Népszabadság, 1982. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-17 / 166. szám

16 NÉPSZABADSÁG 1982. július 17., szombat A szemlélődés — életünk értékes része Beszélgetés Lipták Pállal pályájáról, festészetéről, kiadványokról, könyvtárépítésről — Lipták Pál születése óta, éppen hatvan éve él Békéscsabán, ezernyi szállal kötődik ehhez a városhoz, amelynek környékén szlovák ősei az 1730-as években telepedtek meg. Ő maga alig volt huszonhét éves, ami­kor 1949-ben kinevezték az akkori körzeti — később megyei — könyv­tár igazgatójává. Azóta is ezen a poszton szolgál megszakítás nélkül. Könyvtárosi munkásságáért nagyon fiatalon, 1954-ben Kossuth-díjjal tün­tették ki. Hogyan is kezdődött a pá­lya, hogyan lett könyvtáros? — Véletlenül. Aki ismeri a 45—49 közötti mozgalmas időszakot, az tud­ja, hogy könnyen kerülhetett pozí­cióba egy olyan fiatal ember, ami­lyen én voltam abban az időben. 1938 óta dokumentálhatóan a szo­ciáldemokrata párt tagja, izgága mó­don mindenben benne levő, bele­szóló, a városban mindenkit ismerő szabósegéd. Könyvtárvezetőnek egy idős festő ajánlott — őt szánták erre, de nem vállalta —, aki ismert engem, mint induló festőnövendéket, mivel az ő szabadiskolájába jártam. Ugyan­ezzel az erővel persze lehettem vol­na más is, mert noha szabónak ta­nultam ki — apám is az volt —, ér­deklődtem a politika iránt, feszeget­­tem, sőt szívem szerint tulajdonkép­pen nyomdász szerettem volna lenni. Ugyanígy hosszú ideig foglalkoztatott a gondolat — komoly előkészülete­ket is tettem rá még 45 előtt —, hogy antikvárius legyek. Szóval, mindez­zel csak azt akarom érzékeltetni, hogy az indíttatás nem volt rossz, sőt határozott vonzalmak is voltak bennem a nyomtatott szó iránt, de a témához való hozzáállás — ahogy ma mondanánk — nem volt részem­ről tudatos. Ugyanebben az időben fölajánlották nekem például a me­gyei tűzoltóparancsnokságot is! Ma már csak nevet az ilyesmin az em­ber ... Nos, miután kineveztek, egy gyors­talpaló tanfolyamon elsajátítottam a legszükségesebb ismereteket, majd elvégeztem a felsőfokú könyvtáros­képzőt is. Persze az igazi hozzáértést akkoriban még sokszor a lelkesedés meg az egészséges ösztön pótolta. Voltaképpen a Kossuth-díj elnyeré­sét is egy újabb véletlennek tulajdo­nítom, s ma úgy vélekedem erről, hogy éppen kellett a sorba egy fia­tal munkáskáder is ... Mert, ha már­­ érdemekről beszélünk, akkor azok inkább később jöttek, és folyományai voltak annak a változásnak, amely 1952-ben a mai megyei könyvtári hálózat kialakulásával kezdődött meg.­­ E változás egyik nagyon fontos eleme volt később a szabadpolcos rendszer bevezetése a hazai köz­könyvtárakban. Elsőként a békéscsa­bai könyvtár tért át erre a szolgál­tatásra, s megvalósítását a szakiroda­­lom egyhangúlag az ön érdemének tartja. Tudom, nem szívesen beszél erről, mondván, hogy annyiszor meg­tette már. Mégis, hadd kérdezzem meg, miért volt ez olyan nagy dolog nálunk, nem volt-e ez akkoriban, 1958-ban már egészen evidens lépés? — Annyiban nem volt az, hogy tolvajt láttunk az olvasóban, és ez a szellem sokáig uralkodott. Meg az­után attól is féltünk, ha maga vá­lasztja ki az olvasó a könyvet, ak­kor nem tudunk rá hatni ideológiai­lag. De ezektől a félelmektől vala­hogy megáporodott a könyvtár leve­gője, amit meguntak a könyvtárosok és az olvasók is. A mi érdemünk ta­lán az, hogy erre időben felfigyel­tünk, és kerestük a megoldást. A szabad válogatás lehetőségének be­vezetése ugyanakkor együtt járt az egész könyvtár átalakításával. Kidob­tuk az összes fekete bútort, és azt mondtuk: legyen minden világos, ba­rátságos, legyenek fehérek a