Népszabadság, 1982. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-17 / 166. szám

MÁT A LÓK FIATALOK PÉLDA ÉS KÖVETELMÉNY A lelkesedés védelmében Az egyik budapesti nagyvál­lalat több évvel ezelőtt vidék­re telepítette kisegítő üzemét. Nem hajtottak végre nagy be­ruházást, egyszerűen a műkö­dőképes gépeket beállították a helyi termelőszövetkezet üre­sen álló könnyűszerkezetes épületébe. Mégis mindkét rész­ről mindenki meg volt eléged­ve. Mintegy száz falusi nőnek, asszonynak munkahelyet te­remtettek, a vállalat pedig munkáskézhez jutott. Teltek az évek változás nélkül. Jókor jött dicséret Történt egyszer, hogy fiatal műszaki vezető került az üzem­egység élére, aki odacsalta pénzügyekben jártas és ugyan­csak lelkes ifjú barátját is. Jól körülnéztek, azután belevetet­ték magukat a munkába. Küld­tek ugyan egy-két jelentést, ki­mutatást, fejlesztési javaslatot, pénzügyi kérelmet a központ­ba, de azokra vagy nem érke­zett válasz, vagy gazdasági ne­hézségekre hivatkozva eluta­sították őket. Pár hónappal ezelőtt műsor hangzott el a rádióban a fiata­lok kezdeményezőkészségének különböző megnyilvánulási formáiról. Ebben egy riport erejéig szerepeltek példánk hő­sei is. Elmondták, hogy mivel segítséget nem kaptak, maguk fogtak hozzá önerőből az üzem korszerűsítéséhez. Bevezettek újításokat, társadalmi munká­ban építettek szociális helyisé­geket, és felkaroltak minden olyan kezdeményezést, amely a jobb munkaszervezést, az egészségvédelmet, a termelé­kenységet szolgálta. Egyebek között az asszonyoknak — kol­lektív döntés alapján — arra is lehetőséget teremtettek, hogy a váltott műszak ellenére reg­gel és este megetethessék a jó­szágot, vagy reggel útba indít­sák az iskolába a gyerekeket. Lényegtelennek látszó dolgok ezek, de a falu életét, az em­berek közérzetét befolyásolják. Ők pedig itt élnek, és ezért a helyi gondokkal kell számolni­uk. Mindez nem ment a mun­ka rovására, sőt szemlátomást javultak az eredmények, emel­kedtek a teljesítmények. Mivel a vállalati központ tudomásuk szerint itt bővíteni nem akart, ők arra gondoltak, hogy felve­szik a kapcsolatot a nehézsé­gekkel küzdő helybéli varró­üzemmel, hátha segíteni tud­nának valamiben. Elvégre a te­lepülés közös eredményeiről is szó van. Mindezt egyszerűnek, éssze­rűnek látták. Nem úgy a bu­dapesti központban. A riport elhangzása utáni reggelen két gépkocsival érkeztek a hely­színre. „Hogyan lehet őket ilyen kínos helyzetbe hozni?” „Ki adott engedélyt a nyilatko­zatra?” „Miért nem terjesztet­ték fel írásban az elképzelései­ket?” Szó esett kivizsgálásról, felelősségre vonásról is. A véletlen úgy hozta, hogy másnap délután a nagyvállalat igazgatója minisztériumi érte­kezletre volt hivatalos, ahol is éppen az ő vállalatát említették friss példaként — a riport hal­latán — mint a fiatalok kezde­ményezőkészségét felkaroló, jó és dicséretes módszert. A szü­netben kényszeredett mosollyal fogadta a gratulációkat, és elha­tározta, hogy új alapokról még egyszer átnézi az ügyet. Vita után pletyka Diplomás ismerősöm, alig túl a harmincon, nemrég került új munkahelyére. Korábbi mun­kájától eltérő, felelősségteljes, alkotó jellegű feladatra, bizo­nyítási