Népszabadság, 1982. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-06 / 55. szám

16 A televízió mint hangszer? Érdekes élményben lehetett részük azoknak a tévénézőknek vasárnap este, akik minden különösebb előké­szület nélkül, csak úgy nézték ké­szüléküket még tíz óra után is. Nyil­ván egy árva szót sem értettek a do­logból. Aki előre megvizsgálta a stáblistát, az persze sejthetett már valamit. A műfaj megjelölése (Ze­nés tévéfilm) után mindjárt a zene­szerző (Deák Tamás), íróként pe­dig a produkció dramaturgja (Bán­ki László) mellett a zenei ren­dezőként ismert Apró Attila ne­vét olvashatta. Gyanakodhatott hát, hogy Edgar Allan Poe novellá­jából nem szokványos televíziós vál­tozat készült, s eldönthette magában, vajon kíváncsi-e rá, vagy inkább nézi a kettesen a Boccaccio ’70-et. A műsorszerkesztők bizonyára ebben is reménykedtek, meg abban, hogy akik egyébként is csak úgy nézik a té­vét, akik nem kimondottan megrázó művészi élményekre vágyva ülnek a képernyő elé, már amúgy is lefek­szenek aludni ilyen késő órán. Hanem aki se fel nem készült a tárgyból, se nem kapcsolta ki vagy át a készülékét, az azután csodálkoz­hatott. Sejthette, hogy valamilyen történet játszódik a szeme láttára, de azt ugyan soha meg nem fejthette, hogy mi akar lenni az a történet. Az iránt sem lehettek kétségei, hogy „az elítélt”, akit Em­őd György igen ki­fejezően jelenített meg, s akinek szenvedéseit Márk Iván nagyon szé­pen fényképezte le, meglehetősen rosszul érzi magát, annak felismeré­se sem okozhatott gondot, hogy em­lékképei, álmai vannak, amelyekről egyébként Poe írásában nincs szó. Sejteni lehetett, hogy az elítélt jobb körökből való ember lehet, s hogy valamiféle eretnekség, szabadabb szellemű tanulmányok miatt került az inkvizíció börtönébe, a kút, az in­ga és a patkányok közé. A képek szépségét, a lélekábrázolás finomsá­gait élvezhette is, bár azok helyen­ként kissé sablonosak voltak. Azt azonban soha ki nem találhatta, hogy kínlódó hősünk hogyan került ki, sőt kikerült-e egyáltalán börtönéből, a záróképet, a szabad mezőn a rabtár­saival együtt való futást is — Poe-nál ez sem szerepel — vajon nem csak ál­modta-e. Láthatta a jámbor néző, hogy valamilyen történetet akarnak neki elmesélni, pontosabban valami­lyen történetnek bizonyos vonatkozá­sait szeretnék vele megértetni, csak­hogy magát a történetet titokban hagyták előtte, így azután amennyi­re megvolt egy-egy képsornak az íve, a szereplő szorongásának fokozódása és feloldódása, annyira nem volt meg az egésznek, miután nem tudhattuk meg eléggé világosan, hogy szenve­déseinek milyen fokára jutott hő­sünk, sem azt, hogy az ő szempont­jából milyen váratlan esemény sza­badította ki. Apró Attila, aki nemcsak egyik írója, hanem rendezője is volt e pro­dukciónak, nyilvánvalóan úgy talál­ja, hogy a televíziós képek éppolyan művészi nyelvet alkothatnak, mint a hangszerek hangjai, a festmények színei, a szobrok, az épületek formái, a nyelv szavai. S ebben lehet is va­lami igazság, lehetséges, hogy való­ban tekinthető és kezelhető is hang­szerként a tévé, noha olyan műalko­tást, amelyik csupán televíziós ké­pekkel éppúgy művészi teljességet tud kifejezni, mint egy vers vagy egy festmény, még nem láttam — sőt minden kísérletnél, amikor meg­próbálták több-kevésbé önállóan használni akár a film, akár a tévé képsorait, mindig is