Népszabadság, 1982. június (40. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
1982. június 26., szombat NÉPSZABADSÁG Új kultúrnövényünk: a tarka koronafürt Gyakorlati bemutató Móron (Munkatársunktól.) Ennek a Móron tartott bemutatónak nem az adja a különlegességét, hogy a helybeli termelőszövetkezet és állami gazdaság egyaránt szereplője, hanem az, hogy új növényfajjal — tehát nem csupán fajtával — ismerkedhettek meg a részvevők. De talán ez így nem is elég pontos. A tarka koronafürt — mert erről van szó — bizonyos értelemben nem új, hanem gyomnövényként őshonos hazánkban. Réten, legelőn, árokszélen gyakran látható apró levele, fehéres-lila fürtös, korona alakú virágja. A botanikusok is nyilvántartották, méghozzá mérgező gyomnövényként. Ez a móri határban díszlő koronafürt pedig kultúrnövény. Az USA-ban formálták azzá. Bocsa Iván pedig, aki a kompolti mezőgazdasági kutatóintézet igazgatóhelyettese — a legutóbbi években ezt a kultúrnövény-változatot meghonosította. A kutató azt mondja róla, hogy kitűnő takarmányt ad, és sok területen méltó versenytársa az oly értékes lucernának. Megalapozott a véleménye, és ha az első évek kísérleteit, gyakorlati eredményeit új sikerek követik — amire minden remény megvan —, akkor valóban ritka eseménynek lehetünk a tanúi: több évtized múltán új növényfajjal gyarapszik a köztermesztésben elterjedt hazai kultúrnövények köre. A kultúrnövénnyé alakított tarkakoronafürt-változat 1975-ben került Magyarországra. Azóta Bocsa Iván — a „felfedezője” — alakította ki termelési technológiáját, folytatta a termőhelyi kísérleteket. Mint e növény legfőbb patrónusa terjesztette, ismertette, mert a tapasztalatok alapján meggyőződése: a tarka koronafürttel nagyon értékes takarmánynövényhez jut a hazai mezőgazdaság. De hát mi is az értéke, mit is „tud” ez az új kultúrnövény? A legfőbb talán az, hogy nagy fehérjetartalmú, szálas takarmányt ad. A tarka koronafürt béltartalma,, takarmányértéke ugyanis azonos a lucernáéval. Ez pedig nagy szó, hiszen a lucerna, ez a több ezer éves kultúrnövény — amelyről az időszámítás előtt 700-zal már írásban is megemlékeztek Babilonban — az igen értékes fehérjéből szinte a legtöbbet tartalmazó szálas takarmány nálunk is, a világ más tájain is. A móri határ Bakony felőli dombjai bizony a legjobb szándékkal sem minősíthetők jó termőterületeknek. A szántóföldi táblákon az erózió, a vízmosás ellen legfeljebb óriási költségek árán lehetne védekezni. Soványak, mészben eléggé szegények ezek a talajok. A lucerna csak külön meszezés után telepíthető. Ahol nem meszeznek, ott az történik, mint az egyik húsz-egynéhány hektáros kísérleti táblán, ahova tarka koronafürt és lucerna került. A tavaly tavaszi telepítés óta a lucerna gyakorlatilag kiveszett, a tarka koronafürt első kaszálása (mert évente másodszor is kaszálható) bizonyosan megadja hektáronként a 30 tonna zöldet, ami nagyjából megfelel öt tonna szénának. (Ez annyi, mint amennyit a lucerna a meszezett, javított területeken háromszori kaszálásra ad a móri gazdaságban.) Pedig tavaly a Móri ÁG-ban tavasztól nyár végéig többször is ott tartottak, hogy kiszántják a tarkakoronafürt-vetést, mert egész egyszerűen a vetés után nem ment semmire a növény. Az idei márciusi vetést követően a móri Kossuth Tsz tarka koronafürtje is csak most, június közepe táján sorol. Pici, apró növénykék húzódnak meg a vadrepcétől elgyomosodott táblán. Tehát nem valami biztató a kép. De akik a tarka koronafürtöt ismerik, ezt a táblát látva mégis kitűnő vetésről beszélnek, ami a nyár vége felé már ad egy