lehetőségre vágyott. És ezért hajlandó volt tenni, de türelmesen várni is. Amikor először jelentkezett felvételre az igazgatónál, az nem sok jóval biztatta. „Nincs üres Státusom, nem ígérhetek semmit. Mindenesetre dolgoz­zon nekünk külső megbízás alapján, intézkedem, hogy kap­jon feladatot.” Gondolom, a pontosan és jól elvégzett mun­ka alapján szólt körülbelül egy év múlva az igazgató, hogy immár alkalmazni tudja. Vala­ki nyugdíjba ment, egy hely felszabadult. Új beosztásában nagy szorga­lommal, akarással tett-vett ifjú emberünk. Csendesen, szeré­nyen, de ott volt mindenütt, ahol a pálya, a szakma fortélyait le­hetett ellesni. És mert értelmét látta munkájának, mert végre azt csinálhatta, amire hosszú ideje vágyott, szinte két ember helyett dolgozott. A munka során egyszer szak­mai vitába keveredett az in­tézet nyugdíjkorhoz közeledő, szakmailag elismert, ám köz­tudottan „nehéz természetű” nődolgozójával. A fiatalember határozottan érvelve védte vé­leményét, kolléganője emelt hangon a sajátját. Nem akar­ván élezni a helyzetet, s mert határidős feladatról volt szó, a fiú azt tanácsolta, döntsön a vitában mint közvetlen szak­mai felettes, maga az igazgató. Az idős nő — talán korábbi rossz tapasztalataira emlékez­vén — már a név hallatán is összerezzent. Pedig az igazgató a munka megkövetelésén kívül mindenben türelmes volt. En­nek ellenére az igazgatói dön­tés helyett a kolléganő komp­romisszumot javasolt. A fiatal­ember beleegyezett, azaz lát­szólag minden rendeződött. Ettől kezdve azonban vala­mi kellemetlen mende­monda vette körül a fiút. „Az igazga­tó hozta.” „Az ő embere.” „Vi­gyázni kell vele” — súgtak össze a háta mögött, az irodák, a folyosók mélyén. Persze a kolléganő jóvoltából. A terjengő pletyka eljutott az igazgató fülébe is, aki nem sokat teketóriázott. Magához hivatta mindkét dolgozóját, hogy végérvényesen egymás előtt tisztázzák a nézeteltéré­seket. Nem fenyegetőzött, ha­nem érvelt, gondolkodásra, be­ismerésre késztette a hibázót. Nem személyes sérelme miatt tette mindezt, sokkal inkább azért, mert féltette a fiatal lel­kesedését, szakmai ambícióját, védte a munkahely légkörét, a teljesítményt is befolyásoló közérzetét. A jelen kiváltsága Gondolom, az olvasóban vér­­mérsékletétől, korától, szakmai elhivatottságától függően más és más érzéseket vált ki e két történet. Egy dologban azt hi­szem egyetérthetünk: úgy kell foglalkozni az ifjúsággal — benne a fiatal értelmiségiek­kel —, hogy helyét mielőbb megtalálja. Nem mindegy, hogy milyen az ifjúság, az értelmi­ség beilleszkedési lehetősége,­­­ hasznosnak ítélt munka adta közérzete. Nem mindegy, hogy az idősebb generáció tapaszta­latait, szakmai tudását hogyan adja át, milyen élet- és visel­kedésmintával szolgál. Hiszen mindenki előtt járt idősebb nemzedék, és minden­ki után jön a következő. De a példaadás, a munka szereteté­­nek, tiszteletének és értelmé­nek a megtaláltatása a jelen kiváltsága.