Népszabadság, 1984. július (42. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-03 / 154. szám

4 A SZOCIALIZMUS ORSZÁGAIBÓL___________ A laoszi gazdaság egyenletes fejlődése CHANOI TUDÓSÍTÓNKTÓL A csaknem négymillió lakosú, hazánknál két és félszer nagyobb területű indokínai szocialista ország 1981-ben látott hozzá első ötéves tervének valóra váltásához. Laosznak, csakúgy, mint Vietnamnak és Kambodzsának, nehéz örökséggel kell szembenéznie. A francia gyarmatosítás egy évszázada, az amerikaiak fegyveres intervenciója, majd a néphatalom kivívásához vezető polgárháború szétzilálta az amúgy is elmaradott laoszi nemzetgazdaságot. Nem szorul magyarázatra, miért óriási vívmány, hogyma már másfél ezernél több orvos és tízezernél több kórházi ágy várja a betegeket Laoszban. Húszezernél több tanár és oktató dolgozik a különböző oktatási intézményekben , pedig még 1982-ben háromnegyed millió embert kellett megtanítani írni-olvasni. Ma a könyv- és újságnyomtatás nem győzi a versenyt a rohamosan növekvő igényekkel. Az elmaradottság diktálta, reális feltételekkel számolt a Laoszi Népi Forradalmi Párt, amikor következetes, de kiegyensúlyozott és teljesíthető fejlesztési ütemet jelölt meg az ország gazdasága számára. Ennek jegyében továbbra is több szektorú a laoszi gazdaság; a szocialista szektor fejlesztése nem gátolja a különböző, társadalmilag hasznos magántevékenységi formákat. Hasonló szemlélet jegyében folyik a szocialista iparosítás, amelynek ütemét szintén a reális lehetőségekhez igazítják, nemzetgazdasági szempontból azonban elsőbbséget adnak a mezőgazdaságnak és az élelmiszeriparnak. Ez szerepel az első helyen ama öt fő feladat között is, amit az LNFP 1990-ig jelölt ki a szocialista társadalmi-gazdasági rendszer megszilárdítása érdekében. A szocializált mezőgazdaságnak, valamint a hozzá kapcsolódó, kisegítő és kisipari, melléküzemági gazdaságoknak el kell tudni látniuk a lakosságot alapvető élelmiszerekkel. (Tavaly Laosz körülbelül 300 kilogramm élelmiszert biztosított egy lakosának, s ezzel, ha szerény szinten is, de önellátóvá vált.) Az új gazdasági övezetek létesítésével nemcsak a megművelhető területet, hanem a terméklistát is bővíteni kívánják. A rizs mellett nagy figyelmet fordítanak a zöldség- és gyümölcstermesztésre, az ipari növényekre, és sokat ígér a halászat is. Másodsorban a szállítási és hírközlési hálózatot kívánják fejleszteni, pontosabban létrehozni. A közúti és kézi szállítás mellett nagy erővel folyik a vasiúti összeköttetés megteremtése — külföldi vonatkozásban először Vietnammal. Az ország villamosítási programja először a mezőgazdaság és a kisipar, majd a fokozatosan megteremtett nagyipari üzemek ellátását célozza. Az erőműveknek az évtized végére állandó lakossági áramellátást kell biztosítaniuk. (1982-ben Laosz egymilliárd kilowattóra energiát termelt.) Ebben az időszakban akarják befejezni azt a folyamatot, amelynek eredményeként a szocialista szektoré lesz a vezető szerep az iparban, amely egyébként jelenleg tíz százalékkal részesedik a nemzeti jövedelemből. Mindezekkel párhuzamosan kívánják folyamatosan bővíteni a szociális ellátást, erősítve az oktatás és az egészségügy, a kulturális értékek színvonalát, hisz — mint Kaysone Phomvihane, a központi bizottság főtitkára mondotta — a fejlesztés érdekében végzett kemény munka célja a nép anyagi és szellemi életszínvonalának következetes javítása. A józan, következetes gazdaságfejlesztés növekvő tekintélyt szerez Laosznak a fejlődő világban. A szocialista közösség országainak hatékony segítségével jól sáfárkodó indokínai ország eredményei ilyenképpen nemcsak a laoszi nép, hanem a Szocialista rendszer alkotóerejét is jól példázza. Füzes Oszkár A vientiane-i piacon. A normarendszer tökéletesítésének kampánya Kubában ( HAVANNAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) A munka termelékenységének