Népszabadság, 1984. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
1984. augusztus 19., vasárnap NÉPSZABADSÁG Azrr/ MAPLO Autópályán Bár közeledik az ősz, az autópályák forgalma nem csökken, ezért sem elkésettek még az idei tanulságok a sztrádajárók számára. Az arányokat tekintve az összes balesetekhez képest viszonylag kevés következik be az autópályákon, viszont, ezekre a súlyos kimenetel és a tömegesség a jellemző. Az előbbi a tartósan nagy sebesség, az utóbbi a szükséges követési távolság megszegéséből adódó „ráfutások” miatt. E két okhoz kétségkívül hozzájárul az átlagosnál jobb előzési lehetőségek túlbecsülése is, s nem lehet megfeledkezni egy lélektani tényezőről sem: a nyári hétvégeken a sztrádákon hömpölygő autóáradatban a légkör jobban „vibrál”, mint a hétköznapokon, a munkaforgalomban. A víkendre induló vagy onnan hazafelé tartó autósok között sokan megfigyelhetően türelmetlenebbek, sietősebbek, ellentétben minden logikával. Mindez összefügg az utazósebesség egyenletes ritmusának felborulásával, aminek oly gyakran lehetnek tanúi az autópályákon utazók. A gépkocsikonvojok, különösen péntek délután és vasárnap este, egy irányban rendszerint megtöltik a sztráda mindkét sávját, s nemcsak a kocsik, hanem a kocsisorok között is mind kevesebb a hely. Ha a forgalom áramlatában aztán akár egy autós is erősebben fékez a kelleténél, s az őt 100 kilométeres sebességgel követő kocsi vezetője csak egy pillanatot késve lép a fékre — márpedig a monoton utazás, vagy a hőség ezt nagyon is valószínűsítheti —, akkor óhatatlanul bekövetkezik a koccanások, illetve ütközések sorozata. Ilyenkor már csak a szerencsétől függ, hogy csupán a kocsik törnek-e össze, vagy a vezető és az utasok is megsérülnek. Ami még a ráfutásos baleseteket illeti, hangsúlyozni kell, hogy a követési távolság csökkenését a járművezetők csak igen nagy hibaszázalékkal tudják meghatározni. Különösen akkor, ha már eleve túl közel követik az előttük haladó kocsit. Erre pontos mérések vannak: ha például a követési távolság már csupán 15 méter, akkor a követő járműből csak az 1—2 méternél nagyobb csökkenést képes észlelni, megítélni a vezető. Ezért fordulhat elő, különösen azokkal, akik túlságosan magabiztosak, és a vezetés közben mással vannak elfoglalva, tehát nem figyelnek eléggé, hogy akaratuk ellenére olyan közel kerülnek az előttük haladóhoz, ami már csaknem a fékútnak felel meg. Ha ilyenkor valóban hirtelen kell fékeznie az elöl haladóknak, egyszerűen nincs mód a mögöttes kocsi biztonságos megállítására. Az idei nyár eddigi tanulságai — azaz a baleseti helyszínelők tapasztalatai szerint sok bajt okozott sztrádáinkon a szabálytalan sávváltás. A gyakran amúgy is szűk követési távba befurakodó autós az egész sort megtorpanásra készteti, s kérdés, hogy az egyenletes — igen gyors — haladási ritmusból kizökkenő járművezetők közül ki képes megfelelően reagálni erre, vezetéstechnikai és idegi szempontból egyaránt. Pedig számtalan tapasztalat utal arra, hogy a nyári hétvégi forgalomban nincs értelme a sorozatos előzési „bravúroknak”. A példa kedvéért: aki az M 7-es autópályán az aligai elágazásnál a főváros felé menet vad sávváltogatással igyekszik időelőnyt szerezni, az Osztyapenko csomóponthoz érve ugyancsak csalódottan pillanthatja meg maga mellett azokat a kocsikat, amelyeket már egy órával korábban elhagyott. A szakemberek tanácsa: ha az autópálya mindkét sávja megtelik kilométernyi hosszú konvojokkal, érdemes jó előre eldönteni, melyikben autózzunk — és ragaszkodjunk is a döntéshez. Vezetéstechnikai és lélektani szempontból egyaránt előnyös egy már megszokott, egységes autófolyamban maradni. A konvojban történő autózás — feltéve, ha alkalmazkodunk a tempóhoz — biztonságot jelent, különösen