Népszabadság, 1983. október (41. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
1983. október 15., szombat Elhunyt dr. Szakács Ödön Életének 71. évében elhunyt dr. Szakács Ödön, a Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott elnöke. Temetéséről később intézkednek. * Dr. Szakács Ödön több mint negyven éven át tevékenykedett mint jogász, s ez idő alatt kiemelkedő érdemeket szerzett a magyar és a nemzetközi jogi életben. Gyorsan felfelé ívelő pályáját járásbíróként kezdte, majd a felszabadulás után kimagasló képességei elismeréseként a Debreceni, majd a Szegedi Megyei Bíróság elnöke lett. Egy éven át vezette az Igazságügyi Minisztérium büntetőjogi osztályát, ezután 1957 és 1962 között, társadalmi fejlődésünk egyik legnehezebb időszakában a Fővárosi Bíróság elnöki tisztét töltötte be. Innen a Legfelsőbb Bíróságra helyezték, ahol hat éven át látta el a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiumának vezetését, valamint elnökhelyettesi tisztét, 1968-tól pedig tizenkét éven át a Legfelsőbb Bíróság elnökeként irányította a népköztársaság legfőbb igazságszolgáltatási testületét. Nyugállományba vonulása után is aktív közéleti tevékenységet fejtett ki. Mindvégig hivatásának élő, fáradhatatlan ember volt. Haláláig dolgozott a Magyar Jogász Szövetség választmányában. Dr. Szakács Ödön a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság magyar nemzeti csoportjának elnöke volt. Kimagasló jogászi tevékenységét több kitüntetéssel, köztük a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel ismerték el. Halálával érzékeny veszteség érte a magyar jogásztársadalmat. A Libanoni KP KB titkára hazánkban Az MSZMP Központi Bizottságának meghívására október 12. és 14. között látogatást tett hazánkban Nádim Abdel Szamád, a Libanoni Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagjai a KB titkára. A Libanoni vendéggel — akit fogadott Szűrös Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Nagy Gábor, a KB külügyi osztályának helyettes vezetője tárgyalt. A szívélyes, elvtársi légkörben, a kölcsönös egyetértés szellemében tartott tárgyalásokon a két párt képviselői véleményt cseréltek a nemzetközi helyzetről, mindenekelőtt a közeli-keleti térség és a libanoni válság újabb fejleményeiről, és áttekintették a pártközi kapcsolatok kérdéseit. Aggodalmukat fejezték ki, a közelikeleti válság, a Libanoni belső helyzet éleződése miatt. Elítélték a Libanon körüli imperialista mesterkedéseket, síkraszálltak a Libanoni Köztársaság szuverenitásának tiszteletben tartásáért, területi egységének biztosításáért. Hangsúlyozták a palesztin nemzeti egység szükségességét. Az MSZMP képviselői megerősítették szolidaritásukat a libanoni kommunisták és más haladó erők küzdelmével, amelyet az izraeli agresszió következményeinek felszámolásáért, a libanoni nép javát szolgáló demokratikus változásokért folytatnak. (MTI) Magyar-NDK munkaügyi tárgyalások Wolfgang Beyreuther, a Német Demokratikus Köztársaság Munka- és Bérügyi Államtitkárságának vezetője Rácz Albert államtitkárnak, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnökének meghívására hazánkba látogatott. Vendéglátójával áttekintették a két ország időszerű munkaügyi kérdéseit. Tárgyaltak a két intézmény közötti együttműködés továbbfejlesztésének lehetőségeiről. Megelégedéssel állapították meg, hogy sikeres volt az 1967-ben kezdődött és az idén befejeződő