falak, legyen szőnyeg az olvasóteremben, legyen egyféle jövés-menés a könyv­tárban! És meg kell mondanom, az új, megvidámodott légkörbe könnye­dén és hamar beilleszkedtek olvasók és könyvtárosok egyaránt. Később olyan általánossá vált ez, mint a zacskós tej, ami szintén újdonság volt valamikor. — Említette, hogy festegetett már fiatalon. Ez a vonzalom máig sem szűnt meg. Milyen ma a kapcsolata a festészettel, mit fest? — Azt, amit eddig. Tájat, enteri­őrt, kompozíciót. Úgy hiszem, az em­ber, amíg él, mindig önmagát ismét­li. Én legalább is ugyanabban a mo­tívumkörben mozgom, mert az egész életvitelemmel egyező. Harminc éve ugyanazon az útvonalon járok be a munkahelyemre kerékpárral min­dennap, miután télen-nyáron le­úszom az uszodában a napi 10 hosz­­szamat.­ Ugyanazt reggelizem nem is tudom mióta, legszívesebben ugyan­azt ebédelném hétről hétre némi mó­dosítással naponta, mert ilyen alkat vagyok. Figyelem azt, hogyan változ­nak az évszakok, észreveszem, ha hiányzik egy fa, mert ott volt, és bosszant, ha valami nem értelmesen és úgy alakul, fejlődik, ahogy a jó­zan ész megkövetelné. És mert egész életem ilyen kis körben zajlik, a mo­tívumaim sem lehetnek mások. Ha jártam is más tájon, nem festettem meg azokat soha. Megnéztem, meg­csodáltam őket, és utána festettem a csabai utca kerítését. Vagy ugyanazt a diófát, amit már századszor vá­szonra vittem, de most egy új vilá­gításban láttam meg. Engem a rész­letek megfigyelése mindig is kielégí­tett. Olyan gazdag egy ilyen kis vá­ros a maga világával, annyi megfi­gyelésre nyújt lehetőséget, hogy azt nem érdemes elszalasztani. Azt tar­tom, hogy a szemlélődéssel eltöltött idő életünk legértékesebb része, és ettől sokan megfosztják magukat. Én nem. Visszakanyarodva a festészet­hez: úgy hiszem, vele való kapcsola­tom letisztult a növekvő évekkel. Ma már az, hogy szerepelek egy kiállí­táson vagy sem, számomra közöm­bös, mert az igaz örömet maga a munka, az ecset kézbevétele adja számomra. — Egy listát tartok a kezemben, amit öntől kaptam: a Békés megyei könyvtár kiadásában megjelent, és házinyomdájában előállított műveket sorolja fel. Poesis Hungarica 1. soro­zatc­ím alatt 20 verseskötet, Poesis Hungarica 2. alatt — egyelőre — to­vábbi kilenc. A szerzők sora Fodor Andrástól Rákos Sándorig, Zelk Zol­tántól Illyés Gyuláig, Vas Istvántól Benjámin Lászlóig, Csoóri Sándortól Weöresig terjed. Azután megyei vo­natkozású hasonmáskiadások követ­keznek, majd egyéb munkák címszó alatt megint csak verseskötetek, kép­zőművészeti albumok, közte például Szalay Lajos meg Würtz Ádám raj­zai. Valamennyi bibliofil kiadvány, legfeljebb 250 számozott példányban, a szerzők által dedikálva. Mi adta az indíttatást e sajátos arculatú kiadói tevékenységhez? — Említettem, hogy nyomdász sze­rettem volna lenni. E nosztalgia, a betű, a szép könyv szeretete azóta is él bennem. Nem tudok úgy kézbe venni könyvet ma sem, hogy a tar­talmán túl ne figyeljek a küllemé­re is. Mert egy jól megválasztott be­tűtípus vagy egy szép szedéstükör az, ami könyvvé teszi a nyomtatványt, ami kedvet csinál ahhoz, hogy végig­olvassák. Mindez munkált bennem, amikor azon törtük a fejünket, hogy hasznosítani kellene azt a lehetősé­get, amire az idők folyamán szert tettünk, hogy ugyanis különböző ki­selejtezett vagy másutt kiöregedett gépekből saját kis nyomdánk lett. Azután adva volt az is, hogy egy könyvtárosnak író-költő barátai akadnak. Az én súgóm Fodor Bandi volt, akihez régi meghitt barátság fűz. Neki csináltuk az első kötetet, 1974-ben. Azután jött a többi sorban, szinte már magától... Az örömön túl, amit egy ilyen kis bibliofil