Népszabadság, 1983. június (41. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-30 / 153. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1983. június 30., csütörtök GULYÁS PÁL ÉS VÁRNAI FERENC KOREAI RIPORTSOROZATA Változatos domborzatú, szép ország a 18 milliós KNDK. Hazánkénál 30 ezer négyzetkilométerrel nagyobb területének háromnegyed része tűlevelű és lombos erdőkkel borított hegyvidék. Ásványkincsekben rendkívül gazdag. Arany- és ezüstérckészleteit 30 millió tonnára becsülik, nemzetközileg is számottevőek réz-, wolfram-, molibdén-, mangán-, márványlelőhelyei. Szénvagyona meghaladja a nyolcmilliárd tonnát, s rengeteg a vasérce is. Mindez meghatározó tényezője gazdasági életének, a kitermelő ipar, a kohászat, a vegyipar és más népgazdasági ágazatok fejlődésének, nemkülönben külkereskedelmének. Öntözés mindenekelőtt Több mint 1200 — köztük harminc igen nagy kapacitású — vízerőmű hasznosítja hatalmas vízienergiakészletének egyelőre még csak a harminc százalékát. A természetátalakító munka látványos és nagy értékű eredményeként több tucat nagy és számtalan kisebb komplex öntözőrendszer működik az országban. A legnagyobbak közé tartozik a kijáni. Igazgatóhelyettese, Han Pon Kon, tájékoztat bennünket: — Csupán ez az öntözőrendszer 51 000 négyzetkilométernyi (jó fél magyarországnyi — A szerzők) területet lát el vízzel. A hozzánk tartozó csatornahálózat hossza 1600 kilométer, 109 termelőszövetkezet és öt állami gazdaság működik körzetünkben. Létesítettünk mesterséges víztárolókat is, köztük olyat, amelyikben tizenkétmillió köbméternyi víz van. Elsősorban a mezőgazdasági termelést szolgáljuk, de előállítunk villamos energiát is, és sok ipari üzem vízigényének kielégítéséről gondoskodunk. Az öntözés a szó szoros értelmében létkérdés a KNDK-ban. Nélküle a mezőgazdaság nem volna képes anynyi rizst termelni, amennyi a nép élelmezéséhez kell. 1945 előtt egy tonna volt a hektáronkénti átlagos rizshozam, tavaly pedig — a gondos munkának, a kiváló fajtáknak és az öntözésnek köszönhetően — meghaladta a nyolc tonnát, öntözik a kukoricát is, amit éppúgy palántáznak, mint a rizst. Ebből országosan hét tonna felett van a hektáronkénti átlagtermés. Hasonlóképpen nagy szerepe van az öntözésnek abban, hogy ** magas színvonalú a zöldség- és gyümölcstermelés. Ottjártunkkor, május második felében különösen megfeszített, szorgalmas munka folyt a határban. A rizs- és a kukoricapalántázás alig két hétre összesűrűsödő időszaka ez, amely megköveteli, hogy a mezőgazdasági foglalkozásúakkal együtt soksok ezer tisztviselő és iskolás gyermek is kora reggeltől késő estig dolgozzon a földeken. Túlnyomórészt palántázógépekkel végzik ezt a munkát, de azért sokaknak így is naphosszat kell hajladozniuk a lábszárközépig érő vízben, hogy pótolják a hiányzó palántákat. A rizstáblákat nádból, gyékényből készített, mintegy két méter magas kerítés védi a széltől, az esetleges hideg áramlattól, ami súlyos károkat okozhatna a zsenge ültetvényekben. A KNDK központi mezőgazdasági kutatóintézetében Li Ce II igazgatóhelyettes ismerteti velünk, hogy a különféle tudományok művelői mit tesznek a mezőgazdaság fejlesztéséért. Szorosan együttműködünk a termelőüzemekkel és az egyetemekkel. Kutatásaink, kísérleteink a mezőgazdaság valamennyi ágazatára kiterjednek, és kapcsolódnak egymáshoz. A szigorúan vett mezőgazdasági kutatások azonban önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy kielégítsük ennek az igen fontos népgazdasági ágnak az igényeit. Ezért szoros együttműködést teremtettünk