magyar—NDK munkaerő-együttműködés. A két kormány egyezménye alapján ez idő alatt magyar fiatalok dolgoztak az NDK-ban, ottani fiatalok pedig Magyarországon vállaltak munkát. Wolfgang Beyreuthert fogadta Faluvégi Lajos, a Minisztertanács elnökhelyettese. (MTI) Elutazott a román ifjúsági delegáció Pénteken elutazott Budapestről a Román Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának delegációja, amely Vasile Bontas másodtitkár vezetésével a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának meghívására tartózkodott hazánkban. A küldöttség tanulmányozta a KISZ kulturális és propagandatevékenységét. A KISZ vezetőivel folytatott tárgyalásokon áttekintették a két szervezet együttműködése fejlesztésének további lehetőségeit. A küldöttséget fogadta Fejti György, a KISZ Központi Bizottságának első titkára és Knopp András, az MSZMP KB osztályvezető-helyettese. (MTI) NÉPSZABADSÁG 7 iMTtma !) Ábrahám Kálmán miniszterre! Az építőipari versenyről, vállalkozásról A népgazdaságban bekövetkezett tartós változások, a beruházási piac szűkítése, a gazdasági környezet szigorodása alapjaiban rázta meg a konjunkturális hatásokra egyébként is igen érzékeny építőipart. Legyűrve a kezdeti sokkhatást, az ágazat számára az elmúlt két-három év az útkereséssel telt el. A mára - igaz, csupán részlegesen, területenként és feladatonként eltérő mértékben — kialakuló keresleti-kínálati egyensúly kedvezően hatott a vállalkozókészségre, s mind szélesebb körben érzékelhetők a verseny jelei is. Hatására gazdaságosabbá és szervezettebbé vált az építőipar összteljesítménye, gyorsult a beruházási tevékenység. Ugyanakkor a valóságos építőipari piac a vállalatokon belül és kívül is új gazdasági feszültségeket teremtett. Az ágazat alkalmazkodóképességéről, a verseny, a vállalkozás kiterjesztésének ágazati gondjairól és a szabályozás, az árrendszer ellentmondásaiból fakadó akadályokról beszélgettünk Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszterrel. „Nem elég gyors az alkalmazkodásunk ...” Az építési ágazatban 1978 után új helyzet állt elő. Ami a gazdasági környezet hatásait illeti, úgy tetszik: az építőipart tíz-tizenkét éves késéssel érte el a gazdasági reform. Ebben a megközelítésben hogyan értékeli az ágazat alkalmazkodóképességét a megváltozott feladatokhoz? — Tény, hogy a beruházási piac tartós egyensúlyhiánya miatt az építőiparban az elmúlt évtizedben is a direkt irányítási módszerek kerültek előtérbe. Ez egyfajta védettséget jelentett a beruházóknak, a vállalatok teljesítményét pedig hosszú időre lekötötte. Ráadásul a gazdasági érdekeltséget sokszor jogi eszközökkel helyettesítettük. Ilyen környezetben nem bontakozhatott ki érdemi vállalkozás, sőt, a keresleti-kínálati feszültség, ahelyett, hogy csökkent volna, esetenként növekedett. Az 1978-as gazdaságpolitikai váltás az építőipar valamennyi szervezetét, de az ágazati irányítást is új feladatok elé állította. Nagyon kemény leckét kaptunk, hiszen úgy kellett a munkavégzés jellegén, tartalmán változtatni — ezt az ipar más területein radikális termékszerkezet-átalakításnak nevezik —, hogy közben szigorúbbá váltak a gazdálkodás feltételei. Ugyanakkor ez az átfogó pályamódosítás óriási lehetőséget is adott az építőipari szervezeteknek. Annak bizonyítását, hogy ha nem utasításra kell cselekedniük, akkor — megfelelő gazdasági ösztönzés mellett — hatékonyabban gazdálkodnak, képesek