Népszabadság, 1982. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-13 / 162. szám
1982. július 13., kedd NÉPSZABADSÁG Középpontban: az erkölcs Bemutatták a magyar versenyfilmet Karlovy Varyban (Kiküldött tudósítónk telefon jelentése.) A zsúfolt program és az időpontok egybeesése ismét megtréfálta a tudósítót: amikor e sorokat diktálom, akkor kezdődik a magyar versenyfilm vetítése a Karlovy Vary-i filmfesztivál nagytermében, amikor pedig e tudósítás az olvasó kezébe kerül majd, addigra az esemény megtörténtté vált. Tehát így kell róla beszámolnom: hétfő este bemutatták Böszörményi Géza Szívzűr című filmjét a magyar filmes tábor nem csekély reményeitől kísérve. A fesztiválon ugyanis elég kevés a kiemelkedő film, s nagy az érdeklődés a hasonló morális kérdések filmbeli ábrázolása iránt, mint ami a magyar versenyfilmben tetten érhető. Egyébként is a különböző jelek arról tanúskodnak, hogy itt is, mint a többi külföldi fesztiválon, változatlanul jelentős a magyar filmművészet ázsiója: a filmszakma mindig várakozással tekint a filmjeink bemutatója elé. Magyar vonatkozású hír az is, hogy a bemutatkozó rendezők sorozatában hétfőn vetítették Koltay Gábor A koncert című filmjét is. Érdekességként megemlítem, hogy ebben akategóriában ugyanúgy eredményt hirdetnek majd, mint a versenyfilmekében, bár a választás valószínűleg nehezebb lesz. Az első filmes rendezők friss látásmódja, új iránti érzékenysége több, valamilyen szempontból érdekes filmalkotásban testesül meg, így a 16 benevezett film között nagy verseny várható. Éppen ebből a kategóriából szeretném kiemelni a fiatal szovjet rendező, Alekszandr Panknatov A művész feleségének arcképe című filmjét, amely morális problematikájával valamiképpen Böszörményi Géza Szívzűrjéhez hasonlítható. Ha ez utóbbi egy fiatal orvosházaspár megpróbáltatásának, életkezdésének, a köznapokat feltáró filmkrónikája, úgy a szovjet film középpontjában — hasonló rendezői látásmóddal — egy művészházaspár mindennapjai állnak. Látszólag a rendező elvi-esztétikai kérdések után nyomoz, ám hamarosan kiderül, hogy a hétköznapi epizódok mögött az élet értelmének és lehetséges útjainak faggatása áll. A Jurij Nagibin elbeszéléséből készült filmben két életszemléletet látunk kibontakozni, anélkül, hogy a film alkotói valamiféle didaktikus megoldást javasolnának. Éppen Alekszandr Pankratov fiatalos látásmódja, formakeresése miatt tetszett nekem jobban ez a film, mint a hivatalos versenyben részt vevő szovjet film, amelyet Viktor Turov rendezett Iván Melezs Emberek a mocsáron című regénye nyomán. A film a belorusz nép életmódjáról ad képet egy isten háta mögötti falucskában, de a rendező nem lépett túl a hagyományos filmábrázolási módszereken. Az 1955-ben született lengyel filmrendező, Juliusz Machulski (az ismert színész, Jan Machulski fia) arra vállalkozott, hogy megmutassa: kellő hatékonysággal a szocialista országokban is lehet jó krimit készíteni, hogy a bűnügyi film sem tartozik feltétlenül a filmgyártás alacsonyabb kategóriájába. Saját forgatókönyvéből és rendezői munkájából rendkívül szellemes krimikomédia született, amely egyszersmind a tipikus amerikai krimik paródiája is. A Vabanque című film Henry Kwinto, az egykori kasszafúró történetével végre nevetést is csalt az arcokra az eléggé komoly és olykor komolykodó fesztiválon. Szerencsére találkoztunk még egy vidám filmmel, egy nagyszerű svájci