növelése, a termékek minőségének javítása, következésképpen a fizetések további emelése ma már elképzelhetetlen a normarendszer országos kiterjesztése nélkül — hangoztatták már a januári gazdasági pártaktíva hozzászólói is. Azóta napi közéleti témává vált Kubában a munkanormák helyes kialakítása, rendszeres felülvizsgálata és a teljesítmény következetes ellenőrzése. A normarendszer persze nem új keletű találmány a karibi szigetországban sem. Kedvező hatása különösen az utóbbi években érezhető: 1980 és 1983 között a normában dolgozó üzemek termelékenysége 26 százalékkal emelkedett, ami évi 6,2 százalékos növekedést jelent. A többlettermelés aztán lehetővé tette az átlagfizetések növelését is. Az említett időszakban a kubai dolgozók havi átlagbére 26 százalékkal emelkedett, 143 pesóról 180-ra nőtt. Érdemes megfigyelni a bérek növekedését azokban a szakmákban, illetve ágaztokban, ahol a normarendszer a legjobban elterjedt s a teljesítmény a legpontosabban mérhető. A cukoriparban, az ország mindmáig legfontosabb ágazatában 1980-ban még 171 peso volt a dolgozók átlagfizetése, tavaly pedig már 220 peso. A mezőgazdaságban dolgozók ugyanezen időszak alatt 120 pesóról 181-re növelték havi bérüket.. Kubában ma már szinte senki sem idegenkedik a normarendszertől, hiszen elismeri, hogy enélkül bonyolultabb lenne a tervezés, alacsonyabb a termelékenység, s nem kerülhetne sor jelentősebb bérfejlesztésre sem. Természetes tehát, hogy fölgyorsult a normarendszer országos kiterjesztése, s amíg négy évvel ezelőtt az üzemek 72 százaléka dolgozott ilyen szisztémában, ma már 86,6 százaléka. A vita napjainkban már nem is a rendszer szükségességéről, sokkal inkább tökéletesítéséről folyik. A dolgozók sokszor úgy érzik, hogy egyik helyen feszítettebbek, másutt lazábbak a normák még egyazon üzemen belül is. Ennek tökéletesítése, egy szintre emelése további eredményeket hozna. Emiatt kezdődött most országos kampány, amelynek során a normák országos felülvizsgálata, s ahol szükséges, korrekciója folyik. Ez azért is fontos, mivel ma sem ritkaság Kubában, hogy egy üzem a hónap közepére teljesíti a tervét, s a hátralevő időben a munkások csellengésre kényszerülnek. Márpedig a tervszerű, szervezett munka igénye a szigetország dolgozóiban éppen úgy él, mint bárki másban, s az sem mellékes, hogy az úgynevezett paralel piacok megnyitása óta már Kubában is el lehet költeni a fizetést. Seres Attila Christian Krause nyugalmazott tábornok, az NSZK egykori NATO tervezési főnöke interjút adott Kanyó Andrásnak, lapunk bonni tudósítójának. Tábornok úr, a NATO a napokban közreadta szokásos jelentését a katonai erőviszonyok alakulásáról, és abban a Varsói Szerződés jelentős fölényét mutatja ki, miközben az egy évvel ezelőtti, saját jelentéséhez képest, a londoni Guardian szavaival élve, „lelőtt 58 keleti hadosztályt”. Most ugyanis ennyivel kevesebbet tart számon. Mi az ön véleménye a számokkal folyó felelőtlen játékról? Játék a számokkal — A számokkal könnyű játszani, csak aki nem következetes, az könynyen megjárhatja. A manipuláció ugyanis mindig kiderült, hiszen számolni mások is tudnak. Ami azonban a kérdés lényegét, vagyis a NATO ez évi analízisét illeti, ahhoz a következőket kell hozzáfűzni. Először is, a Varsói Szerződéstagországaiban 383 millió ember él. A NATO-hoz tartozó államokban pedig 625 millió. Vagyis, ami a potenciális emberanyagot illeti, a NATO- nak 250 millióval több áll rendelkezésére, márpedig a konvencionális erők meghatározó tényezője az emberanyagforrás. Ebből a szemszögből ítélve meg a dolgokat, az a nyilvánvaló következtetés adódik, hogy a NATO számára gyerekjáték helyreállítani a létszámbeli erőegyensúlyt, ha valóban fennállna annak hiánya. Másodszor: a rendelkezésünkre álló számok alapján azt mondhatom, hogy a katonai létszám nagyjából kiegyensúlyozott. Sőt, ha az európai szárazföldi haderőket