piacra termelni. Ami az utóbbi két-három évet illeti — sok tényező miatt —, nem elég gyors az alkalmazkodásunk. Az okok közt megemlítem a szakmai sajátosságokat, elsősorban azt, hogy eszközeink egy része csak meghatározott célra használható. De visszatartó ereje van a szervezeti, vezetési rugalmatlanságnak is. Ugyanakkor kezdetben a gazdasági környezet sem igazított el egyértelműen, a vállalkozás feltételei is csupán menet közben alakultak ki, s mindmáig gátolják a szélesebb körű építőipari piac kialakulását területi, megítélésbeli ellentmondások. Ám az alkalmazkodási nehézségeket semmiképpen sem szabad általánosítani. Mindenképpen jelzi erőnlétünket, hogy a feladatok számottevő változása ellenére a speciális jellegű kapacitásokkal rendelkező mélyépítő, útépítő vállalatok és a nagy házgyárak sem roppantak össze. Mi több: képesek voltak átállni az új munkákra. Persze teljesítőképességük ma sincs teljes egészében kihasználva. Eredményként könyvelem el azt is, hogy a korábbi építési feladatok helyett a nagy szervezetek rugalmasan és időben váltottak a fenntartási, főként a nagy középületek rekonstrukciós munkáira. Pozitívan értékelhetők a lakásfelújítások során — főként a fővárosi régióban — bekövetkezett változások. Kedvezőnek tartom, hogy az idei, jelentős váltást a lakásépítés arányaiban — ebben az évben a magánerős lakásépítés aránya már 80 százalékra emelkedik — szervezeteink, ha nem is gond nélkül, de végre tudták hajtani, így az idei lakásépítési terv — a 70—75 ezer lakás — várhatóan megvalósul. Elégedetlen vagyok viszont a vállalatok egy részének vállalkozókészségével, kockázatviselő képességével. Kevésbé élénkek, mint amire szükség lenne. Lassúnak tartom a hatékonyabb együttműködés, a jobb munkamegosztás kialakítását a beruházási folyamatokban. Szerény számú az érdekeket valóban egyeztetni képes fővállalkozás, társulás is. Kevés a belső önállósulási törekvés is. Ezeket a folyamatokat a gazdasági kényszer, a megfelelőbb érdekeltség kialakításával, szervezeti változtatásokkal, s ha szükséges, személyi-vezetői cserékkel is serkentjük. Az építőipari vállalatok, szövetkezetek jövedelmezősége - sokszor azonos feladatok esetén is - nagyon eltérően alakul. Úgy tudom, az idén év elejére tovább nőtt a veszteségesen gazdálkodók száma is. Milyen módszerekkel lehetne még inkább fölgyorsítani a tartalékok föltárását, mérsékelni a veszteségforrásokat? — Szerencsére a kérdése már csak múlt időben igaz. Az év közepére ugyanis a tavalyi negyvennel szemben harmincra csökkent a veszteségesen gazdálkodó kivitelező szervezetek száma, az építőanyag-iparban pedig csupán nyolc vállalat zárt ráfizetéssel. Emellett csökkent a veszteség öszszege is, miközben lényegesen javult a vállalatok költséggazdálkodása kimutathatóan szervezettebbé vált a munka, s növekedett a nyereség, a jövedelmezőség is. A korábbi évek erőfeszítései, próbálkozásai most kezdenek beérni, így az idei esztendőt — miközben a feltételek tovább nehezedtek — én fordulópontnak tartom az ágazat életében. Az azonban kétségtelen, hogy igen nagyok a különbségek az építőipari szervezetek gazdálkodási eredményei között. Ami arra figyelmeztet: az építőipari tevékenység folyamat. A vállalkozás nem alakul ki felső kívánalomra egyik napról a másikra, így az építőipar megítélésénél a bázisszemléletnek, az egyik évről a másikra való minősítésének nincsen ösztönző, tartalékfeltáró