Népszabadság, 1984. január (42. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-22 / 18. szám
4 NÉPSZABADSÁG 1984. január 22., vasárnap A képek ellopásától megkerülésükig (Folytatás az 1. oldalról.) Valaki például felhívta a rendőrséget: jelentessenek meg egy újságcikket, amely közölné, hogy egy névtelen magyar disszidens milliomos hajlandó kifizetni a festményekért 35 millió dollárt, csak jelentkezzenek a tettesek, egészen biztos, hogy ez a cikk nyomra vezetne, később el lehetne mondani az újságolvasóknak, hogy csupán kitalált ötlet volt az egész, és csak a nyomozást akarta segíteni — hangoztatta az ötletadó. — Ami persze nem került be a számítógépbe, de az már igen, hogy valaki a „Zuglói Maffiára" gyanakodott, noha ilyen bűnbandáról nem tudtunk — teszi hozzá a nyomozásvezető. — De hát ha létezik és jó, ha benne vannak a számítógépben! Legalább hatezer kérdésre kaphatnak választ a számítógéptől „festményügyben” azok a nyomozók, akik még ma is a Szépművészeti Múzeumban történt betörés további öszszefüggéseinek a felderítésével foglalkoznak. Mert még van teendő vele. Ezért sem került törlésre az a több tízezer — ha nem százezer —, a lakosságtól érkező adat, illetve rendőri jelzés — lásd az eltűnt Jónás Katalin esetét! —, amit 1983. november 5-e óta folyamatosan rögzített a számítógép tárolószalagja. A bűncselekményt követő második hét végén, november közepén már nyolc olyan bűnözőcsoport körvonalai alakultak ki, amelyekről el lehetett képzelni ezt a bűncselekményt. S nem holmi „megérzések”, hanem feltárt tények támasztották alá, hogy szóba jöhetnek mint a múzeumi betörés tettesei! Ezért is alakított nyolc brigádot az a különleges irányító stáb — úgy is nevezhetnénk, agytröszt —, amely mindennap összeült az esti órákban, hogy értékelje az előző 24 óra fejleményeit, és levonja az ebből adódó következtetéseket. A Mátyás-templomból is... A nyolc nyomozó brigád külön-külön foglalkozott a nyolc ígéretesnek tűnő vonallal. (Később újabb ilyen brigádokat kellett létrehozni. Az ő dolguk volt, hogy megerősítsék vagy kizárják a gyanút.) Volt például egy magyar—nyugatnémet, egy magyarosztrák, több jelentős magyar bűnbanda is, amelynek a tagjaira megalapozottnak tűnő bejelentések jöttek rendőröktől, civilektől, magyaroktól, külföldiektől. Előtérbe került például a hetvenes évek elején hírhedtté-ismertté vált Zöldi Jánosnak és néhány újkeletű bűntársának a személye. Zöldi annak idején részt vett a Mátyástemplomi betörésben, amelyet a Szépművészetihez szinte kísértetiesen hasonló módon követtek el. A Mátyás-templomból is nagy értékű műkincseket loptak el, s ezek jelentős része Nyugatra került.Zöldit külföldi bűntársai segítették át hamis útlevéllel a határon. Svájc a magyar hatóságok kérésére később kiadta, s itthon ítélkeztek a templomfosztogató fölött, aki azóta szabadult, újabb bűncselekményeket követett el, de 1983. november 5-én éppen szabadlábon volt.) — A második hét végén már adataink voltak arra, hogy egy magyar —olasz alkalmi csoportosulás is elkövethette a bűncselekményt, de ezt akkor még csak a nyolcadik helyen tartottuk számon — közli utólag sem szépítve a nyomozás vezetője. „A magyar—olasz brigádot” egy középkorú rendőr őrnagy vezette. Az ő feladatuk lett minden szóba jöhető körülményt ellenőrizni, újabb adatokat gyűjteni. Rengeteget „talpaltak” például Jónás Katalin baráti környezetének a felderítéséért. (A lány igen jómódú, vásározó kereskedők egyik gyermeke, akit — mondják a szülők — mindig csak jóraszépre tanítottak.) Jónás Katalin már régen a magyar rendőrség „vendégszeretetét” élvezte, amikor a római rendőrség az Interpolon keresztül jelezte, hogy gyanú merült fel két olasz bűnözőre, akiknek esetleg közük lehet a képügyhöz. Meg is adták az adataikat és el is küldték mindkettő úgynevezett rabfotóját. Ma már tudjuk — s