Népszabadság, 1984. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

1984. augusztus 19., vasárnap NÉPSZABADSÁG A­­zrr/ MAPLO Autópályán Bár közeledik az ősz, az autópályák forgalma nem csökken, ezért sem elkésettek még az idei tanulságok a sztrádajá­rók számára. Az arányokat tekint­ve az összes balesetekhez képest vi­szonylag kevés következik be az au­tópályákon, viszont, ezekre a súlyos kimenetel és a tömegesség a jellem­ző. Az előbbi a tartósan nagy sebes­ség, az utóbbi a szükséges követési távolság megszegéséből adódó „rá­­futások” miatt. E két okhoz kétség­kívül hozzájárul az átlagosnál jobb előzési lehetőségek túlbecsülése is, s nem lehet megfeledkezni egy lé­lektani tényezőről sem: a nyári hét­végeken a sztrádákon hömpölygő autóáradatban a légkör jobban „vib­rál”, mint a hétköznapokon, a mun­kaforgalomban. A víkendre induló vagy onnan hazafelé tartó autósok között sokan megfigyelhetően türel­metlenebbek, sietősebbek, ellentét­ben minden logikával. Mindez összefügg az utazósebesség egyenletes ritmusának felborulásá­val, aminek oly gyakran lehetnek tanúi az autópályákon utazók. A gépkocsikonvojok, különösen péntek délután és vasárnap este, egy irány­ban rendszerint megtöltik a sztrá­da mindkét sávját, s nemcsak a ko­csik, hanem a kocsisorok között is mind kevesebb a hely. Ha a forga­lom áramlatában aztán akár egy au­tós is erősebben fékez a kelleténél, s az őt 100 kilométeres sebességgel követő kocsi vezetője csak egy pil­lanatot késve lép a fékre — már­pedig a monoton utazás, vagy a hő­ség ezt nagyon is valószínűsítheti —, akkor óhatatlanul bekövetkezik a koccanások, illetve ütközések so­rozata. Ilyenkor már csak a szeren­csétől függ, hogy csupán a kocsik törnek-e össze, vagy a vezető és az utasok is megsérülnek. Ami még a ráfutásos baleseteket illeti, hangsúlyozni kell, hogy a kö­vetési távolság csökkenését a jármű­vezetők csak igen nagy hibaszáza­lékkal tudják meghatározni. Külö­nösen akkor, ha már eleve túl közel követik az előttük haladó kocsit. Er­­re pontos mérések vannak: ha pél­dául a követési távolság már csupán 15 méter, a­kkor a követő járműből csak az 1—2 méternél nagyobb csök­kenést képes észlelni, megítélni a ve­zető. Ezért fordulhat elő, különösen azokkal, akik túlságosan magabizto­sak, és a vezetés közben mással van­nak elfoglalva, tehát nem figyelnek eléggé, hogy akaratuk ellenére olyan közel kerülnek az előttük haladóhoz, ami már csaknem a fékútnak felel meg. Ha ilyenkor valóban hirtelen kell fékeznie az elöl haladóknak, egyszerűen nincs mód a mögöttes ko­csi biztonságos megállítására. Az idei nyár eddigi tanulságai — azaz a baleseti helyszínelők tapasz­talatai­­ szerint sok bajt okozott sztrádáinkon a szabálytalan sávvál­tás. A gyakran amúgy is szűk köve­tési távba befurakodó autós az egész sort megtorpanásra készteti, s kér­dés, hogy az egyenletes — igen gyors — haladási ritmusból kizök­kenő járművezetők közül ki képes megfelelően reagálni erre, vezetés­­technikai és idegi szempontból egy­aránt. Pedig számtalan tapasztalat utal arra, hogy a nyári hétvégi for­galomban nincs értelme a sorozatos előzési „bravúroknak”. A példa ked­véért: aki az M 7-es autópályán