jó fél termést. Jövőre pedig — és miután évelő növény, az azt követő három-négy évben — teljes terméssel hálálja meg a gondozást. Hogy miért az új telepítés pillanatnyi látványa és a várható termés reménye között a nagy különbség? Egyszerű. A tarka koronafürt ugyanis a kezdeti szakaszban szokatlanul lassan fejlődik. Vonatkozik ez a telepítés utáni időszakra és az első kaszálást követő hetekre is. Ugyanis a sarjadzása is lassú, s amilyen lustán fejlődik a növekedés kezdeti szakaszában, ugyanolyan erőteljesen, szinte robbanásszerűen nő, amikor már egyszer megindul. Egyébként az esztendei termés háromnegyedét az első, egynegyedét pedig a második kaszálásra adja. Külön rendkívül értékes tulajdonsága, hogy az aranka nevű élősdi — ami különösen az alföldi, Szolnok megyei lucernásokat pusztítja rendkívüli mértékben — nem támadja meg. Mindenekelőtt a meleg, száraz déli lejtőket kedveli. Bocsa Iván a szárazságra hajló, rossz vízgazdálkodású — de nem vizes —, sekélyebb termőrétegű, gyenge tápanyag-szolgáltatású talajokra ajánlja, tehát mindenekelőtt oda, ahova lucernát nem lehet, nem ajánlatos telepíteni. A növény hasznosítására leginkább a legeltetés, a zöldtakarmányozás jöhet szóba, s persze silózható is, és széna is készíthető belőle. Tucatnyi hazai nagyüzemben vert már gyökeret ez az új növényfaj, már eddig ezer hektárt hódított meg. EGYRE-MÁSRA — Régóta várakozik rám, Hürkecz bácsi? Ma reggel a szokottnál is tovább tartott, a bevásárlás, miközben maga itt kénytelen volt tétlenül üldögélni... — Szóra sem érdemes, Sári doktornő. Tudja, ha én valamiben sietősen sürgök-forgok, mindig keservesen telik-múlik az idő, de engem semmi sem foglal el kellemesebben, mint a semmittevés. Hiába, nem vagyunk egyformák. — Nem ám, akárcsak ez a zöldborsó, ez a krumpli meg ez a cseresznye. Nézze meg, ahány, annyifajta. — Talán más-más helyen vásárolta? — Dehogy! Mindent ugyanabban a zöldértboltban vettem, de mindenből csak keverékárut kínálnak. Hiába válogatna az ember a pénzéért, csak egységes árut kapni. Itt van ez az újkrumpli: egy kilóban háromnégy fajta is van összekeverve. — Csakugyan, és a borsó is meg a cseresznye is. — Ott van toronyba rakva a rengeteg gyümölcsláda, telekevert áruval, pedig ha több pénzért is, valami frisset, szépet akartam venni a vasárnapi vendégség miatt. Olyan nincs, mert mind egységes. — Nem szólt miatta az eladónak? — Dehogynem, bár ne szóltam volna! Megkérdeztem azt a szemtelent, honnét van ennyi idejük és munkaerejük rá, hogy minden árut ilyen gondosan összekeverjenek? Azt mondta, nekik öröm, ha a kedves vásárló észreveszi a fáradozásukat, amellyel sikeresen alkalmazzák a társadalomtudományt a piacon: eltörölték a különbséget zöldség és zöldség, gyümölcs és gyümölcs között. Véget vetettek annak, hogy az egyik ládában gyönyörű cseresznye, eper vagy málna hivalkodjék, míg a másikban ilyen-olyan pörös bogyó csúfoskodjék. A kereskedelem mindent bölcsen összekever, így a kedves vevőnek nem kell haboznia, hogy milyet válasszam: olcsóbbat-e vagy drágábbat, apró szeműt-e vagy mutatósabbat. Mindent egyre-másra. Tudományos pontossággal szólva: ezen a téren is megszüntettük a hajdani osztálykülönbségeket. — Máma már a maszek is ezt csinálja. Nem ilyen dörzsölt a tudományban, de állja a versenyt a nagyobbakkal. — És mindezek mögött mi van? Az, hogy a keverés mindent eltakar. Nincs az a hitvány zöldség vagy gyümölcs, amit ne volna érdemes megtermelni és piacra vinni. A fonnyadt, ütődött, féreg rágta áru sem marad a nyakukon, ha csak egyre-másra adják. — De még nemcsak ez, Sári