­ ­ Pusztay Sándor ­ ODOT-RÓL ODOT-RA Bakancsosok Rendelt négy láda cseresz­nyét a táborvezetőség. Amo­lyan enni való díjként akarták kiosztani a Dunántúl—Tiszán­túl vetélkedőn. Annak rendje­­módja szerint meg is érkezett az áru, ám csuklottak láttán a megrendelők. A boltosok ugyanis félliteres palackokban szállították a cseresznyét. Pon­tosan négy ládával. Mégsem ez lett a sikeres versenyzők ju­talma, mert a pálinkát vissza­cserélték gyümölcsre. Elvégre táborozás ide, tanév utáni sza­badság oda, az Országjáró Diá­kok Országos Találkozóján részt vevő fiatalokat mégsem célszerű tömény szesszel dí­jazni. Kétezren a Kiliántelepen június végén tizenötödik al­kalommal rendezték meg a középfokú tanintézetek Or­szágjáró Diákok Körének or­szágos találkozóját. Ezúttal Veszprém megye, pontosabban az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda kiliántelepi tá­bora fogadta a versengésre, pi­henésre, szórakozásra vágyó, barátkozásra éhes tizenévese­ket. Már a helyszín — Kilián­­telep — is talányos. Annyiban, hogy Killián György nevének írása helyesírási meditálásra késztet. A legújabb kutatások szerint ugyanis a mártír nevét két „1” betűvel írta —, míg a Kiliántelep földrajzi névben egyelőre csupán egy „1” betű szerepel. No, de ezzel vajmi keveset törődtek azok, akik az ország valamennyi megyéjéből és Budapestről érkeztek, több mint kétezren a XV. ODOT- ra. A fizikai kondíció erősítése, honismereti gyarapodás, egész­séges versengés, barátkozás, a hazafias, honvédelmi isme­retek bővítése. Címszavakban ezek a mindenkori találkozók céljai. Az ODOT szervező bi­zottságának, a KISZ Veszprém megyei bizottságának munka­társai hetenként kétszer is ülé­seztek a seregszemle és ver­seny előtt. A siker érdekében még cirkuszi sátrat is felállí­tottak a tábor tőszomszédságá­ban. Rossz időben ott tartot­ták volna a megnyitót, amely­re végül is a balatonfüredi mólón került sor. Ott köszön­tötte harsány nótázással vala­mennyi részvevőt és érdeklő­dőt Dinnyés József és Csizma­dia Sándor dalénekes. Ott nyi­totta meg a XV. ODOT-ot dr. Varga Sabján László, a KISZ KB titkára, és oda érkezett vi­torláscsónakon a legalább szá­zas méretű turistabakancs. No­ha ballábas, a mostani ODOT sem balul ütött ki... Mindenki sportol valamit Az első igazi versenynapon csoportos és egyéni tájékozó­dási futóversenyt, bakancs ku­pát szerveztek. Mintegy más­fél ezren futottak térképpel, tájolóval a Balatonfüred felet­ti erdőkben. Demján Tibor, a Veszprém megyei Tájékozódá­si Futószövetség főtitkára, és még vagy hatvan munkatársa — sokan családostul — irányí­tották, ellenőrizték és értékel­ték a versenyt. A lányok és a fiúk más-más távon futottak, négy, illetve nyolc kilométert, közben harminc-ötven állo­mást, ellenőrző pontot érintet­tek. Az „abszolút első” egy borsodi leány-ötösfogat lett. Mármint a beérkezést tekint­ve. Kora délelőtt harmadik­ként indultak, és elsőként ér­tek a célba, valamivel tizenkét óra előtt. — Nem volt nagyon nehéz a terep — lihegte kipirult arc­­cal Bucsi Szabó Edit, a mis­kolci Földes Ferenc gimnázi­um tanulója a célban. — Egy­két ellenőrző pontot kellett csupán keresgélnünk, a többit gyorsan megtaláltuk. Az öt borsodi lány mind­egyike sportol valamit, akár­csak a táborozók többsége. — Én például teniszezem, kajakozom — magyarázta az elsőként befutó csapat tagja, Velkei Vera. — Egyébként majdnem megfulladtam futás