kiadvány az előállítónak, a szerzőnek és a mindenkori kézbeve­­vőnek jelent, ez a munka még egy szempontból izgalmas. Mint minden kiadói tevékenységnek, ennek is gaz­dag levelezése támad. Itt vannak pél­dául Nagy László levelei — majd­nem mindegyiken valamilyen rajz is. Vagy Illyés: csaknem minden kor­rektúra-ellenőrzéskor újra és újra át­írta verseit. E leveleket és „mellék­­termékeket” megőriztük a könyvtár­ban, s úgy hiszem, a kész kötettel együtt, azzal párosulva, egy adott korra sok tekintetben jellemző, iro­dalomtörténeti értékű dokumentum­anyag áll így elő. — önről az is köztudott a megyé­ben, hogy szép gyűjteménye van a helyhez kötődő néprajzi tárgyakból, s hogy ennek fölös részét elcserélve az évek során tekintélyes kis kollek­ciót állított össze kortárs alkotók, művészbarátai érmeiből, kisplaszti­káiból. Ha úgy tetszik, ez a szenve­délye magánügy. Van azonban egy olyan, amely már egyenesen a közé: ez pedig Lipták Pál könyvtárépítő szenvedélye. A községek könyvtári ellátottsága ebben a megyében or­szágosan a legjobb, és azt mondják, nem véletlenül... — Mindenfajta könyvtárépítés jó játék. Én nagyon élveztem és szeret­tem, sőt ma is szeretem. Mindig meg­­lódul a fantáziám, ha ilyesmire sor kerülhet. Ez tehát, úgymond, a sze­mélyes indíttatás. Másrészt, a hetve­nes évek közepén egy olyan helyzet állt elő, hogy az új megyei könyvtár építése ügyében nem tudtunk előre­lépni. Ezért felszabaduló energián­kat a hálózatba fektettük, szisztema­tikus következetességgel próbáltuk becserkészni az egyes községeket. A legkisebb ellenállás irányában halad­tunk. Amelyik tanáccsal meg tudtuk értetni, hogy szívesen segítünk egy új könyvtár építésében, a régi bőví­tésében vagy átalakításában, akkor azt ott mindjárt nyélbe ütöttük. Ké­sőbb aztán jó partnerünk akadt a megyei tanácsban, tőle ehhez a mun­kához egymillió forint támogatást kaptunk évente. Ez viszont olyan ösz­­szeg volt, amit a község pályázat út­ján nyerhetett el, azzal a feltétellel, hogy amennyit a megyétől igényel, annyit kell neki magának melléje tenni. A gyakorlatban ez mindig több volt. Így aztán csaknem minden községi könyvtárunkat rendbe hoztuk, kivéve az igazán nagyokat, a járási székhe­lyeket, ahol már több pénzre lenne szükség. De arra büszkék vagyunk, hogy a falvakban sehol sem adtuk száz négyzetméternél alább. Ez ugyanis az a minimális terület, ahol már el lehet helyezni akkora könyv­anyagot, aminek van valamilyen in­formációs értéke, ahol már lehet helybenolvasásról beszélni, ahova már folyóiratokat érdemes járatni, és ahova már be lehet állítani egy er­re a célra függetlenített embert, hogy a könyvtár mindig nyitva legyen, amikor az szükséges. — Időközben kedvezően alakult az új megyei könyvtár építésének ügye is. Az alapozás 1981 tavaszán kezdő­dött meg, és idén április 22-én már bokrétaünnepet köszönthettek az épí­tők. Nem szeretnék ünneprontó len­ni, de van itt egy kedvezőtlen — sajnos csaknem általánosítható — ta­pasztalat. Elkészül az új művelődési ház, az új könyvtár, és a beköltözés után derül ki, hogy sok mindent funkciótlanul építettek meg benne, csak fele részben használható. Vajon az új békéscsabai könyvtár kivétel lesz-e? — Én legalábbis remélem. És nem­csak azért, mert méretei folytán (6 ezer négyzetméter alapterület, 400 ezer kötetes befogadóképesség, 615 olvasó egyidejű leültetési lehetősége) belátható ideig kiszolgálja majd a város jelenlegi 65 ezer és később nyilván gyarapodó lakosságát. Azért is, mert tényleg alaposan mérlegel­ve, ismereteinket és tapasztalatain­kat összegezve igyekeztünk kialakí­tani minden részletét. Látszólag pél­dául a