doktornő. Én úgy gondolom, azért sem tudják kikülöníteni a silány árut, mert ha ott volna mellette a szép, ugyan ki adna pénzt a hitványáért? Azért ne mérgelődjék, ha a vendégei között igényesebb is akad, elmegy ez egyre-másra... Ki nézi a levesben, hogy melyik a cukorborsó, melyik a velőborsó? Hiszen még köztünk sem nagyon válogatnak, én vagy az a bunkó Menyus, egyre-másra veszi a főnökség. Mondok én valamit. Pár hét múlva hozok én magának a szülőfalumból friss zöldséget és gyümölcsöt, de olyat, hogy akármekkora vendégséget csaphat belőle! Jó is, hogy szóba jött a dolog, ugyanis néhány hétig nem jöhetek. Szabadságra megyek Nyírgyabróra. — Igazán? örülök neki. Tudja mit, Hürkecz bácsi? Hetente írjon nekem mindenről, ami maga körül történik, jó? — Hát... jól van. Éppenséggel lesz is miről. Odahaza most nagy készülődés folyik a nyírgyabrói napok ünnepi rendezvényeire. Szóltak, hogy mint a fővárosba szakadt gyabróit, engem is elvárnak. A Csiger Pali, meg a Menyus is jön. A Csiger azt mondja, ez igen nevezetes esemény lesz, mivel Nyírgyabró volt az utolsó emberi település Magyarországon, amely még nem volt átállítva az idegenforgalomra. Majd megírom, hogyan hozzák be ezt a gyalázatos lemaradást. Horváth József 11 AZ EZERSZÍNŰ TERMÉSZET Legendák és igazság a ragadozó madarakról A mai emberek zöme alig ismeri ragadozó madarainkat. A sas, a sólyom, héja, ölyv már inkább csak szólásokban, közmondásokban, versekben, mesékben használatos nevek. Régebben a gyakorlati életben szükséges is volt a ragadozó madarakat ismerni. A háztáji baromfiállományokat megtizedelő héják és kányák a falusi népnek sok bosszúságot okoztak. A sasok még a bárányok elragadásával is ijesztették az állattartókat. A vadállományban pedig a fácáncsibéket, őzgidákat és egyéb hasznos vadakat megtizedelő madarak olyan károkat okoztak, hogy a vadászok még e század elején is válogatás nélkül lelőttek minden „görbe csőrű” madarat. Nem csoda, hogy számos mendemonda is elterjedt ezekről a madarakról: például a nagy termetű sasokra még azt is ráfogták, hogy elrabolhatják a kisgyermekeket is. Ennek a mesének különben külföldi az eredete, mert a délibb tájak magas hegységeiben honos és a sasoknál nagyobb szakállas saskeselyű valóban megtámadhatja nemcsak a nagyobb állatokat, hanem még az embert is. A múltban tűzzel-vassal irtották a ragadozó madarakat: ma már mindegyik ritkaság, és a kipusztulástól kell óvni őket. Csak azért van még néhány darab belőlük, mert kitűnő röptükkel messzire elkalandoznak, és egyes, nehezen hozzáférhető helyeken még zavartalanul megmaradhattak. Minden országban, így nálunk is, most már szigorú természetvédelmi intézkedések tiltják a ragadozó madarak lelövését. Ezeknek a ritka, természeti kincsnek tekinthető madaraknak tilos a befogása, fészkeik zavarása, tojásaik kiszedése is. Súlyos pénzbüntetéssel sújtják, aki ragadozó madarat megöl vagy fészkét kifosztja. Védelmük már csak azért is fontos, mert hiányuk a mezőgazdaságban is érezhető. Soha nem képzelt mennyiségben elszaporodtak a mezei pockok, egerek és egyéb rágcsáló kártevők, amelyeknek éppen ragadozó madaraink voltak a legjelentősebb pusztítói. A sas és a többiek Most, amikor már minden ragadozó madár védett, azt kérdezhetné valaki : fontos-e tudni, melyik a sólyom, melyik a héja? Népi hagyományaink, a természet szeretete és az ősi magyar nevek tisztelete miatt talán mégsem érdektelen legalább röviden szólni róluk. Az köztudott dolog, hogy legnagyobb termetű — átlagpulyka vagyliba nagyságú — ragadozó madaraink a sasok. (A náluk is nagyobb