Népszabadság, 1984. január (42. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-22 / 18. szám

4 NÉPSZABADSÁG 1984. január 22., vasárnap A képek ellopásától megkerülésükig (Folytatás az 1. oldalról.) Valaki például felhívta a rendőrsé­get: jelentessenek meg egy újságcik­ket, amely közölné, hogy egy névte­len magyar disszidens milliomos haj­landó kifizetni a festményekért 35 millió dollárt, csak jelentkezzenek a tettesek, egészen biztos, hogy ez a cikk nyomra vezetne, később el le­hetne mondani az újságolvasóknak, hogy csupán kitalált ötlet volt az egész, és csak a nyomozást akarta segíteni — hangoztatta az ötletadó. — Ami persze nem került be a számítógépbe, de az már igen, hogy valaki a „Zuglói Maffiára" gyana­kodott, noha ilyen bűnbandáról nem tudtunk — teszi hozzá a nyomozás­vezető. — De hát ha létezik és jó, ha benne vannak a számítógépben! Legalább hatezer kérdésre kaphat­nak választ a számítógéptől „fest­ményügyben” azok a nyomozók, akik még ma is a Szépművészeti Mú­zeumban történt betörés további ösz­­szefüggéseinek a felderítésével fog­lalkoznak. Mert még van teendő ve­le. Ezért sem került törlésre az a több tízezer — ha nem százezer —, a lakosságtól érkező adat, illetve rendőri jelzés — lásd az eltűnt Jó­nás Katalin esetét! —, amit 1983. november 5-e óta folyamatosan rög­zített a számítógép tárolószalagja. A bűncselekményt követő második hét végén, november közepén már nyolc olyan bűnözőcsoport körvona­lai alakultak ki, amelyekről el le­hetett képzelni ezt a bűncselek­ményt. S nem holmi „megérzések”, hanem feltárt tények támasztották alá, hogy szóba jöhetnek mint a múzeumi betörés tettesei! Ezért is alakított nyolc brigádot az a külön­leges irányító stáb — úgy is nevez­hetnénk, agytröszt —, amely min­dennap összeült az esti órákban, hogy értékelje az előző 24 óra fejlemé­nyeit, és levonja az ebből adódó kö­vetkeztetéseket. A Mátyás-templomból is... A nyolc nyomozó brigád külön-kü­­lön foglalkozott a nyolc ígéretesnek tűnő vonallal. (Később újabb ilyen brigádokat kellett létrehozni. Az ő dolguk volt, hogy megerősítsék vagy kizárják a gyanút.) Volt például egy magyar—nyugatnémet, egy magyar­­osztrák, több jelentős magyar bűn­banda is, amelynek a tagjaira meg­alapozottnak tűnő bejelentések jöt­tek rendőröktől, civilektől, magya­roktól, külföldiektől. Előtérbe került például a hetve­nes évek elején hírhedtté-ismertté vált Zöldi Jánosnak és néhány újke­letű bűntársának a személye. Zöldi annak idején részt vett a Mátyás­templomi betörésben, amelyet a Szépművészetihez szinte kísértetie­sen hasonló módon követtek el. A Mátyás-templomból is nagy értékű műkincseket loptak el, s ezek jelen­tős része Nyugatra került.­­Zöldit külföldi bűntársai segítették át ha­mis útlevéllel a határon. Svájc a magyar hatóságok kérésére később kiadta, s itthon ítélkeztek a temp­lomfosztogató fölött, aki azóta szaba­dult, újabb bűncselekményeket kö­vetett el, de 1983. november 5-én ép­pen szabadlábon volt.) — A második hét végén már ada­taink voltak arra, hogy egy magyar —olasz alkalmi csoportosulás is el­követhette a bűncselekményt, de ezt akkor még csak a nyolcadik helyen tartottuk számon — közli utólag sem szépítve a nyomozás vezetője. „A magyar—olasz