alapvető szere­pe volt a zenének. A tapasztalat sze­rint azonban még zenével együtt sem válik valóban önálló, erőteljes műve a mozgó­kép. Nem tudja nélkülözni a történetet, a cselekményt, az ese­ményt, aminek közléséhez valameny­­nyi szöveges információ alighanem elkerülhetetlen. Lehet ugyan műal­kotást, főképp zenei művet, alkotni egy eseménysornak pusztán érzelmi vetü­letét felidézve. Az úgynevezett — s egyébként sokszor szidott —­ prog­ramzene nem is tesz mást. De a zené­ben az érzelmi hatások hullámzása végül is önállóan hat, függetlenül at­tól a cselekménytől, amelyhez kap­csolódik. Az ihlető történet szinte a szerző magánügye, jóformán mindegy, hogy a hallgató ismeri-e azt, vagy sem. A mozgó képek viszont minden­képpen történetet is sejtetnek, cse­lekményre is utalnak, hacsak nem egészen elvont szín- és formaorgia zajlik a szemünk előtt. Ha viszont utalnak egy történetre, ha sejtetnek egy eseménysort, akkor azt valóban el is kell beszélni valamilyen módon. Van azonban még nagyobb nehéz­ség is e formával, amelyet egyéb­ként a zenés tévéfilm alkotói úgy is neveznek, hogy „Fantázia szimfoni­kus zenekarra, kórusra és szólóének­re”. Poe novellája ugyanis valóban színtiszta lélekrajz, ahol az inkvizí­ció válogatott kínzási módszerei csak arra szolgálnak, hogy a szélsőséges lelkiállapotokat kiváltsák a hősből. Csakhogy a novella elítéltje nemcsak elszenvedi, hanem el is beszéli a bör­tönben töltött napokat. Utólag, gon­dosan elemezve adja elő mindazt, amin ott keresztülment. Nem is az tehát a legnagyobb baj, hogy nem tudja meg a néző a befejezést, még az sem, hogy a novellát nem ismer­ve a képek alapján esetleg a kút és az inga funkciójáról sem bizonyo­sodhat meg igazán,, hanem az, hogy a látvány éppen az elemzést, az utó­lagos értelmi feldolgozást nem nyújt­ja. Ez a Zenei-képi felidézés tulajdon­képpen arra lenne hivatott, hogy mintegy rekonstruálja az elbeszélés alapján a tényleges szenvedéseket, azokat egy másik, sokkal érzékibb művészi közegben jelenítse meg. Csakhogy ennek az írásnak az ábrá­zolásmódja, az elmélyült gondolati feldolgozás, az alapos önelemzés leg­alább olyan fontos része, mint ma­guk a lelki folyamatok, amelyeket el­beszél. A „lelki rezdülések” átvitele egy másik közegbe, legyen az akár képi, akár zenei, akár — mint eb­ben az esetben — a kettő együtt, nem lehet elegendő a novella hatásá­nak, értékének felidézéséhez. Ezen érzéki művészetek legfeljebb velünk is szinte átélezhetnék azokat az él­ményeket, amelyeket a novella leír, de nem tudhatják analizálva leírni őket. Márpedig az elemző távolság­­tartás nélkül elviselhetetlenek len­nének az elítélt szenvedései, így az­után a nézőt egészséges önvédelmi reflexei eleve megakadályozzák ab­ban, hogy beleélje magát e tévéjáték világába, eleve ellenáll a néző annak, hogy e mű hatása alá kerüljön. Zappe László NÉPSZABADSÁG 1982. március 6., szombat Befejeződtek a magyar—olasz társadalomtudományi napok Köpeczi Béla nyilatkozata (Munkatársunktól.) Négynapos magyar—olasz társa­dalomtudományi eszmecsere volt ezen a héten Budapesten és Pécsett. A két ország tudósai történelmi és szociológiai témákat vitattak meg. A rendezvénysorozat munkájának ér­tékelésére Köpeczi Béla akadémi­kust, a Magyar Tudományos Akadé­mia főtitkárhelyettesét kértük meg. — A Magyar Tudományos Akadé­mia és az Olasz Országos Kutatási