Népszabadság, 1982. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-17 / 166. szám
MÁT A LÓK FIATALOK PÉLDA ÉS KÖVETELMÉNY A lelkesedés védelmében Az egyik budapesti nagyvállalat több évvel ezelőtt vidékre telepítette kisegítő üzemét. Nem hajtottak végre nagy beruházást, egyszerűen a működőképes gépeket beállították a helyi termelőszövetkezet üresen álló könnyűszerkezetes épületébe. Mégis mindkét részről mindenki meg volt elégedve. Mintegy száz falusi nőnek, asszonynak munkahelyet teremtettek, a vállalat pedig munkáskézhez jutott. Teltek az évek változás nélkül. Jókor jött dicséret Történt egyszer, hogy fiatal műszaki vezető került az üzemegység élére, aki odacsalta pénzügyekben jártas és ugyancsak lelkes ifjú barátját is. Jól körülnéztek, azután belevetették magukat a munkába. Küldtek ugyan egy-két jelentést, kimutatást, fejlesztési javaslatot, pénzügyi kérelmet a központba, de azokra vagy nem érkezett válasz, vagy gazdasági nehézségekre hivatkozva elutasították őket. Pár hónappal ezelőtt műsor hangzott el a rádióban a fiatalok kezdeményezőkészségének különböző megnyilvánulási formáiról. Ebben egy riport erejéig szerepeltek példánk hősei is. Elmondták, hogy mivel segítséget nem kaptak, maguk fogtak hozzá önerőből az üzem korszerűsítéséhez. Bevezettek újításokat, társadalmi munkában építettek szociális helyiségeket, és felkaroltak minden olyan kezdeményezést, amely a jobb munkaszervezést, az egészségvédelmet, a termelékenységet szolgálta. Egyebek között az asszonyoknak — kollektív döntés alapján — arra is lehetőséget teremtettek, hogy a váltott műszak ellenére reggel és este megetethessék a jószágot, vagy reggel útba indítsák az iskolába a gyerekeket. Lényegtelennek látszó dolgok ezek, de a falu életét, az emberek közérzetét befolyásolják. Ők pedig itt élnek, és ezért a helyi gondokkal kell számolniuk. Mindez nem ment a munka rovására, sőt szemlátomást javultak az eredmények, emelkedtek a teljesítmények. Mivel a vállalati központ tudomásuk szerint itt bővíteni nem akart, ők arra gondoltak, hogy felveszik a kapcsolatot a nehézségekkel küzdő helybéli varróüzemmel, hátha segíteni tudnának valamiben. Elvégre a település közös eredményeiről is szó van. Mindezt egyszerűnek, ésszerűnek látták. Nem úgy a budapesti központban. A riport elhangzása utáni reggelen két gépkocsival érkeztek a helyszínre. „Hogyan lehet őket ilyen kínos helyzetbe hozni?” „Ki adott engedélyt a nyilatkozatra?” „Miért nem terjesztették fel írásban az elképzeléseiket?” Szó esett kivizsgálásról, felelősségre vonásról is. A véletlen úgy hozta, hogy másnap délután a nagyvállalat igazgatója minisztériumi értekezletre volt hivatalos, ahol is éppen az ő vállalatát említették friss példaként — a riport hallatán — mint a fiatalok kezdeményezőkészségét felkaroló, jó és dicséretes módszert. A szünetben kényszeredett mosollyal fogadta a gratulációkat, és elhatározta, hogy új alapokról még egyszer átnézi az ügyet. Vita után pletyka Diplomás ismerősöm, alig túl a harmincon, nemrég került új munkahelyére. Korábbi munkájától eltérő, felelősségteljes, alkotó jellegű feladatra, bizonyítási lehetőségre vágyott. És ezért hajlandó volt tenni, de türelmesen várni is. Amikor először jelentkezett felvételre az igazgatónál, az nem sok jóval biztatta. „Nincs üres Státusom, nem ígérhetek semmit. Mindenesetre dolgozzon nekünk külső megbízás alapján, intézkedem, hogy kapjon feladatot.” Gondolom, a pontosan és jól elvégzett munka alapján szólt körülbelül egy év múlva az igazgató, hogy immár alkalmazni tudja. Valaki nyugdíjba ment, egy hely felszabadult. Új beosztásában nagy szorgalommal, akarással tett-vett ifjú emberünk. Csendesen, szerényen, de ott volt mindenütt, ahol a pálya, a szakma fortélyait lehetett ellesni. És mert értelmét látta munkájának, mert végre azt csinálhatta, amire hosszú ideje vágyott, szinte két ember helyett dolgozott. A munka során egyszer szakmai vitába keveredett az intézet nyugdíjkorhoz közeledő, szakmailag elismert, ám köztudottan „nehéz természetű” nődolgozójával. A fiatalember határozottan érvelve védte véleményét, kolléganője emelt hangon a sajátját. Nem akarván élezni a helyzetet, s mert határidős feladatról volt szó, a fiú azt tanácsolta, döntsön a vitában mint közvetlen szakmai felettes, maga az igazgató. Az idős nő — talán korábbi rossz tapasztalataira emlékezvén — már a név hallatán is összerezzent. Pedig az igazgató a munka megkövetelésén kívül mindenben türelmes volt. Ennek ellenére az igazgatói döntés helyett a kolléganő kompromisszumot javasolt. A fiatalember beleegyezett, azaz látszólag minden rendeződött. Ettől kezdve azonban valami kellemetlen mendemonda vette körül a fiút. „Az igazgató hozta.” „Az ő embere.” „Vigyázni kell vele” — súgtak össze a háta mögött, az irodák, a folyosók mélyén. Persze a kolléganő jóvoltából. A terjengő pletyka eljutott az igazgató fülébe is, aki nem sokat teketóriázott. Magához hivatta mindkét dolgozóját, hogy végérvényesen egymás előtt tisztázzák a nézeteltéréseket. Nem fenyegetőzött, hanem érvelt, gondolkodásra, beismerésre késztette a hibázót. Nem személyes sérelme miatt tette mindezt, sokkal inkább azért, mert féltette a fiatal lelkesedését, szakmai ambícióját, védte a munkahely légkörét, a teljesítményt is befolyásoló közérzetét. A jelen kiváltsága Gondolom, az olvasóban vérmérsékletétől, korától, szakmai elhivatottságától függően más és más érzéseket vált ki e két történet. Egy dologban azt hiszem egyetérthetünk: úgy kell foglalkozni az ifjúsággal — benne a fiatal értelmiségiekkel —, hogy helyét mielőbb megtalálja. Nem mindegy, hogy milyen az ifjúság, az értelmiség beilleszkedési lehetősége, hasznosnak ítélt munka adta közérzete. Nem mindegy, hogy az idősebb generáció tapasztalatait, szakmai tudását hogyan adja át, milyen élet- és viselkedésmintával szolgál. Hiszen mindenki előtt járt idősebb nemzedék, és mindenki után jön a következő. De a példaadás, a munka szeretetének, tiszteletének és értelmének a megtaláltatása a jelen kiváltsága. Pusztay Sándor ODOT-RÓL ODOT-RA Bakancsosok Rendelt négy láda cseresznyét a táborvezetőség. Amolyan enni való díjként akarták kiosztani a Dunántúl—Tiszántúl vetélkedőn. Annak rendjemódja szerint meg is érkezett az áru, ám csuklottak láttán a megrendelők. A boltosok ugyanis félliteres palackokban szállították a cseresznyét. Pontosan négy ládával. Mégsem ez lett a sikeres versenyzők jutalma, mert a pálinkát visszacserélték gyümölcsre. Elvégre táborozás ide, tanév utáni szabadság oda, az Országjáró Diákok Országos Találkozóján részt vevő fiatalokat mégsem célszerű tömény szesszel díjazni. Kétezren a Kiliántelepen június végén tizenötödik alkalommal rendezték meg a középfokú tanintézetek Országjáró Diákok Körének országos találkozóját. Ezúttal Veszprém megye, pontosabban az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda kiliántelepi tábora fogadta a versengésre, pihenésre, szórakozásra vágyó, barátkozásra éhes tizenéveseket. Már a helyszín — Kiliántelep — is talányos. Annyiban, hogy Killián György nevének írása helyesírási meditálásra késztet. A legújabb kutatások szerint ugyanis a mártír nevét két „1” betűvel írta —, míg a Kiliántelep földrajzi névben egyelőre csupán egy „1” betű szerepel. No, de ezzel vajmi keveset törődtek azok, akik az ország valamennyi megyéjéből és Budapestről érkeztek, több mint kétezren a XV. ODOT- ra. A fizikai kondíció erősítése, honismereti gyarapodás, egészséges versengés, barátkozás, a hazafias, honvédelmi ismeretek bővítése. Címszavakban ezek a mindenkori találkozók céljai. Az ODOT szervező bizottságának, a KISZ Veszprém megyei bizottságának munkatársai hetenként kétszer is üléseztek a seregszemle és verseny előtt. A siker érdekében még cirkuszi sátrat is felállítottak a tábor tőszomszédságában. Rossz időben ott tartották volna a megnyitót, amelyre végül is a balatonfüredi mólón került sor. Ott köszöntötte harsány nótázással valamennyi részvevőt és érdeklődőt Dinnyés József és Csizmadia Sándor dalénekes. Ott nyitotta meg a XV. ODOT-ot dr. Varga Sabján László, a KISZ KB titkára, és oda érkezett vitorláscsónakon a legalább százas méretű turistabakancs. Noha ballábas, a mostani ODOT sem balul ütött ki... Mindenki sportol valamit Az első igazi versenynapon csoportos és egyéni tájékozódási futóversenyt, bakancs kupát szerveztek. Mintegy másfél ezren futottak térképpel, tájolóval a Balatonfüred feletti erdőkben. Demján Tibor, a Veszprém megyei Tájékozódási Futószövetség főtitkára, és még vagy hatvan munkatársa — sokan családostul — irányították, ellenőrizték és értékelték a versenyt. A lányok és a fiúk más-más távon futottak, négy, illetve nyolc kilométert, közben harminc-ötven állomást, ellenőrző pontot érintettek. Az „abszolút első” egy borsodi leány-ötösfogat lett. Mármint a beérkezést tekintve. Kora délelőtt harmadikként indultak, és elsőként értek a célba, valamivel tizenkét óra előtt. — Nem volt nagyon nehéz a terep — lihegte kipirult arccal Bucsi Szabó Edit, a miskolci Földes Ferenc gimnázium tanulója a célban. — Egykét ellenőrző pontot kellett csupán keresgélnünk, a többit gyorsan megtaláltuk. Az öt borsodi lány mindegyike sportol valamit, akárcsak a táborozók többsége. — Én például teniszezem, kajakozom — magyarázta az elsőként befutó csapat tagja, Velkei Vera. — Egyébként majdnem megfulladtam futás közben. Az a szokásom, hogy fűszálat rágcsálok. És most lenyeltem. A többiek nevetve mondják el, mennyit ütögették a hátát, mire kiköhögtették a fűszálat. Hja, így könnyű! Veréssel, farkaskutyával mindenkit gyorsabban lehet bekergetni a célba. Két szabolcsi lány — Szoták Ica és Szabó Erzsébet — mindennap a labdát kergette. — Elsős korom óta játszom az iskolai focicsapatban — mondta a negyedik osztályba készülő Ica, aki hosszútávfutásban megyei bajnokságot is nyert. — Rendszerint a kaput védem. Egy Pest megyei fiatalemberrel figyelemfelkeltő megjelenése miatt beszélgettünk. Kakastaréj frizurát, fülbevalót, biztosítótűt viselt A nevét nem árulta el. Azt viszont igen, hogy futballozik. Hogy az ODOT-ra miért jött le? — Az angoltanárom említette, hogy lesz, jó programnak ígérkezett, jó helyen tartják. Olcsó , három- vagy négyszáz forintot kellett befizetni. Ismerős Fótról A túlnyomó többség igazi túrázóként, hátizsákos, gyaloglás edzette országjáró diákként vett részt a XV. ODOT-on. Hármukra Pápán bukkantunk, a jól megszervezett város, és megyeismereti vetélkedőn. Salek Iván a Pest megyei csapat tagja, a ceglédi Török János mezőgazdasági szakközépiskola immár negyedikes diákja a második ODOT-on vesz részt. — Pápán jártál-e már? — Nem, eddig még nem. Sajnos. — Készültetek a versenyre? — Többé-kevésbé igen. Ha jobban figyeltünk volna az itteni megnyitó beszédre, máris többet tudnánk. — Én már többször is üdültem Veszprém megyében — vitte tovább a szót Szegedi Sándor, a monori 203-as szakmunkásképző intézet tanulója, férfiszabójelölt — de Pápán én is először járok. — Nekem is ez a második ODOT-om — magyarázta Mészáros Tibor, ugyancsak a ceglédi mezőgazdasági szakközépiskolából. — Az előzőt a Velencei-tónál tartották, „Bakancsfalván”, nagyobb volt. Szerintem itt kevés a program, és ami van, az hosszúra sikerül. Egyébként nekem a tájfutás is hosszú volt. A pápai Várkert kapujában beszélgettünk. Sorra kocogtak el mellettünk a városismereti verseny részvevői. Kezükben a helyi KISZ-bizottság által öszszeállított képes, kérdésekkel tűzdelt katalógus. — A sok verseny között ismerkedésre, barátkozásra is marad idő?" Salek Iván szerint igen. — Elég sok havert lehet szerezni. Megyénkben és más vidékek gyerekeivel is jól összejövünk. — Találkoztatok már ismerőssel? — Én már találtam egyet — mondta Szegedi Sanyi. — Másfél hónappal ezelőtt, a Pilisben rendezett Partizán-túrán ismerkedtem meg a Fóti Gyermekvárosból egy fiúval. Ő is itt van az ODOT-on. Még belelapoztunk az ODOT Magazinba, amelyben a figyelmes olvasók néhány helyismereti kérdés válaszát is megtalálhatták, aztán elindult a három Pest megyei diák Pápa feltérképezésére. Keresték a Kékfestő Múzeumot... azt a bizonyos copf stílusú házat... a Petőfi gimnázium legújabb domborművének alkotóját... Jövőre a most sikeresen szereplő baranyaiak lesznek a házigazdái a XVI. találkozónak. Tehát viszlát, Orfűn! Bráz János Tábori terei ere. Íme a bakancs. Kapaszkodjunk! Messziről vicsorító fogsornak látszik, közelebb érve azonban kiderül, hogy kapaszkodó kezeket ábrázol a rajz az autóbusz-megálló oszlopán. Közepére bölcs tanácsot festettek: a mozgó járművön fogódzkodjunk! Aha. Ám vajon a figyelmeztetés nélkül nem tennénk-e? Van olyan könynyelmű, aki elengedné a felkínált fogódzót? Az utasok felszállnak a járműre, kezük automatikus mozdulattal keresi a csőkorlátot, sima, kellemes fogás esik rajta, és az embert átjárja a megszokottság meghittsége. Kapaszkodunk! Miután álló autóbusszal nem lehet célba érni, legalább a zökkenőket, a gerinchajlító kanyarokat vegyük elegánsan! Kapaszkodjunk! Van, aki két helyről egy kézzel, s van, aki egy helyről két kézzel. S van, aki a szabad kezét arra használja, hogy észrevétlenül odébb toljon másokat. Teret a kapaszkodóknak! Bizarr ötletként fölmerülhet, hogy tanítani kellene a kapaszkodást, így talán kialakulhatna valamilyen egységes stílus. Az ember tudná kedves utazó társáról, hogy mikor merre dől, hová lép. Mint a tánciskolában, kettőt erre, egyet arra, szép komótosan csoszognánk, esetleg zenére, bizonyára akadna valaki, aki e nemes cél érdekében bömböltetné a rádióját. Avagy esetleg fejhallgatók csüngenének a kapaszkodók mellett, onnan kapnánk a megfelelő ritmust. Valószínűleg nem ez lenne a legnépszerűtlenebb tantárgy. Avagy rövid kurzusokat lehetne szervezni: „Nálam két óra alatt elsajátíthatja a kapaszkodás alapelemeit! Próbálja ki, nem bánja meg!” No de hagyjuk a valóságtól elrugaszkodott ötleteket... Az autóbuszra szálláshoz nem kell alkalmassági vizsga, nem mérnek fel senkit tesztekkel, mindegy, ki mire képes, csak ne essen hasra. Azért van kérem a kapaszkodó. Nem számít, ha némelyeket gyomron vágnak, másoknak a lábára lépnek, vagy a fülébe fújtatnak, ez hozzá tartozik az utazáshoz. Különösen azokon a járatokon, amelyeken sokan vannak. Az ellenőr sem mondja az erős, fiatal, egyensúlyozni is képes utasnak, hogy kérem, maga ne tolakodjon a fogódzkodónál, engedje inkább oda a gyengébbeket. Utazunk, ahogy szoktunk. No, persze bizonyosan lehetne másképp is. Figyelembe vehetné az ember a másik korlátait, és nem kellene korlátozni lehetőségeit. Nem kellene ráförmedni az izgatottan iparkodó nyugdíjasra: „Tata, maga miért tolakszik? Miért nem marad otthon?” A helyüket hisztérikusan követelő, erőszakos gyerekek előtt sem fontos azonnal utat nyitni, bizonyítván, hogy nagy hanggal mindig célt lehet érni. Nem kellene hangos megjegyzéseket tenni egymásra, de illenék válaszolni, ha valaki segítséget kér. Rá lehetne szólni a kényelmesen terpeszkedő tizenévesekre, hogy álljanak fel, ha egy botra támaszkodó nyolcvanéves áll meg mellettük. S nem jó visszautasítani a helyet — mondván, üljél csak nyugodtan, fiam —, ha egy kiskamasz magától, saját jószántából áll fel. Nem lenne éppen rossz, ha nem mindig annak lenne igaza, aki a legerősebben kapaszkodik. S aki mindig pontosan tudja, hová kell kapaszkodnia. S nem kéne azokat sem meglökni, akik a saját lábukon megállva, fogódzás nélkül veszik a kanyarokat. Mozgó járművön kapaszkodjunk! Aha. De miért kell erre figyelmeztetni? Akinek túl rázós, kanyargós az út, úgyis kapaszkodik. Aki meg nem, hadd döntse el maga, hogy kockáztatja-e a hasra esést. V. V.