milyen egyszerű ez így, utólag —, hogy Mario és Carlo, a két gyanúba került olasz bűnöző, akit gyilkosságért kerestek Európa-szerte, igen jól hamisított útlevelekkel, álnéven érkezett Magyarországra. De egy olyan bűncselekmény felderítésénél, amelynél külföldiek is szóba jöhetnek, mindig fel kell tételezni, hogy a tettesek álnevet viselnek, hamis papírokkal rendelkeznek. Itt is így történt, mert nem találták a két olasz bűnözőt az Interpol által megadott neveken, egyetlen határátkelőhelyünk sem tudta kimutatni, hogy az elmúlt hónapokban olyan nevű férfiak beléptek volna az országba, mint amilyeneket az olasz rendőrök megadtak. „De olyan információink vannak, hogy ebben az időszakban mégiscsak Magyarországon jártak” — közölte az Interpol. A svéd Baloghot négyen is látták Hát akkor keressük őket másképp — vetődött fel a javaslat a különleges irányító csoportban. A vízumkérő laphoz ugyebár fényképet is kell mellékelni. Egy hétig tartott, amíg a rabképeken látható alakokhoz hasonló személyek fotóit sikerült kikeresni. (Mario és Carlo szinte teljesen elváltoztatta a külsejét, amikor Magyarországra érkezett, lásd Mario rabképét és vízumfotóját.) Végül Jónás Katalinnal — aki maga sem tudta az általa csak néhány hete ismert olaszok valódi nevét, csupán az alvilági nevüket együttműködve választották ki a sok kép közül, ki volt az az olasz férfi, aki még házassági ígéretekkel is kábította a lányt. Egy bűnügy nyomozása során sokszor adódik úgy, hogy a felderítésben részt vevők már-már a kezükben érzik a tettest, aztán hirtelen köddé válik minden. Így volt ez egy bizonyos Balogh József volt szegedi lakossal is, akiről — lévén többször büntetett — a magyar rendőrség jól tudta, hogy „szereti” a műkincseket. Mielőtt tíz éve Svédországba disszidált volna, egy szegedi magángyűjtőhöz tört be, tatarozási állványokon keresztül. Kifosztotta a lakást, majd angolosan Nyugatra távozott. Amikor a televízió tavaly november elején ismertette a Szépművészeti Múzeumban történteket, három különböző helyről is érkezett ■ olyan bejelentés a rendőrséghez, hogy Baloghot, a hírhedt műkincstolvajt Budapesten látták. Sőt, egy negyedik, a rendőrség által már régóta ismert másik bűnöző azt mondta el az egyik rendőrtisztnek, hogy októberben össze is futott Balogh Józseffel, aki egy „nagy balhéba” akarta bevenni, amit novemberre tervezett, és kétmillió forintot ígért érte. Négy ilyen információ igen csábító, a végére kell járni. Már csak azért is, mert a svéd Interpol-iroda közölte a magyar rendőrséggel, hogy a betörés idejére Balogh nem tudott alibit adni, s egyébként is, a svéd rendőrség úgy ismeri Baloghot, mint aki illegális műkincskereskedéssel és csempészéssel foglalkozik. Hetek munkájába került tényekkel körülbástyázva tisztázni, hogy Baloghnak nem lehet köze ehhez az ügyhöz. Voltak, akik zsarolni akartak, mások a nyomravezetőnek kilátásba helyezett egymillió forintos jutalomra spekuláltak. Még a nyomozás félrevezetésének a szándékát is ki lehetett mutatni egyik-másik bejelentésben. Egy bűnöző, akinek már többször meggyűlt a baja a rendőrséggel, rábeszélte az élettársát, jelentse a rendőrségnek, hogy az ő kocsijában hasonló jutazsákot látott, mint amit a televízióban mutattak be. Bűnözőnk befelé nevetett, amikor észrevette maga körül az őt figyelő nyomozókat. Csak akkor fagyott az arcára a mosoly, amikor — igaz, nem csekély munkabefektetés után — őrizetbe vették a hatóság szándékos félrevezetéséért. A sárga Lada tényleg ott volt — És a gépkocsik? — tereli a beszélgetést új összefüggésekhez egy rendőr hadnagynő, aki egyebek mellett több száz szóba jöhető gépkocsi körülményeit tárta fel. Talán még emlékeznek az olvasók arra, hogy a rendőrség — a televízió útján — három gépkocsi néhány fontos jellemzőjét ismertette, és ezek felkutatásához is kérte a lakosság