filmkomédiával, Rolf Lyssy rendezésében, az egykori ismert kabarészínész, Emil Steinberger főszereplésével. Ha a rendezői kísérletező kedvet említettem fentebb, jó példa erre a kanadai rendező, Richard Pearce Átlépni a küszöböt című filmje. A film előzményeihez tartozik James Salter cikksorozata a Life-ban, amelyben az első amerikai szívátültetésről számolt be. Richard Pearce arra vállalkozott, hogy a játékfilm kereteiben örökítse meg mindazt a tudományos és etikai problémát, amelyet a hasonló orvostudományi megoldások felvetettek és felvetnek napjainkban is. A filmet kétéves előtanulmány előzte meg, s Pearce a szívsebészt alakító kiváló színész, Sutherland segítségével valóban elgondolkodtató, magas morális tartalmú filmet hozott létre, amelyben a tudományos pontosság magas szintű kamera- és színészvezetéssel s percig nem csökkenő feszültséggel párosul. A lengyel versenyfilm — a 60 esztendős Janusz Morgenstern Kisebb égbolt című alkotása — a „modern ember” életérzéséről szól, aki gyötrődve keresi az élet értelmét. Az angol író, John Wain regénye alapján készített film főhőse, a 45 éves Artúr, egy mikrobiológiai intézet tudományos munkatársa, váratlanul otthagyja családját, munkáját, s szakít mindennel, ami a múlthoz kötötte és beköltözik egy pályaudvar szállodájába. A pályaudvaron eszik, él, pillanatra sem hagyva el a mindenki számára ideiglenes színhelyet. Artúr nem őrült, saját létének, élete értelmének hosszú áttekintése után jutott erre az elhatározásra. A tragédiába torkolló történettel, az ábrázolt életérzésen és megoldáson lehet vitatkozni, de a lengyel film kétségtelenül érdekes, művészileg izgalmas alkotás, amelynek főszerepében Román Wilhelmi nagyon emlékezetes alakítást nyújt. Végül be kell számolnom egy hagyományos értelemben szép filmről, amelynek rendezője az Ingmar Bergman-filmekből ismert színésznő, az itteni fesztiválon személyesen is részt vevő Ingrid Thulin, címe pedig kettévált ég. Az önéletrajzi elemeket tartalmazó, távoli szegény falucskában játszódó történet hőse egy 14 éves lány, Erika, aki nemcsak alkoholista apjától, szülei széttört házasságától, a mindennapi brutalitás látványától szenved, hanem felfedezi, hogy házuk-falujuk szűk környezetén túl létezik egy tágabb világ, amely hívja őt. Ennyi csupán a cselekmény, bár bizonyára sok filmet lehetne hasonló tömörséggel összefoglalni. A film részletszépségei emlékezetesek, amiben a rendezőnőt Ingmar Bergman két állandó munkatársa, az operatőr Sven Nykvist és a színész Erland Josephsem is segítette. Havas Ervin A szabadtéri előadások próbái Szegeden Befejezéséhez érkeztek a szegedi szabadtéri játékok előkészületei: hétfőn megkezdődtek az első előadások próbái. Másfél héttel a megnyitó előtt már a Dóm téri színpadon játszik a Háry János és a Trubadúr statisztériája, a Zenés Színházban és a város más próbatermeiben gyakorolnak a tánckar és a zenekar tagjai s a vezető művészek. A késő éjszakai órákban sincs szünet, ilyenkor — hajnalig — dolgoznak a világosítók. A nyitóesten, július 23-án, Kodály Zoltán Háry János daljátéka kerül színre. A tervezett tizenhat előadásra nyolcvanháromezer jegyet elővételben megvásároltak, tízezerrel többet, mint tavaly ilyenkor. (MTI) Irány Caracas! Vannak mutatványok, amelyek veszélyességükben hordozzák legfőbb értéküket. Tőr hegyén, kifent kardot egyensúlyozni a szájban akkor is lélegzetelállító, ha az artista éppen nem