az aligai elágazásnál a főváros felé me­net vad sávváltogatással igyekszik időelőnyt szerezni, az Osztyapenko csomóponthoz érve ugyancsak csa­lódottan pillanthatja meg maga mellett azokat a kocsikat, amelye­ket már egy órával korábban elha­gyott. A szakemberek tanácsa: ha az au­tópálya mindkét sávja megtelik ki­lométernyi hosszú konvojokkal, ér­demes jó előre eldönteni, melyikben autózzunk — és ragaszkodjunk is a döntéshez. Vezetéstechnikai és lé­lektani szempontból egyaránt elő­nyös egy már megszokott, egységes autófolyamban maradni. A konvoj­ban történő autózás — feltéve, ha alkalmazkodunk a tempóhoz — biz­tonságot jelent, különösen akkor, amikor nemcsak az előttünk haladó egy-két kocsi, s a közvetlenül mö­göttünk robogó jármű mozgását fi­gyeljük. Érdemes előretekinteni a kanyarokban, vagy a bukkanókról lefelé jövet, s érzékelni, hogy mi történik néhány száz méterrel előt­tünk, így nem érhet készületlenül senkit a kocsisor elejének hirtelen megtorpanása. A tapasztalatok szerint sok autós számára viszont szinte elviselhetet­len az egyhangúság, ha tartósan konvojban utazik, és örökösen al­kalmazkodnia kell az­ előtte haladók sebességéhez. Akiben ilyenkor foko­zatosan eluralkodik a türelmetlen­ség, az vegye ezt intő jelnek! Jobb, ha leáll néhány percre a legköze­lebbi parkolóban és kifújja magát; ezzel ugyan időt veszít, de felfris­sülve és idegileg rendbe tőve lénye­gesen biztonságosabban folytathatja útját, besorolva az autóáradatba. Akik pedig a sztráda hétvégi, nyári csúcsforgalmától eleve sebezhetőnek vélik magukat, annak gondolatától is viszolyognak, azoknak a legcél­szerűbb a forgalmi „apályban” utaz­niuk: hajnalban vagy késő este. Iga­zában ilyenkor mentesülnek a türel­metlen manőverezgetés minden hát­rányától és veszélyétől a szürke be­tonszalagon, s élvezhetik az autópá­lya előnyeit. Fekete Gábor Mondd és írd • • M 0 -0 A rövid ö és a hosszú ö hang, il­letve betű nevekbeli versengésére a múltkori cikkemben (Levél a Lőve­­rekben) említett eseteken kívül szá­mos további példa is felsorakoztat­ható. Vegyük szemügyre közülük első­ként a Györfi—Győrfi, ill. Györffy— Györffy változatokat! Ezek vala­mennyien a Györgyfi—Györgyffy névnek a fejleményei. Ebből világo­san következik, hogy korabeli kiej­tésük csak „györgyfi” lehetett. A „győrfi” ejtés későbbi módosulás, mely az első szótag hangsúlyossága folytán alakult ki. Ezért mind a Györffy és Györffy írott alak, mind a Györffy név „györfi” és „győrfi” kiejtése természetesnek és helyesnek tekinthető. A Földrajzi nevek etimológiai szó­tára Győr város nevét összekapcsolja az Algyő, Felgyő, ill. a Borsosgyőr, Diósgyőr, Kisgyőr és Pénzesgyőr ne­vekkel, s lehetségesnek tartja, hogy e név az egykori Győ személynév -r képzős alakjából vagy a régi és népi magyar gyár (jelentése domb, buc­ka) főnévből származik. Ne feledkez­zünk meg azonban arról sem, hogy a Rába menti tartomány államalapí­tás korabeli urának azt a német Győr (véleményem szerint eredeti­leg: György) lovagot tekinthetjük, akinek utódai a lébényi monostort építették. Így tehát elképzelhető, hogy a Rába menti Győr és a többi Győr neve eredetében különbözik egymástól. Mindezekből