vesszük alapul — s ha erről beszélünk, akkor az Atlanti-óceántól az Urálig terjedőterületet értjük —, akkora NATO-nak némi előnye is van, az erőviszonyok nevezetesen 1,03:1 arányban a NATO javára alakulnak. Ha viszont csak azt a területet veszem figyelembe, amely a bécsi haderő-csökkentési tárgyalásokon szerepel, vagyis egyrészről Lengyelországot, Csehszlovákiát és az NDK-t, a másik oldalon az NSZK-t és a Benelux államokat, akkor a kép a következőképpen alakul: a keleti oldalon 26 szovjet és 31 nem szovjet hadosztály áll szemben a NATO 28,5 hadosztályával. Csakhogy ez a kép kétszeresen is csalóka, hiszen még a NATO katonai szakértőik szerint isa nyugati hadosztályok létszáma, jóval nagyobb, mint a keletieké, arról nem is beszélve,hogy a keleti oldalon a nem szovjet hadosztályok fele csak kereteiben létezik, s azokat mozgósítás esetén töltik fel. Amint látja, a számokkalnem nehéz manipulálni, s ezt a beavatatlanok nem mindig veszik észre. — Mi célt szolgál ez a megtévesztő számjáték? — A NATO politikai és katonai helyzetelemzése abból indulki, hogy a Varsói Szerződésben már réges-rég megszületett a döntés Nyugat-Európa lerohanásáról, s csupán a kedvező alkalmat várják. A kedvező alkalom pedig, e feltételezés szerint, akkor jön el, amikor a Varsói Szerződés biztosította a maga számára a katonai erőfölényt. Ez az analízis hasonló ahhoz, amelyet az amerikai szakértők dolgoztak ki a koreai háború idején, csak egyszerűen átplántálták az európai viszonyokra. Csakhogy a koreai háború óta harmincnégy esztendő telt el, s Európában jelentős változásokmentek végbe etöbb mint három évtized alatt. A kelet-nyugati kapcsolatokpéldául viszonylag normálisan alakulnak, noha nem teljesen mentesek a feszültségtől. A kapcsolatok normalitását jelzik a dialógus folytatására tett erőfeszítések, Helmut Kohlbudapesti és a francia köztársasági elnök moszkvai látogatása is. Igaz viszont, hogy a szovjet—amerikai kapcsolatok Reagan elnöksége óta a fagypontra süllyedtek. Még sincs semmi jele annak, hogy Európában váratlanul háború törhetne ki. Már csak azért sem, mert az alapvető politikai kérdések, amelyeket a második világháború vetett fel, egyelőre szabályozást nyertek, újabbak pedig nem vetődtek fel. Nyugat-Európát senki sem fenyegeti, háborúra tehát semmi ok. Bizonytalanság a NATO-ban — Miért tesz mégis úgy a NATO, mintha örökösen a háború szélén táncolna? Bernard Trainer amerikai tábornok például a napokban kijelentette: „Nagy a valószínűsége annak, hogy még a mostani generáció életében korlátozott háború tör ki a Szovjetunió és az Egyesült Államok között.” — Ez csupán azt támasztja alá, amit már korábban mondottam. Nevezetesen, hogy egyes amerikai és NATO-tábornokok és politikusok nem hajlandók tudomásul venni az Európában végbement változásokat, kísérletet semtesznek rá, hogy a másik fél fejével gondolkozzanak, vagy hogy a realitásokból induljanak ki. Erre a viselkedésre, szerintem, csupán egyfajta magyarázat létezik: ha számba vennék a reális helyzetet, és abból indulnának ki a tervezéskor, akkor a NATO-stratégiát és katonai erejének struktúráját is alapjaiban kellene megváltoztatni. Csakhogy aligha akad ma olyan politikus a nyugati szövetségben, aki hajlandó lenne vagy merne a ma érvényben levő felfogást a sutba dobni. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a NATO-ban jelenleg nagyfokú politikai bizonytalanság uralkodik, ez azonban nem tarthat az örökkévalóságig. Vajon ezzel függ-e össze az is, hogy a nyugatnémet és a francia hadügyminiszter a napokban megállapodott egy közös, katonai felderítés céljait szolgáló műholdprogram kidolgozásában? Miért van erre szükség, talán nem kapnak elegendő vagy megfelelő információkat az amerikaiaktól? — Nem ismerem e program részleteit, csak azt tudom, hogy ez ügyben előtanulmányokat folytatnak, s hogy NSZK-részről egymilliárd márkás hozzájárulást