Tanács immár kilencéves együttmű­ködésében — mondta Köpeczi Béla —, úgy vélem, igen fontos állomás volt a mostani rendezvénysorozat: először tartottunk ugyanis konferen­­­ciát kizárólag társadalomtudományi témákban. Közös elhatározásunk sze­rint a már nyugodtan hagyományos­nak mondható magyar—olasz tudo­mányos napok programjául a jövő­ben is viszonylag szűkebb tudomány­­területeket választunk. A mostani tanácskozásokon négy kérdéskört érintettünk: az integrált városi rendszerek s a különböző szol­gáltatások területi megszervezése a városokban, az innováció társadalmi feltételei, a korszerű műveltség prog­ramja, valamint a politikai gondol­kodás és a modern állam összefüg­gései. Ez utóbbi eszmecserén elsősorban a XV—XVII. századi olasz városál­lamok fejlődéséről és az itáliai vá­rosállamokban kialakult, nagy hatá­sú politikai felfogások és elméletek, mint például Machiavelli koncepció­járól, azok magyarországi kisugárzá­sáról, elsősorban az erdélyi fejede­lemség és Zrínyi Miklós politikájá­ban fellelhető hatásairól hangzottak el előadások. Már most megállapod­tunk abban, hogy folytatjuk a kö­zös történeti kutatásokat, közösen kí­vánjuk összegyűjteni és megjelentet­ni a XVI. században igen szerteága­zó magyar—olasz kapcsolatok doku­mentumait. A magyar és az olasz történészek kapcsolatai eredményes múltra te­kintenek vissza, de a szociológusok tudományos napok keretében most vették föl egymással a kapcsolatokat. A további együttműködésnek felte­hetően ösztönzője lesz az az intenzív érdeklődés, amely mindkét ország szociológusainak körében megnyilvá­nult az oktatás, valamint a fiatalok munkába állásának összefüggéseit il­letően, a képzés és a korszerű terme­lés kapcsolatának megismerésében, és általában a regionális fejlesztés ku­tatásában. Az eszmecseréken egyér­telműen­ kifejezésre jutott, hogy mindkét ország részt vevő szakem­bereinek körében igen nagy az együttműködési készség. Ennek alap­ján bizonyosak lehetünk abban, hogy a további magyar—olasz tudomá­nyos napokat hasonlóképpen kölcsö­nös érdeklődés kíséri, és újabb kö­zös tudományos eredményeket hoz­nak majd — fejezte be nyilatkozatát Köpeczi Béla. Ismét nyit a Folklór-centrum a fővárosban A Szakszervezetek Fővárosi Műve­lődési Házában, március 8-tól, hét­főtől ismét elkezdődnek a Folklór­­centrum előadásai, amelyeken hiva­tásos és a legjobb amatőr tánccsopor­tok mutatják be a hazai néptáncmű­vészet remekeit. A kétszer negyven­öt perces program a magyar népze­ne és népdal legszebb darabjaiból áll. A műsort megtekintő vendégek népzenei hanglemezeket, népművé­szeti tárgyakat, idegen nyelvű köny­veket is vásárolhatnak. A Folklór-centrum márciusban még csak minden hétfőn fogad ven­dégeket, áprilisban, májusban heten­te már több alkalommal, míg jú­niustól szeptember végéig naponta tartanak előadásokat. A nyári hóna­pokban a folklórműsort a Jászságot bemutató népművészeti kiállítás is színesíti. Márciusban a Fáklya nemzetiségi táncegyüttes lép közönség elé, rajtuk kívül — az idén — még 11 néptánc­együttes tolmácsolásában láthatók a magyar néptáncművészet legszebb alkotásai. (MTI) TELJES KÉPET KELL ADNI TÖRTÉNELMÜNKRŐL Beszélgetés Fülep Ferenccel, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával . A Pollack Mihály által megál­modott és 1846-ra elkészült épület mindannyiunk tudatában a nagybe­tűs Múzeumot