de a szociológusok tudományos napok keretében most vették föl egymással a kapcsolatokat. A további együttműködésnek feltehetően ösztönzője lesz az az intenzív érdeklődés, amely mindkét ország szociológusainak körében megnyilvánult az oktatás, valamint a fiatalok munkába állásának összefüggéseit illetően, a képzés és a korszerű termelés kapcsolatának megismerésében, és általában a regionális fejlesztés kutatásában. Az eszmecseréken egyértelműen kifejezésre jutott, hogy mindkét ország részt vevő szakembereinek körében igen nagy az együttműködési készség. Ennek alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy a további magyar—olasz tudományos napokat hasonlóképpen kölcsönös érdeklődés kíséri, és újabb közös tudományos eredményeket hoznak majd — fejezte be nyilatkozatát Köpeczi Béla. Ismét nyit a Folklór-centrum a fővárosban A Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában, március 8-tól, hétfőtől ismét elkezdődnek a Folklórcentrum előadásai, amelyeken hivatásos és a legjobb amatőr tánccsoportok mutatják be a hazai néptáncművészet remekeit. A kétszer negyvenöt perces program a magyar népzene és népdal legszebb darabjaiból áll. A műsort megtekintő vendégek népzenei hanglemezeket, népművészeti tárgyakat, idegen nyelvű könyveket is vásárolhatnak. A Folklór-centrum márciusban még csak minden hétfőn fogad vendégeket, áprilisban, májusban hetente már több alkalommal, míg júniustól szeptember végéig naponta tartanak előadásokat. A nyári hónapokban a folklórműsort a Jászságot bemutató népművészeti kiállítás is színesíti. Márciusban a Fáklya nemzetiségi táncegyüttes lép közönség elé, rajtuk kívül — az idén — még 11 néptáncegyüttes tolmácsolásában láthatók a magyar néptáncművészet legszebb alkotásai. (MTI) TELJES KÉPET KELL ADNI TÖRTÉNELMÜNKRŐL Beszélgetés Fülep Ferenccel, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával . A Pollack Mihály által megálmodott és 1846-ra elkészült épület mindannyiunk tudatában a nagybetűs Múzeumot idézi fel. Fokozott érzékenységgel figyel a közvélemény a vele kapcsolatos legkisebb történésre is. Az idén éppen 180 éves intézmény nemrég bezárta talán legnagyobb hatású, A magyar nép története a honfoglalástól 1849-ig című állandó történeti kiállítását. Egy ilyen lépés nem öröm sem a látogatónak, sem a muzeológusnak. Mi volt a döntés oka és mikor láthatjuk újra ennek az időszaknak az anyagát? — Egyetlen oka volt a döntésnek: a kiállítás, amely 1967-ben nyílt meg, mostanra annyira elhasználódott, hogy elkerülhetetlenné vált teljes felújítása. Felújítást mondok, mert az anyagot változtatás nélkül kívánjuk újra bemutatni — terveink szerint már az idén ősszel, a múzeumi és műemléki hónap kezdetére. — Hogyan halad a munka? — Egyelőre még optimista vagyok, s remélem, készen leszünk. Noha hatalmas munka ez. Nemcsak időre meg kell lennie a villanyvezetékek, a központi fűtés, a parketta teljes cseréjének, a festésnek és a mázolásnak, hanem számos műtárgy is restaurálásra szorul — főként némely textíliák sínylették meg az elmúlt 14 évet. Mátyás király trónkárpitja, II. Lajos és Mária királyné ruhája, a látványos török sátor rendbe tétele hosszadalmas és nehéz munkát ró restaurátorainkra. Nem bizonyos, hogy ezekkel is mind elkészülünk a megnyitásig. — Ha minden jól megy, akkor tehát októberben ismét látható lesz a magyar történelmet bemutató gazdag anyag a vándorlások korától kiindulva a múlt század közepéig. Mikor láthatjuk az utolsó száz év emlékeit? — Hosszú idő óta vajúdó időszerű kérdés ez, nemcsak a közönség körében, hanem a múzeumon belül is. Mintegy három évtizede intenzíven gyűjtjük a szabadságharc utáni kor anyagát. Úgy tervezzük, hogy a bemutató legalább a felszabadulásig vagy még tovább, egészen napjainkig jusson el. Teljes képet kell adnunk történelmünkről. Hiszen csakugyan tarthatatlan állapot, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban ne legyen képviselve utolsó száz évünk. Tettünk közben kísérleteket