brigádot” egy középkorú rendőr őrnagy vezette. Az ő feladatuk lett minden szóba jöhe­tő körülményt ellenőrizni, újabb ada­tokat gyűjteni. Rengeteget „talpal­tak” például Jónás Katalin baráti környezetének a felderítéséért. (A lány igen jómódú, vásározó kereske­dők egyik gyermeke, akit — mond­ják a szülők — mindig csak jóra­­szépre tanítottak.) Jónás Katalin már régen a ma­gyar rendőrség „vendégszeretetét” élvezte, amikor a római rendőrség az Interpolon keresztül jelezte, hogy gyanú merült fel két olasz bűnözőre, akiknek esetleg közük lehet a kép­ügyhöz. Meg is adták az adataikat és el is küldték mindkettő úgynevezett rabfotóját. Ma már tudjuk — s milyen egyszerű ez így, utólag —, hogy Mario és Carlo, a két gyanúba került olasz bűnöző, akit gyilkosságért kerestek Európa-szerte, igen jól hamisított útlevelekkel, álnéven érkezett Ma­gyarországra. De egy olyan bűncse­lekmény felderítésénél, amelynél külföldiek is szóba jöhetnek, min­dig fel kell tételezni, hogy a tet­tesek álnevet viselnek, hamis pa­pírokkal rendelkeznek. Itt is így tör­tént, mert nem találták a két olasz bűnözőt az Interpol által megadott neveken, egyetlen határátkelőhe­lyünk sem tudta kimutatni, hogy az elmúlt hónapokban olyan nevű fér­fiak beléptek volna az országba, mint amilyeneket az olasz rendőrök megadtak. „De olyan információink vannak, hogy ebben az időszakban mégiscsak Magyarországon jártak” — közölte az Interpol. A svéd Baloghot négyen is látták Hát akkor keressük őket másképp — vetődött fel a javaslat a különle­ges irányító csoportban. A vízumké­rő laphoz ugyebár fényképet is kell mellékelni. Egy hétig tartott, amíg a rabképeken látható alakokhoz ha­sonló személyek fotóit sikerült kike­resni. (Mario és Carlo szinte teljesen elváltoztatta a külsejét, amikor Ma­gyarországra érkezett, lásd Mario rabképét és vízumfotóját.) Végül Jónás Katalinnal — aki maga sem tudta az általa csak néhány hete is­mert olaszok valódi nevét, csupán az alvilági nevüket­­ együttműködve választották ki a sok kép közül, ki volt az az olasz férfi, aki még házas­sági ígéretekkel is kábította a lányt. Egy bűnügy nyomozása során sok­szor adódik úgy, hogy a felderítésben részt vevők már-már a kezükben ér­zik a tettest, aztán hirtelen köddé vá­lik minden. Így volt ez egy bizonyos Balogh József volt szegedi lakossal is, akiről — lévén többször büntetett — a magyar rendőrség jól tudta, hogy „szereti” a műkincseket. Mielőtt tíz éve Svédországba disszidált volna, egy szegedi magángyűjtőhöz tört be, tatarozási állványokon keresztül. Kifosztotta a lakást, majd angolosan Nyugatra távozott. Amikor a televí­zió tavaly november elején ismer­tette a Szépművészeti Múzeumban történteket, három különböző hely­ről is érkezett ■ olyan bejelentés a rendőrséghez, hogy Baloghot, a hír­hedt műkincstolvajt Budapesten lát­ták. Sőt, egy negyedik, a rendőrség által már régóta ismert másik bűnö­ző azt mondta el az egyik rendőr­tisztnek, hogy októberben össze is futott Balogh Józseffel, aki egy „nagy balhéba” akarta bevenni, amit novemberre tervezett, és kétmillió forintot ígért érte. Négy ilyen információ igen csábí­tó, a végére kell járni. Már csak azért is, mert a svéd Interpol-iroda közöl­te a magyar rendőrséggel, hogy a