kértek a franciák. Úgy tudom, hogy a programot a franciák kezdeményezték, két okból. Egyrészt ők a NATO nem szorosan vett tagjai, és nem kapnak teljes tájékoztatást az amerikai felderítő műholdak adatairól. Nem mintha a többi NATO-ország valamennyi ilyen úton megszerzett információhoz hozzájutna. Az amerikaiak ugyanis csak azokat az adatokat adják tovább, amelyeket ők szükségesnek tartanak. Más szóval: a franciáknak érdekük fűződik hozzá, hogy rendelkezzenek egy saját felderítőműhold-programmal, ami azonban nekik túl költséges játék lenne, ezért szorgalmazzák a mi közreműködésünket. Végül, ami a nyugatnémet érdekeket illeti, el tudom képzelni, hogy mi sem vagyunk mindig elégedettek az amerikaiak tájékoztatásával, s talán nekünk is jól jönne egy objektívabb forrás. Ezért és a franciákkal való jó kapcsolatok érdekében mondhattunk igent az együttműködési ajánlat megvizsgálására. Hozzá kell azonban tennem, hogy a nyugatnémet magatartást e kérdésben még befolyásolhatja az amerikai álláspont, amelyet még nem ismerünk. Az űrfegyverkezés veszélyei — Elképzelhető-e, hogy ez a közös felderítési program a közös nukleáris tervezéshez, később a közös nyugatnémetfrancia nukleáris erőhöz vezethet, miként azt Todenhöffer, CDU-politikus hangoztatja? — Erről, szerintem, szó sem lehet. Ami minket illet, a nyugati szövetségesekkel 1954-ben aláírt szerződésben egyszer s mindenkorra lemondtunk az ABC-fegyverek (nukleáris, vegyi és biológiai) gyártásáról és birtoklásáról, aláírtuk a nukleáris fegyverek elterjedésének a megakadályozásáról szóló nemzetközi megállapodást. Nem hiszem, hogy meg akarnánk szegni e megállapodásokat, vagy hogy bármely nyugati szövetségesünk hajlandó lenne támogatni egy ez irányú törekvést. Az említett megfontolásoknál is fontosabbnak tartom azonban azt a tényt,hogy a franciák De Gaulle lépése nyomán egyszer már megteremtették a maguk függetlenségét az amerikai és a NATO katonai vezetésétől. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt hajlandóak lennének feladni. Todenhöffer úrnak aközös francia-—nyugatnémet nukleáris tervezésről szőtt álmai tehát minden realitást nélkülöznek. Június 17-én 5,2 millió nyugatnémet állampolgár nyilvánított véleményt a rakétatelepítésről, és 87 százalékuk elutasította azt. A kormány is azt hangsúlyozza, hogy „a békét minél kevesebb fegyverrel szeretné fenntartani”. A rakéták telepítése mégis folytatódik. Meggyőződésem, hogy a lakosság döntő többsége ellenzi a rakétákat. Ebben a kérdésben azonban csak akkor következhetne be változás, ha a parlament többsége is elutasítaná a rakétatelepítést. Mint köztudott, ez nem így van, hiszen még az SPD egy része is támogatja azt. Változást csak egy újabb országos választás és az erőviszonyok átrendeződése hozhat, amelyben megítélésem és reményeim szerint ez a kérdés is központi szerepet játszik majd. S ha már a rakétákról és az űrprogramról esett szó, hadd jegyezzem meg, hogy az amerikai kormány döntése alapján új veszély, a fegyverkezési versenynek a világűrre való kiterjesztése fenyegeti az emberiséget. Az amerikai tervek magvalósításának sikerében azonban, mint katona és mint a technikához valamit értő ember, nem hiszek. Eddig még minden új fegyvernek megtalálták az ellenszerét. Ez az új befektetés tehát értelmetlen, az elhatározás pedig kegyetlen azokkal a milliókkal szemben, akiknek sorsán a fegyverkezésre fordított újabb milliárdokkal segíteni lehetne a fejlődő világban. Reagan elutasító válasza az űrfegyverkezést csírájában elfojtani akaró szovjet javaslatra, megítélésem szerint, súlyoshiba,amelyet sürgősen korrigálni kellene. Senki sem fenyegeti A bonni hadügyminisztérium volt NATO tervezési főnökének interjúja NÉPSZABADSÁG 1984. július 3., kedd Hol főzünk? Régi szólásmondás hazai tájakon, afféle fű alatti népi bölcsesség nálunk, hogy „ne nézd meg annak az étteremnek a konyháját, amelyben