következik, hogy a Györffy István tér (XIX.) és a Györffy István utca (VIII.), me­lyeknek névadója az 1884 és 1939 kö­zött élt néprajztudós egyetemi tanár volt, ,,győrfi”-nek ejtendő. Különbség van az egymástól ere­detükben is eltérő Körösök és Kőrö­sök között is. A Körösök a szlávok által közvetített és végső soron talán dák eredetű, „sötét színű” jelentésű és feltehetően kers hangzású szóból származnak. Ide kapcsolhatók a Fe­hér-Körös, Fekete-Körös, Sebes-Kö­rös, valamint a Körösbánya, Körös­fő, Körösladány, Körösnagyharsány, Körösszegapáti, Köröstarcsa és Kö­rösújfalu elnevezések. A Körös név­elem (az első szótagban hosszú é­­vel) viszont a környék valamikori kőrisfaerdejére utal. Ide kapcsoló­dik a Nagykőrös, Kiskőrös név is. A kőrisfás háromszéki Kőrös település (nagy szülöttéről később: Csomakő­­rös) ezért adózott bátran névadójá­nak, akinek nevét fővárosunkban a X. kerületi Körösi Csom­a sétány, il­letve a Körösi Csorna utca viseli. És ha már az élő váltakozást mu­tató ejtéspárokról beszélünk, ejtsünk néhány szót a gyakran kifogásolt „körút” ejtésmódról is. Régebbi nyelvművelésünk erről is alaposan leszedte a keresztvizet, s „idegensze­rű pestiesség”-nek minősítette. Én ugyan nem tudom, hogy vidéki vá­rosainkban hogyan ejtik a körút szót (Szentendrén például Belső kör­útnak vagy Belső körútnak). Az azonban biztos, hogy a „körút” ejtés nem pesties, hiszen a régi magyar nyelvben és a népnyelvben egyaránt megtalálható, ha nem is a körút, de a kör szónak „kör” ejtése. Peretse­­nyi Nagy László (a Magyar életrajzi lexikon szerint Perecsényi Nagy László) Szakadár esthornyai magyar fejedelem bújdosása című művében (Pozsony és Pest, 1802) a kör szót még az ő hang korabeli betűjelével, az ö betű két pontja közé tett vesz­­szővel írja, tehát nyilván „kör”-nek ejtette. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a „kör” kiejtés mai norma vol­tát a legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonnám vagy helyteleníte­ném. De mielőtt elmarasztalunk va­lamilyen kiejtést, nézzünk szét a ré­giségben és a népnyelvben is! Ladó János A VILÁG KÖRÜLÖTTÜNK Földrengés-előrejelzés — felhőmegfigyelésből? Azóta, hogy 1975. február 4-én Kí­nában — a világtörténelemben első ízben! — időre, helyre, sőt bizonyos mértékig még az erősségre vonatko­zóan is pontos földrengés-előrejelzés történt, megnőtt a kínai szeizmoló­­gusok munkája iránti érdeklődés. Igaz, munkájukhoz nagy segítséget jelentett, hogy Kínában "jóval több, mint kétezer évre visszamenőleg áll­nak rendelkezésre földrengésekre vonatkozó adatok és feljegyzések, s e régi anyagok szakszerű és kritikai szellemű feldolgozásával a Kínai Tudományos Akadémia olyan föld­­rengési térképet adott ki, amely két évezred valamennyi ilyen természe­ti katasztrófájának adatain alapszik. Ehhez a munkához legalább tíz­ezer oldal levéltári dokumentumot olvastak el, s ebben sok érdekes, a gyakorlatban ma is felhasználható leírásra bukkantak. Ezek, a földren­gések előrejelzéseinek úgynevezett „népi” — terepi és nem műszeres — megfigyelések alapján végzett kísér­leteiről szólnak. Egyik-másik ilyen megfigyelés szinte fantasztikusnak tetszik. Pél­dául több elbeszélés