a mezőgazdasággal összefüggő — a gépipar, a vegyipar, a vízügy, a meteorológia stb. körébe tartozó — tudományos intézményekkel. Csonszan annak a községnek a neve, ahol az ország egyik leghíresebb termelőszövetkezete gazdálkodik 1100 hektárnyi területen — ebből 650 hektárt foglal el a rizs — ezer taggal, akik közül 230-nak van egyetemi, főiskolai vagy technikumi végzettsége. Ennek is nagy szerepe van abban, hogy már most tíz tonna rizst tez- e. Sajátos módszerek mennek hektáronként. A termelőszövetkezetek többségét megelőzve itt csaknem teljes a gépesítettség, és magas színvonalú a szakmai oktatás. Országos híre azóta van a szövetkezetnek, hogy 1960-ban itt dolgozta ki Kim Ir Szen az ún. csonszani módszert. Lényege: a különböző irányító szervek képviselői havonta mintegy két hetet töltenek a gazdaságban, hogy közvetlenül segítsék elméleti és gyakorlati termelési útmutatásaikkal a tsz dolgozóit az időszerű tennivalók legeredményesebb elvégzésében. Ezt a módszert a KNDK egész mezőgazdaságában elterjesztették. Az ipar irányítása A következő esztendőben, 1961-ben alkotta meg Kim Ir Szen az iparvállalatok vezetésének a módszerét, amelyet először a tejani villamossági gépgyárban alkalmaztak, azután pedig szintén országossá tettek. Csen Csen Jong, a gyár igazgatóhelyettese ismertet meg bennünket e módszerrel: — Azelőtt a gyár igazgatója irányította a munkát, egyszemélyi felelősséggel. A tejani módszer testületi vezetést ír elő: a pártbizottság titkára az első számú politikai vezető, az igazgató a termelés szervezője, a főmérnök a műszaki irányító. Pontosan meghatározott feladatköre van a testület többi tagjának is, akik az egyes üzemek vezetői, illetve a legjobb dolgozók közül kerülnek ki. Meghatározza a módszer a tervezés, a korszerűsítés, a fejlesztés elveit és rendjét is. Külön erre a célra alakított osztály foglalkozik az anyagellátással, hogy kiküszöböljék az anyagellátási zavarokat, nehogy hiányok, késlekedések hátráltassák a termelést. A gyár a járás ipari bizottságától igényelheti a szükséges anyagokat, amelyek oda az elosztás megyei csatornáin jutnak el. Phenjantól délre van Szonnin városa. Oda vezető utunkon is tapasztaljuk, hogy nagyon sokan és szorgalmasan dolgoznak a földeken. Akiket messziről visznek palántázni, azok teherautóval vagy autóbuszszal utaznak, az emberek többsége viszont gyalog teszi meg a néhány kilométeres távolságot. Sok asszony a hátán „fiahordóban” viszi a csecsemőjét, a fején pedig megrakott kosarat egyensúlyoz ügyesen. Útközben gyakran látunk ökrös szekeret, tehénfogatot. Kerékpárral még a városokban is kevesen közlekednek. Az Union igazgatóhelyettestől megtudtuk Szomninban, hogy az ottani legnagyobb üzemet, a vasgyárat a honvédő háború után építették újjá. Lemezeket, huzalokat, vasúti síneket gyártanak, főleg hazai szükségletek kielégítésére. Évente egymillió tonnányi vasat, acélt állítanak elő, összesen nyolcezer ember dolgozik a gyárban. A legidősebbek közé tartozik a 67 éves Li Dzson Hu, aki fél évszázaddal ezelőtt lett gyári munkás. Ma is megbecsült olvasztár, legalább 300 fiatalt tanított meg a szakmájára az évtizedek folyamán. Nem akar nyugdíjba menni, így hát az a dolga, hogy óriási tapasztalatával, tanácsaival segítse a többiek munkáját. Ennek a gyárnak már valóságos — bízvást nevezhetjük így — gyermekpalotája van. Ezerötszáz csecsemőt, óvodást nevel benne 150 gondozónő, további százan pedig arról gondoskodnak, hogy zavartalanul folyjék az igen magas színvonalú ének-, zene- és sportoktatás, kifogástalan legyen az étkeztetés, jól érezzék magukat a gyerekek a játéktermekben, a parkban, a pihenőszobákban. A maguk választotta úton Hamong, a KNDK nagy iparvárosa, több mint 600 ezer lakossal. Vegyipari gyárában — pontos neve: Február 8. Kinglongyár — Csi Von Kon igazgatóhelyettes tájékoztat: — Hazánkban kevés gyapot terem, sok műszálra van szükség. A mi gyárunk évente ötvenezer tonnányit állít elő, ami 250 millió méter kelméhez elegendő alapanyag. Nyersanyagunk nem a kőolaj, mert azt importálnunk kell, hanem a szén és a mészkő. Most azon fáradozunk, hogy a nyersanyagok ésszerűbb felhasználásával, új szervezési és munkamódszerek bevezetésével csökkentsük az önköltséget, tovább növeljük a műszál szakítószilárdságát, javítsuk nedvszívó képességét. Mint minden gyárnak, ennek is vannak mezőgazdasági üzemei, amelyekben sertést, baromfit tartanak, zöldséget, gyümölcsöt termelnek. Arra törekednek ugyanis, hogy valamennyi megye, járás, illetőleg gyár — a Csúcsé „mindent saját erőből” elvének megfelelően — élelmiszerekből önellátó legyen. Rizsből mindenki a munkahelyén vagy a lakókörzetében kapja meg a maga és családja fejadagját, a többi élelmiszerről pedig túlnyomórészt ilyenféleképpen a munkahely gondoskodik. Ehhez járul hozzá az is, hogy a termelőszövetkezeti tagok 30—50 négyzetméternyi ház körüli területet művelhetnek, kötelesek legalább öt tyúkot tartani és évente száz kiló sertéshúst eladni közellátási célokra, összességében — és ez jól látható az embereken — az ellátás kielégítő. Nem messze ettől a gyártól, Szuhun falu termelőszövetkezetében Kim Ok Szun asszony — ő az elnök — az egyik, tsz-ben dolgozó család lakásába is elkísér. Kicsiny, de szépen rendben tartott otthon, heten lakják. Villany, vezetékes víz és rádió is van benne, ami most már a legtöbb falusi háznak is jellemzője. A fő helyen lábbal hajtott varrógép áll. A ház egyébként — ugyanúgy, mint a többi faluban és a városokban — állami tulajdon. Családi ház vagy öröklakás nincs a KNDK-ban. A lakbér rendkívül alacsony, szinte jelképes. Ami az életszínvonalat s annak különféle elemeit illeti, azokat nem lehet reálisan egybevetni a mi fogalmaink szerint meghatározó tényezőkkel, annyira eltérőek a körülmények. Egy bizonyos: a KNDK népének életszínvonala hatalmasat fejlődött, és nagy figyelmet fordítanak rá, hogy tovább fejlődjék. Mai és távlati terveik azt mutatják, hogy eltökélten haladnak a szocializmus építésének maguk választotta útján. S minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy eltűnjön a nemzetet is kettészakító seb az ország testéről. Hosszú és küzdelmes út. (Vége.) A tejani gépgyár látképe. Rizspalántázás. Titkos manőverek hatalomért, haszonért A hivatalos politika díszletei előtt elképesztő cinizmussal folynak a legtitkosabb manőverek a hatalomért és a haszonért: nem marxista, aki e sorokat írta, hanem Anthony Lervis, a The New York Times neves publicistája. Nehéz lenne vitatkozni akár vele, akár a detroiti egyetemi tanárral, aki a politikai folyamat gyorsuló elfajulásáról értekezik. A legutóbbi példa az a botrány, amelyről már hírt adtunk. Beépített ember... 1980 októberében egy lefüggönyözött washingtoni irodahelyiségben két férfi ült egymással szemben, az ajtóban őrök álltak. A fiatalabbik ezt mondta az idősebbnek: ön politikájával a gazdagokat gazdagabbakká akarja tenni, a szegényeket még nyomorultabbá. Az idősebb kapásból visszavágott. Szó sincs róla, ön az, aki mostani vonalával az állam eladósodásáért felelős. Főpróbát tartottak: az idősebb férfi Ronald Reagan volt, a republikánus párt elnökjelöltje, aki tv-vitájára készült Jimmy Carter elnökkel. A fiatalabb David Stockman, az elnök stábjának tagja, aki a főpróbán Jimmy Carter szerepét játszotta. A titoktartásra különleges ok volt: Stockman ugyanis „puskából” dolgozva személyesítette meg Cartert. A republikánus pártapparátus „megszerezte” a Carter számára elkészített, titkos anyagot, amely azt tartalmazta, hogy mit kell a vitában felmerülő bel- vagy külpolitikai kérdésekben az elnöknek mondania. A tv-vita — amelyet majdnem százmillió amerikai nézett végig — ennek megfelelően a sokkal felkészültebbnek tetsző Reagan fölényének jegyében zajlott le. Az eddigi adatokból valószínű, hogy William Casey volt az a vezető republikánus kormánytisztviselő, aki közreműködött a titkos okmánygyűjtemény eltulajdonításában. Maga az akció sok amerikai és európai megfigyelőt némileg a Watergateügyre emlékeztetett, amelynek kiindulópontja az volt, hogy a republikánusok meg akarták szerezni a demokrata párt titkait. Mint az epizódból kitetszik, 1980-ban jobban sikerült, mint 1972-ben. Miért sikerülhetett jobban? Minden jel szerint azért, mert a köztársaságiaknak beépített emberük volt a Carter-táborban. Pénzért dolgozott az illető , vagy más jutalomért? Egyelőre csak találgatni lehet, de egy másik leleplezés egy másik kampány periódusából az utóbbi lehetőséget valószínűsíti. Ez a leleplezés Amerika legismertebb nyomozó-riporterétől, Seymour Hershtől származik. Hersh új könyve: A hatalom ára — Kissinger a Nixon-féle Fehér Házban címmel politikai bestseller, és legérdekesebb adatai arra az időszakra vonatkoznak, amikor még folyt az 1980-as választási kampány. Kissinger ebben az időszakban — Hersh szerint — tisztában lévén a politikai folyamat sokesélyes jellegével, nem is két, hanem három vasat tartott a tűzben. Titkos kapcsolatot tartott Humphrey demokrata jelölt kampányával és Nixonnal meg Rockefellerrel, a szóba jöhető republikánus esélyesekkel is. Mivel kormányzati külpolitikai szakértőként ismerte a Johnson-kormányzat párizsi béketárgyalásainak részleteit, eljuttatta ezeket Nixonhoz. Zbigniew Brzezinskinek pedig, aki akkor Hubért Humphrey tanácsadója volt, fölajánlotta, átadja neki azokat a Nixonról szóló és Nixont kompromittáló dossziékat, amelyeket még a Rockefeller-féle kampánystáb gyűjtött össze... Ez az a leleplezés, amely apropójául szolgált Anthony Lewis bevezetőben említett megjegyzésének a titkos, megtévesztő hatalmi manőverek cinikus gátlástalanságáról. Idejében eladott részvények A folytatódó találgatás arról, hogy ki volt az a „kettős ügynök”, akit Casey 1980-ban alkalmazott, ráirányítja a figyelmet a mostani kémfőnök további sötét ügyeire is. És ez utóbbiak már semmiképp sem védhetők azzal, hogy Casey-t a párthűség vezérelte a törvény áthágásában. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a mostani CIA-igazgató — aki a kormányzat milliomos tagjainak egyike — a köztisztviselőktől általában megkövetelt eljárásmódtól eltérően, továbbra is maga kezeli részvényeit) A részvények jelentős részét olyan cégek bocsátották ki, amelyeknek óriásiak a külföldi érdekeltségei. Vagyis az értékpapírok árfolyam-ingadozása olyan külföldi eseményektől függ, amelyeket Casey, az amerikai hírszerző szerv élén állva, esetenként befolyásolhat, de mindenképpen előre láthat. A többi között kiderült: közvetlen azelőtt, hogy a világpiacon az olajárak süllyedni kezdtek volna, a kémfőnök 600 ezer dollárért adott el birtokában levő olajrészvényeket. Ezek helyett olyan korszerű elektronikát előállító cégek részvényeibe fektette pénzét, amelyek katonai, felderítő jellegű berendezések gyártásában érdekeltek. ... Casey csak egy ama kormánytényezők közül, akiknek nevével egy másik dosszié lapján is találkozunk: ez a dosszié a Mun-szekta tulajdonában levő, új washingtoni napilappal, a Washington Timesszal és a körülötte összpontosuló politikai és gazdasági tevékenységgel kapcsolatos. Az ügy lényege ez: a dél-koreai szektaalapító, Szun Mjung Mun hárommillió szektahivővel számolhat világszerte és 40 ezerrel az USA-ban. A szektahivők koldulnak, minimális bérért dolgoznak a szekta üzemeiben, de bárhol is működjenek, bérük vagy üzleti hasznuk meghatározott részét Munnak adják le. Ebből létesült a szektavezér kezében levő pénzügyi birodalom, amelynek fegyvergyárai vannak Dél-Koreában, bankjai az Egyesült Államokban, és amely a tiszta haszon növekvő részét politikai befolyásoló tevékenységbe fekteti. Ami e tevékenység tartalmát illeti: Mun prédikációiból kitetszik, elkerülhetetlennek tartja a harmadik világháborút, és szektája embereit az „antikommunista harc rohamosztagának” tekinti. A befolyásoló tevékenység fő eszköze pedig immár a Washington Times. Ez ez újság naponként százezer példányban jelenik meg, és az egyetlen amerikai napilap, amely nem a hirdetőkből él (azok ugyanis a nagyobb példányszámú Washington Postban adják fel hirdetéseiket). A ráfizetéses sajtóorgánumot teljesen külső forrásokból finanszírozzák, fenntartása eddig mintegy 50 millió dollárba került. A legutóbbi leleplezés szerzője, Warren Adler — neves polgári újságíró — fölteszi a kérdést: Kikkel működnek együtt a szekta-bankárok e kolosszális veszteség fedezésében s az ultrakonzervatív irányzatú lap fenntartásában? Válasza: Azokkal a kormányokkal, amelyek politikáját a lap cikkeivel, a szekta tevékenységével támogatja — így a dél-afrikai, a dél-koreai kormánnyal —, továbbá a CIA-val, amelynek érdekeit e szélsőséges antikommunista szekta a „harmadik világban” szolgálja. Nem kevés közvetett bizonyíték áll rendelkezésre: a szekta tevékenysége fölött kezdettől fogva bábáskodott a KNDK elleni agresszióra készülő dél-koreai titkosszolgálat, a KCIA. (A szekta prédikátorai nemrégiben megáldották a Dél-Koreába telepített amerikai atomfegyvereket.) Továbbá: újabban a Mun-szekta üzemeket, újságokat alapított több közép-amerikai országban, ahol katonai rezsim van hatalmon, és alapítványt is létrehozott a katonai rendszerekkel való együttműködés népszerűsítésére. Ezen rezsimek hatalmon tartása elsőrendű érdeke a CIA-nak is. Eltűnt dollármilliók Ilyen háttér ismeretében hatott politikai bombarobbanás erejével a két legújabb leleplezés. Az első: Casey CIA-főnök — más kormánytisztviselőkkel, mint Weinberger hadügyminiszterrel, Meese fehér házi tanácsadóval együtt — részt vett bizonyos, a nyilvánosság kizárásával rendezett tájékoztató megbeszéléseken Mun tollnokaival a lap szerkesztőségében. Ezek célja a lap „jólértesültségének” fokozása volt. A második: az újságot népszerűsítő propagandakampány irányítására az amerikai ultrakonzervatív lobby vezető személyiségét, az 1980-as republikánus választási siker egyik kovácsát, Richard Viguerie-t kérték föl. Viguerie, mint az új leleplezésekből kitetszik, egyszer már dolgozott Mun egyházának: néhány éve „emberbaráti kampányt” szervezett 350 ezer éhező délkelet-ázsiai gyermek megmentésére. Milliókat gyűjtöttek össze, ám — Adler szerint — a pénz 97 százalékát a gyermekek Sosem látták, mert azon Viguerie és a szekta osztozott... Washington, 1983. június Vajda Péter