enni szeretnél”. Mint minden széles körben elfogadott nézet, ez is valóságos tapasztalatok egész tömegén nyugszik. És a mondás — mint minden szállóige — egy picit csavaros megfogalmazású, hiszen a lényeget, a tulajdonképpeni közlendőjét nem mondja ki. Csak utal rá, hogy ha a konyhát meglátnánk, az étterem ételeiből nem tudnánk enni. Elmenne az étvágyunk. Egy riport (Reggeli krónika, Kossuth rádió, július 2.) arról tudósított, hogy a Köjál szakemberei megvizsgáltak több száz olyan konyhát, amely a közétkeztetés szolgálatában áll. A vizsgálat eredménye több mint lehangoló : ijesztő! Az ember, hallván a különböző számokat, arányokat, százalékokat, amelyekben a vizsgálat a tűrhetetlen állapotokat a maga módján megfogalmazza, szinte csodálkozik: hogyan lehet nálunk ehhez képest ilyen kevés gyomormérgezés és egyéb fertőzés? Mert alapvető bajok vannak igen sok helyen a higiéniával, a pontos előírások következetes betartásával. És ezek a bajok nem új keletűek, a küzdelem ellenük szintén nem most kezdődik, csak az eredmény, az valahogy folyton késik. Ám nem is ezt a már-már hagyományosnak mondható közbajunkat akarom itt újfent megszellőztetni, hanem valamimást, amit a bajok továbbélése egyik okának is hajlamos vagyok felfogni. Ugyanis, amikor a riportban az okokról esett szó, az első helyen a szóban forgó konyhák berendezéseinek elavultságát, korszerűtlenségét említették. Következtek ezután más okok is, szép számmal, de elsőként ez: régiek a berendezések. Én azt hiszem, a sorrend is ósdi. És cseppet sem időszerű és nem is elfogadható. Az elavult konyhai berendezéseknek ugyanis nem kell törvényszerűen tisztátalanoknak is lenniük. A régi berendezések között piszkos munkakörülményeket megtűrni szintén nem törvényszerű. Az elavult helyiségből és munkaeszközökből még nem következik kikerülhetetlenül felelőtlen munka. Jó lenne elérnünk végre, hogy a közeget és a tárgyakat senki se használja a rossz morál lepleként. Se a konyhában, se másutt. A piszkot egyébként a legmodernebb konyhákban is csak a rendszeres takarítás tartja távol vagy tünteti el, s nem a létére keresett magyarázat. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy elég sok konyhában csak a kezüket mossák (a hibák leleplezésekor), ahelyett, hogy gyakrabban mosnának kezet (amikor főznek) . Sokféle háztartás van ma Magyarországon, a többségük az utóbbi évtizedekben jelentősen korszerűsödött: falun s városon egyaránt szépült a konyhák berendezése, több lett a munkát könnyítő konyhagép, széles körben elterjedt a gáztűzhely, a hűtőszekrény. Ezektől azonban még lehetnek nagyon egészségtelenek és piszkosak is ezek a konyhák. És mai konyhákban is látjuk, anyáink meg nagyanyáink konyhájában is láttuk, a legósdibb berendezéseket is lehetett ragyogó tisztán tartani, a legszegényesebb körülmények között is lehetett a konyha az egészség, az öröm forrása és nem a kórokozóké. Tágabb értelemben véve: hagyjuk már abba ezt a főzőcskét a körülményekkel. Igen, tudjuk, hogy minden helyzetben, sokféle konyhánkon lehetnek nagyon rosszak a körülmények, küszködhetünk mindenféle bajjal, de alapvető hibákra, olyanokra, amelyek tisztességes munkával elkerülhetőek lennének — ezek ne szolgálhassanak magyarázatul. Hiszen tényleg csak azt ehetjük meg, amit megfőztünk. És ez esetben a saját főztünktől is elmegy az étvágyunk. Cserhalmi Imre Történelemtanárok nyári akadémiája Történelemtanárok nyári akadémiája kezdődött meg hétfőn Keszthelyen. A Magyar Történelmi Társulat és az Országos Pedagógiai Intézet által közösen rendezett tanácskozáson a felszabadulás utáni időszak eseményeit elemzik, közreadva a kutatások legújabb eredményeit is. A tudományos előadásokat neves történészek tartják. Pach Zsigmond Pál akadémikus például a magyar történetírás 1945 utáni fejlődéséről, Berend T. Iván akadémikus az elmúlt negyedszázad gazdaságáról nyújt áttekintést. (MTI)