betörés idejére Balogh nem tudott alibit adni, s egyébként is, a svéd rendőrség úgy ismeri Baloghot, mint aki illegális műkincskereskedéssel és csempészéssel foglalkozik. Hetek munkájába került tényekkel körül­bástyázva tisztázni, hogy Baloghnak nem lehet köze ehhez az ügyhöz. Voltak, akik zsarolni akartak, má­sok a nyomravezetőnek kilátásba he­lyezett egymillió forintos jutalomra spekuláltak. Még a nyomozás félre­vezetésének a szándékát is ki lehe­tett mutatni egyik-másik bejelentés­ben. Egy bűnöző, akinek már több­ször meggyűlt a baja a rendőrséggel, rábeszélte az élettársát, jelentse a rendőrségnek, hogy az ő kocsijában hasonló jutazsákot látott, mint amit a televízióban mutattak be. Bűnö­zőnk befelé nevetett, amikor ész­revette maga körül az őt figyelő nyomozókat. Csak akkor fagyott az arcára a mosoly, amikor — igaz, nem csekély munkabefektetés után — őrizetbe vették a hatóság szándékos félrevezetéséért. A sárga Lada tényleg ott volt — És a gépkocsik? — tereli a be­szélgetést új összefüggésekhez egy rendőr hadnagynő, aki egyebek mel­lett több száz szóba jöhető gépkocsi körülményeit tárta fel. Talán még emlékeznek az olvasók arra, hogy a rendőrség — a televízió útján — há­rom gépkocsi néhány fontos jellem­zőjét ismertette, és ezek felkutatásá­hoz is kérte a lakosság segítségét. Egy sárga Lada, egy sötét színű Mer­cedes és egy virágmotívumos ajtajú Renault személygépkocsit kerestek. A rendőrség által felkutatott több tu­cat tanú információinak egybeveté­se után ugyanis ez a három gépkocsi maradt fenn a rostán, mint olyan, amit a bűncselekmény környékén, a kérdéses időpontban láttak. Ma már tudjuk, hogy Kovács Gusztávnak egy 1600-as sárga Ladája volt, ezen szállították el a múzeumból a lopott festményeket. (A díszkereteket a bű­nözők még a múzeum balkonján le­szedték a képekről; a rendőrség fel­kutatta az olaszok által bérelt fize­­tővendég-szállást, ahol — egyebek mellett — aprócska forgácsokat sze­dett össze. A vakkereteket Százha­lombattánál szedték ki a Dunából. A laboratórium kimutatta, hogy a csöppnyi forgácsdarabkák a vakke­retekből valók; a lakásban bontot­ták szét az olaszok és magyar társaik a festményeket és a merevítő vak­kereteket. Ugye, elmondani milyen könnyű? Pedig emberek százainak hetekig tartó munkáját takarja.) — Kovács a bűncselekmény után gyorsan megszabadult a kocsitól — közli a hadnagynő. — De ez sem segített rajta. A kép­tolva­jok sokféle ravaszságot elterveztek és mindenre — még az erőszakra is — elszánva indultak a többszörösen felderített múzeumba, ahol — állítólag — Mario és Carlo még november 1-én semlegesítette a riasztóberendezést, zárlatot idézett elő. „Hajnalban lenne a legalkalma­sabb átcsempészni a határon a lo­pott festményeket, ilyenkor még mindenki álmos.” Így történhetett meg, hogy bár a határzárat idő­ben elrendelték, ez mégsem mű­ködhetett olyan tökéletesen az első órákban, mint később. (Egy határ­zár nagyjából biztonságosan ki tud szűrni gépkocsit, személyt, de tár­gyakat, például a kérdéses festmé­nyeket, már jóval nehezebben, hi­szen nem lehet ilyen idegenforgalom mellett minden egyes gépkocsit szét­szedni. Így is sok tízezer külföldi volt kénytelen tűrni azokat a kelle­metlenségeket, amelyek egy ilyen sú­lyos bűnügy nyomán, a szigorított határellenőrzéssel együtt járnak.) Aki dolgozik, az örül, ha a munká­ja eredményes. Érthető volt azok­nak a rendőrtiszteknek az öröme, akik — noha a lakosság erről csak egy hónappal később, január 17-én értesülhetett . 