segítségét. Egy sárga Lada, egy sötét színű Mercedes és egy virágmotívumos ajtajú Renault személygépkocsit kerestek. A rendőrség által felkutatott több tucat tanú információinak egybevetése után ugyanis ez a három gépkocsi maradt fenn a rostán, mint olyan, amit a bűncselekmény környékén, a kérdéses időpontban láttak. Ma már tudjuk, hogy Kovács Gusztávnak egy 1600-as sárga Ladája volt, ezen szállították el a múzeumból a lopott festményeket. (A díszkereteket a bűnözők még a múzeum balkonján leszedték a képekről; a rendőrség felkutatta az olaszok által bérelt fizetővendég-szállást, ahol — egyebek mellett — aprócska forgácsokat szedett össze. A vakkereteket Százhalombattánál szedték ki a Dunából. A laboratórium kimutatta, hogy a csöppnyi forgácsdarabkák a vakkeretekből valók; a lakásban bontották szét az olaszok és magyar társaik a festményeket és a merevítő vakkereteket. Ugye, elmondani milyen könnyű? Pedig emberek százainak hetekig tartó munkáját takarja.) — Kovács a bűncselekmény után gyorsan megszabadult a kocsitól — közli a hadnagynő. — De ez sem segített rajta. A képtolvajok sokféle ravaszságot elterveztek és mindenre — még az erőszakra is — elszánva indultak a többszörösen felderített múzeumba, ahol — állítólag — Mario és Carlo még november 1-én semlegesítette a riasztóberendezést, zárlatot idézett elő. „Hajnalban lenne a legalkalmasabb átcsempészni a határon a lopott festményeket, ilyenkor még mindenki álmos.” Így történhetett meg, hogy bár a határzárat időben elrendelték, ez mégsem működhetett olyan tökéletesen az első órákban, mint később. (Egy határzár nagyjából biztonságosan ki tud szűrni gépkocsit, személyt, de tárgyakat, például a kérdéses festményeket, már jóval nehezebben, hiszen nem lehet ilyen idegenforgalom mellett minden egyes gépkocsit szétszedni. Így is sok tízezer külföldi volt kénytelen tűrni azokat a kellemetlenségeket, amelyek egy ilyen súlyos bűnügy nyomán, a szigorított határellenőrzéssel együtt járnak.) Aki dolgozik, az örül, ha a munkája eredményes. Érthető volt azoknak a rendőrtiszteknek az öröme, akik — noha a lakosság erről csak egy hónappal később, január 17-én értesülhetett . 1983. december 15-én végül is rábukkantak az egyik ellopott és földbe ásott Raffaello-festményre, Törökbálint határában. Egy művészettörténész nyomban összeesik, ha ezt a műremeket olyan körülmények között látja meg, ahogy azt a földben megtalálták a nyomozók. De az igazság mégis az, hogy a műanyag zacskókba csomagolt festményt nem érte nedvesség, szerencsére eső nem esett azokban a hetekben. Ki tudja persze, mi lett volna a sorsa, ha további hónapokra a föld alatt marad? És a hat másik festmény is előkerült 1984. január 20-án. Igaz, egy telefonhívás vezette ide a görög rendőröket, de ezt a telefont a tervszerű és szorosan együttműködő — magyar és nemzetközi — bűnüldözés kényszerítette ki. Bravúr — ezt mondják ma a világon mindenütt, ahol hírt adtak a hat örökbecsű festmény előkerüléséről. De egy ilyen bravúr csak sziszifuszi aprómunkából és nagyvonalú nyomozásvezetésből születhetett. Szabó László Mario rabfotói — Mario vízumképe. MTI — KÜLFÖLDI KÉPSZOLGÁLAT Ujjnyomokat rögzít a bőröndről a görög szakértő. A képek”: két hónap óta mindenki —---------------.* csak így emlegeti őket. Mert gyakran említettük. Mert mindenki beszélt róluk. Mert mindenki erről beszélt. Most megkerültek, örül az ország, s velünk együtt Európa. Szombaton korán reggel Bécsből felhívott egy régi barátom, svájci lap tudósítója. Látta péntek este a bécsi televízióban is a megtalált képeket, örül, gratulál. Nekem? „Magának mint magyarnak.” De voltaképpen nem ezért telefonál. Segítsek. Tudósítást kell küldenie lapjának, mondjam meg neki: mit érzünk? És főképpen azt: miért olyan nagyon fontosak nekünk ezek a festmények? „Hiszen ez valóságos nemzeti ügy Magyarországon” — mondta, s ezt onnan tudja, hogy decemberben Pesten járt, és mindenki erről beszélt neki. Roppantul nehezet kérdez — válaszoltam a telefonban. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, a hazaszeretetről is az ember, ha nem nagy költő, csak fellengzősen tud beszélni, vagy dadog. „Igen” — hallottam a telefonban, elnyújtott hangon. Mást várt. Megpróbáltam neki egy mondatban összefoglalni. Ezek a képek olyan köztulajdon, amelyet mindenki magántulajdonának tekint. Jó, ezt feljegyezte, talán tudja használni, köszöni. És majd eljön, ha újra kiállítják a képeket. Azt hiszi, európai búcsújárás lesz a Szépművészetiben. Letette a kagylót, és én azóta is a teljesebb válaszon töröm a fejemet. Valóban, miért volt ennyire szívügyünk, miért volt olyan fontos nekünk elraboltan is, és most megtalálva, miért olyan fontos ez a két kép? Mivel magyarázhatjuk meg, most nem az érdeklődő osztrák újságírónak, hanem önmagunknak például azt, hogy pénteken este még szólt a televízióban a híradó, amikor már csengett a telefon: rokonok, barátok kérdezték, bekapcsoltuk-e a tévét, hallgatjuk-e, mit szólok hozzá. És, javíthatatlan telefonáló, magam is nyomban felhívtam fiamat, felebarátaimat: figyelmeztetni, a hírt átadni, együtt örülni. Bécsi telefonálóm a „miért olyan fontos nekünk” kérdésére először érzelemmel feleltem, a szeretet fogalmait használtam hasonlatként. Mindenekelőtt érzelemről van itt szó, nem a képek művészettörténeti fontosságáról, még kevésbé anyagi értékükről. Az ötvenmillió dollárra vagy akárhány millióra becsült veszteség, mint összeg, voltaképpen senkit sem izgatott. A mi képeinket rabolták el. Külföldre vitték az én Raffaellómat, amelyet bármelyik vasárnap megnézhettem, még ha sokszor halogattam is. Személyes sértésnek éreztük a rablást. Napokon át méltatlankodva beszéltek az emberek arról a könnyelműségről és gondatlanságról, amellyel néhány napig majdnem őrizetlenül hagyták a mi képeinket. Hosszú heteken, csaknem két hónapon át nem jelent meg hír róluk, de az emberek tudatában nem hegedt be az egyéni és nemzeti sérelem sebe. Az emberi lélek egyik sajátossága tört a --------------------------- tudat mélyéről a felszínre. Akkor vesszük észre, mennyire fontos valami, amikor elveszítjük. Ezért is országos a megtalálás öröme, valóságos népmeséi fordulat. Egy ország sóhajtott fel megkönnyebbülten. A reményvesztettség, sőt a szégyenérzés hetei után, amikor nagyon sokan úgy érezték, hogy bottal üthetjük a tolvajok nyomát, megnyugvás, sőt egy kis büszkeség is felébredt bennünk. Megtaláltuk a képeket. Többes szám első személyt mondok, olyan mélyreható ebben az ügyben az azonosulás azokkal, akik nyomoztak és megtalálták. A képek a mieink, tőlünk rabolták el, mi találtuk meg. Így éreztek a veszteség hírére, és ezért osztoznak az örömben azok is, akik talán sohasem jártak a Szépművészeti Múzeumban, vagy akiknek Raffaello és a többi művész neve nem sokat mond. Igaz, ilyen ember ma már nincs olyan sok. Ha máskor nem, iskoláskorában elvitték a múzeumba. Az a Raffaello-kép, amelyet elsőként találtak meg, ez az ifjú képmása, sokaknak szinte fiatalkori emlékként maradt meg emlékezetük mély rétegeiben. Elveszett ismerősként sirattuk, amikor fekete-fehérben láttuk a lapok hasábjain, és megkerült jó barátként üdvözöltük magas homlokát, arcának sejtelmes derűjét, főképpen pedig csodálatosan megfestett szemét, amely — ez is a reneszánsz művészet egyik varázslata — úgy néz a távolba, hogy tekintetét magunkon is érezzük. Érthető, hogy olyan országokban, ahol e két kép sokszorosa függ a múzeumok falain és a magángyűjteményekben is, csodálkoznak: miért azonosítják magukat a magyarok ennyire olasz festők műveivel? A válasz sokrétű. Azért is, mert Európát mi tágabb szülőföldünknek tekintjük. A mi hagyományos európai hazaszeretetünkbe