szerint a rengé­seket percekkel, néha azonban órák­kal, sőt napokkal megelőzően moraj­lást vagy ágyúdörgéshez hasonlítha­tó hangot lehet hallani, amely a fel­szín alól érkezik. Ezeknek észlelésé­vel a régmúltban már több alka­lommal is sikerült (többé-kevésbé pontosan) rengésprognózist nyújtani. Az időjárás is figyelmeztet Egy másik, még különösebb mód­szer a felhők megfigyelése. Erről a lehetőségről a Kínai Tudomá­nyos Akadémia Fizikai Intézeté­nek egyik munkatársa számolt be a China Reconstructs című folyóirat 1983­ évi júniusi számában. Előre kell bocsátanunk, hogy az eljárás csakugyan meghökkentően érdekes, de aligha tekinthető úgy, mint a földrengés-előrejelzés minden kétke­dés nélkül elfogadható módszere, s ezért fenntartással kell kezelnünk. Már régóta ismeretes — bár egy­szersmind erősen vitatott —, hogy egyes erősebb földrengéseket rend­ellenes időjárás előz meg. Gyakori a köd, amely nemegyszer „kénszagú­­nak” (feltehetőleg kénhidrogénről van szó. — A szerk.) bizonyult, any­­nyira, hogy amint 1975-ben Kínában is történt, sokan rosszul lettek tőle. Máskor hosszú, keskeny, kötélszerű vagy kígyóhoz hasonlítható alakú felhő jelenik meg az égen, s a kí­nai hagyomány szerint ez a jelenség egy közeli földrengés előjele lehet. Az idézett cikk írója — valamint munkatársa, a japán Nara város polgármestere — úgy véli, hogy az ilyen felhők azokból a gázokból kép­ződnek, amelyek a földrengéseket megelőző órákban vagy napokban a talajban megnyíló repedéseken és lyukakon át távoznak. A földrengés előtt ugyanis a kéreg mechanikai fe­szültségek alatt áll, alakja valame­lyest deformálódik, s a felszínen itt is, ott is megrepedezhet a talaj. A mélyből kiáramló gázok a levegőben — ott, ahol alacsonyabb a hőmérsék­let — felhőkké kondenzálódnak. Eddig a pontig a feltevés teljesen logikus és elfogadható, annál is in­kább, mivel több megfigyelés is iga­zolta a rengések előtti gázfeltörések jelenségét. Így 1976-ban a több mint 600 ezer halálos áldozatot (!) köve­telő Tangshan-rengés alkalmával a Pekingtől északnyugatra levő Haj­­dan tartományban egy kiszáradt kútból gázfeltörést észleltek. Ha — állítja a cikk — egy repedésre al­kalmas övezetben egy-két tucat olyan nyílás képződik, amelyből gáz tör fel, akkor könnyen megtör­ténhet, hogy a kialakuló felhő alak­ja mintegy visszatükrözi majd ezt a nyíláselrendeződést, vagyis ha ez utóbbi vonalszerű volt, akkor a fö­lötte levő felhő is vonalhoz hasonló formát ölt, amennyiben pedig a nyí­lások egy nagy ív mentén helyezked­tek el, a felhő is kissé görbült lesz, mint egy üstökös csóvája. Már a régi görögök is A Natúre című tekintélyes angol tudományos folyóirat egyik 1978- ban közölt cikke emlékeztetett rá, hogy a különleges felhőket és a szo­katlan ködöket már Arisztotelész is földrengési előjeleknek tekintette. Később a XIX. század nagy termé­szettudósa, Alexander von Hum­boldt részletesen is beszámolt azok­ról a furcsa „előjel felhőkről”, ame­lyeket egy erős venezuelai földlö­kés előtt figyeltek meg. 1935-ben Kínában kiadtak egy munkát, amely régi évkönyvekből tartalmazott részleteket. Ebben ol­vasható a következő érdekes állítás: „Egy világos, napfényes