könyvtár belső közlekedő te­rei túlméretezettek, de mégsem azok, mert valamennyinek funkciója lesz. Már azáltal is, hogy a szabad válasz­tás lehetőségét kínálják. Egyfajta olyan kötetlen szabadságot érez majd elképzelésünk szerint ebben a könyv­tárban az olvasó, és olyan bizton­sággal közlekedhet az épületen be­lül, hogy megszűnik az egyébként nehezen kiküszöbölhető intézményi légkör. Ilyen célt szolgál majd a mintegy 500 négyzetméteres olvasó­­terasz is, ahol kora tavasztól késő őszig a szabadban — amúgy ottho­nosan, akár cigarettázva is — lehet majd böngészni. Az meg külön sze­rencsés adottság, hogy az új épületet úgy tudtuk kialakítani, hogy mint­egy körbefonja a régi megyei könyv­tár megmaradt, műemlékileg értékes magját, s azzal harmonikus egységet képez. A régi épületben egyébként megyei könyvtártörténeti kiállítást kívánunk berendezni. Itt szeretném elmondani azt is, hogy olyan városban, mint Békés­csaba, ahol számottevő tudományos műhelyek, kutatóhelyek, és minde­nekelőtt felsőfokú oktatási intézet híján a miénk az egyetlen jelentős könyvgyűjtemény, fokozott szerep vár ránk. Mindenfajta igényre föl kell készülnünk, igyekeznünk kell őket kielégíteni. A jövőben is, mint eddig, olyan állomány kialakításán fáradozunk, amely egyrészt igazodik a város érdeklődési köréhez, más­részt alkalmas rá, hogy pozitív irányban befolyásolja, fejlessze. — Mikorra várható az átadás? — Az épületet 1983 végén kapjuk meg az építőktől, és 1984 tavaszán szeretnénk nyitni. Erre a napra nem­csak régi, hűséges olvasóink készül­nek, akik most nélkülözni kénytele­nek szolgáltatásainkat, hanem az a sok ezer könyv is, amely egyelőre be­csomagolva várja, hogy ismét kézbe vegyék s fellapozzák őket. Tripolszky László Pótkötet a lexikonhoz Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945—1981 e­gyszemélyes irodalomtörténetet ■Lj írni mindig istenkísértő vállal­kozása a literátornak. Nagyon nehéz eldötenie ugyanis, hogy az „istenek” kö­­ül melyiknek a kedvét keresse — a lehetséges rendszerező elvek közül melyiket is kövesse. Bátran érvénye­sített szubjektivitással, a saját ízlése szerint szelektálja és csoportosítsa egy hosszabb-rövidebb időszak iro­dalmát? Húzódjon inkább a tények és adatok mögé, a legkisebb részletekre is kiterjedő tájékozottságával, min­den értékre fogékony tárgyilagossá­gával pályázva meg a babért? Az írástudókhoz, szakmabeliekhez szól­jon-e, vagy az előképzettség nélküli érdeklődők, tömör útbaigazítást váró diákok kalauza legyen? Válassza a szabatos, pontos, dísztelen leírást — vagy fogalmazzon az esszé metafori­kus nyelvén, asszociációkat görgetve? Pomogáts Béla, az ismert és meg­becsült irodalomtörténész is jól tud­ta: szembe kell néznie evvel a dilem­mával. Az újabb magyar irodalom 1945—1981 című — a Gondolat Ki­adónál megjelentetett—vaskos kötete már előszavában, korlátok és gondok, célok és remények fölsorolásával jel­zi: a szerző tisztázta, eldöntötte, mit kíván nyújtani. „Könnyen áttekinthe­tő kézikönyvet” a „hosszmetszeti” és „keresztmetszeti” bemutatás egymást kiegészítő fejezettömbjeivel. Az előb­bi a belső periódusok karakterét, irányzatokat, tendenciákat taglalja; a jóval terjedelmesebb utóbbi lényegé­ben arcképcsarnok. „A lehetőségek­hez képest minél több írói pálya is­mertetésére és adat felhasználására törekedtem — írja Pomogáts. — Akár azon az áron, hogy az elkészült mun­ka jellege kissé a lexikon »műfajá­­hoz« közeledik. (Persze nem az ábécé­rendbe szedett lexikonra, hanem arra az ismeretközlő műfajra gondolok, amelyet például az angol és francia könnyvkiadás »guide«-nek nevez.) Úgy gondolom, hogy ezzel a