rendelkezik lenyűgöző eleganciával, ha nem tudja elbűvölő könynyedséggel leplezni szörnyű idegfeszültségét. Ha valaki a városháza tornya és a szálloda kupolája között kifeszített kötélen a fejünk felett húsz-harminc méter magasságban áttáncol, akkor is szájtátva bámuljuk, ha az illető nem igazán mestere a kötéltáncnak, hanem igazán remek előadó. A mellékes szemfényvesztő képességek természetesen sokat emelhetnek a produkción, s ezek hiánya valamit elvehet a hatás erejéből. A merészség, amivel az artista vállalja a veszélyt, s az a képesség és tudás, amivel legyőzi azt, lényegében elegendő a publikum elképesztéséhez. Elegendő valamilyen sikerhez. De ha valaki tetőtől talpig páncélban adná elő a kardok egyensúlyozását, vagy ha a kötéltáncos háló felett ügyetlenkedne, ha alégtornász a biztonsági övön csüngve szerencsétlenkedné elő a trapézon mindennapos mozdulatokat, akkor a cirkusz közönsége legfeljebb boszszankodna. Valahogy így van ez az aktuális művészeti produkciókkal is. Természetesen nemcsak politikailag veszélyes mutatványok lehetnek jók, hatásosak, de ha egy mű a politikai merészség légkörét tudja maga körül megteremteni, a lélegzetelállító veszélyhelyzet érzetét tudja a közönségre szuggerálni, akkor biztosan számíthat a sikerre. Idősebbek még emlékeznek rá, hogy különböző név alatt kacagtak csendesen azon az anekdotán, amikor az éppen funkcióban levő vezér vagy más diktátor kivitette magát valamely közeli tóhoz, és megpróbált a vízen járni. A vicc se jobb, se rosszabb nem lett attól, hogy éppen kihez kötötték. Az a veszélyhelyzet azonban, amely meséjére és hallgatóra egyaránt leselkedett, cinkosság érzetét keltette közöttük, a halk nevetés belső tiltakozást, bátor függetlenségérzetet fejezett ki. Elő lehetett persze adni briliáns módon ezt is, mint ahogy poéngyilkos is a szájára vehette. A merészség, a veszély izgalma azonban a dilettáns viccmesélő teljesítményét is megemelte, számára is biztosította az elismerést. Az Irány Caeracast-t 1957-ben, és most is, a humor szakemberei állították elő, náluk dilettantizmusról szó sem lehet. Viszont sem akkor, sem most nem tettek többet, mint amikor a diktátoranekdotába behelyettesítik az éppen időszerű nevet. Pontosabban az akkor, 1957-ben időszerűt adták elő akkor is, és most is. S ez már nagy különbség. A félreértésen alapuló vígjáték patentját alkalmazták az akkor időszerű, izgalmas és kétségkívül kurázsit igénylő témára, a disszidálásra. S a merész tett el is nyerte jutalmát. Akkor. A téma nyilván olyan izgalmat, feszültséget teremtett már önmagában is a nézőtéren, a kijárásitilalom idején, a MÚK jelszavában megcélzott nap előestéjén — a bemutató március 14-én volt —, hogy senkinek sem jutott eszébe azon tűnődni, vajon a szerzők, Fejér István és Kállai István miért feledkeztek meg a félreértés-vígjáték hatásának egyik legfőbb eleméről, arról, hogy a néző valamit tud, vagy legalábbis sejt a félreértésről, azért kacagja ki a mit sem sejtő szereplőket. Akkor szerzőknek és nézőnek nyilván éppen eléggé izgalmas volt a disszidálási lázról szólni, illetve hallani. Ebben a feszültségben ,nyilván fokozottan szólt minden régi poén, minden öreg móka. Hisz addig tabunak érzett dolgokhoz kapcsolódott. Csakhogy az Irány Caracas! önmagában nem jó vígjáték. (A komédia műfaji megjelölés, amellyel illették, azt hiszem, már akkor, annak idején is erős túlzás volt.) Olyan vakmerő