napon vá­ratlanul sötét felhősáv jelenik meg, s óriási kígyóhoz hasonlatosan ke­resztezi az egyébként derült égbol­tozatot. Ha a felhősáv nem oszlik szét egy bizonyos idő eltelte után — akkor földrengés lesz!” A Ming-d­i­­nasztia idejéből (1368—1644) pedig két színes rajz ismeretes, amely „földrengésfelhőt” ábrázol. Az egyi­ken a felhő gyengén hajló üstökös­csóvára emlékeztet (1. ábra), a mási­kon az ív erősebb, és a formája olyan, mint a szivárványé. A kísérő­szöveg szerint az ilyen különös fel­hők a közelgő rengés biztos előjelei. Megjegyzendő, hogy az 1976. július 28-i kínai (Tangshant érintő) nagy földlökés előtti estén N. Manabe ja­pán professzor Kyushu szigetéről csaknem egyenes (vagyis csupán igen gyengén görbülő) felhőt fényképe­zett le, amely rézsútosan helyezke­dett el az égen. • Az idézett cikk kínai szerzője el­határozta, hogy rendszeresen lefény­képezi a különböző felhőket, amelyek hajnalban és alkonyatkor mutatkoz­nak az égen, közben pedig pontosan feljegyzi a bennük lezajló változáso­kat és azt is, hogy a felhők mikor je­lentek meg, illetve mikor tűntek el. Három év alatt körülbelül 8000 fény­képet készített, majd az intézetben — munkatársai bevonásával — ele­mezte a felvételeket és az adatokat. Megállapította, hogy a „földrengés­­felhők” megjelenése kapcsolatban volt egy közepes erejű (a Richter­­skálán 4 körüli méretű) földrengés felléptével, amely Pekingtől 200 ki­lométernél kisebb távolságban pat­tant ki. A felhők ugyanakkor más, műszerekkel észlelhető előjelekkel is korrelációban voltak! Kétszer már bevált a tapasztalatok alapján a kínai ku­tató megkísérelte, hogy előrejelzése­ket készítsen. 1978. április 8-án fehér színű, szalagszerű felhőt látott. El­méleti meggondolások alapján arra a következtetésre jutott, hogy egy, e felhők irányára képzeletben húzott merőleges épp az epicentrumra mu­tat. Figyelembe véve a szél sebessé­gét és más tényezőket (ideértve azo­kat az adatokat is, amelyeket a föld­kéregben uralkodó feszültségek mé­résére szolgáló műszerek szolgáltat­tak), kijelentette, hogy 1978. április 12-én az Aleuti-szigetek térségében a Richter-skála szerinti hetes mére­tű rengés lép majd fel. A Smithso­­nian Intézet jelentéséből tudjuk, hogy a Kodiak-szigetnél ezen a na­pon valóban bekövetkezett egy ren­gés, amelynek mérete 6,3 volt... Az előrejelzés tehát sikeresnek bizo­nyult, és tény, hogy a kínai tudós még április 12. előtt jelentette ada­tait az Állami Földrengési Bizottság előrejelző hivatalának. 1979. július 3-án a már említett ja­pán polgármester ellátogatott Pe­­kingbe. A következő napon üzenetet küldött kínai kollégájának, és közöl­te, hogy a reggeli órákban tipikus „földrengésfelhőt” látott, tehát ren­gésre kell számítani, de — szólt az üzenet — a földmozgás nem érinti majd Pekinget. A kínai kutató ugyan nem látta ezt a felhőt, de más kínai megfigyelők azt állították, hogy Pe­­kingtől délkeletre csakugyan mutat­kozott egy ilyen furcsa képződmény az­ égen. Az Akadémia fennhatósága alatt működő Mijun megfigyelőállo­más, amely a várostól északkeletre van, szintén jelzett egy „földrengés­felhőt”, amely július 1-én tűnt fel az égbolton. Ugyanekkor az állomás