keselyűk ugyanis már régen nem élnek nálunk!) A sasoknak súlyukhoz képest igen nagy szárnyfelületük van, s ennek segítségével a magasban vitorlázva óriási távolságokat bekalandoznak. A nagy sasok általában csak néha tévednek el hozzánk, csupán egyik-másik fajból költ néhány pár hazánkban. Körülbelül tyúk nagyságú ragadozó madaraink az ölyvek. Széles szárny- és farokfelületükkel ezek is többnyire a magasban keringve jelennek meg, és aránylag belőlük van még a legtöbb. Az ölyvek főleg egérpusztító, rágcsálóirtó madarak, ezért fokozott kíméletet érdemelnek. Különleges és igen ritka ragadozók a kányák. Érdekességük, hogy a farkuk villás, mint a fecskéké. Mindkét fajuk, a vörös és a barna kánya anynyira ritka, hogy falun már nem is emlékeznek ezekre a madarakra, és helyenként tévedésből a fekete varjút nevezték el kányának. A legtöbb kárt a múltban a héja okozta. Ez a kisebb tyúk nagyságú, hosszú farkú, de rövid és kerek szárnyú madár nem annyira a magasból, mint inkább alacsonyan repülve, mintegy orozva csap le zsákmányára. Falun a csirkék, galambok nagy ellensége volt. Ma már annyira ritka, hogy a háziszárnyastartásban komoly kárt nem okoz, ezért védett. Talán a legtöbbet emlegetett ragadozó madarak a sólymok, pedig nálunk ezek a legritkábbak. Hosszú, hegyes szárnyukkal villámgyorsan vágnak le áldozatukra. Nálunk most már inkább csak ritka vendégként jelenik meg néha valamelyikük, ezért már régen tilos a vadászatuk. A legkisebb, alig galamb nagyságú ragadozók a hegyes szárnyú vércsék. A vércsék csak egerekre, rovarokra vadásznak, tehát a leghasznosabb fajok. Sokszor látjuk, amint a szánták, mezők fölött, a levegőben egy helyben „szitálva” lesnek arra, hogy egy felbukkanó mezei egérre lecsaphassanak. Ugyancsak kis termetű, rövid és kerek szárnyú ragadozó a karvaly. Főleg madarakra vadászik. Szívesen telepszik meg a városok tornyain, ahol jobban talál élelmet (a verebeket fogyasztja). A fővárosban évtizedek óta a Parlament tornyain tanyáznak a karvalyok. Különben most már ez a faj is eléggé ritka és védett madár. Volt-e turulmadár? Azt írják a krónikák, hogy a honfoglalás idején a magyarok tiszteletben tartott madara volt a turul. A történelemkutatás szerint Árpád apjának, Álmos vezérnek törzsi jelképe a turul volt. Abban az időben az életük java részében a szabad pusztákon vadászó, portyázó őseink — mint minden természeti nép — az állatvilágból választottak maguknak a családjukat jelentő jelképet. A törzs vezérének, a fejedelemnek a jelképe azonban tágabb értelemben jelenthette talán az egész népet is. A turul tehát így az egész magyarság jelképe lett. Az utókor tisztelete babonás elképzelésekkel valamiféle csodamadárrá avatta a turult. Úgy képzelték, hogy csak valamilyen hatalmas, nagy madár lehetett. így született meg az utókor fantáziája szerint az az elképzelt turulmadár, amelyet ott láthatunk a Szabadság-híd magasba nyúló négy tornyán is. A képzőművészet igyekezett modellt találni egy ilyen óriás madárhoz, és meg is találtak a keselyűkben. A turulmadár azonban aligha lehetett keselyű, mert az ősmagyarok, még ha láttak is néha keselyűt, nem valószínű, hogy egy dögevő és számukra haszontalan madarat választottak volna jelképül. A megoldást tehát máshol kell keresnünk. A mindent tudni vágyó embert azonban foglalkoztatta: mi volt a törzsi jelképként tisztelt turul? Hiszen az csak egy valóságos és fontos madár lehetett. Azt mindenki tudja, hogy a lovon száguldozó ősmagyarok elsősorban vadászattal szerezték meg az élelmüket. Vadászatuk egyik módja pedig a solymászat volt: az