idézi fel. Fokozott ér­zékenységgel figyel a közvélemény a vele kapcsolatos legkisebb tör­ténésre is. Az idén éppen 180 éves intézmény nemrég bezárta talán leg­nagyobb hatású, A magyar nép tör­ténete a honfoglalástól 1849-ig című állandó történeti kiállítását. Egy ilyen lépés nem öröm sem a látoga­tónak, sem a muzeológusnak. Mi volt a döntés oka és mikor láthatjuk új­ra ennek az időszaknak az anyagát? — Egyetlen oka volt a döntésnek: a kiállítás, amely 1967-ben nyílt meg, mostanra annyira elhasználódott, hogy elkerülhetetlenné vált teljes fel­újítása. Felújítást mondok, mert az anyagot változtatás nélkül kívánjuk újra bemutatni — terveink szerint már az idén ősszel, a múzeumi és műemléki hónap kezdetére. — Hogyan halad a munka? — Egyelőre még optimista va­gyok, s remélem, készen leszünk. No­ha hatalmas munka ez. Nemcsak időre meg kell lennie a villanyveze­tékek, a központi fűtés, a parketta teljes cseréjének, a festésnek és a mázolásnak, hanem számos műtárgy is restaurálásra szorul — főként né­mely textíliák sínylették meg az el­múlt 14 évet. Mátyás király trónkár­pitja, II. Lajos és Mária királyné ru­hája, a látványos török sátor rendbe tétele hosszadalmas és nehéz mun­kát ró restaurátorainkra. Nem bizo­nyos, hogy ezekkel is mind elkészü­lünk a megnyitásig. — Ha minden jól megy, akkor te­hát októberben ismét látható lesz a magyar történelmet bemutató gaz­dag anyag a vándorlások korától ki­indulva a múlt század közepéig. Mi­kor láthatjuk az utolsó száz év em­lékeit? — Hosszú idő óta vajúdó időszerű kérdés ez, nemcsak a közönség köré­ben, hanem a múzeumon­ belül is. Mintegy három évtizede intenzíven gyűjtjük a szabadságharc utáni kor anyagát. Úgy tervezzük, hogy a be­mutató legalább a felszabadulásig vagy még tovább, egészen napjain­kig jusson el. Teljes képet kell ad­nunk történelmünkről. Hiszen csak­ugyan tarthatatlan állapot, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban ne le­gyen képviselve utolsó száz évünk. Tettünk közben kísérleteket is: a hatvanas évek végén például ren­deztünk egy időszaki kiállítást, amely a századforduló országát mutat­ta be az első világháborúig. Eb­ben a kiállításban a látványos, tár­gyi bemutatás dominált, s erre sze­retnénk törekedni majd a leendő új­nál is. Ezt azért hangsúlyozom, mert a legújabb kori anyagoknál kiala­kult abban az időben egy rossz szo­kás: sok volt bennük a papír, a pa­pírdokumentum. Ahhoz persze, hogy mi ezt a kort is hagyományainknak megfelelően sok tárgyi anyaggal vi­­hessük a közönség elé, szükséges a különböző szakmúzeumok segítsége. És persze hely is kell hozzá, amink pedig nincs. — Az Országos Széchényi Könyv­tár hamarosan kiköltözik az épület­ből. Tudomásom szerint máris meg­indult a „küzdelem” a felszabaduló helyiségekért a Nemzeti Múzeum és a Természettudományi Múzeum kö­zött. Ha a múltra gondolunk, hogy ugyanis a természettudományi anyag is a nemzeti gyűjteményből vált ki, annak mintegy „édes gyermeke”, mi­lyen ésszerű, esetleg kompromisszu­mos megoldás lehetőségét látja ön? — Csakugyan vannak komoly problémák a két múzeum között. Úgy vélem azonban, nem volna mél­tányos, ha a kifejtésükbe belemen­nék. Terveinket és igényeinket mind­ketten előterjesztettük a miniszté­riumnak. Nyilván megfelelő mérle­gelés után eldől majd, hogyan osz­tozunk meg a felszabaduló területen. A helyszűkön kívül