földi árammérő és elektromágneses sugárzást regisztráló műszerei is rendellenességeket mutattak. Július 6-án, amikor a kínai kutató éppen úton volt a mijani állomás felé, újból feltűnt egy különös fel­hő. A látványból arra következtetett, hogy egészen rövid időn belül kipat­tan valahol egy rengés. A követke­ző napon a földi áramokat mérő be­rendezés hirtelen „ugrást”, erős rendellenességet mutatott. Ezeket az adatokat összegezve arra a követ­keztetésre jutott, hogy július 10. kö­rül Pekingtől délnyugatra 6 Richter­­méretű földrengés várható, s az epi­centrum a várostól 1000—2000 kilo­méternyire lesz. Ismét a Smithsoni­­arl Intézet jelentésére hivatkoztunk: Kelet-Kínában, Lijang környezeté­ben, Pekingtől 1000 kilométerre dél­keletre 1979. július 9-én, alig néhány kilométer mélységben levő fészekből 5,3 Richter-méretű rengés pattant ki. Az eredeti közleményben szerep­lő térképről megállapítható, hogy ezt a földrengést összesen 11 különleges felhő jelezte, amelyek közül hatot Japánban és a Japán környéki szi­geteken láttak, egyet Koreától északra, illetve északnyugatra (2. ábra). Ezek az előrejelzések csakugyan rendkívül érdekesek és szokatlanok, azonban felvetődik egy probléma, amelyre ez idő szerint igen nehéz lenne kielégítő választ találni. Ha elfogadjuk, hogy a „földren­gésfelhőket” a talajból kiáramló gá­zok hozzák létre, akkor közepes ere­­jű földrengések esetén az ilyen fel­hőknek általában az epicentrumtól legfeljebb 120—150 kilométer távol­ságban kellene fellépniük. E hatá­ron túl ugyanis már vagy egyálta­lán nem deform­álódik a földkéreg, vagy csak annyira gyenge mérték­ben, hogy nagyobb repedések kiala­kulása aligha várható. De még igen erős, 7 Richter-méretű vagy annál nagyobb földrengések esetében sem valószínű, hogy a kéregdeformáció ezer kilométernél távolabbra is ki­terjedjen, tehát azok a távolságok, amelyek a felhőket az epicentrum­tól elválasztották — főként az 1979. júliusi esetben, amikor viszonylag kis energiájú földlökésről volt szó —, túlságosan is nagyok ahhoz, hogy a gázkiáramlásos feltevés magyará­zatul szolgálhatna. Vagy új elméleti alapot kell tehát alkotni a felhők keletkezését illető­en, vagy további, részletes vizsgá­latokkal kell megállapítani, hogy az epicentrumtól mérve milyen távolsá­gig várhatók gázfelszivárgások vagy gázkitörések. Ameddig még nem születik egy új elmélet, vagy pedig a kérdéses távolságot nem sikerül megállapítani, addig bizonyos kétke­déssel kell fogadnunk az eredmé­nyeket. Lehetséges-e, hogy csupán puszta véletlenről lett volna szó, s a felhőknek még sincs közük a föld­rengésekhez? S ugyanígy minden fi­zikai alapot nélkülöztek-e azok a korábbi megfigyelések is, amelyek hasonló összefüggésekről számoltak be? A választ ma még nem ismer­jük. De a probléma megérdemli az alapos, beható vizsgálatot, mert min­den egyes lépés, amellyel közelebb kerülünk a földrengés-előrejelzés megvalósításához, feltétlenül fontos és jelentős az egész emberiség szá­mára. Dr. Hédervári Péter „Földrengésfelhő” rajza a Ming-dinasztia idején meg­jelent könyv ábrája nyomán. Az 1979. július 9-i kínai földrengést „előre jelező” kü­lönleges felhők elhelyezkedése. 11

Next