közben. Az a szokásom, hogy fűszálat rágcsálok. És most le­nyeltem. A többiek nevetve mondják el, mennyit ütögették a hátát, mire kiköhögtették a fűszálat. Hja, így könnyű! Veréssel, far­kaskutyával mindenkit gyor­sabban lehet bekergetni a cél­ba. Két szabolcsi lány — Szoták Ica és Szabó Erzsébet — min­dennap a labdát kergette. — Elsős korom óta játszom az iskolai focicsapatban — mondta a negyedik osztályba készülő Ica, aki hosszútávfu­tásban megyei bajnokságot is nyert. — Rendszerint a kaput védem. Egy Pest megyei fiatalem­berrel figyelemfelkeltő meg­jelenése miatt beszélgettünk. Kakastaréj frizurát, fülbeva­lót, biztosítótűt viselt A ne­vét nem árulta el. Azt viszont igen, hogy futballozik. Hogy az ODOT-ra miért jött le? — Az angoltanárom emlí­tette, hogy lesz, jó program­nak ígérkezett, jó helyen tart­ják. Olcsó , három- vagy négyszáz forintot kellett befi­zetni. Ismerős Fótról A túlnyomó többség igazi tú­rázóként, hátizsákos, gyaloglás edzette országjáró diákként vett részt a XV. ODOT-on. Hármukra Pápán bukkantunk, a jól megszervezett város, és megyeismereti vetélkedőn. Sa­­lek Iván a Pest megyei csa­pat tagja, a ceglédi Török Já­nos mezőgazdasági szakközép­­iskola immár negyedikes diák­ja a második ODOT-on vesz részt. — Pápán jártál-e már? — Nem, eddig még nem. Saj­nos. — Készültetek a versenyre? — Többé-kevésbé igen. Ha jobban figyeltünk volna az it­teni megnyitó beszédre, máris többet tudnánk. — Én már többször is üdül­tem Veszprém megyében — vitte tovább a szót Szegedi Sándor, a monori 203-as szak­munkásképző intézet tanulója, férfiszabójelölt — de Pápán én is először járok. — Nekem is ez a második ODOT-om — magyarázta Mé­száros Tibor, ugyancsak a ceg­lédi mezőgazdasági szakközép­­iskolából. — Az előzőt a Ve­lencei-tónál tartották, „Ba­kancsfalván”, nagyobb volt. Szerintem itt kevés a program, és ami van, az hosszúra sike­rül. Egyébként nekem a tájfu­tás is hosszú volt. A pápai Vár­kert kapujában beszélgettünk. Sorra kocogtak el mellettünk a városismereti verseny részvevői. Kezükben a helyi KISZ-bizottság által ösz­­szeállított képes, kérdésekkel tűzdelt katalógus. — A sok verseny között is­merkedésre, barátkozásra is marad idő?" Salek Iván szerint igen. — Elég sok havert lehet sze­rezni. Megyénkben és más vi­dékek gyerekeivel is jól össze­jövünk. — Találkoztatok már isme­rőssel? — Én már találtam egyet — mondta Szegedi Sanyi. — Más­fél hónappal ezelőtt, a Pilisben rendezett Partizán-túrán is­merkedtem meg a Fóti Gyer­mekvárosból egy fiúval. Ő is itt van az ODOT-on. Még belelapoztunk az ODOT Magazinba, amelyben a fi­gyelmes olvasók néhány hely­­ismereti kérdés válaszát is megtalálhatták, aztán elindult a három Pest megyei diák Pá­pa feltérképezésére. Keresték a Kékfestő Múzeumot... azt a bizonyos copf stílusú házat... a Petőfi gimnázium legújabb domborművének alkotóját... Jövőre a most sikeresen sze­replő baranyaiak lesznek a há­zigazdái a XVI. találkozónak. Tehát viszlát, Orfűn! Bráz János Tábori terei ere. Íme a bakancs. Kapasz­kodjunk! Messziről vicsorító fogsor­nak látszik, közelebb érve azonban kiderül, hogy ka­paszkodó kezeket ábrázol a rajz az autóbusz-megálló oszlopán. Közepére