akkor, amikor nemcsak az előttünk haladó egy-két kocsi, s a közvetlenül mögöttünk robogó jármű mozgását figyeljük. Érdemes előretekinteni a kanyarokban, vagy a bukkanókról lefelé jövet, s érzékelni, hogy mi történik néhány száz méterrel előttünk, így nem érhet készületlenül senkit a kocsisor elejének hirtelen megtorpanása. A tapasztalatok szerint sok autós számára viszont szinte elviselhetetlen az egyhangúság, ha tartósan konvojban utazik, és örökösen alkalmazkodnia kell az előtte haladók sebességéhez. Akiben ilyenkor fokozatosan eluralkodik a türelmetlenség, az vegye ezt intő jelnek! Jobb, ha leáll néhány percre a legközelebbi parkolóban és kifújja magát; ezzel ugyan időt veszít, de felfrissülve és idegileg rendbe tőve lényegesen biztonságosabban folytathatja útját, besorolva az autóáradatba. Akik pedig a sztráda hétvégi, nyári csúcsforgalmától eleve sebezhetőnek vélik magukat, annak gondolatától is viszolyognak, azoknak a legcélszerűbb a forgalmi „apályban” utazniuk: hajnalban vagy késő este. Igazában ilyenkor mentesülnek a türelmetlen manőverezgetés minden hátrányától és veszélyétől a szürke betonszalagon, s élvezhetik az autópálya előnyeit. Fekete Gábor Mondd és írd • • M 0 -0 A rövid ö és a hosszú ö hang, illetve betű nevekbeli versengésére a múltkori cikkemben (Levél a Lőverekben) említett eseteken kívül számos további példa is felsorakoztatható. Vegyük szemügyre közülük elsőként a Györfi—Győrfi, ill. Györffy— Györffy változatokat! Ezek valamennyien a Györgyfi—Györgyffy névnek a fejleményei. Ebből világosan következik, hogy korabeli kiejtésük csak „györgyfi” lehetett. A „győrfi” ejtés későbbi módosulás, mely az első szótag hangsúlyossága folytán alakult ki. Ezért mind a Györffy és Györffy írott alak, mind a Györffy név „györfi” és „győrfi” kiejtése természetesnek és helyesnek tekinthető. A Földrajzi nevek etimológiai szótára Győr város nevét összekapcsolja az Algyő, Felgyő, ill. a Borsosgyőr, Diósgyőr, Kisgyőr és Pénzesgyőr nevekkel, s lehetségesnek tartja, hogy e név az egykori Győ személynév -r képzős alakjából vagy a régi és népi magyar gyár (jelentése domb, bucka) főnévből származik. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a Rába menti tartomány államalapítás korabeli urának azt a német Győr (véleményem szerint eredetileg: György) lovagot tekinthetjük, akinek utódai a lébényi monostort építették. Így tehát elképzelhető, hogy a Rába menti Győr és a többi Győr neve eredetében különbözik egymástól. Mindezekből következik, hogy a Györffy István tér (XIX.) és a Györffy István utca (VIII.), melyeknek névadója az 1884 és 1939 között élt néprajztudós egyetemi tanár volt, ,,győrfi”-nek ejtendő. Különbség van az egymástól eredetükben is eltérő Körösök és Kőrösök között is. A Körösök a szlávok által közvetített és végső soron talán dák eredetű, „sötét színű” jelentésű és feltehetően kers hangzású szóból származnak. Ide kapcsolhatók a Fehér-Körös, Fekete-Körös, Sebes-Körös, valamint a Körösbánya, Körösfő, Körösladány, Körösnagyharsány, Körösszegapáti, Köröstarcsa és Körösújfalu elnevezések. A Körös névelem (az első szótagban hosszú ével) viszont a környék valamikori kőrisfaerdejére utal. Ide kapcsolódik a Nagykőrös, Kiskőrös név is. A kőrisfás háromszéki Kőrös település (nagy szülöttéről később: Csomakőrös) ezért adózott bátran névadójának, akinek nevét fővárosunkban a X. kerületi Körösi Csoma sétány, illetve a Körösi Csorna utca viseli. És ha már az élő váltakozást mutató ejtéspárokról beszélünk, ejtsünk néhány szót a gyakran kifogásolt „körút” ejtésmódról is. Régebbi nyelvművelésünk erről is alaposan leszedte a keresztvizet, s „idegenszerű pestiesség”-nek minősítette. Én ugyan nem tudom, hogy vidéki városainkban hogyan ejtik a körút szót (Szentendrén például Belső körútnak vagy Belső körútnak). Az azonban biztos, hogy a „körút” ejtés nem pesties, hiszen a régi magyar nyelvben és a népnyelvben egyaránt megtalálható, ha nem is a körút, de a kör szónak „kör” ejtése. Peretsenyi Nagy László (a Magyar életrajzi lexikon szerint Perecsényi Nagy László) Szakadár esthornyai magyar fejedelem bújdosása című művében (Pozsony és Pest, 1802) a kör szót még az ő hang korabeli betűjelével, az ö betű két pontja közé tett veszszővel írja, tehát nyilván „kör”-nek ejtette. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a „kör” kiejtés mai norma voltát a legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonnám vagy helyteleníteném. De mielőtt elmarasztalunk valamilyen kiejtést, nézzünk szét a régiségben és a népnyelvben is! Ladó János A VILÁG KÖRÜLÖTTÜNK Földrengés-előrejelzés — felhőmegfigyelésből? Azóta, hogy 1975. február 4-én Kínában — a világtörténelemben első ízben! — időre, helyre, sőt bizonyos mértékig még az erősségre vonatkozóan is pontos földrengés-előrejelzés történt, megnőtt a kínai szeizmológusok munkája iránti érdeklődés. Igaz, munkájukhoz nagy segítséget jelentett, hogy Kínában "jóval több, mint kétezer évre visszamenőleg állnak rendelkezésre földrengésekre vonatkozó adatok és feljegyzések, s e régi anyagok szakszerű és kritikai szellemű feldolgozásával a Kínai Tudományos Akadémia olyan földrengési térképet adott ki, amely két évezred valamennyi ilyen természeti katasztrófájának adatain alapszik. Ehhez a munkához legalább tízezer oldal levéltári dokumentumot olvastak el, s ebben sok érdekes, a gyakorlatban ma is felhasználható leírásra bukkantak. Ezek, a földrengések előrejelzéseinek úgynevezett „népi” — terepi és nem műszeres — megfigyelések alapján végzett kísérleteiről szólnak. Egyik-másik ilyen megfigyelés szinte fantasztikusnak tetszik. Például több elbeszélés szerint a rengéseket percekkel, néha azonban órákkal, sőt napokkal megelőzően morajlást vagy ágyúdörgéshez hasonlítható hangot lehet hallani, amely a felszín alól érkezik. Ezeknek észlelésével a régmúltban már több alkalommal is sikerült (többé-kevésbé pontosan) rengésprognózist nyújtani. Az időjárás is figyelmeztet Egy másik, még különösebb módszer a felhők megfigyelése. Erről a lehetőségről a Kínai Tudományos Akadémia Fizikai Intézetének egyik munkatársa számolt be a China Reconstructs című folyóirat 1983 évi júniusi számában. Előre kell bocsátanunk, hogy az eljárás csakugyan meghökkentően érdekes, de aligha tekinthető úgy, mint a földrengés-előrejelzés minden kétkedés nélkül elfogadható módszere, s ezért fenntartással kell kezelnünk. Már régóta ismeretes — bár egyszersmind erősen vitatott —, hogy egyes erősebb földrengéseket rendellenes időjárás előz meg. Gyakori a köd, amely nemegyszer „kénszagúnak” (feltehetőleg kénhidrogénről van szó. — A szerk.) bizonyult, anynyira, hogy amint 1975-ben Kínában is történt, sokan rosszul lettek tőle. Máskor hosszú, keskeny, kötélszerű vagy kígyóhoz hasonlítható alakú felhő jelenik meg az égen, s a kínai hagyomány szerint ez a jelenség egy közeli földrengés előjele lehet. Az idézett cikk írója — valamint munkatársa, a japán Nara város polgármestere — úgy véli, hogy az ilyen felhők azokból a gázokból képződnek, amelyek a földrengéseket megelőző órákban vagy napokban a talajban megnyíló repedéseken és lyukakon át távoznak. A földrengés előtt ugyanis a kéreg mechanikai feszültségek alatt áll, alakja valamelyest deformálódik, s a felszínen itt is, ott is megrepedezhet a talaj. A mélyből kiáramló gázok a levegőben — ott, ahol alacsonyabb a hőmérséklet — felhőkké kondenzálódnak. Eddig a pontig a feltevés teljesen logikus és elfogadható, annál is inkább, mivel több megfigyelés is igazolta