hatása. Inkább a teljesítmények visszatartására, taktikázásra készteti a gazdálkodókat. „A vállalkozás nem alakul ki felső kívánalomra...” Ki kell arra is térni, hogy az építőiparban a jövedelmezőségi eltéréseket egyebek mellett alapvetően az határozza meg, hogy az építőipari árak nyereségtartalma nagyon különböző. Az országos átlagráfordításokat kifejező maximált árak nyereségtartalma közti eltérés közgazdaságilag megalapozott. Ám önmagában az, hogy a két árformát egyidejűleg, sokszor még azonos feladatra is alkalmazzuk, feszültségeket teremt, torzítja az érték- és érdekviszonyokat. A jelenlegi árrendszer — bár korszerűsítésére az első lépések megtörténtek — a többi gazdasági szabályozó jellegétől eltérő elveket alkalmaz. Többek között ezért volt szükség arra, hogy a maximált árformába tartozó lakás- és kommunális építésnél a kormány a vállalatok és a társadalom érdekazonosságának elősegítéséért tavaly már növelte az árak nyereségtartalmát. Ez azonban nem oldotta fel teljesen az ellenérdekeltséget, így hát a vártnál kisebb nyereséget elérő vállalatok köre továbbra sem feltétlenül azonos a gazdaságtalanul működőkével. Azt hiszem, hogy ebben a kérdésben nem szabad kétarcúaknak lennünk. Ha versenyre buzdítjuk az építőipari szervezeteket, ha elfogadjuk a piaci hatások érvényesülését, akkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy a piacon nem diktált árak vannak, hanem az építőipari termékek is a valós árukon kelnek el. Ezt éppen a magánerős építkezések bizonyítják. Alapvetőnek tartom, hogy az építőipari szabályozó rendszer továbbfejlesztése mind irányát, mind bevezetésének ütemét tekintve szervesen illeszkedjék a gazdaságirányítási mechanizmus továbbfejlesztésének folyamatába. Ám hogy a vállalkozási árak fokozatos térhódításával egy időben javuljon az ágazat hatékonysága, reálisabbá váljon a verseny — ahhoz idő kell. A versenytárgyalások eddigi tapasztalatai — legalábbis ami a tanácsi beruházások körét illeti — inkább az árak emelkedését hozták. Ráadásul az is látható: jóval gyengébb a nagyvállalatok vállalkozókészsége, s ezért sok versenykiírás eredménytelenül zárult. Éppen az állami pénzek hatékonyabb felhasználása érdekében kötelező a tanácsi fejlesztéseknél versenytárgyalás kiírása az idén, év elejétől. A tapasztalatokat nem szabad csak a kivitelező építőipar szemszögéből vizsgálni. A versenynek több részvevője van, szerepük meghatározó az eredményes tárgyalások során. Itt elsősorban az építtetőre gondolok, aki érdemi verseny esetén diktálja a feltételeket, kiválasztja a számára legmegfelelőbb ajánlatot. Csakhogy a korábbi beruházói gyakorlattól való lényeges eltérés miatt kezdetben a versenytárgyalásokat egyfajta bizalmatlanság kísérte mind az államigazgatás helyi-területi szerveinél, mind pedig a gazdálkodói körben. A vállalkozás körének bővülését nem kísérte kellő tájékoztatás sem a szakmában, sem a közvéleményben. A megrendelők — sajnos ez szinte általános tapasztalat — nincsenek felkészülve arra, hogy pontosan meghatározzák az építtetői igényeiket. Ezért a kiírások többsége túl általános vagy már elavult költségkalkulációkon alapszik. Kezdetben előfordult még a 20—40 százalékos alátervezés is a költségeknél. Ami pedig az érem másik oldalát illeti: a nagy építőszervezetek vállalkozókészsége eleinte valóban elmaradt a közepes és kisebb szervezetek mögött. Közrejátszik ebben az is, hogy