nemcsak belefér, de beletartozik Raffaello, Giorgione, Tintoretto, a két Tiepolo és minden reneszánsz festő. A reneszánszkorban az egész földrész közös nyelvet talált: a művészetét. Ennek az együvétartozásnak, amely ma fontosabb, mint valaha, emléke és emlékeztetője a művészet, hiszen Európa minden múzeumában, másmás eredettel ugyan, de találkozunk ezekkel a művészekkel, ezekkel a művekkel. De ugyanakkor — és ugyanezért is! — e két kép és az egész körülállványozott Szépművészeti Múzeum hozzátartozik nemzeti tudatunkhoz és öntudatunkhoz, divatos szóval, amely itt helytálló azonosságunkhoz. Nemcsak azért, mert Raffaello Madonnája a magyar Esterházy nevet viseli. (Erről a festményről írta a rablás másnapján nem csekélyebb művészettörténeti tekintély, mint az agg Carlo Argan, Róma volt polgármestere az Il Messaggeróban, hogy ez Raffaellónak „legleonardósabb” műve, tehát az európai művészet egyik nevezetessége.) E Madonna nemcsak neve miatt nemzeti közkincs, hanem azért, mert azóta, hogy Magyarországon van, beleivódott a nemzeti köztudatba. E nemzeti érzésben az a legszebb, hogy — nemzetközi. Minden nép félti kincseit. A nép, valóban, nemcsak a hozzáértők, nemcsak a művészek és a műbarátok. A második világháború els° hetében -------------------------------------- leszerelték és elrejtették a párizsi Sainte Chapelle szépséges színes üvegablakait. Krakkóban a német hadsereg közeledtére, még idejében, leemelték a Mária-templom főoltáráról Veit Stoss szoborremekeit. Ezt a közös nemzeti érzést fejezte ki az Unescón keresztül az a nemzetközi szolidaritás, amely megmentette a Nílus asszuáni gátja miatt elárasztással fenyegetett Philae szigetét és a monumentális Ramszesz-szobrokat. Mi a franciákkal és a lengyelekkel és az egyiptomiakkal közös európai, emberi örömet érzünk, hogy e közös kincsek megmenekültek, ahogyan mi is érezzük más népek rokonszenvét és örömét. De nekünk e két kép még többet jelent. Magyarország — a történelemnek ez a hadak útja — jóval szegényebb a múlt emlékeiben, román stílusú és gótikus reneszánsz templomokban, palotákban és szobrokban, festményekben is, mint számos más, szerencsésebb történetű ország. S most nem is Olaszországra vagy Franciaországra gondolok, hanem olyan kis országokra, mint Svájc vagy Csehszlovákia. Ezért a Szépművészeti Múzeum minden festménye a szívünkhöz nőtt. Ezért szeretjük éppen ezt a múzeumot, amelyet egykori főigazgatója, bőkezű és gondos gyarapítója, Petrovics Elek, így jellemzett: „Ez Európában az első a másodrendű múzeumok között.” Ha kevesebb is termeiben a nagy mű, de emberibb léptékű, mint az óriási múzeumok, voltaképpen két óra alatt mindent meg lehet nézni benne. Az ember nem távozik lelkiismeret-furdalással, hogy szeme és tudata nem volt képes többet befogadni. Reméljük, nemsokára elzarándokolna------------------------------------- tünk a képekhez a felelősebben őrzött Szépművészeti Múzeumba. Szép gesztus lenne, ha a főigazgató abban a teremben, ahol újra kiállítják a képeket, emléktáblát is függesztetne a falra, és ily módon is megköszönné a magyar és a külföldi hatóságok, a nemzetközi szervek fáradhatatlan munkáját és példás együttműködését. A rablók, illetve megbízójuk különösen azzal háborították fel az embereket, hogy a köztulajdont magántulajdonná akarták lefokozni. A köztulajdon iránti érzékenységre érdemes felfigyelni, talán szélesebben is lehetne hasznosítani. Most a képek megint mindanynyiunké. Van ennek a képnyomozásnak és képmegtalálásnak még egy vonulata is: éppen ez a nemzetközi együttműködés. Különböző társadalmi rendszerű országok fiai összefogtak a bűn üldözésére. Talán nem túlzott bizakodás ebben valamiféle jelképet látni ennek az oly sok veszélytől terhes és leküzdésükhöz a nemzetközi összefogást olyannyira igénylő 1984-es évnek az elején. BOLDIZSÁR IVÁN:A KÉPEK