megol­dással segíthetem leginkább az olva­sóközönség tájékoztatását.” Ez a fölismerés a maga nemében teljességgel helytálló. A mű azonban nem csupán „kissé közeledik” a lexi­­konformához, hanem szinte azonosul is vele. Kivételes tájékozottság, irigy­lésre méltó olvasottság és erőteljes rendszerező hajlam birtokában meg­írt adatenciklopédia ez a jelenkori irodalomtörténetnek szánt munka. A hosszmetszeti rész cikkelyei alig — vagy egyáltalán nem — különböznek a szokásos, vázlatosan átfogó nagyobb lexikoncímszavaktól, a keresztmet­szeti rész pedig kiséletrajzok egymás­utánja. Nevek és kötetcímek, folyó­iratok és (többnyire közismert alko­tásokból vett) idézetek, évszámok és művészeti díjak pontezrei között húz­za meg Pomogáts Béla azokat a milli­­méternyi vonalakat, amelyekből vé­gül a nagyszabású képnek kellene előtűnnie. Mivel a Benedek Marcell irányítá­sával létrehozott Magyar Irodalmi Lexikon kiadása 1965-ben zárult le, s azóta — speciális bibliográfiákat, könyvfüggelékeket, más lexikonokba zárt információkat nem számítva — az újabb magyar irodalomról nem ké­szült (illetve még nem jelent meg) adatokat bőségesen közlő ismerettár, Pomogáts könyve úttörő életmű. Je­lentékenyen megkönnyíti a napi fel­adatainak eleget tevő tanár, kritikus, újságíró tevékenységét, biztosítja a nagyközönség adatszerű eligazodását, s általában kedvet is csinál az újabb magyar irodalom olvasásához a pre­cíz rendbe szedett, röviden kommen­tált kötetcímekkel. Dicséretére válik példátlan frisse­­sége — még 1982-es adat is szerepel benne —, tág horizontja a határon túli magyar irodalomról vagy a leg­fiatalabb szerzőkről sem feledkezik meg; legföljebb a szakfilológusok so­rából maradtak ki néhányan — és az elenyésző hibaszázaléktól nem ron­tott pontossága — Tersánszky Kakuk Marcijának egyik epizódja kifelejtő­­dött, Kampis Péter, Nagy András és mások születési évszáma téves, Bár Ambrus egyik jelzett című könyve nem jelent meg és így tovább. Az idei ünnepi könyvhétre kiadott mű, Pomogáts Béla szépen gyarapodó munkásságának legújabb darabja, el­sősorban lexikonpótkötetként tölt­heti be tehát értékes funkcióját. Ám épp az eddig mondott erényekből, a választott formából erednek az igen komoly fogyatékosságok is. Lexikon­nak hasznos — irodalomtörténetnek szegényes és torzító a könyv. M­iként válthat ellenkezőjébe a leg­­szorgalmasabb pozitivista elődö­ket idéző adat- és részletgazdagság, hogyan rajzolódhatnak el a miniátori alapossággal megvont kontúrok? Az értékelő attitűd és az arányító hely­­kijelölés gyakorlatilag teljes hiánya miatt. Hirtelenében nem emlékszem, olvastam-e valaha is Pomogáts Bélá­tól bíráló hangú recenziót a napila­pokban, folyóiratokban. Ő mindig ar­ra figyel, ami jól sikerült, ami az al­kotó legjobb készségeire vall. Érték­­közvetítő, értéktudatosító típus. Az értékkeresésnek ez a nemes — és ki­zárólagos — gesztusa elfogadható le­het az egyes kritikákban, de megté­veszt itt, a kézikönyvben. Pomogáts „mindenkiről” szólni akar legalább egy-két elismerő szet — ám ennek az extenzitásnak nincs intenzitása: nincs húzóereje, sugárzása; nincs valóságos koncepciója. A legkülönbözőbb — életkori, világszemléleti, stílusbeli, tárgy szerinti — szempontok alapján „vadidegen” írókat, szélsőségesen el­térő egyéniségeket kényszerítenek egymás mellé az öt-tíz-húsz-harminc tagú csoportok. Az a látszat támad, mintha mindenki, aki csak publikál, irodalmunk kitűnősége lenne. Néhol viszont érződik, hogy Pomo­gáts egy-egy névzuhataggal udvaria­san „letudja” írók, költők garmadá­ját. A logikusnak tetsző, de vegyes — és nem mindig szerencsés — indokok olyan