mutatvány volt ez a darab, amely a biztonsági berendezések hiányától nyerte varázsát, a kötéltánc harminc méter magasságban, háló nélkül, amely a földtől másfél méterre és hálóval teljesen érdektelen. Márpedig ezt a mutatványt a történelem szállította le a magasból, a történelem szőtt hálót alája. Ezen szerencsére nem lehet segíteni. Érthető és méltánylandó ugyanakkor az a szándék, ha fel akarják idézni azt az időt, ha emlékezni és emlékeztetni akarnak. Csak ehhez nem az önmagában érdektelen produkciót kellene újra feldolgozni — azon a gondos előadás, a jó színészi játék sem segíthet —, hanem a kort, azt a történelmi feszültséget kellene felidézni, amelyben ez az ártatlan, szabványos kis éjszakai felfordulás, mesterkélt vígjátéki herce-hurca, tele volt politikai, világnézeti és emberi drámával, izgalommal, s talán még humorral is. Értékes történelmi — nemcsak színháztörténeti! — adalék lehet az Irány Caracas ! De csak a történelemmel együtt érdemes rá emlékeztetni. Zappe László KÖNYVSZEMLE Írta:íbinGa Vk Csordítok nyírvizet című első kötete 1978-ban jelent meg. Földmívesszülők gyermeke, 1943-ban született. Elvégezte az általános iskolát, köszörűs szakmunkás lett Csepelen, miután Budapestre jött segédmunkásnak, vagyis szerencsét próbálni. 1974-ben már főiskolai végzettségű, s a kenyerét újságírással keresi. Harmincegy esztendősen kerül tehát szellemi pályára. Van három gyermeke. Második verseskönyve, a VÁLTOZÁS most jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál, ideje megjegyeznünk a nevét, Benke Lászlónak hívják. „Nincs feltűnő bársonymeze” a verseinek, mondhatnánk Arany Jánossal, mégis bizonyosak lehetünk felőle, hogy költő. Ahogy egy nyitott sírgödör sárga falán megpillantja a fagyökeret, ahogy gyerekkorára emlékezik, s lámpagyújtó anyját látja oly időből, amikor neki magának még nem volt árnya vagy ahogy elemlegeti a búzavirágot, s avval együtt a vetéstől az aratásig tartó egész nagy színjátékot, az ég búzában hagyott mosolyát és az ösztönné vált parancsot: „össze kell a kévét rakni / kék mosolyt is benne hagyni”, mindabból kétségtelenül mutatkozik meg az érzékenységnek olyan mértéke, amire nem mondhatunk mást, mint csak azt, hogy lírai érzékenység. Mi történik a lírai érzékenységgel korunkban Benke László tanúskodása szerint? „Képzeletem a szépség inváziója / volt. De már az emlék is fölfüggesztve. / A történet malma / porrá őrli hitem, / porrá őrli akaratom, / felőröl az egybirtokos szerkezet.” Édestestvére szeretett volna lenni egy világot összefogó és birtokló akaratnak, a teremtésben közösködni, „de te elsötétült arccal üvöltötted: / művembe ne avatkozz!” Várakozik az idő szakadékéban, s versében Ady Endre szíve dobban: „Halálra nem hiába , mindörökké bokázva / előtte csak bokázva / íme kell a béke csöndje / Valahol könnyen födve / fölsóhajt egy szép halott".Élet és halál roppant ívén majdnem eszköztelenül határozódik meg Benke László tollán a lét: „Valaki jön, hazatalál / mire az óra körbejár. / Hasonló a gyilkosokhoz, / olyan aki halálhírt hoz. / Megzörgeti az ablakot, / megjöttem, mondja, én vagyok. / Mégse tudom, hogy ki vagyok, / minden reményem elfogyott. / Veszem önnönmagam ölbe / s leteszem az anyaföldbe." Második éve folyik atuális gyönyörűségére teszi. Már nem akarja a régi főúri étrendet végigenni, elég neki az is, ha végigolvassa. A régi szakácskönyvek receptjeiből így lesz irodalmi