a rengések előtti gázfeltörések jelenségét. Így 1976-ban a több mint 600 ezer halálos áldozatot (!) követelő Tangshan-rengés alkalmával a Pekingtől északnyugatra levő Hajdan tartományban egy kiszáradt kútból gázfeltörést észleltek. Ha — állítja a cikk — egy repedésre alkalmas övezetben egy-két tucat olyan nyílás képződik, amelyből gáz tör fel, akkor könnyen megtörténhet, hogy a kialakuló felhő alakja mintegy visszatükrözi majd ezt a nyíláselrendeződést, vagyis ha ez utóbbi vonalszerű volt, akkor a fölötte levő felhő is vonalhoz hasonló formát ölt, amennyiben pedig a nyílások egy nagy ív mentén helyezkedtek el, a felhő is kissé görbült lesz, mint egy üstökös csóvája. Már a régi görögök is A Natúre című tekintélyes angol tudományos folyóirat egyik 1978- ban közölt cikke emlékeztetett rá, hogy a különleges felhőket és a szokatlan ködöket már Arisztotelész is földrengési előjeleknek tekintette. Később a XIX. század nagy természettudósa, Alexander von Humboldt részletesen is beszámolt azokról a furcsa „előjel felhőkről”, amelyeket egy erős venezuelai földlökés előtt figyeltek meg. 1935-ben Kínában kiadtak egy munkát, amely régi évkönyvekből tartalmazott részleteket. Ebben olvasható a következő érdekes állítás: „Egy világos, napfényes napon váratlanul sötét felhősáv jelenik meg, s óriási kígyóhoz hasonlatosan keresztezi az egyébként derült égboltozatot. Ha a felhősáv nem oszlik szét egy bizonyos idő eltelte után — akkor földrengés lesz!” A Ming-dinasztia idejéből (1368—1644) pedig két színes rajz ismeretes, amely „földrengésfelhőt” ábrázol. Az egyiken a felhő gyengén hajló üstököscsóvára emlékeztet (1. ábra), a másikon az ív erősebb, és a formája olyan, mint a szivárványé. A kísérőszöveg szerint az ilyen különös felhők a közelgő rengés biztos előjelei. Megjegyzendő, hogy az 1976. július 28-i kínai (Tangshant érintő) nagy földlökés előtti estén N. Manabe japán professzor Kyushu szigetéről csaknem egyenes (vagyis csupán igen gyengén görbülő) felhőt fényképezett le, amely rézsútosan helyezkedett el az égen. • Az idézett cikk kínai szerzője elhatározta, hogy rendszeresen lefényképezi a különböző felhőket, amelyek hajnalban és alkonyatkor mutatkoznak az égen, közben pedig pontosan feljegyzi a bennük lezajló változásokat és azt is, hogy a felhők mikor jelentek meg, illetve mikor tűntek el. Három év alatt körülbelül 8000 fényképet készített, majd az intézetben — munkatársai bevonásával — elemezte a felvételeket és az adatokat. Megállapította, hogy a „földrengésfelhők” megjelenése kapcsolatban volt egy közepes erejű (a Richterskálán 4 körüli méretű) földrengés felléptével, amely Pekingtől 200 kilométernél kisebb távolságban pattant ki. A felhők ugyanakkor más, műszerekkel észlelhető előjelekkel is korrelációban voltak! Kétszer már bevált a tapasztalatok alapján a kínai kutató megkísérelte, hogy előrejelzéseket készítsen. 1978. április 8-án fehér színű, szalagszerű felhőt látott. Elméleti meggondolások alapján arra a következtetésre jutott, hogy egy, e felhők irányára képzeletben húzott merőleges épp az epicentrumra mutat. Figyelembe véve a szél sebességét és más tényezőket (ideértve azokat az adatokat is, amelyeket a földkéregben uralkodó feszültségek mérésére szolgáló műszerek szolgáltattak), kijelentette, hogy 1978. április 12-én az Aleuti-szigetek térségében a Richter-skála szerinti hetes méretű rengés lép majd fel. A Smithsonian Intézet jelentéséből tudjuk, hogy a Kodiak-szigetnél ezen a napon valóban bekövetkezett egy rengés, amelynek mérete 6,3 volt... Az előrejelzés tehát sikeresnek bizonyult, és tény, hogy a kínai tudós még április 12. előtt jelentette adatait az Állami Földrengési Bizottság előrejelző hivatalának. 