bölcs ta­nácsot festettek: a mozgó járművön fogódzkodjunk! Aha. Ám vajon a figyel­meztetés nélkül nem ten­nénk-e? Van olyan köny­­nyelmű, aki elengedné a fel­kínált fogódzót? Az utasok felszállnak a járműre, ke­zük automatikus mozdulat­tal keresi a csőkorlátot, si­ma, kellemes fogás esik raj­ta, és az embert átjárja a megszokottság meghittsége. Kapaszkodunk! Miután álló autóbusszal nem lehet célba érni, legalább a zökkenőket, a gerinchajlító kanyarokat vegyük elegánsan! Kapasz­kodjunk! Van, aki két hely­ről egy kézzel, s van, aki egy helyről két kézzel. S van, aki a szabad kezét ar­ra használja, hogy észrevét­lenül odébb toljon másokat. Teret a kapaszkodóknak! Bizarr ötletként fölmerül­het, hogy tanítani kellene a kapaszkodást, így talán ki­alakulhatna valamilyen egy­séges stílus. Az ember tud­ná kedves utazó társáról, hogy mikor merre dől, ho­vá lép. Mint a tánciskolá­ban, kettőt erre, egyet arra, szép komótosan csoszog­nánk, esetleg zenére, bizo­nyára akadna valaki, aki e nemes cél érdekében böm­­böltetné a rádióját. Avagy esetleg fejhallgatók csünge­­nének a kapaszkodók mel­lett, onnan kapnánk a meg­felelő ritmust. Valószínűleg nem ez lenne a legnépsze­rűtlenebb tantárgy. Avagy rövid kurzusokat lehetne szervezni: „Nálam két óra alatt elsajátíthat­ja a kapasz­kodás alapelemeit! Próbál­ja ki, nem bánja meg!” No de hagyjuk a valóságtól el­rugaszkodott ötleteket... Az autóbuszra szálláshoz nem kell alkalmassági vizs­ga, nem mérnek fel senkit tesztekkel, mindegy, ki mi­re képes, csak ne essen has­ra. Azért van kérem a ka­paszkodó. Nem számít, ha némelyeket gyomron vág­nak, másoknak a lábára lépnek, vagy a fülébe fúj­tatnak, ez hozzá tartozik az utazáshoz. Különösen azo­kon a járatokon, amelyeken sokan vannak. Az ellenőr sem mondja az erős, fiatal, egyensúlyozni is képes utas­nak, hogy kérem, maga ne tolakodjon a fogódzkodónál, engedje inkább oda a gyen­gébbeket. Utazunk, ahogy szoktunk. No, persze bizo­nyosan lehetne másképp is. Figyelembe vehetné az em­ber a másik korlátait, és nem kellene korlátozni le­hetőségeit. Nem kellene rá­förmedni az izgatottan ipar­kodó nyugdíjasra: „Tata, maga miért tolakszik? Miért nem marad otthon?” A he­lyüket hisztérikusan köve­telő, erőszakos gyerekek előtt sem fontos azonnal utat nyitni, bizonyítván, hogy nagy hanggal mindig célt lehet érni. Nem kellene hangos megjegyzéseket ten­ni egymásra, de illenék vá­laszolni, ha valaki segítsé­get kér. Rá lehetne szólni a kényelmesen terpeszkedő ti­zenévesekre, hogy álljanak fel, ha egy botra támaszko­dó nyolcvanéves áll meg mellettük. S nem jó vissza­utasítani a helyet — mond­ván, üljél csak nyugodtan, fiam —, ha egy kiskamasz magától, saját jószántából áll fel. Nem lenne éppen rossz, ha nem mindig an­nak lenne igaza, aki a leg­erősebben kapaszkodik. S aki mindig pontosan tudja, hová kell kapaszkodnia. S nem kéne azokat sem meg­lökni, akik a saját lábukon megállva, fogódzás nélkül veszik a kanyarokat. Mozgó járművön kapasz­kodjunk! Aha. De miért kell erre figyelmeztetni? Akinek túl rázós, kanyargós az út, úgyis kapaszkodik. Aki meg nem, hadd döntse el maga, hogy kockáztatja-e a hasra esést. V. V.

Next