csoportosítás kialakítását dik­tálták, amelyben sokszor relativizá­­lódnak az értékek. Tersánszkynak például csak — szépíróként — perifé­riális szerepű, el is feledett „évfo­lyamtársai” mellett sikerült helyet szorítani. Illyés Gyula Népiesség és nyugatosság címszó alatt harmadvo­nalú költők mezőnyébe ragad — és így tovább. Pomogátsnak minden mondata igazságot — vagy alig vitat­ható részigazságot — állít, de csak te­matikus értelemben, s az esztétikai minősítés előjele nélkül. „Törekedik”, „ábrázol”, „képet ad”, „vizsgál” — ilyen és ehhez hasonló igék váltakoz­nak a nyilván szándékosan nem egyé­­nített stílusú, szigorúan és szárazon informatív szövegben. Ám elérte-e az író, amire törekedett? Sikerült-e áb­rázolnia tárgyát, s miként? A vizsgá­lat eredményeként mit és hogyan tárt föl a lelet? Minderre nem érkezik vá­lasz. A hatalmas fölsorolások — kü­lönböző egyenruhájú „katonákból” gyakran önkényesen verbuvált sere­gek szemléi — lepik el az oldalakat. Az újabb magyar irodalom csupán özön így, mely közhelyes elnevezésű fejezetörvényekben sodorja-pörgeti az írókat, költőket. Tucatjával. Lexikonnak nem dolga a művek megérzékítése. Irodalomtörténetnek már részben igen. Sajnos Pomogáts a legelkoptatottabb idézetekből közöl újra jó néhányat, összefoglaló mon­­datai-félmondatai pedig nemegyszer hamisak. Esterházy Péterről például semmiképpen sem írható le, hogy „Pápai vizeken ne kalózkodj (1977) cí­mű kötetének elbeszéléseiben a het­venes évek dolgozó és sportoló fiatal­jainak életéről adott képet”. Ez az ön­magában egyébként sem minősítő ki­jelentés épp ellentétes a könyv jelle­gével. Az ilyesfajta tévesztések abból adódnak, hogy Pomogáts nem akart tévedni — egyelőre közvetlen közel­ről valóban csak bizonytalanul átlát­ható — tárgya megítélésében. Pedig a gondosan összegyűjtött, de sajátos, egyéni elképzelés híján elősorolt ada­tok halmazába ezek a tévedések ele­venséget, izgalmat, megfontolandó ál­láspontokat hozhatnának — mert ve­lük legalább negatív formában meg­jelenne az értékrend. Domogáts Béláról egyes korábbi kötetei — regényismertetései, verselemzései — is bizonyították, hogy vonzódik a népes olvasótábor­nak szánt „kistükör” műfajához. Iro­dalomtörténetünk újabb fejezetének összegzésekor is a szolgálat, a kalau­zolás szándéka vezette. Nem ezt — nem a populáris nyitottságot, közmű­velői elkötelezettséget, közérthető előadásmódot kifogásolom, sokallom, hanem a tudós Pomogáts Béla, a mo­nográfiákat, disszertációt publikáló, véleményt mondó irodalomtörténész jelenlétét hiányolom, keveslem. Kár, hogy nevek és adatok mögötti sze­mélytelenségbe rejtőzött. Amit ad: le­xikon. Nem kevés, hiányt pótló mun­ka. De nem az újabb magyar iroda­lom hiteles képe. Tarján Tamás Világkoncertet rendeznek Pécsett A Kodály-év alkalmából hazánk­ban vendégszerepel a Világzenekar, a Jeunesses Musicales (Ifjú Zeneba­rátok) Nemzetközi Szövetségének együttese. A koncertet július 20-án tartják meg a pécsi székesegyházban. A zenekar tagjai — huszonkét euró­pai és tengerentúli ország több mint száz fiatal muzsikusa — már a me­­csekaljai városban tartózkodnak, a Jeunesses Musicales nyári táborában készülnek a hangversenyre. Az ifjú zenebarátok nemzetközi mozgalma a második világháború idején született meg azzal a céllal, hogy a muzsika nyelvén szolgálja a különböző anyanyelvű, de a zene kö­zös nyelvét is értő, művelő fiatalok barátságát. A hetvenes évek elején — kanadai kezdeményezésre — jött létre a Világzenekar, s azóta minden évben más országban ad hangver­senyt egy-egy világhírű karmester vezetésével.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék