Népszabadság, 1983. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-05 / 30. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1983. február 5., szombat ZALAI ISTVÁN INDIAI ÚTIJEGYZETEI 3. Mi van a mérleg két serpenyőjében? „A XXI. század felé közeledve XIX. századi feladatokat kell megoldani, figyelembe véve a XX. század igényeit.” P. C. Joshi, a delhi egyetem gazdaságnövekedési intézetének igazgatója fogalmazza meg így India alapproblémáját. Hogy pontosan mit ért alatta? „Olyan körülmények között kell gondoskodnunk a belső felhalmozásról, a gazdaságfejlesztésről, az elmaradottság leküzdéséről, amikor mind erősebb a nyomás az egyenlőbb elosztás érdekében, amikor mind fokozottabb a szociális igazságosság igénye.” De vajon — teszi fel a kérdést India közgazdászainak többségéhez hasonlóan — hogyan egyeztethető össze a kettő, hogyan valósítható meg a növekedés egyenlőséggel? A megoldás keresése és megtalálása döntő és sürgető stratégiai kérdés. „Modell kerestetik” — ez lehetne az indiai gazdasággal foglalkozó szakemberek jelszava, amelyben az elmúlt több mint három és fél évtized tapasztalatai sűrűsödnek össze. „Hatalmas fejlődés, belső dinamizmus egyfelől, súlyos, szaporodó kihívások másfelől” — fogalmaz Joshi professzor, s igen plasztikus magyarázatot ad arról, mit tehet India a mérleg két serpenyőjébe. Növekedés és szegénység „Ha eltérnek is a nemzetközi becslések, India iparosodottságát tekintve valahol a tizedik lehet a világranglistán. Az »atomMubt« tagja és elektronikaexportőr, iparának termékei a fejlett nyugati országok és Japán gyártmányaival versenyeznek az exportpiacokon. Gyakorlatilag mindent gyárt és mindennek a gyártására képes, amit egy fejlett ipari ország elmondhat magáról. Tudósainak és mérnökeinek számát tekintve harmadik a nemzetközi rangsorban. Űrprogramja van, s lassan megszokottá válnak a hírek indiai mesterséges holdak felbocsátásáról. Az indiai monopoltőke új Japánról álmodik, és a fejlődő világban tőkeexportőrként lép fel. Ami rendkívül fontos: India élelmiszer-önellátónak mondhatja magát. Az élelmiszer-termelés elérte a 130 millió tonnát, s ha kismértékben is, de meghaladta a népesség növekedését. Ez a már eltemetett, de végül is beérett »zöld forradalom« javára írható, amely nevében jelzi, hogy technikai forradalomról van szó, az államilag biztosított hitelek, több műtrágya és öntözött föld, az intenzív gazdálkodás eszközei alkalmasnak bizonyultak az egyébként rendkívül alacsony termésátlagok növelésére. Az időjárás változatlanul fontos tényező, de Indiában ma már papíron kevésbé a megtermelt élelmiszer mennyiségével van baj, sokkal inkább a felvásárlás, az elosztás rendszerével. Végül is India mostanra eljutott a fejlett tőkés és a fejlődő országok közötti mezsgyére.” De hogyan jutott el idáig? Mi van a mérleg másik serpenyőjében? „Ugyanebben az Indiában — folytatja Joshi professzor — a hivatalos adatok szerint a lakosság 45 százaléka, több mint 300 millió ember él a hivatalosan megállapított szegénységi szint alatt, és részesedése a nemzeti jövedelemből csökken. A kormányprogram célja 1983-ban is a hivatalosan betiltott kényszermunka felszámolása, az örökre eladósodott vagy eladósodottságukat örökölt és azt munkával törlesztő emberek megváltása. 30 millióra becsülhető a munkanélküliek száma. Hogy valójában mennyien vannak, senki sem tudja, regisztrálva többnyire nincsenek, a munkanélküli-segély jószerével ismeretlen fogalom. S akkor még ott van az alulfoglalkoztatottak 100 millióban mérhető tömege, a falusi nincstelen agrárproletároké, akik legfeljebb dologidőben jutnak munkához, napi 3—4 rúpiás bérhez. Márpedig a lakosság 80 százaléka változatlanul falun él, és a »zöld forradalom hatásában legfeljebb a földet művelők 20 százalékát, mindenekelőtt a falu gazdagjait érintette, emelte fel. Vagy ott van például az írástudatlanság gondja. Az eredmények ellenére a lakosság több mint 60 százaléka analfabéta. Az indiai nagyipar legalább 20 millió embert foglalkoztat, modern technológiát használó üzemeiben is gyakorta írástudatlanok, a törzsi viszonyokból kilépők ismerkednek fejlett ipari kultúrával.” De az effajta szegénység nem valamiféle gazdasági stagnálás következménye, ebben van a sajátossága a fejlődő világ más országaival összehasonlítva. Joshi professzor a gazdasági növekedés számlájára írja, mint mondja, a fejlődés következménye az, amelynek nyomán divatossá vált a megjegyzés: a gazdagok gazdagabbá, a szegények szegényebbé válnak. Ezt az érzetet sok minden táplálja. A falut hozza fel példaként, ahol a tőke behatolásával a hagyományos, zárt társadalmi struktúrák, megszokott szociális keretek bomlanak fel, feszülnek szét. „A falu gazdagabbá válik, de szegényei még szegényebbé, immár gyökereiket, egyfajta hagyományos biztonságérzetüket is vesztve. A régi elpusztul, de gyorsabban, mint ahogy az új megteremtődik. A kibontakozó polarizálódás, a mind élesebb osztályellentétek mind nagyobb feszültségeket gerjesztenek a társadalomban és politikában. Ebből fakad a növekvő bizonytalanság érzete, az a vélemény, hogy India átmeneti korszakot él.” Mi jellemzi ezt az átmeneti korszakot? India már túljutott azon az időszakon, amelyben azt vallotta, hogy a nyomor felszámolásához gyors gazdasági fejlődésre van szükség, s a növekedést állította a középpontba, mert enélkül, mint egykoron Nehru hangsúlyozta, nincs más, mint a szegénység újraelosztása. Túljutott már azon a felismerésen is India, hogy a szegénység felszámolása, a belső piacteremtés nélkül nincs gazdasági növekedés. „Hadüzenet a szegénységnek”, „Garibi Hatao” — ez volt az Indira Gandhi által meghirdetett legendás jelszó a hetvenes évek elején, jelezve a modellváltást, s ezt követte a mai gazdasági stratégia alapját is szolgáló 20 pontos program deklarálása 1975-ben, majd átformált újrahirdetése 1982-ben. „Gandhi asszony egyfelől programjában túlszárnyalta Nehrut, amikor meghirdette a harcot a szegénység ellen, másfelől viszont a végrehajtásban messze elmaradt a kitűzött céltól. Ennek oka nem személyi kérdésekben keresendő, hanem abban, hogy mire ide eljutottak, fokozatosan szűkültek be a végrehajtás lehetőségei, miután a fejlődéssel az állam burzsoá jellege erősödött meg. S miért lenne jótékony az indiai burzsoázia bármiféle kényszerítő erő nélkül” — így összegzi véleményét a gazdaságnövekedési intézet igazgatója. „Parancsnoki posztok" Ezzel a folyamattal magyarázzák mások Új-Delhiben az újabban kibontakozott vitát az állami és a magánszektor szerepéről, a külföldi tőkéhez való viszonyról, a kormány pragmatikus gazdaságpolitikájáról. Az indiai ipar elsősorban szovjet segítséggel kiépült állami szektora ma is „a parancsnoki posztok birtokosa”, ahogyan Nehru programként fogalmazta meg. Vagyis a kulcsiparágakban rendkívül fontos szerepe van, az iparban dolgozók többségét foglalkoztatja. Támadások célpontjává az alacsony termelékenységre, a rossz hatásfokra hivatkozva vált, és a hatalomba visszatért Indira Gandhi kormánya a nagyobb hatékonyság, a versenyképesség javítását hirdette meg. Nem az állami szektor felszámolásáról van szó. Ezt még Indira Gandhi legélesebb kritikusai sem mondják, mert nyilvánvaló, hogy minden ilyen törekvés India nemzeti iparát rendítené meg. Inkább a gazdaságpolitika olyasfajta módosításáról van szó, amely az állami szektornak az infrastruktúra bővítésében szán nagyobb szerepet, s ezzel egy időben a gazdasági növekedés meggyorsítására kedvezményekkel kívánja mobilizálni a magántőkét. Csak ily módon lát lehetőséget a központi cél, a munkanélküliség csökkentésére. E módosulás következménye, hogy a korábban majdnem kizárólag állami beruházásokkal fejlesztett ágazatok nyílnak meg a magántőke előtt is. Delhiben szakértők jellemzőnek tartják a magántőke megjelenését a nagy, lassan megtérülő ráfordításokat igénylő energiaszektorban, és úgy látják, hogy ez a kormányzat iránti bizalmat jelenti. Seregnyi kedvezményt nyújtanak azoknak, akik vidéken, az elmaradottabb körzetekben kívánnak beruházni, s hitellel támogatják a kis- és középvállalatokat. Egymilliárdnyian A kormány gazdaságpolitikája számokban kifejezve eredményeket hozott, mert India az elmúlt három évben a rosszabbodó külső feltételek, a növekvő versengés ellenére tekintélyes fejlődést produkált iparban, mezőgazdaságban, exportban. Az infláció az 1979-es 22 százalékkal szemben most valahol 10 százalék fölött van, drasztikus csökkenés után látszik ismét emelkedni. Az ország külkereskedelme 6 milliárd dolláros passzívummal zárult, de ez elsősorban a behozatal 60 százalékát kitevő több mint 8 milliárd dolláros kőolajimport miatt van. India gazdasága stabil — mondják szakértők Új- Delhiben, és figyelemre méltónak ítélik: egyfajta módosulás észlelhető a korábbi importhelyettesítő, szigorúan protekcionista, a belső ipart védő politikában. Az exportösztönzés válik mind fontosabb céllá, s ez együtt jár a külföldi tőkebefektetések megkötöttségeit némiképp enyhítő irányzattal. Indiának — mondják Delhiben — szüksége van fejlett külföldi technológiára a legmodernebb ágazatokban, számítógépgyártásban, olajkutatásban. . Aki Bombayben jár, már meszsziről kiveheti a tengerben lobogó olajfáklyákat. A tengeri olajkutatás külföldi monopóliumok közreműködésével folyik, s ígéri a belső kőolaj - szükségletek mihamarabbi kielégítését. A pályamódosulásra hoz fel példát az India Today folyóirat szakírója is, aki úgy teszi fel a kérdést: „Egy korszak vége?” Indiában 1973- ban kötelezték a helyi iparnak konkurrenciát jelentő külföldi cégeket arra, hogy részvénytöbbségüket indiai kézbe adják. Ekkor vonultak ki az indiai piacról olyan nagyságok, mint például az IBM. Most, csaknem egy évtizeddel később a Hindustan Lever vegyipari konszern engedélyt kapott arra, hogy részvényeinek 51 százalékát külföldi kézbe adja. „Nem a multinacionálisoknak kívánunk utat nyitni” — hangzik a hivatalos válasz Delhiben az aggódó belső kritikákra. Olyan esetekben kap lehetőséget a külföldi tőke, amikor az exportképességet javítja. Az érvelés valóságtartalma arra épül, hogy az indiai tőke aligha kíván saját érdekei ellen cselekedni, olyasmit kierőszakolni, ami pozícióit, lehetőségeit rontaná. Mindenesetre az effajta gazdaságpolitikai módosulások a legfontosabb vitatémák közé számítanak ma Új-Delhiben, már csak azért is, mert India baloldali pártjai a magántőke növekvő szerepét látják érvényre jutni, megfelelő áttételeken keresztül a politikában is. Szerintük ez határozott munkás- és szakszervezet-ellenességben, az inflációs hatásoknak a tömegekre való áthárításában jelenik meg, vagy éppen abban a biztonsági törvényben, amelynek alapján a sztrájktilalom megsértői, a társadalmi rend elleni vétséggel vádoltak bírói vizsgálat nélkül legalább két évre fogva tarthatók. Hogy ez a ma követett gazdasági stratégia végül is közelebb visz-e India legsúlyosabb gondjainak megoldásához, arra az idő adja meg a választ, amely a közeledő XX. századvég felgyorsult tempója ellenére is helyi, indiai mércével mérendő — a lassú változásokhoz is hosszú időre van szükség. Csakhogy az idő szorít, India lakosságának száma ma 680 millió fölött van, s ha sikerülne is a népességszaporulat jelenlegi évi 2,2 százalékos ütemét 1,7 százalékra szorítani, India lélekszáma akkor is megközelítené az ezredfordulóra az egymilliárdot. (Vége) A tarapuri atomerőmű. A plakát családtervezésre szólít fel. OLVASÓINK VÉLEMÉNYE Az igazmondás fontossága Tamás Ervin: Hitel, Január 9. A cikkben leírtak olyan valóságos helyzetet tárnak fel, amellyel magam is találkozom, és harcolunk is ellene — írja hozzászólásában Závori László, az MSZMP IV. kerületi Bizottságának első titkára. — Hitegetésről sajnos gyakran beszélhetünk. Nálunk legutóbb a múlt év novemberében volt szó erről, a kerületi tanácsunk és végrehajtó szervei munkamódszere felmérésének tapasztalatait tárgyaló kerületi pártbizottsági ülésen. Ugyanis — hasonlóan a cikk szerzőjéhez — súlyos hibának tartjuk, ha a tanácsi, az IKV-szerveknél bejelentések, panaszok, kritikák, problémák esetén az ügyféltől úgy akarnak megszabadulni, hogy hitegetik valamivel, így talán elodázzák a nagyobb felháborodást, ám ugyanakkor egyúttal — s ez a legfontosabb — ügyének az elintézését is. Igaz, vannak szép számmal jogtalan és jogos, csak éppen nem kielégíthető kérések. Ilyen esetekben ezt meg kell mondani. Arról viszont nekünk kell őszintén szólnunk: akadnak bőven olyan kérdések —és ezek vannak többségben —, amelyeket nagyobb figyelmességgel, jobb szervezéssel meg lehet és szükséges is megoldani. Ezért szerepel döntéseink sorában az is, hogy egy ciklusban, vagyis egy-egy ötéves időszakban minden tanácstagi körzet gazdagodjék valamivel; természetesen olyasmivel, ami lakossági igényt szolgál, s így erősíti a tanácstag hitelét is. Az igazmondás egy másik vetületére a kerületi pártbizottságnak az 1982. évi munkánk értékelésével foglalkozó beszámolójában utaltunk. Ebben fogalmaztuk meg, hogy kerületünkben különböző szinteken és szerveknél, illetve vezetőknél tapasztalunk egy számunkra érdekes — de el nem fogadható — értékelési módot. Nevezetesen azt, hogy a helyzet megítélésénél a pozitív dolgokról szólnak (s ez önmagában helyes szándék), de a negatív tendenciákat már egyáltalán nem fogalmazzák meg, s főleg nem kritikusan és önkritikusan. Ezt már — úgymond — „beleágyazzák a feladatokba”. Úgy vélik, így senkit nem bántanak meg a kritikával, ugyanakkor szerintük mégiscsak megemlítették, hogy van mit változtatni a munkán. Az így értékelők több dologról is megfeledkeznek. Először is nem nyíltak és őszinték, hiszen van elmarasztaló véleményük, csak éppen nem mondják ki; úgy vélik, ez kényelmesebb, mert — ahogy mondani szokás — „nem kell ütközni”. Ugyanakkor távol kerülnek attól a helyes politikai szándéktól is, hogy kendőzetlenül mondjuk ki — és meg — a valóságot mindenkinek. Végül a valótlan helyzetmegítéléssel lebecsülik és rossz irányba terelik munkatársaikat. Ugyanakkor attól is óvni kell közvéleményünket — mivel az sem visz előre —, hogy mindent csak negatívan közelítsünk meg, hiszen, ha valamikor, úgy ma különösen szükség van a jó terjesztésére, a biztatásra is. A szerző egyik-másik megállapítása vitára késztet, mert az általa leírt típusnak több arca is van — kezdi levelét Hódos István, Szolnokról. — Egyrészt valóban léteznek olyan emberek, akik személyüknek túlzott fontosságot tulajdonítanak, tudálékosak, gőgösek, társaikat lenézik. Azt azonban már nem merném határozottan állítani, hogy azért viszik haza a munkát, mert annak megoldására munkaidőben képtelenek. Bár a feladatok kiosztásánál a vezetők sokszor nincsenek tekintettel annak időbeli elvégezhetőségére, s ilyenkor valóban nincs más hátra, mint önkéntesen, fizetség nélkül túlórázni, vagy hazavinni a munkát. Aktív korában így cselekedett apám is, aki többször volt kiváló dolgozó, sőt miniszteri kitüntetésben is részesült, mégsem kérkedett ezzel, nem tartotta magát úgynevezett fontos embernek. Tette, amit elvártak tőle. De nyilván léteznek — ahogy a szerző is írta — pályatévesztett, tehetségtelen egyének is, akik nem képesek lépést tartani. Egy típus több arca Szántó Jenő: Fontos emberek. Január 18. Helyeslem, hogy az utóbbi időben több bíráló cikk jelent meg a hatalmukkal nem jól élő, mindent és mindenkit maguk alá gyűrő, munkatársaikban nem bízó vezetőkről — írja Tóth Gyula vegyészmérnök, szentendrei olvasónk. — De nemcsak a közélet és a tudomány csúcsai táján vannak a nap huszonnégy órájából, ha kell, mind a huszonnégyet a hivatásuknak szentelő emberek. A termelőmunkának — és erről a szerző nem szólt — középfokon is megvannak a hősei, akik erőt, energiát, olykor egészségüket sem kímélve alkotnak, dolgoznak, nem méricskélve a törvényes munkaidő hosszát, s anélkül, hogy eredményeiket nagydobra vernék, azért különösebb elismerést remélnének.* Magam is tapasztaltam, amire a szerző utal, hogy az üdülőkben sokan nemegyszer sopánkodva beszélnek saját nélkülözhetetlen szerepükről — kezdi levelét Pallos Zoltán ny. kereskedelmi igazgató Budapestről. — Hallottam olyanról is, aki a szabadságát sem akarta kivenni, mert attól tartott: nélküle „összeomlik a munkahely”. Több évtizedes gazdasági vezetői ténykedésem alatt ismertem szép számmal vezetőket, akik azt hitték: minél több beosztottjuk van, ők annál fontosabbak. Nem dicsekvésből hivatkozom rá, de magam, amikor osztályvezetői megbízást kaptam, az osztály huszonketteslétszámát — növekvő feladatok mellett, a munkafolyamatok ésszerűsítésével — tizenhétre csökkentettem, miközben tekintélyem nem csökkent. Nem szabad általánosítani! Kapalyay Imre: Egy és más a vendéglátásról. Január 16. A cikk hangsúlyozta, hogy az átfogó nyolc-tízezer adagos konyhák mellett indokolatlanul létezik még jó néhány intézménynél, iskolánál saját kezelésű konyha, s bár szakmailag ésszerűtlen a fenntartásuk, mégis ragaszkodnak hozzá — írja Almási Jánosné, a József Attila Postaforgalmi és Kereskedelmi Szakközépiskola (Sopron) igazgatója és a tanári testület harmincöt tagja. — A szerző a többi között azzal is indokolta ezt, mert a saját kezelésű konyha költségeit könnyebben el lehet rejteni a könyvelési rubrikák között, továbbá, mert „igen sok iskolában innen fedezik az igazgatók és pedagógusok hússzükségletét”. Véleményünk szerint az ilyenfajta általánosító bírálat nem vezet célra. Bizonyos, hogy előfordul ilyen eset is, de meg kell találni annak a módját, hogy hely és név pontos megjelölésével leplezzük le a sanda szándékú, a gyermekek kárára működő embereket. Amikor ezt olvastuk, úgy éreztük, a mi tekintélyünkön is csorba esett.„ Szakfelügyelő vagyok, nagyon sok iskolában megfordulok, és ahol dolgozom, ott ebédelek — írja hozzászóló soraiban Orlovácz Györgyné (körzeti általános iskola, Nagydorog). —Véleményem és tapasztalataim alapján mondhatom, hogy ahol saját konyhát tartanak kezelésben, ott sokkal jobb minőségű ételt tesznek a gyermekek elé, mint amilyent a központi konyhákon főznek, sőt, a kamaszok számára van repeta is. Nem vagyok ellensége az ésszerű változtatásnak. Ez akkor indokolt, ha korszerűtlen a saját konyha, a vendéglátóipar viszont garantáltan többet képes nyújtani. Tehát nem a „hússzerzési lehetőséget” féltjük. Azt látom, hogy csekély fizetésű pedagógus kertet gondoz, dohányt termel, satöbbi. Így egészíti ki jövedelmét, de a gyermekek elől nem veszi el a húst és mást sem. Horváth Józsefné, a kecskeméti „Leninvárosi Általános Iskola” napközis nevelője írja: — Iskolánknak saját üzemeltetésű konyhája volt 1974 januárjáig, s mint akkori igazgatóhelyettesnek, az én feladatom volt a gazdasági ügyek intézése. A konyha személyzetét szúrópróbaszerűen ellenőriztük, s sajnos bizony előfordult, hogy egyesek élelmiszert és nyersanyagokat próbáltak kivinni. Természetesen nem voltunk elnézőek, fegyelmit indítottunk, bérlevonásra büntettük azt, aki a gyermekek ételadagját megcsorbította. A különlenyomatokról Pető Gábor Pál: A tudomány körül. Január 3. A különlenyomat-kérést ismertető, érdekes és hasznos cikkben azt olvastam, hogy a számítógépes megfigyelő szolgálatok magát a közleményt, cikket nem tudják szállítani; ezt a kutatónak kell megkeresnie a megjelölt folyóiratban, amely vagy megvan Magyarországon vagy nincs. Ezért szeretném felhívni a figyelmet arra — írja Válás György budapesti olvasónk —, hogy az idézetben említett probléma nem általában a számítógépes témafigyelő szolgálatokra érvényes, hanem csak azok közül egyesekre. Az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár (OMIKK) például vállalja mind a saját számítógépes témafigyelő (TIGIT) szolgáltatást, mind pedig a saját számítógépes viszamenőleges szakirodalom-kutatási (on-line keresései) során felderített közlemények másolatának beszerzését. Vállalja még akkor is, ha az eredeti közlemény nincs meg Magyarországon, tehát külföldön kell másolatot rendelni róla.