azonban, ami egyaránt sújt mindkettőnket, van itt más probléma is, amely általánosabb érvényű, bár tulajdonképpen össze­függ az elmondottakkal. — Mire gondol? — Bevezető kérdésében említette, hogy mit jelent a Nemzeti Múzeum az emberek számára. Múzeumunk valóban több, mint egy a közgyűjte­mények közül. Az elismerésnek és a szeretetnek a megnyilvánulásait nemcsak a többi múzeum részéről ta­pasztaljuk, hanem a nagyközönség részéről is. Ma is sok adománnyal gyarapszunk, belföldről, külföldről egyaránt. Csak egyetlen példát hadd mondjak: éppen két éve március­ban egy idős házaspár négymillió (!) forint értékű régi aranypénzt hozott be ajándékul a múzeumnak, egyet­len kikötésük volt, hogy a nevüket nem hozhatjuk nyilvánosságra ... Nos, mindezek ellenére vagy mind­ezzel együtt, a Magyar Nemzeti Mú­zeumnak semmiféle előjoga nincs. A múzeumi törvény értelmében: egy az országos múzeumok közül. A második világháború előtt a Nemzeti Múzeumnak volt úgyneve­zett kiválasztási joga. Vagyis, ha olyan lelet került elő, amely a nem­zeti történelem szempontjából álta­lában is kiemelkedő értéket képvi­selt, annak az akkori törvény szerint hozzánk kellet kerülnie. Most ilyen jogunk nincs. Nyilván korántsem ar­ról van szó, hogy szegényesünk más múzeumokat, de bizonyos esetekben, úgy hiszem, lehetne és kellene kivé­telt tenni. Hadd tegyem hozzá: ezek a gondok és a velük kapcsolatos ész­revételek nem kisebbítik azt a ha­talmas, példátlan fellendülést, ame­lyet hazai múzeumügyünk a legutób­bi harminc évben mutatott. — Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulásaként a látogatói lét­szám rohamos növekedését szokták említeni. Most évenként 16 millióan térnek be múzeumainkba. — Igen. Még a növekvő idegen­­forgalmat tekintve is hatalmas ez a szám. És ami különösen örvende­tes, hogy a fiatalok teszik ki a láto­gatók több mint 50 százalékát. Vagy­is nevelődik a leendő múzeumlátoga­tó, múzeumértő közönség. De a je­lenség mögött célszerű az okokat is vizsgálnunk. Miért lett látogatott a múzeum, miért mennek be az embe­rek? Három okát látom ennek. Óriási változás ment végbe tartalmilag: ki­állításaink újat produkáltak történel­­mi-művészeti-ideológiai mondaniva­lójukban. Hatalmas javulás követke­zett be a kiállítások külső megjele­nésében, formailag is, amiben elévül­hetetlen érdemei vannak a már 1949- ben létrehozott központi kiállításren­dező csoportnak. Harmadsorban pe­dig az utóbbi 10—15 évre tehető a múzeumok erőteljes közönség felé fordulása. A sokat emlegetett mú­zeumi közművelődésnek ma már elég tekintélyes, százon fölüli szakember­­gárdája van az országban. E tevé­kenység jelentőségét én elsősorban a komplex élmény nyújtásában lá­tom: abban, hogy például egy adott kor tárgyainak környezetében az időszak zenéjével, irodalmával is megismerkedhet a látogató. — ön 1951 óta dolgozik a Nemze­ti Múzeumban, rövid kezdeti időtől eltekintve immár harminc éve áll az intézmény élén. Régóta felelős posz­tokat tölt be a múzeumok nemzet­közi szervezetében, az ICOM-ban is. Két cikluson át volt a végrehajtó bi­zottság tagja, most a régészeti és tör­téneti múzeumok bizottságának el­nöke. Nemzetközi tapasztalatai alap­ján milyennek látja a magyar mú­zeumügy megítélését? — Jó hírünk van a határokon túl. Az én megbízatásaim sem személyes érdemnek szóltak és szólnak elsősor­ban, hanem az egész