1983. december 15-én végül is rábukkantak az egyik ellopott és földbe ásott Raffaello-festményre, Törökbálint határában. Egy művé­szettörténész nyomban összeesik, ha ezt a műremeket olyan körülmények között látja meg, ahogy azt a föld­ben megtalálták a nyomozók. De az igazság mégis az, hogy a műanyag zacskókba csomagolt festményt nem érte nedvesség, szerencsére eső nem esett azokban a hetekben. Ki tudja persze, mi lett volna a sorsa, ha to­vábbi hónapokra a föld alatt marad? És a hat másik festmény is elő­került 1984. január 20-án. Igaz, egy telefonhívás vezette ide a görög rend­őröket, de ezt a telefont a tervszerű és szorosan együttműködő — magyar és nemzetközi — bűnüldözés kény­szerítette ki. Bravúr — ezt mondják ma a vilá­gon mindenütt, ahol hírt adtak a hat örökbecsű festmény előkerüléséről. De egy ilyen bravúr csak sziszifuszi aprómunkából és nagyvonalú nyo­mozásvezetésből születhetett. Szabó László Mario rabfotói — Mario vízumképe. MTI — KÜLFÖLDI KÉPSZOLGÁLAT Ujjnyomokat rögzít a bőröndről a görög szakértő. A képek”: két hónap óta mindenki —---------------.* csak így emlegeti őket. Mert gyakran említettük. Mert mindenki be­szélt róluk. Mert mindenki erről beszélt. Most megkerültek, örül az ország, s velünk együtt Európa. Szombaton korán reggel Bécs­­ből felhívott egy régi barátom, svájci lap tu­dósítója. Látta péntek este a bécsi televí­zióban is a megtalált képeket, örül, gratulál. Nekem? „Magának mint magyarnak.” De vol­taképpen nem ezért telefonál. Segítsek. Tu­dósítást kell küldenie lapjának, mondjam meg neki: mit érzünk? És főképpen azt: mi­ért olyan nagyon fontosak nekünk ezek a festmények? „Hiszen ez valóságos nemzeti ügy Magyarországon” — mondta, s ezt onnan tud­ja, hogy decemberben Pesten járt, és minden­ki erről beszélt neki. Roppantul nehezet kérdez — válaszoltam a telefonban. A szerelmet nem lehet megma­gyarázni, a hazaszeretetről is az ember, ha nem nagy költő, csak fellengzősen tud beszél­ni, vagy dadog. „Igen” — hallottam a tele­fonban, elnyújtott hangon. Mást várt. Meg­próbáltam neki egy mondatban összefoglalni. Ezek a képek olyan köztulajdon, amelyet min­denki magántulajdonának tekint. Jó, ezt fel­jegyezte, talán tudja használni, köszöni. És majd eljön, ha újra kiállítják a képeket. Azt hiszi, európai búcsújárás lesz a Szépművésze­tiben. Letette a kagylót, és én azóta is a teljesebb válaszon töröm a fejemet. Valóban, miért volt ennyire szívügyünk, miért volt olyan fontos nekünk elrabol­tan is, és most megta­lálva, miért olyan fontos ez a két kép? Mivel magyarázhatjuk meg, most nem az érdeklődő osztrák újságírónak, hanem önmagunknak például azt, hogy pénteken este még szólt a televízióban a híradó, amikor már csengett a telefon: rokonok, barátok kérdezték, bekap­csoltuk-e a tévét, hallgatjuk-e, mit szólok hoz­zá. És, javíthatatlan telefonáló, magam is nyomban felhívtam fiamat, felebarátaimat: figyelmeztetni, a hírt átadni, együtt örülni. Bécsi telefonálóm a „miért olyan fontos ne­künk” kérdésére először érzelemmel feleltem, a szeretet fogalmait használtam hasonlatként. Mindenekelőtt érzelemről van itt szó, nem a képek művészettörténeti fontosságáról, még kevésbé anyagi értékükről. Az ötvenmillió dollárra vagy akárhány millióra becsült vesz­teség, mint összeg, voltaképpen senkit sem izgatott. A mi képeinket rabolták el. Külföld­re vitték az én Raffaellómat, amelyet bárme­lyik vasárnap megnézhettem, még ha sokszor halogattam is. Személyes sértésnek éreztük a rablást. Napokon át méltatlankodva beszél­tek az emberek arról a könnyelműségről és gondatlanságról, amellyel néhány napig majd­nem őrizetlenül hagyták a mi képeinket. Hosszú heteken, csaknem két hónapon át nem jelent meg hír róluk, de az emberek tudatá­ban nem hegedt be az egyéni és nemzeti sére­lem sebe. Az emberi lélek egyik sajátossága tört a --------------------------- tudat mélyéről a fel­színre. Akkor vesszük észre, mennyire fontos valami, amikor elveszítjük. Ezért is országos a megtalálás öröme, valóságos népmeséi fordu­lat. Egy ország sóhajtott fel megkönnyebbülten. A reményvesztettség, sőt a szégyenérzés hetei után, amikor nagyon sokan úgy érezték, hogy bottal üthetjük a tolvajok nyomát, megnyug­vás, sőt egy kis büszkeség is felébredt ben­nünk. Megtaláltuk a képeket. Többes szám el­ső személyt mondok, olyan mélyreható ebben az ügyben az azonosulás azokkal, akik nyo­moztak és megtalálták. A képek a mieink, tő­lünk rabolták el, mi találtuk meg. Így éreztek a veszteség hírére, és ezért osz­toznak az örömben azok is, akik talán soha­sem jártak a Szépművészeti Múzeumban, vagy akiknek Raffaello és a többi művész ne­ve nem sokat mond. Igaz, ilyen ember ma már nincs olyan sok. Ha máskor nem, isko­láskorában elvitték a múzeumba. Az a Raf­­faello-kép, amelyet elsőként találtak meg, ez az ifjú képmása, sokaknak szinte fiatalkori emlékként maradt meg emlékezetük mély ré­tegeiben. Elveszett ismerősként sirattuk, ami­kor fekete-fehérben láttuk a lapok hasábjain, és megkerült jó barátként üdvözöltük magas homlokát, arcának sejtelmes derűjét, főkép­pen pedig csodálatosan megfestett szemét, amely — ez is a reneszánsz művészet egyik varázslata — úgy néz a távolba, hogy tekinte­tét magunkon is érezzük. Érthető, hogy olyan országokban, ahol e két kép sokszorosa függ a múzeumok falain és a magángyűjteményekben is, csodálkoz­nak: miért azonosítják magukat a magyarok ennyire olasz festők műveivel? A válasz sok­rétű. Azért is, mert Európát mi tágabb szü­lőföldünknek tekintjük. A mi hagyományos európai hazaszeretetünkbe nemcsak belefér, de beletartozik Raffaello, Giorgione, Tintoret­­to, a két Tiepolo és minden reneszánsz fes­tő. A reneszánszkorban az egész földrész kö­zös nyelvet talált: a művészetét. Ennek az együvétartozásnak, amely ma fontosabb, mint valaha, emléke és emlékeztetője a művészet, hiszen Európa minden múzeumában, más­más eredettel ugyan, de találkozunk ezekkel a művészekkel, ezekkel a művekkel. De ugyanakkor — és ugyanezért is! — e két kép és az egész körülállványozott Szép­­művészeti Múzeum hozzátartozik nemzeti tu­datunkhoz és öntudatunkhoz, divatos szóval, amely itt helytálló­ azonosságunkhoz. Nem­csak azért, mert Raffaello Madonnája a