sok — részben már előkészített — feladatot eleve beterveztek, erről lemondani nem akarnak, és olykor nem éppen szabályos módszerekkel kötöttek alkut a megrendelőkkel pozícióik további biztosítására. Az ilyen magatartás ellen erélyesen fellépünk, összességében azonban az év második felében már megfigyelhető a verseny kibontakozása, növekedett az érzékelhető ajánlatok száma. Az árszint pedig mérsékelt, műszakilag indokolt emelkedést mutat. A versenyt akadályozó okok feltárása az ÉVM-ben megtörtént, és a továbblépést az ÁTB júniusi döntései is segítik. Ámbár nem tudom megállni, hogy ne tegyek egy megjegyzést. A versenytárgyalás módszere a népgazdaság egészére érvényes. Ha például a háttéripari — az építővállalatokkal kooperáló, beszállító gépipari, szakszerelőipari, könnyűipari — vállalatok is élnének ezzel a módszerrel, a kivitelezők is jobban alkalmazkodhatnának a reális piaci igényekhez. — Elnézést a közbevetésért, de beszélhetünk-e már valódi építőipari piacról? — Ha teljes körű egyensúlyi helyzetre gondol, akkor nem. A mi szakmánkban a kereslet-kínálat viszonyát az el nem vállalt építési munkákkal jól lehet érzékeltetni. Az idén az első félévben az ilyen munkák értéke a korábbinál nagyobb mértékben csökkent, s ma már nem jelentékeny, hiszen csupán az ágazat másfél heti termelésével egyenlő. A legtöbb elutasítás a fővárosban és az agglomerációs övezetben történt; elsősorban az alacsony jövedelmezőségű lakásokra és oktatási létesítményekre nem találtak a beruházók kivitelezőt. Ez, a területi feszültségeken túl, ismét az árrendszer torzulásait jelzi. Persze jól értem a kérdésében rejlő — jogos — kételkedést. Mi is tisztában vagyunk azzal, hogy a vállalkozás és a verseny kedvező hatásai a legnagyobb mértékben egyensúlyi helyzet esetén érvényesülhetnek. Ilyen ideális állapot kialakulására azonban még várni kell. De, engedje meg, hogy én is visszakérdezzek: vajon el lehet-e várni, hogy tényleges gazdasági kényszer és megfelelő vállalkozási pályák nélkül a piaci viszonyok önmaguktól megerősödjenek? Nem kell-e elébe mennünk, és az irányítás, a szabályozás széles eszköztárával segítenünk ezeknek a folyamatoknak az általánossá válását? — Folytatva az előző gondolatmenetet: az építésügybe a legkülönbözőbb minisztériumok felügyelete alá tartozó és eltérő adottságú szervezetek tartoznak. A piac azonban nem e szerint értékel. Egyenlőek-e a különböző szervezetek versenyfeltételei? — Az építőipar szervezeti rendszeréből még ma is hiányzik a kellő számú kis- és közepes vállalat, ami — éppen a feladatok módosulása következtében — hátráltatja az egészséges verseny kibontakozását. Ha így nézem, például a mezőgazdasági építőszervezetek korábban is és ma is rendkívül fontos szerephez jutottak a piaci viszonyok kialakulásában, a kereslet-kínálat kiegyensúlyozásában. Más kérdés az, hogy szabályozásuk, vállalkozási feltételeik eltérnek — esetenként kedvezőbbek — a nagy építőipari szervezetekétől. Közelítésre szükség van, de nem adminisztratív, hanem piaci eszközökkel. Ennek része lehet az ágazaton belül felgyorsuló szervezetfejlesztési munka is. Az elmúlt két évben az építőiparban 13 százalékkal nőtt az önállóan vállalkozó kis és közepes méretű szervezetek száma. Eddig 29 leányvállalatot alapítottak, és 66 kisszövetkezetet szerveztek. A nagyvállalatok is jócskán élnek a különféle új vállalkozási formák adta lehetőségekkel. Ebben — úgy hiszem — az építőipar kezdeményezőkészsége kedvezőbb, mint a többi ágazaté. Utalt rá, hogy az idén már a lakások 80 százaléka magánerős formában készül el. Ez azt is jelenti, hogy mérséklődnek az igények a hagyományos, házgyári lakások iránt. Ha a nagy építőipari szervezetek nem akarnak kiszorulni a piacról, a korábbiaktól jóval eltérő módszerekhez kell folyamodniuk. Az eddigi vállalati kezdeményezések mennyire érték el céljukat? — Nem kívánom sem önmagamat, sem mást áltatni, ma még csak a kezdet kezdetén tartunk. Ám ami eddig is történt, azt kedvezőnek tartom. Néhány példát is mondanék erre. A magánerős lakásépítés anyagellátását javítja a közvetlen gyári kiszolgálás. Ez lehetővé teszi, hogy az építkezők kevesebb áttétellel és gyorsabban jussanak hozzá a keresett építőanyagokhoz. Több építőanyagipari vállalat saját üzletet, márkaboltokat nyitott. Az ÉPTEK pedig az áfészekkel és az iparcikk-kereskedelmi vállalatokkal együttműködve megkezdte a házépítők bolthálózatának kialakítását. Megkezdődtek az első vállalati kísérletek a piacra termelő nagyüzemi lakásépítés elterjesztésében Hajdú megyében. Hasonló kezdeményezések vannak Veszprém és Borsod megyében is. Budapesten pedig a 43-as ÁÉV — közös vállalati formában — bekapcsolódott a fiatalok lakáshoz jutási esélyeit segítő építési vállalkozásba, összességében elmondható, hogy az év első kilenc hónapjában az építőipar a fizetőképes kereslethez igazodóan túlteljesítette feladatát, termelése magasabb volt a népgazdasági tervben számítottnál. — Az építőipar — kívülről nézve — két legfájóbb pontja továbbra is a minőség és a munkafegyelem. A vállalkozás és a verseny térhódításával várható-e mielőbb javulás? „A differenciáltabb megítélést tartanám fontosnak...” — Azt hiszem, a valós helyzetnél rosszabb kép él rólunk a közvéleményben. Persze aki minőségi hibákkal veszi át a régóta óhajtott új lakást, okkal általánosít. Én mégis a vállalatok, az egész ágazat differenciáltabb megítélését tartanám fontosnak ebben a kérdésben. Hiszen vannak nagyon jól dolgozó szervezeteink is, és vannak lakótelepek, amelyeket szinte hiba nélkül adnak át a kivitelezők. Ami az arányokat illeti: már tavaly is csökkentek az átadott lakásoknál a mennyiségi és minőségi kifogások, s idén az első félévben pedig nem érte el az árbevétel egy százalékát sem. Itt egyértelműen kimutatható a verseny, a vállalkozás kedvező hatása. Ez azonban nem ad okot a megelégedésre. A munkafegyelem megszilárdítása alapvetően a vállalati, vezetői módszereken, az emberek személyes felelősségérzetén múlik. Fontos, hogy ezentúl a vezetők prémiumának megszabásánál, munkájuk komplex értékelésénél a minőségnek perdöntő lesz a szerepe. Ez azonban csupán a kényszerítő ösztönzés egyik lehetősége. Megítélésem szerint ugyanis a korábban kialakult, kedvezőtlen minőségi-munkafegyelmi helyzet az ágazatban érvényesülő érdekeltségi torzulásokra vezethető vissza. Tehát nem ok, hanem következmény. S hogy én se maradjak az általánosságoknál: az idén 21 szervezetünk új jövedelemszabályozási kísérletre kapott lehetőséget. Lényege, hogy a bért a vállalati költségek terhére — külön szabályozás nélkül — számolhatják el. Az eddigi tapasztalatok szerint a testre szabottabb érdekeltség hatására ezeknél a szervezeteknél ugrásszerűen nőtt a hatékonyság, szigorúbb lett a költséggazdálkodás, javult a munkafegyelem és a minőség. Bossányi Katalin