Népszabadság, 1983. június (41. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-30 / 153. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1983. június 30., csütörtök GULYÁS PÁL ÉS VÁRNAI FERENC KOREAI RIPORTSOROZATA Változatos domborzatú, szép ország a 18 milliós KNDK. Hazánkénál 30 ezer négyzetkilométerrel nagyobb te­rületének háromnegyed része tűleve­lű és lombos erdőkkel borított hegy­vidék. Ásványkincsekben rendkívül gazdag. Arany- és ezüstérckészleteit 30 millió tonnára becsülik, nem­zetközileg is számottevőek réz-, wolfram-, molibdén-, mangán-, már­ványlelőhelyei. Szénvagyona megha­ladja a nyolcmilliárd tonnát, s renge­teg a vasérce is. Mindez meghatáro­zó tényezője gazdasági életének, a ki­termelő ipar, a kohászat, a vegyipar és más népgazdasági ágazatok fejlő­désének, nemkülönben külkereske­delmének. Öntözés mindenekelőtt Több mint 1200 — köztük harminc igen nagy kapacitású — vízerőmű hasznosítja hatalmas vízienergia­készletének egyelőre még csak a har­minc százalékát. A természetátalakító munka látványos és nagy értékű eredményeként több tucat nagy és számtalan kisebb komplex öntöző­­rendszer működik az országban. A legnagyobbak közé tartozik a kijáni. Igazgatóhelyettese, Han Pon Kon, tá­jékoztat bennünket: — Csupán ez az öntözőrendszer 51 000 négyzetkilométernyi (jó fél magyarországnyi — A szerzők­) te­rületet lát el vízzel. A hozzánk tar­tozó csatornahálózat hossza 1600 ki­lométer, 109 termelőszövetkezet és öt állami gazdaság működik körzetünk­ben. Létesítettünk mesterséges víztá­rolókat is, köztük olyat, amelyikben tizenkétmillió köbméternyi víz van. Elsősorban a mezőgazdasági terme­lést szolgáljuk, de előállítunk villa­mos energiát is, és sok ipari üzem vízigényének kielégítéséről gondos­kodunk. Az öntözés a szó szoros értelmében létkérdés a KNDK-ban. Nélküle a mezőgazdaság nem volna képes any­­nyi rizst termelni, amennyi a nép élelmezéséhez kell. 1945 előtt egy ton­na volt a hektáronkénti átlagos rizs­hozam, tavaly pedig — a gondos munkának, a kiváló fajtáknak és az öntözésnek köszönhetően — megha­ladta a nyolc tonnát, öntözik a ku­koricát is, amit éppúgy palántáznak, mint a rizst. Ebből országosan hét tonna felett van a hektáronkénti át­lagtermés. Hasonlóképpen nagy sze­repe van az öntözésnek abban, hogy ** magas színvonalú a zöldség- és gyü­mölcstermelés. Ottjártunkkor, május második fe­lében különösen megfeszített, szor­galmas munka folyt a határban. A rizs- és a kukoricapalántázás alig két hétre összesűrűsödő időszaka ez, amely megköveteli, hogy a mezőgaz­dasági foglalkozásúakkal együtt sok­sok ezer tisztviselő és iskolás gyer­mek is kora reggeltől késő estig dol­gozzon a földeken. Túlnyomórészt palántázógépekkel végzik ezt a mun­kát, de azért sokaknak így is nap­hosszat kell hajladozniuk a lábszár­középig érő vízben, hogy pótolják a hiányzó palántákat. A rizstáblákat nádból, gyékényből készített, mint­egy két méter magas kerítés védi a széltől, az esetleges hideg áramlat­tól, ami súlyos károkat okozhatna a zsenge ültetvényekben. A KNDK központi mezőgazdasági kutatóintézetében Li Ce II igazgató­­helyettes ismerteti velünk, hogy a kü­lönféle tudományok művelői mit tesz­nek a mezőgazdaság fejlesztéséért.­­ Szorosan együttműködünk a ter­melőüzemekkel és az egyetemekkel. Kutatásaink, kísérleteink a mezőgaz­daság valamennyi ágazatára kiter­jednek, és kapcsolódnak egymáshoz. A szigorúan vett mezőgazdasági ku­tatások azonban önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy kielégítsük ennek az igen fontos népgazdasági ágnak az igényeit. Ezért szoros együttműködést teremtettünk a me­zőgazdasággal összefüggő — a gép­ipar, a vegyipar, a vízügy, a meteo­rológia stb. körébe tartozó — tudo­mányos intézményekkel. Csonszan annak a községnek a ne­ve, ahol az ország egyik leghíre­sebb termelőszövetkezete gazdálkodik 1100 hektárnyi területen — ebből 650 hektárt foglal el a rizs — ezer tag­gal, akik közül 230-nak van egyetemi, főiskolai vagy technikumi végzettsé­ge. Ennek is nagy szerepe van abban, hogy már most tíz tonna rizst tez- e. Sajátos módszerek mennek hektáronként. A termelőszö­vetkezetek többségét megelőzve itt csaknem teljes a gépesítettség, és ma­gas színvonalú a szakmai oktatás. Országos híre azóta van a szövetke­zetnek, hogy 1960-ban itt dolgozta ki Kim Ir Szen az ún. csonszani mód­szert. Lényege: a különböző irányító szervek képviselői havonta mintegy két hetet töltenek a gazdaságban, hogy közvetlenül segítsék elméleti és gyakorlati termelési útmutatásaikkal a tsz dolgozóit az időszerű tenniva­lók legeredményesebb elvégzésében. Ezt a módszert a KNDK egész me­zőgazdaságában elterjesztették. Az ipar irányítása A következő esztendőben, 1961-ben alkotta meg Kim Ir Szen az iparvál­lalatok vezetésének a módszerét, amelyet először a tejani villamossági gépgyárban alkalmaztak, azután pe­dig szintén országossá tettek. Csen Csen Jong, a gyár igazgatóhelyettese ismertet meg bennünket e módszer­rel: — Azelőtt a gyár igazgatója irányí­totta a munkát, egyszemélyi felelős­séggel. A tejani módszer testületi ve­zetést ír elő: a pártbizottság titkára az első számú politikai vezető, az igazgató a termelés szervezője, a fő­mérnök a műszaki irányító. Pontosan meghatározott feladatköre van a tes­tület többi tagjának is, akik az egyes üzemek vezetői, illetve a legjobb dol­gozók közül kerülnek ki. Meghatá­rozza a módszer a tervezés, a korsze­rűsítés, a fejlesztés elveit és rendjét is. Külön erre a célra alakított osz­tály foglalkozik az anyagellátással, hogy kiküszöböljék az anyagellátási zavarokat, nehogy hiányok, késleke­dések hátráltassák a termelést. A gyár a járás ipari bizottságától igé­nyelheti a szükséges anyagokat, ame­lyek oda az elosztás megyei csator­náin jutnak el. Phenjantól délre van Szonnin váro­sa. Oda vezető utunkon is tapasztal­juk, hogy nagyon sokan és szor­galmasan dolgoznak a földeken. Akiket messziről visznek palántáz­­ni, azok teherautóval vagy autóbusz­­szal utaznak, az emberek többsége vi­szont gyalog teszi meg a néhány ki­lométeres távolságot. Sok asszony a hátán „fiahordóban” viszi a csecse­mőjét, a fején pedig megrakott kosa­rat egyensúlyoz ügyesen. Útközben gyakran látunk ökrös szekeret, tehén­fogatot. Kerékpárral még a városok­ban is kevesen közlekednek. Az Un­ion igazgatóhelyettestől megtudtuk Szomninban, hogy az ot­tani legnagyobb üzemet, a vasgyárat a honvédő háború után építették új­já. Lemezeket, huzalokat, vasúti síne­ket gyártanak, főleg hazai szükségle­tek kielégítésére. Évente egymillió tonnányi vasat, acélt állítanak elő, összesen nyolcezer ember dolgozik a gyárban. A legidősebbek közé tarto­zik a 67 éves Li Dzson Hu, aki fél év­századdal ezelőtt lett gyári munkás. Ma is megbecsült olvasztár, legalább 300 fiatalt tanított meg a szakmájá­ra az évtizedek folyamán. Nem akar nyugdíjba menni, így hát az a dolga, hogy óriási tapasztalatával, taná­csaival segítse a többiek munkáját. Ennek a gyárnak már valóságos — bízvást nevezhetjük így — gyermek­palotája van. Ezerötszáz csecsemőt, óvodást nevel benne 150 gondozónő, további százan pedig arról gondos­kodnak, hogy zavartalanul folyjék az igen magas színvonalú ének-, zene- és sportoktatás, kifogástalan legyen az étkeztetés, jól érezzék magukat a gyerekek a játéktermekben, a park­ban, a pihenőszobákban. A maguk választotta úton Hamong, a KNDK nagy iparváro­sa, több mint 600 ezer lakossal. Vegy­ipari gyárában — pontos neve: Feb­ruár 8. Kinglongyár — Csi Von Kon igazgatóhelyettes tájékoztat: — Hazánkban kevés gyapot terem, sok műszálra van szükség. A mi gyá­runk évente ötvenezer tonnányit állít elő, ami 250 millió méter kelméhez elegendő alapanyag. Nyersanyagunk nem a kőolaj, mert azt importálnunk kell, hanem a szén és a mészkő. Most azon fáradozunk, hogy a nyersanya­gok ésszerűbb felhasználásával, új szervezési és munkamódszerek beve­zetésével csökkentsük az önköltséget, tovább növeljük a műszál szakítószi­lárdságát, javítsuk nedvszívó képes­ségét. Mint minden gyárnak, ennek is vannak mezőgazdasági üzemei, ame­lyekben sertést, baromfit tartanak, zöldséget, gyümölcsöt termelnek. Ar­ra törekednek ugyanis, hogy vala­mennyi megye, járás, illetőleg gyár — a Csúcsé „mindent saját erőből” el­vének megfelelően — élelmiszerekből önellátó legyen. Rizsből mindenki a munkahelyén vagy a lakókörzetében kapja meg a maga és családja fej­adagját, a többi élelmiszerről pedig túlnyomórészt ilyenféleképpen a munkahely gondoskodik. Ehhez járul hozzá az is, hogy a termelőszövetke­zeti tagok 30—50 négyzetméternyi ház körüli területet művelhetnek, kö­telesek legalább öt tyúkot tartani és évente száz kiló sertéshúst eladni közellátási célokra, összességében — és ez jól látható az embereken — az ellátás kielégítő. Nem messze ettől a gyártól, Szuhun falu termelőszövetkezetében Kim Ok Szun asszony — ő az elnök — az egyik, tsz-ben dolgozó család lakásá­ba is elkísér. Kicsiny, de szépen rend­ben tartott otthon, heten lakják. Vil­lany, vezetékes víz és rádió is van benne, ami most már a legtöbb falusi háznak is jellemzője. A fő helyen láb­bal hajtott varrógép áll. A ház egyéb­ként — ugyanúgy, mint a többi falu­ban és a városokban — állami tulaj­don. Családi ház vagy öröklakás nincs a KNDK-ban. A lakbér rendkí­vül alacsony, szinte jelképes. Ami az életszínvonalat s annak különféle elemeit illeti, azokat nem lehet reá­lisan egybevetni a mi fogalmaink szerint meghatározó tényezőkkel, annyira eltérőek a körülmények. Egy bizonyos: a KNDK népének életszínvonala hatalmasat fejlődött, és nagy figyelmet fordítanak rá, hogy tovább fejlődjék. Mai és távlati ter­veik azt mutatják, hogy eltökélten haladnak a szocializmus építésének maguk választotta útján. S minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy eltűnjön a nemzetet is kettészakító seb az ország testéről. Hosszú és küzdelmes út. (Vége.) A tejani gépgyár látképe. Rizspalántázás. Titkos manőverek hatalomért, haszonért A hivatalos politika díszletei előtt elképesztő cinizmussal folynak a leg­titkosabb manőverek a hatalomért és a haszonért: nem marxista, aki e sorokat írta, hanem Anthony Lervis, a The New York Times neves publicis­tája. Nehéz lenne vitatkozni akár ve­le, akár a detroiti egyetemi tanár­ral, aki a politikai folyamat gyorsu­ló elfajulásáról értekezik. A legutób­bi példa az a botrány, amelyről már hírt adtunk. Beépített ember... 1980 októberében egy lefüggönyö­zött washingtoni irodahelyiségben két férfi ült egymással szemben, az ajtóban őrök álltak. A fiatalabbik ezt mondta az idősebbnek: ön poli­tikájával a gazdagokat gazdagab­bakká akarja tenni, a szegényeket még nyomorultabbá. Az idősebb ka­pásból visszavágott. Szó sincs róla, ön az, aki mostani vonalával az ál­lam eladósodásáért felelős. Főpróbát tartottak: az idősebb férfi Ronald Reagan volt, a republikánus párt el­nökjelöltje, aki tv-vitájára készült Jimmy Carter elnökkel. A fiatalabb David Stockman, az elnök stábjának tagja, aki a főpróbán Jimmy Carter szerepét játszotta. A titoktartásra különleges ok volt: Stockman ugyan­is „puskából” dolgozva személyesí­tette meg Cartert. A republikánus pártapparátus „megszerezte” a Car­ter számára elkészített, titkos anya­got, amely azt tartalmazta, hogy mit kell a vitában felmerülő bel- vagy külpolitikai kérdésekben az elnök­nek mondania. A tv-vita — amelyet majdnem százmillió amerikai nézett végig — ennek megfelelően a sokkal felkészültebbnek tetsző Reagan fölé­nyének jegyében zajlott le. Az eddigi adatokból valószínű, hogy William Casey volt az a veze­tő republikánus kormánytisztviselő, aki közreműködött a titkos okmány­gyűjtemény eltulajdonításában. Ma­ga az akció sok amerikai és európai megfigyelőt némileg a Watergate­­ügyre emlékeztetett, amelynek kiin­dulópontja az volt, hogy a republi­kánusok meg akarták szerezni a de­mokrata párt titkait. Mint az epizód­ból kitetszik, 1980-ban jobban sike­rült, mint 1972-ben. Miért sikerülhetett jobban? Min­den jel szerint azért, mert a köztár­saságiaknak beépített emberük volt a Carter-táborban. Pénzért dolgozott az illető , vagy más jutalomért? Egyelőre csak találgatni lehet, de egy másik leleplezés egy másik kampány periódusából az utóbbi lehetőséget valószínűsíti. Ez a leleplezés Ameri­ka legismertebb nyomozó-riporteré­től, Seymour Hershtől származik. Hersh új könyve: A hatalom ára — Kissinger a Nixon-féle Fehér Ház­ban címmel politikai bestseller, és legérdekesebb adatai arra az idő­szakra vonatkoznak, amikor még folyt az 1980-as választási kampány. Kissinger ebben az időszakban — Hersh szerint — tisztában lévén a politikai folyamat sokesélyes jelle­gével, nem is két, hanem három va­sat tartott a tűzben. Titkos kapcso­latot tartott Humphrey demokrata jelölt kampányával és Nixonnal meg Rockefellerrel, a szóba jöhető repub­likánus esélyesekkel is. Mivel kor­mányzati külpolitikai szakértőként ismerte a Johnson-kormányzat pá­rizsi béketárgyalásainak részleteit, eljuttatta ezeket Nixonhoz. Zbigniew Brzezinskinek pedig, aki akkor Hu­bért Humphrey tanácsadója volt, fölajánlotta, átadja neki azokat a Nixonról szóló és Nixont kompro­mittáló dossziékat, amelyeket még a Rockefeller-féle kampánystáb gyűj­tött össze... Ez az a leleplezés, amely apropójául szolgált Anthony Lewis bevezetőben említett megjegy­zésének a titkos, megtévesztő hatal­mi manőverek cinikus gátlástalan­ságáról. Idejében eladott részvények A folytatódó találgatás arról, hogy ki volt az a „kettős ügynök”, akit Casey 1980-ban alkalmazott, ráirá­nyítja a figyelmet a mostani kémfő­nök további sötét ügyeire is. És ez utóbbiak már semmiképp sem véd­hetők azzal, hogy Casey-t a párthű­ség vezérelte a törvény áthágásában. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a mostani CIA-igazgató — aki a kormányzat milliomos tagjainak egyike — a köztisztviselőktől általá­ban megkövetelt eljárásmódtól elté­rően, továbbra is maga kezeli rész­vényeit) A részvények jelentős ré­szét olyan cégek bocsátották ki, ame­lyeknek óriásiak a külföldi érdekelt­ségei. Vagyis az értékpapírok árfo­lyam-ingadozása olyan külföldi ese­ményektől függ, amelyeket Casey, az amerikai hírszerző szerv élén állva, esetenként befolyásolhat, de minden­képpen előre láthat. A többi között kiderült: közvetlen azelőtt, hogy a világpiacon az olajárak süllyedni kezdtek volna, a kémfőnök 600 ezer dollárért adott el birtokában levő olajrészvényeket. Ezek helyett olyan korszerű elektronikát előállító cégek részvényeibe fektette pénzét, ame­­lyek katonai, felderítő jellegű beren­dezések gyártásában érdekeltek. ... Casey csak egy ama kormány­­tényezők közül, akiknek nevével egy másik dosszié lapján is találko­zunk: ez a dosszié a Mun-szekta tu­lajdonában levő, új washingtoni na­pilappal, a Washington Timesszal és a körülötte összpontosuló politikai és gazdasági tevékenységgel kapcso­latos. Az ügy lényege ez: a dél-ko­reai szektaalapító, Szun Mjung Mun hárommillió szektahivővel számol­hat világszerte és 40 ezerrel az USA-ban. A szektahivők koldulnak, minimális bérért dolgoznak a szek­ta üzemeiben, de bárhol is működje­nek, bérük vagy üzleti hasznuk meg­határozott részét Munnak adják le. Ebből létesült a szektavezér kezé­ben levő pénzügyi birodalom, amely­nek fegyvergyárai vannak Dél-Ko­­reában, bankjai az Egyesült Álla­mokban, és amely a tiszta haszon növekvő részét politikai befolyásoló tevékenységbe fekteti. Ami e tevé­kenység tartalmát illeti: Mun prédi­kációiból kitetszik, elkerülhetetlen­nek tartja a harmadik világháborút, és szektája embereit az „antikom­­munista harc rohamosztagának” te­kinti. A befolyásoló tevékenység fő eszköze pedig immár a Washington Times. Ez e­z újság naponként százezer példányban jelenik meg, és az egyet­len amerikai napilap, amely nem a hirdetőkből él (azok ugyanis a na­gyobb példányszámú Washington Postban adják fel hirdetéseiket). A ráfizetéses sajtóorgánumot telje­sen külső forrásokból finanszíroz­zák, fenntartása eddig mintegy 50 millió dollárba került. A legutóbbi leleplezés szerzője, Warren Adler — neves polgári újságíró — fölteszi a kérdést: Kikkel működnek együtt a szekta-bankárok e kolosszális vesz­teség fedezésében s az ultrakonzer­vatív irányzatú lap fenntartásában? Válasza: Azokkal a kormányokkal, amelyek politikáját a lap cikkeivel, a szekta tevékenységével támogatja — így a dél-afrikai, a dél-koreai kor­mánnyal —, továbbá a CI­A-val, amelynek érdekeit e szélsőséges an­­tikommunista szekta a „harmadik világban” szolgálja. Nem kevés köz­vetett bizonyíték áll rendelkezésre: a szekta tevékenysége fölött kezdet­től fogva bábáskodott a KNDK elle­ni agresszióra készülő dél-koreai titkosszolgálat, a KCIA. (A szekta prédikátorai nemrégiben megáldot­ták a Dél-Koreába telepített ameri­kai atomfegyvereket.) Továbbá: újabban a Mun-szekta üzemeket, új­ságokat alapított több közép-ame­rikai országban, ahol katonai rezsim van hatalmon, és alapítványt is lét­rehozott a katonai rendszerekkel va­ló együttműködés népszerűsítésére. Ezen rezsimek hatalmon tartása el­sőrendű érdeke a CIA-nak is. Eltűnt dollármilliók Ilyen háttér ismeretében hatott politikai bombarobbanás erejével a két legújabb leleplezés. Az első: Ca­­sey CIA-főnök — más kormánytiszt­viselőkkel, mint Weinberger hadügy­miniszterrel, Meese fehér házi ta­nácsadóval együtt — részt vett bizo­nyos, a nyilvánosság kizárásával ren­dezett tájékoztató megbeszéléseken Mun tollnokaival a lap szerkesztősé­gében. Ezek célja a lap „jólértesült­­ségének” fokozása volt. A második: az újságot népszerűsítő propaganda­­kampány irányítására az amerikai ultrakonzervatív lobby vezető sze­mélyiségét, az 1980-as republikánus választási siker egyik kovácsát, Ri­­chard Viguerie-t kérték föl. Vigue­­rie, mint az új leleplezésekből kitet­szik, egyszer már dolgozott Mun egy­házának: néhány éve „emberbaráti kampányt” szervezett 350 ezer éhe­ző délkelet-ázsiai gyermek megmen­tésére. Milliókat gyűjtöttek össze, ám — Adler szerint — a pénz 97 százalékát a gyermekek Sosem lát­ták, mert azon Viguerie és a szekta osztozott... Washington, 1983. június Vajda Péter

Next