ma­gyar Esterházy nevet viseli. (Erről a fest­ményről írta a rablás másnapján nem cseké­lyebb művészettörténeti tekintély, mint az agg Carlo Argan, Róma volt polgármestere az Il Messaggeróban, hogy ez Raffaellónak „legleonardósabb” műve, tehát az európai művészet egyik nevezetessége.) E Madonna nemcsak neve miatt nemzeti közkincs, hanem azért, mert azóta, hogy Magyarországon van, beleivódott a nemzeti köztudatba. E nemzeti érzésben az a legszebb, hogy — nemzetközi. Minden nép félti kincseit. A nép, valóban, nemcsak a hozzáértők, nemcsak a művészek és a műbarátok. A második világháború els° hetében -------------------------------------- leszerelték és elrejtették a párizsi Sainte Chapelle szépséges színes üvegablakait. Krakkóban a német had­sereg közeledtére, még idejében, leemelték a Mária-templom főoltáráról Veit Stoss szobor­remekeit. Ezt a közös nemzeti érzést fejezte ki az Unescón keresztül az a nemzetközi szo­lidaritás, amely megmentette a Nílus asszuá­­ni gátja miatt elárasztással fenyegetett Philae szigetét és a monumentális Ramszesz-szobro­kat. Mi a franciákkal és a lengyelekkel és az egyiptomiakkal közös európai, emberi örömet érzünk, hogy e közös kincsek megmenekültek, ahogyan mi is érezzük más népek rokonszen­­vét és örömét. De nekünk e két kép még többet jelent. Magyarország — a történelemnek ez a hadak útja — jóval szegényebb a múlt emlékeiben, román stílusú és gótikus reneszánsz templo­mokban, palotákban és szobrokban, festmé­nyekben is, mint számos más, szerencsésebb történetű ország. S most nem is Olaszország­ra vagy Franciaországra gondolok, hanem olyan kis országokra, mint Svájc vagy Cseh­szlovákia. Ezért a Szépművészeti Múzeum minden festménye a szívünkhöz nőtt. Ezért szeretjük éppen ezt a múzeumot, amelyet egy­kori főigazgatója, bőkezű és gondos gyarapító­ja, Petrovics Elek, így jellemzett: „Ez Euró­pában az első a másodrendű múzeumok kö­zött.” Ha kevesebb is termeiben a nagy mű, de emberibb léptékű, mint az óriási múzeu­mok, voltaképpen két óra alatt mindent meg lehet nézni benne. Az ember nem távozik lel­­kiismeret-furdalással, hogy szeme és tudata nem volt képes többet befogadni. Reméljük, nemsokára elzarándokolna­------------------------------------- tünk a képekhez a felelősebben őrzött Szépművészeti Múze­umba. Szép gesztus lenne, ha a főigazgató ab­ban a teremben, ahol újra kiállítják a képe­ket, emléktáblát is függesztetne a falra, és ily módon is megköszönné a magyar és a külföl­di hatóságok, a nemzetközi szervek fáradha­tatlan munkáját és példás együttműködését. A rablók, illetve megbízójuk különösen az­zal háborították fel az embereket, hogy a köztulajdont magántulajdonná akarták lefo­kozni. A köztulajdon iránti érzékenységre ér­demes felfigyelni, talán szélesebben is lehetne hasznosítani. Most a képek megint mindany­­nyi­unké. Van ennek a képnyomozásnak és képmeg­találásnak még egy vonulata is: éppen ez a nemzetközi együttműködés. Különböző társa­dalmi rendszerű országok fiai összefogtak a bűn üldözésére. Talán nem túlzott bizakodás ebben valamiféle jelképet látni ennek az oly sok veszélytől terhes és leküzdésükhöz a nemzetközi összefogást olyannyira igénylő 1984-es évnek az elején. BOLDIZSÁR IVÁN:A KÉPEK

Next