is: a hatvanas évek végén például rendeztünk egy időszaki kiállítást, amely a századforduló országát mutatta be az első világháborúig. Ebben a kiállításban a látványos, tárgyi bemutatás dominált, s erre szeretnénk törekedni majd a leendő újnál is. Ezt azért hangsúlyozom, mert a legújabb kori anyagoknál kialakult abban az időben egy rossz szokás: sok volt bennük a papír, a papírdokumentum. Ahhoz persze, hogy mi ezt a kort is hagyományainknak megfelelően sok tárgyi anyaggal vihessük a közönség elé, szükséges a különböző szakmúzeumok segítsége. És persze hely is kell hozzá, amink pedig nincs. — Az Országos Széchényi Könyvtár hamarosan kiköltözik az épületből. Tudomásom szerint máris megindult a „küzdelem” a felszabaduló helyiségekért a Nemzeti Múzeum és a Természettudományi Múzeum között. Ha a múltra gondolunk, hogy ugyanis a természettudományi anyag is a nemzeti gyűjteményből vált ki, annak mintegy „édes gyermeke”, milyen ésszerű, esetleg kompromisszumos megoldás lehetőségét látja ön? — Csakugyan vannak komoly problémák a két múzeum között. Úgy vélem azonban, nem volna méltányos, ha a kifejtésükbe belemennék. Terveinket és igényeinket mindketten előterjesztettük a minisztériumnak. Nyilván megfelelő mérlegelés után eldől majd, hogyan osztozunk meg a felszabaduló területen. A helyszűkön kívül azonban, ami egyaránt sújt mindkettőnket, van itt más probléma is, amely általánosabb érvényű, bár tulajdonképpen összefügg az elmondottakkal. — Mire gondol? — Bevezető kérdésében említette, hogy mit jelent a Nemzeti Múzeum az emberek számára. Múzeumunk valóban több, mint egy a közgyűjtemények közül. Az elismerésnek és a szeretetnek a megnyilvánulásait nemcsak a többi múzeum részéről tapasztaljuk, hanem a nagyközönség részéről is. Ma is sok adománnyal gyarapszunk, belföldről, külföldről egyaránt. Csak egyetlen példát hadd mondjak: éppen két éve márciusban egy idős házaspár négymillió (!) forint értékű régi aranypénzt hozott be ajándékul a múzeumnak, egyetlen kikötésük volt, hogy a nevüket nem hozhatjuk nyilvánosságra ... Nos, mindezek ellenére vagy mindezzel együtt, a Magyar Nemzeti Múzeumnak semmiféle előjoga nincs. A múzeumi törvény értelmében: egy az országos múzeumok közül. A második világháború előtt a Nemzeti Múzeumnak volt úgynevezett kiválasztási joga. Vagyis, ha olyan lelet került elő, amely a nemzeti történelem szempontjából általában is kiemelkedő értéket képviselt, annak az akkori törvény szerint hozzánk kellet kerülnie. Most ilyen jogunk nincs. Nyilván korántsem arról van szó, hogy szegényesünk más múzeumokat, de bizonyos esetekben, úgy hiszem, lehetne és kellene kivételt tenni. Hadd tegyem hozzá: ezek a gondok és a velük kapcsolatos észrevételek nem kisebbítik azt a hatalmas, példátlan fellendülést, amelyet hazai múzeumügyünk a legutóbbi harminc évben mutatott. — Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulásaként a látogatói létszám rohamos növekedését szokták említeni. Most évenként 16 millióan térnek be múzeumainkba. — Igen. Még a növekvő idegenforgalmat tekintve is hatalmas ez a szám. És ami különösen örvendetes, hogy a fiatalok teszik ki a látogatók több mint 50 százalékát. Vagyis nevelődik a leendő múzeumlátogató, múzeumértő közönség. De a jelenség mögött célszerű az okokat is vizsgálnunk. Miért lett látogatott a múzeum, miért mennek be az emberek? Három okát látom ennek. Óriási változás ment végbe tartalmilag: kiállításaink újat produkáltak történelmi-művészeti-ideológiai mondanivalójukban. Hatalmas javulás következett be a kiállítások külső megjelenésében, formailag is, amiben elévülhetetlen érdemei vannak a már 1949- ben létrehozott központi kiállításrendező csoportnak. Harmadsorban pedig az utóbbi 10—15 évre tehető a múzeumok erőteljes közönség felé fordulása. A sokat emlegetett múzeumi közművelődésnek ma már elég tekintélyes, százon fölüli szakembergárdája van az országban. E tevékenység jelentőségét én elsősorban a komplex élmény nyújtásában