idomított ragadozó madárral végzett vadászat, ami a középkorban annyira divatos fejedelmi sporttá fejlődött. Bizonyos, hogy honfoglaló őseinknek ez a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen vadászati mód igen fontos volt, és a jól idomított vadászmadarak becses kincsnek számítottak. Kíséreljük meg most kideríteni, hogy eleink milyen madárral vadászhattak. A solymászat történetéből jól tudjuk, hogy nemcsak a sólymok, hanem a héja, az ölyvek, sőt a sasok is jól idomíthatók. A réti sas vadászatát , láthattuk például még egy igen szép természetfilmben is. De a sasokat, talán éppen nagy termetük miatt — hiszen nehéz karon vinni a súlyos madarat — kevésbé használják. Az ölyvek meg inkább csak egerészésre valók, így hát maradnak a sólymok meg a héja. Feltehető azonban, hogy a nemes sólymok abban az időben sem lehettek olyan gyakoriak, mint a héja. Ez a régebben rendkívül elterjedt, ügyes és vérszomjas ragadozó madár kiválóan alkalmas a solymászatra, és ma is a solymászok jól használható madara. Biztosra vehetjük tehát, hogy a honfoglaló magyarok legkedveltebb vadászmadara is a héja lehetett. Segít a nyelvtudomány És most nézzük, mit mond a nyelvészet. Sikerült ugyanis megtalálni azt a szót, ami a vadászatra idomított madár, a turul nevének ősi formája lehetett. Ez a szó a „karuly”. (Lehet, hogy „karon ülj”-öt jelentett eredetileg, ki tudja?) A karuly mint madárnév fennmaradt, és ma éppen a legkisebb ragadozó madár, a karvaly neve. Ezzel, a galambnál is majdnem kisebb madárral azonban nem vadászhattak. Ez tehát aligha lehetett az ősmagyarok turulmadara. A karvalynak viszont a legközelebbi rokona éppen az a közel tyúk nagyságú héja, amelyik a leginkább használt vadászmadár. Elképzelhető tehát, hogy a héja lehetett az ősi karuly, azaz a turulmadár. Ez a feltételezés valószínűnek látszik, ha arra gondolunk, hogy talán akkoriban is ez volt a legelterjedtebb idomítható ragadozó madár. De hát akkor a turul nem valami különösen nagy madár! A „turulkérdés” ilyen elintézése éppen ezért nem eléggé megnyugtató. Jogosan felvethető, hogy a vezéri törzs és az egész nép jelképének talán mégis nagyobbnak, impozánsabbnak kellett lennie. Sokkal valószínűbb, hogy a nép vezére a legnagyobb madárral vadászhatott. Hátha az a karály szó talán nem is olyan biztos, hogy a héja neve volt? Hátha éppen a füves pusztákon abban az időben bizonyára igen gyakori réti sas ősi neve volt? Hasonlóan ahhoz, mint ahogy a kisebb termetű, tarka színű halászsasnak is külön ősi neve a „ráró”. És ha nehéz volt karon vinni egy sast a vadászatra, a fejedelem megtehette, bizonyára volt, aki vitte utána. Mi volt tehát a honfoglaló magyarok turulmadara? Nem volt-e a vezért család jelképe mégis egy sas? Ez talán örökre rejtély marad. Mindenesetre a turul már csak jelkép, így kell elfogadnunk, és talán nem is szükséges keresnünk, mi ő tulajdonképpen ... Dr. Kalmár Zoltán ny. főiskolai tanár A legnagyobb hazai ragadozó madár: a réti sas. Itt-ott még költ a Tisza mentén. A héja a nála nagyobb fácánt is le tudja ütni. Új szabadtéri színpad tömpít a Zichy kastély udvarában Július 8-tól Euripidész:Bacchánsnők Kísérőzene: a Pink Floyd együttes lemezeiből. Koreográfus: A Zichy kastély megközelíthető a 6-os, a 18-as, az 55-ös, a 84-es, a 86-os, a 118-as, a 37-es, a 137-es, a 134-es, a 142-es autóbusszal és a 33-as villamospótló autóbusszal. Jegyek válthatók a Zichy kastély pénztárában, a Madách Színház szervezési osztályán, a Filharmónia pénztárában és a Színházak Központi Jegyirodáiban. Rendező: Ruszt József Novák Ferenc.