élmény. Másként vagyunk a kerttel. Abba nem lehet belecsömörleni. De a kerttel való foglalatoskodás haszna fölött is ott pár áll már az öncélú öröm. A kertben van öncélúság. És a „szenvedelmes kertész” típusa megszaporodik. Idejében érkezett tehát a könyv, Surányi Dezső avatott antológiája, amelyből a kertészkedő emberi lény köszön vissza minden időből. A megszelídített természet olyan régi, mint az emberi civilizáció. Surányi Dezső könyve csak a hazai kertek dolgát veszi illusztrálandó tárgyának, ezért Hérodotosszal kezdi, s annak a magyarok elődeiről tett följegyzéséből idéz. Eszerint már eleink bensőséges viszonyban voltak a természettel. Háziállatuk ugyan nem sok volt, de fák gyümölcseivel táplálkoztak. „Pontikon a neve a fának, amelyről táplálkoznak, nagysága pedig körülbelül a fügefáé, babhoz hasonló gyümölcsöt terem, de magja van: ha ez megérett, vászondarabokon átnyomják, sűrű és fekete lé folyik ki belőle; a kifolyó lének a neve pedig aszchü; ezt nyalják is, és tejjel keverve iszszák is, seprőjének sűrűjéből gyümölcsízt készítenek, és azt eszik.” Nem hihetjük ugyan, hogy eleink vegetáriánusok voltak, de az őskort igen nehéz rekonstruálni. Mérhetetlen idő telhetett el, míg az aszóhüből aszú lett, addigra nagy húsevők lettünk, s az aszút már nem tejjel keverve itta, aki ihatta köztünk. A XVII. században azonban már igen messzire jutottunk a kertgazdálkodásban, közte igen magasra a szőlőkultúrában. Prónay Pál A’ szöllöknek plántálásáról címen szakmunkát ad ki 1780-ban. Könyve második szakasza arról szól: „Az a Szöllöt, a melly már régen plántáltatott, ’s rész Fajtával ki-ültettetett, hogy kell újj Fajta, termékeny Szölly tövekkel szaporítani, dolgoztatni, ’s jó rendben hozni? Ezt véghez lehet vinni. 1. Döntéssel vagyis Bujtással (avagy Homilitással) ...” S erről eszembe jut, magam is tudom, hogy kell szőlőt „homlítani”. Mert nem döntöttem, nem bújtattam, hanem idomlítottam valaha, a kilencszáznegyvenes évek derekán. Amivel azt akarom mondani, hogy szenvedelmes kertész ugyan nem vagyok, de mégis rácsodálkozom e könyv remek nyelvi ízeire: századelőn vállalta föl szellemi elmaradottságunk fölszámolását. Ha Ferenczit olvassuk, azt is mondhatjuk, a magyar szellemi élet századunk első évtizedeiben már azonos fázisban van a világ szellemi állapotával. S nemcsak Ferenczi példázza ezt. Ha a filozófiai gondolkodásra tekintünk, Zalai Béla munkássága bizonyítja az egyidejűséget. A szociológiának folyóirata van, a Huszadik Század. A szellemi alkotómunka bármelyik terén ott vagyunk, ahol a világ. Ott vagyunk — azonos fázisban — a társadalmi progresszióban is, így aztán természetes, ha Magyarország vezető szerepet játszott a pszichoanalízisben is. Nemcsak Bécs közelsége miatt (Freud ott dolgozott), hanem azért is, mert „hazánkban a XX. század eleje a magyar szellemi élet páratlan fellendülésének tanúja”. Dolgozik már Bartók és Kodály, írja Szindbádját Krúdy, roppant látomását Ady Endre... „A haladó értelmiség minden eddigi igazságot megkérdőjelez, és minden új igazságra fogékony.” Dobó Piroska 1965-ben szerzett tanári diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karán, s azóta pedagógus, tanító. Regénye: MAGYAR HÍRMONDÓ kitűnő sorozata a Magvetőnél. Nyolc kötet jelent meg 1980-ban, a következő esztendőben is szorgosak voltak a szerkesztők, s az idei év is már két kötetet látott. Tavaly a Szakácsmesterségek könyvecskéje, az idén meg A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai örvendeztetik a művelődéstörténetre éhes olvasókat. Sokan vagyunk ilyenek. Jó érzékkel tapintotta ki gyöngénket a kiadó. Korunk köznapi embere növekedő szabad idejében a konyhában és a kertben foglalatoskodik. Pedig már arra is ráeszmélt, hogy a hajdani százados nyomorúságot és kiszolgáltatottságot hiába kompenzálja kulináris örömökkel és a természetben való foglalatoskodással. Amit ezért előbb ösztönös mohósággal cselekedett, utóbb intellek FERENCZI SÁNDOR tanulmányaiból válogatott kötetnyit a Magyar Hírmondó számára Linczényi Adorján dr. Bevezető tanulmányából azt is megtudhatjuk, hogy a pszichoanalízis legtehetségesebb úttörőinek egyike volt Ferenczi. Vagyis Freud közeli tanítványa és munkatársa, s ha élete vége felé meg is különbözött a mesterrel, mindvégig hűséges volt hozzá; a megkülönbözőt „szelíd eretneknek” minősítia tudománytörténet. Ferenczi Krúdy Gyulával egy esztendőben halt meg, 1933- ban. Nem dolgunk munkásságát minősíteni, annyit azonban meg merünk kockáztatni, hogy ami a maga idején oly merészen új volt, ma már úgy olvasható, mint barátságosan visszaköszönő történet. A tanulmányoknak különben is van történetszerű jellegük, hiszen a téziseiket illusztráló esetleírások valóban történetek. Fontosabb azonban, ami ezekből a Ferenczi-tanulmányokból iskiviláglik, hogy a századelő magyar szellemi élete mily eleven és dinamikus volt. Azt szoktuk mondani, a magyar szellemi élet egész fázissal volt hátrább a nyugati világéhoz képest, hogy irodalmunk éppen a századfordulón, A SZEMBESÍTÉS az 1980-ban megjelent Alászállást követi. Semmi újítás, Dobó Piroska az elbeszélő hagyományt követi, mert rendíthetetlenül hisz témája fontosságában és időszerűségében. Eszébe se jut, hogy amiről beszél, azt divatosan identitászavarnak szokták nevezni. Akármi az, éppen elég bevallani. Egy szerencsétlen asszonysorsot oszt meg olvasójával. Anyját és apját vesztette lány sodródik, verődik ide meg oda a tárgyak és emberek közt. Megszüli a gyereket, akit nem vállal az apja, s mert maga az anya kevés helytállni a csöppért, feleségül megy egy másik férfihoz, de nem olyanhoz, akit szeret. Baj bajt szerez, s hiába kész a szerencsétlen nő minden szenvedésre, az önfeláldozás nem váltja meg. Dobó Piroska merészen kikerekíti a történetet. Férjétől elválik regénye hősnője, gyermeke apját, aki közben visszatért hozzá, nem vállalja, ahhoz készül, akit szeret. S ebben a történetkerekítésben van valami didaktikus kicsengés. Kár. Mert a regénynek más irányba volna kedve nehézkedni. Mi történik akkor, ha nem jön mégis a nagy szerelem? Van abban valami avatatlanságra valló naivitás, ahogy Judit — így hívják Dobó Piroska regényének hősnőjét — megtalálja önmagát. Lányát, férjét, annak első házasságából való fiát elhagyni kész. Visszatért első szerelme, lánya természetes apja, azért? Dehogy azért! Beleszeretett egy másik férfiba, azért. Az író készséges korrekciója elrontja, amit az élet olyan készen kínált. Egy nagyvonalú emberi sors váratlanul összeesik, a ballon kipukkadt, tehát fölfújták előbb. Maga a regényíró is érzi, hogy elhibázta a dolgát. A regény végén hősnője szájával így magyarázkodik: ......nem tudom, siker vagy bukás vár ... amely felé most elindulunk Jakabbal, de a szembesítés önmagammal nem volt eredménytelen”. Minek mondja! — mért nem hagyja az ítéletet az olvasóra? 7