1979. július 3-án a már említett japán polgármester ellátogatott Pekingbe. A következő napon üzenetet küldött kínai kollégájának, és közölte, hogy a reggeli órákban tipikus „földrengésfelhőt” látott, tehát rengésre kell számítani, de — szólt az üzenet — a földmozgás nem érinti majd Pekinget. A kínai kutató ugyan nem látta ezt a felhőt, de más kínai megfigyelők azt állították, hogy Pekingtől délkeletre csakugyan mutatkozott egy ilyen furcsa képződmény az égen. Az Akadémia fennhatósága alatt működő Mijun megfigyelőállomás, amely a várostól északkeletre van, szintén jelzett egy „földrengésfelhőt”, amely július 1-én tűnt fel az égbolton. Ugyanekkor az állomás földi árammérő és elektromágneses sugárzást regisztráló műszerei is rendellenességeket mutattak. Július 6-án, amikor a kínai kutató éppen úton volt a mijani állomás felé, újból feltűnt egy különös felhő. A látványból arra következtetett, hogy egészen rövid időn belül kipattan valahol egy rengés. A következő napon a földi áramokat mérő berendezés hirtelen „ugrást”, erős rendellenességet mutatott. Ezeket az adatokat összegezve arra a következtetésre jutott, hogy július 10. körül Pekingtől délnyugatra 6 Richterméretű földrengés várható, s az epicentrum a várostól 1000—2000 kilométernyire lesz. Ismét a Smithsoniarl Intézet jelentésére hivatkoztunk: Kelet-Kínában, Lijang környezetében, Pekingtől 1000 kilométerre délkeletre 1979. július 9-én, alig néhány kilométer mélységben levő fészekből 5,3 Richter-méretű rengés pattant ki. Az eredeti közleményben szereplő térképről megállapítható, hogy ezt a földrengést összesen 11 különleges felhő jelezte, amelyek közül hatot Japánban és a Japán környéki szigeteken láttak, egyet Koreától északra, illetve északnyugatra (2. ábra). Ezek az előrejelzések csakugyan rendkívül érdekesek és szokatlanok, azonban felvetődik egy probléma, amelyre ez idő szerint igen nehéz lenne kielégítő választ találni. Ha elfogadjuk, hogy a „földrengésfelhőket” a talajból kiáramló gázok hozzák létre, akkor közepes erejű földrengések esetén az ilyen felhőknek általában az epicentrumtól legfeljebb 120—150 kilométer távolságban kellene fellépniük. E határon túl ugyanis már vagy egyáltalán nem deformálódik a földkéreg, vagy csak annyira gyenge mértékben, hogy nagyobb repedések kialakulása aligha várható. De még igen erős, 7 Richter-méretű vagy annál nagyobb földrengések esetében sem valószínű, hogy a kéregdeformáció ezer kilométernél távolabbra is kiterjedjen, tehát azok a távolságok, amelyek a felhőket az epicentrumtól elválasztották — főként az 1979. júliusi esetben, amikor viszonylag kis energiájú földlökésről volt szó —, túlságosan is nagyok ahhoz, hogy a gázkiáramlásos feltevés magyarázatul szolgálhatna. Vagy új elméleti alapot kell tehát alkotni a felhők keletkezését illetően, vagy további, részletes vizsgálatokkal kell megállapítani, hogy az epicentrumtól mérve milyen távolságig várhatók gázfelszivárgások vagy gázkitörések. Ameddig még nem születik egy új elmélet, vagy pedig a kérdéses távolságot nem sikerül megállapítani, addig bizonyos kétkedéssel kell fogadnunk az eredményeket. Lehetséges-e, hogy csupán puszta véletlenről lett volna szó, s a felhőknek még sincs közük a földrengésekhez? S ugyanígy minden fizikai alapot nélkülöztek-e azok a korábbi megfigyelések is, amelyek hasonló összefüggésekről számoltak be? A választ ma még nem ismerjük. De a probléma megérdemli az alapos, beható vizsgálatot, mert minden egyes lépés, amellyel közelebb kerülünk a földrengés-előrejelzés megvalósításához, feltétlenül fontos és jelentős az egész emberiség számára. Dr. Hédervári Péter „Földrengésfelhő” rajza a Ming-dinasztia idején megjelent könyv ábrája nyomán. Az 1979. július 9-i kínai földrengést „előre jelező” különleges felhők elhelyezkedése. 11