látom: abban, hogy például egy adott kor tárgyainak környezetében az időszak zenéjével, irodalmával is megismerkedhet a látogató. — ön 1951 óta dolgozik a Nemzeti Múzeumban, rövid kezdeti időtől eltekintve immár harminc éve áll az intézmény élén. Régóta felelős posztokat tölt be a múzeumok nemzetközi szervezetében, az ICOM-ban is. Két cikluson át volt a végrehajtó bizottság tagja, most a régészeti és történeti múzeumok bizottságának elnöke. Nemzetközi tapasztalatai alapján milyennek látja a magyar múzeumügy megítélését? — Jó hírünk van a határokon túl. Az én megbízatásaim sem személyes érdemnek szóltak és szólnak elsősorban, hanem az egész hazai múzeumügy eredményeinek. Persze az ilyen szervezetekben végzett munka sok előnnyel is jár a mi számunkra, s ezzel igyekeztünk is mindig élni. Az ICOM tevékenységébe már az ötvenes évek elején bekapcsolódtunk. Először igyekeztünk megismertetni a világgal intézményeinket. Ennek egyik jelentős állomása volt, amikor 1962-ben az UNESCO reprezentatív folyóirata, a Museum, különszámot szentelt a magyar múzeumoknak. Az elmúlt években sok nemzetközi tanácskozást tartottak nálunk, ami szintén jelzi a megbecsülést. Most március 22-én éppen a már említett régészeti és történeti múzeumok bizottságának vezetőségi ülésére kerül sor Budapesten. A tanácskozáson egyebek között megbeszéljük annak a kiadványsorozatnak a tervét, amely a világ régészeti szabadtéri múzeumait mutatja be. Tekintettel arra, hogy mi nemzetközileg is elismertek vagyunk ezen a területen — gondoljunk csak olyan objektumainkra, mint Gorsium, Aquincum, Vértesszőllős, Pécs —, a magyarországi anyagot bemutató kiadvány készülhet el elsőnek. Ez, ha hozzávesszük a középkori várakat is, nem kis vállalkozás, ám remélem, jövőre sikerül tető alá hozni... — Pécset említette, azt a várost, amelyhez immár huszonhét éves munkakapcsolat fűzi. A római kori Sopianae az ön ásatásai nyomán vált ismertté. Pár éve itt találta meg a székesegyház előtti tér közepén azt a leletet, amely egészen ritka: ókeresztény sírkamra hatalmas, épen maradt freskókkal. Itálián kívül az Alpoktól északra eddig nem bukkantak hasonlóra. — Ez ugyanolyan véletlen szerencse volt, mint amilyen véletlen volt, hogy 1955-ben, az akkori helyi múzeumigazgató invitálására Pécsre mentem, s hozzáfogtam a feltáráshoz. Holott előtte semmiféle kapcsolatom nem volt a várossal, de még a Dunántúllal sem. Szerencsi születésű vagyok, s az iskoláimat is Miskolcon, majd Debrecenben végeztem. De Sopianae valóban rabul ejtett, s egy életre szóló munkát találtam itt. Az itteni ásatásoknál az volt az elvem, hogy amit csak lehet, megőrizzek és bemutathatóvá tegyek. Az említett sírkamra fölé jövőre készül el egy védőépület, így Pécs belvárosában ez már a harmadik hasonló bemutatóhely lesz, amelyeknek a létrehozásában közreműködtem. Most már egyébként, ahogy mondani szokás, átadtam a stafétabotot a fiataloknak Pécsett. Egyébként is az a véleményem, és a Nemzeti Múzeumban is erre törekedtem, alapvető fontossága van a megfelelő tudományos utánpótlás nevelésének. És úgy hiszem, ezt a célt sikerült is megvalósítani nálunk. Abban a tényben, hogy a legutóbbi évtizedekben a Nemzeti Múzeum nemzetközileg is elismert, tekintélyes kutatóbázissá fejlődött, a tehetséges fiatalok munkája is benne van. — Ha már erről beszélt, hadd kérdezzem meg befejezésül: milyen tervei vannak tudományos területen a múzeumnak? — A sok közül egyetlen nagy vállalkozást említek, amiben az MTA Régészeti Intézetével együtt veszünk részt: számítógépes feldolgozásra készítjük elő a múzeum régészeti anyagát, amihez később a teljes magyar anyag is csatlakozik. Ez az adatbank távlatilag pedig a hasonló nemzetközi rendszerhez kapcsolódik majd. A gépi tájékoztatásnak a tudományos munka számára nyújtott hatalmas segítségen kívül az lesz a jelentősége, hogy képletesen szólva magántulajdonból így valódi köztulajdonná válik majd a múzeumok tudományos anyaga. Tripolszky László