hazai múzeum­ügy eredményeinek. Persze az ilyen szervezetekben végzett munka sok előnnyel is jár a mi számunkra, s ezzel igyekeztünk is mindig élni. Az ICOM tevékenységébe már az ötve­nes évek elején bekapcsolódtunk. Először igyekeztünk megismertetni a világgal intézményeinket. Ennek egyik jelentős állomása volt, amikor 1962-ben az UNESCO reprezentatív folyóirata, a Museum, különszámot szentelt a magyar múzeumoknak. Az elmúlt években sok nemzetkö­zi tanácskozást tartottak nálunk, ami szintén jelzi a megbecsülést. Most március 22-én éppen a már említett régészeti és történeti múzeumok bi­zottságának vezetőségi ülésére kerül sor Budapesten. A tanácskozáson egyebek között megbeszéljük annak a kiadványsorozatnak a tervét, amely a világ régészeti szabadtéri múzeumait mutatja be. Tekintettel arra, hogy mi nemzetközileg is elis­mertek vagyunk ezen a területen — gondoljunk csak olyan objektu­mainkra, mint Gorsium, Aquincum, Vértesszőllős, Pécs —, a magyaror­szági anyagot bemutató kiadvány készülhet el elsőnek. Ez, ha hozzá­vesszük a középkori várakat is, nem kis vállalkozás, ám remélem, jövőre sikerül tető alá hozni... — Pécset említette, azt a várost, amelyhez immár huszonhét éves munkakapcsolat fűzi. A római kori Sopianae az ön ásatásai nyomán vált ismertté. Pár éve itt találta meg a székesegyház előtti tér közepén azt a leletet, amely egészen ritka: ókeresz­tény sírkamra hatalmas, épen ma­radt freskókkal. Itálián kívül az Al­poktól északra eddig nem bukkantak hasonlóra. — Ez ugyanolyan véletlen szeren­cse volt, mint amilyen véletlen volt, hogy 1955-ben, az akkori helyi mú­zeumigazgató invitálására Pécsre mentem, s hozzáfogtam a feltárás­hoz. Holott előtte semmiféle kapcso­latom nem volt a várossal, de még a Dunántúllal sem. Szerencsi születé­sű vagyok, s az iskoláimat is Miskol­con, majd Debrecenben végeztem. De Sopianae valóban rabul ejtett, s egy életre szóló munkát találtam itt. Az itteni ásatásoknál az volt az elvem, hogy amit csak lehet, megőrizzek és bemutathatóvá tegyek. Az említett sírkamra fölé jövőre készül el egy védőépület, így Pécs belvárosában ez már a harmadik hasonló bemutató­­hely lesz, amelyeknek a létrehozá­sában közreműködtem. Most már egyébként, ahogy mon­dani szokás, átadtam a stafétabotot a fiataloknak Pécsett. Egyébként is az a véleményem, és a Nemzeti Mú­zeumban is erre törekedtem, alapve­tő fontossága van a megfelelő tudo­mányos utánpótlás nevelésének. És úgy hiszem, ezt a célt sikerült is megvalósítani nálunk. Abban a tény­ben, hogy a legutóbbi évtizedekben a Nemzeti Múzeum nemzetközileg is elismert, tekintélyes kutatóbázissá fejlődött, a tehetséges fiatalok mun­kája is benne van. — Ha már erről beszélt, hadd kér­dezzem meg befejezésül: milyen ter­vei vannak tudományos területen a múzeumnak? — A sok közül egyetlen nagy vál­lalkozást említek, amiben az MTA Régészeti Intézetével együtt veszünk részt: számítógépes feldolgozásra ké­szítjük elő a múzeum régészeti anya­gát, amihez később a teljes magyar anyag is csatlakozik. Ez az adatbank távlatilag pedig a hasonló nemzet­közi rendszerhez kapcsolódik majd. A gépi tájékoztatásnak a tudomá­nyos munka számára nyújtott hatal­mas segítségen kívül az lesz a jelen­tősége, hogy képletesen szólva ma­gántulajdonból így valódi köztulaj­donná válik majd a múzeumok tudo­mányos anyaga. Tripolszky László

Next